Ujság, 1927. február (3. évfolyam, 25-47. szám)
1927-02-09 / 31. szám
SZERDA, 1927 FEBRUÁR 9 ÚJSÁG Gyalázkodó levélben lemondásra szólítja fel a Turul Bajtársi Szövetség Ádám Lajos egyetemi tanárt Zajos: botrányos tüntetéssel akarták a bajtársi szövetségek Ádám Lajost az orvosfakultás ülésén való megjelenésében megakadályozni . Tovább folytatja az ifjúság tüntetéseit Ádám Lajos professzor ellen A budapesti egyetem orvosi fakultásánÁdám Lajos sebészprofesszor ügyében rendet teremtendő, a kar tanárait mára hívta össze ülésre Szentmiklóssy Márton, a római jog tanára, akit tudvalévően az egyetemi tanács biztosként küldött ki az orvosi fakultásra, a lemondott dékán helyettesítésére. Szentmiklóssy professzor természetesen a kari ülésre a törvényesen kinevezett, de jogaiban a tanári kar által korlátozott Ádám Lajos professzort is meghívta. A kari ülés előtt az orvosegyetem központi épülete körül nagyszámú diákság gyűlt össze, hogy tüntessen az egyetemi tanács ellen és meghiúsítsa Ádám Lajost a kari ülésen való megjelenésben. Már az a tény is, hogy az egyetemi diákságnak tudomása lehetett arról, hogy a mai kari ülésre Ádám Lajost valóban meghívták, bizonyítja, hogy előre figyelmeztették a mai eseményre az ifjúságot. Az ifjúság mai tüntetésében feltűnő volt ugyanis, hogy nemcsak az orvostanhallgatókból álló Csaba bajtársi egyesület tagjai vonultak fel szinte testületileg, hanem az állatorvosi főiskola és más fakultások diáksága is. A Csaba bajtársi egyesület, amely a tüntetést vezette, Verebély Tibor sebészprofesszor és Kéthly László báró belgyógyászati professzornak a védnöksége alatt áll. Ez a bajtársi egyesület gondoskodott arról is, hogy a mai kari ülés alkalmából Ádám Lajos professzort támadó és gyalázó plakátok és falragaszok készüljenek el és kerüljenek az egyetem falaira, folyosóira és ablakfóliáira. Az ifjúság a kari ülés kezdete előtt valósággal megszállotta a tanácsteremhez vezető folyosókat, úgy, hogy az egymásután érkező professzorok csak nehezen tudnak átfurakodni a tömegen. Közben állandóan kiáltások hangzottak el, amelyek Ádám professzort reklamálták. Egyre-másra hírnökök jöttek, akik jzt újságolták, hogy Ádám professzor már eliizlult lakásáról, már útban van és minden percben megérkezhetik. A tüntető ifjúság mind nagyobb zajongásban tört ki és az áltarc igyekvő tanárokat sem respektálta. Amikor Bálint Rezső belgyógyászati professzor igyekezett fel az ülésre, hangos pfujozás volt hallgató. "Az ifjúság soraiban különösen egy diszmagyarba öltözött, kardos, kalpagos ifjú volt hangos. Olyan lármát csaptak, hogy Jakabházy prodékán kénytelen volt a tanácsteremhez vezető folyosók kiürítését elrendelni. Ebben a pillanatban a Csaba bajtársi szövetség vezetői kiadták a jelszót, hogy a Köztelek utcában lévő Collegium Medicumba kell vonulni, ahol gyűlést tartanak. Abban a pillanatban, amikor Szentmiklósy tanárbiztos elnöklete alatt megkezdődött a kari ülés, gyűlést kezdtek az egyetemi hallgatók is, hogy tiltakozzanak Ádám Lajos kinevezése ellen és állást foglaljanak az egyetemi tanács ellen, amely az orvosi fakultást Ádám professzor jogainak respektálására kívánja szorítani. Az ifjúság gyűlése nagyon szenvedélyes volt, igen tiszteletlen és gyalázkodó hangot