Új Zenei Szemle, 1952. (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-01-01 / 1. szám
IIJÁJA AZ I. MAGYAR ZENEI HÉT VITÁJ A PROGRAMMSZE Elöljáróban annyit szeretnék elmondani, hogy amikor a témához hozzányúltam, az egyre nőtt. Az első pillanattól kezelve le kellett mondanom arról az igényről, hogy a témának minden ágán végig tudjunk menni, s az egészet felöleljük. Itt megelégszem azzal, ha sikerül a legfőbb problémákat felvetni és vita alá bocsátani további tisztázásra. 1948-ban, a szovjet zenei szakemberek tanácskozásán a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságában Zsdanov elvtárs is felszólalt. Felszólalásában, mint emlékezetes, többek között kitért a programmzene jelentőségének csökkenésére is, mint a zenében elharapódzó formalista irányzat egyik jellemző tünetére. A programmzene, a zenei programmszerűség kérdései, azelőtt és azóta sok vitára adtak alkalmat. És ha Sosztakovics zeneszerző a Szovjetszkaja, Muzika című folyóiratban a problémát úgy veti fel, hogy kétféle programmszerűségről beszél, nyilvánvalóan egy bizonyos két- vagy többértelműség köde veszi körül a zenei programmszerűség fogalmát, s ez lehet az oka annak is, hogy zeneszerzőink még nem jutottak közös véleményre a programmzene kérdésében. Mindaddig, amíg itt valamilyen elfogadható elvi tisztázáshoz nem jutunk, lesznek muzsikusok, akik a programmszerűség pártjára állnak, s lesznek olyanok, akik védekeznek a programmszerűség ellen, elzárkóznak előle, lehet, hogy csak azért, mert mást neveznek annak, mint amazok és talán igazuk is van, ha az ő értelmezésük szerint értett programmzenétől idegenkednek. A feladat mindenesetre elég bonyolultnak és nagynak látszik ahhoz, hogy az elején kezdjünk hozzá, induljunk ki talán abból az alapvető tapasztalati tényből, amiben, úgy gondolom, még mindannyian egyetértünk, hogy a zene nem alkalmas egyjelentésű fogalmak kifejezésére. Alkalmas azonban arra, hogy ugyanolyan érzelmeket és hangulatokat keltsen a hallgatóban, mint bizonyos események, eseménysorok, egyjelentésű fogalmakkal kifejezhető gondolati, eszmei tartalmak. Ez az alapvető lélektani tapasztalat a kiindulása és egyetlen lehetősége mindenféle zenei kifejezésnek. Ez teszi lehetővé a szerző számára, hogy azokat az érzelmi tartalmakat, amelyeket élményei benne keltenek, lefordítsa a zene nyelvére és ezzel a hallgatóban ugyanannak az élménynek vagy élménysornak megfelelő érzelmi és hangulati egységet alakítson ki. Az is természetes, hogy egyszerűbb, közvetlenebb érzelmek zenei kifejezése aránylag egyszerűbb feladat, egy-egy kisebb mű keretében megoldható. Vannak azonban olyan bonyolult eszmék, (például a szocialista hazaszeretet, a kommunizmus építése, a természettel küzdő és győztes ember és így tovább), amelyek rendkívül bonyolult gondolati, érzelmi és hangulati tartalmat foglalnak össze, s ha valakiben azonos gondolati tartalomegységet akarok kelteni egy ilyen eszméről, mint ami bennem él, hosszú logikai művelettel kell kifejtenem a benne egyesülő gondolatokat, egyenként szálára szedve, majd újra összefoglalva. Ugyanez a helyzet az eszmével összefüggő bonyolult és gazdag érzelmi tartalommal is, s ha a zeneszerző például az erdősítési terv fogalmi egységéhez kapcsolódó érzéstartalmat úgy akarja kifejezni, hogy azonos vagy legalább is hasonló érzéskomplexum alakuljon ki hallgatójában is, kénytelen szálára szedni és időbeli egymásutánban bemutatni azokat az érzelmi elemeket, kisebb érzelmi egységeket, amelyek az egész eszme érzéstartalmának egybeforrott egységét teszik. Valahogy olyan művelet ez a munka, mint amikor a fénynyalábokat a spektrum színeire bontjuk, s a zeneszerzői munkának ez a fázisa, az anyag tervszerű feldolgozása, a programmkészítés , annak a munkamenetnek a tudatos eltervezése, amely a célul kitűzött egész feladat megoldásához vezet. Nem !