használtak úgy , Ádám professzor ellen, mint az egyetemi tanáccsal szemben. Gyűlésük után, amely egy óra felé ért véget, a többszáz főre menő tömeg elvonult a jogi fakultás szerb utcai épülete felé, egy másik a Műegyetemre igyekezett, egy harmadik csoport pedig a Múzeum-körúton az előtt a ház előtt rendezett zajos tüntetést, amelyben azelőtt Ádám profeszszor lakott. A Műegyetemre igyekvő tüntetőket nem engedték be, úgy, hogy azok visszafelé igyekeztek és a hídon szembetalálkoztak a szétosztásukra kivezényelt rendőrcsoporttal. Az autóról a Műegyetem felé igyekvő rendőrök leszállnak és hamarosan szét is oszlatták az egyetemi ifjakat. Ádám Lajos professzor ügyével már a Turul bajtársi szövetség, amely a különböző ifjúsági egyesületeknek felső összefoglaló szervezete, is foglalkozott. Mai ülésükről levelet intéztek Ádám professzorhoz, amelyben lemondásra szólítják föl. A Turul bajtársi szövetség levelét, amelyet Ádám professzorhoz intézett, minden kommentár nélkül itt adjuk: Mélyen tisztelt Tanár Úr! Háromnegyed éve nincs nyugalom az egyetemen az ön erőszakos kinevezése miatt. Amidőn néhai Kuzmik professzor tanszéke megüresedett, ön végigházalta az orvosi fakultás összes professzorait, hogy támogatásukat az Ön kinevezése érdekében megnyerje. Mindenütt elutasításra talált, mert hiszen Budapesten, hála Istennek, minden reklám ellenére, még egész csomó, Önnél kiválóbb és érdemes sebésztanár van, akik a tanári kar egyhangú véleménye szerint jobban megfelelnek erre a díszes és kitüntető pozícióra. Azonban ön nem hátrált meg, hanem, mint hírlik, azt mondotta, hogy majd az István úgy, majd az István amúgy, majd én megmutatom, hogy mégis professzor leszek. Lett is. Kinevezték egy nem létező III. számú sebészeti tanszékre, melyet már régen betöltötték mással és amelyről kimondották, hogy mint általános sebészeti tanszék felesleges. Azóta a hallgatók száma és az ország területe is harmadára csökkent, a középosztály tagjait ezerszámra szélnek eresztik, mert az államnak takarékoskodni kell, a kórtermekben nincsen a betegek számára ágynemű és ruha, a klinikai szolgáknak a villanyt és fűtést levonják pár százezer koronás fizetéseikből, de önnek kellett a tanszék és meglett. De milyen áron! Meg kellett sérteni az autonómiát, meg kellett alázni az Egyetemi Tanácsot, derék tisztességben megőszült professzorokat önmagukkal ellentétbe hozni, le kellett törni az orvoskari tanári testület ellenállását és bele kellett gázolni a magyar fiatalság törvénytiszteletébe és idealizmusába. Mindez megtörtént, de azért csodák csodája, mégsincs nyugalom! Sőt mintha minden egyes erőszakos lépés erősítené azt az erkölcsi frontot, melyet az ön példátlan, teljességgel idegenszerű és vérbeli magyar ember előtt valósággal érthetetlen ambíciója teremtett, önnek sikerült véglegesen meggyőznie a közvéleményt arról, hogy nem odavaló, ahová törekszik, hogy önből hiányzik valami, ami minden keresztény és magyar embernek sajátja. Vérbeli magyar ember már régen — nagyon — Zsúfolt terem, lanyha hangulat — ez volt a prognózis fél négykor, alig néhány perccel azelőtt, hogy a kalapácsot először ütötték le és a szakértői jóslás teljes egészében bevált. Szóval telt ház előtt kezdődött meg a Postatakarékpénztár februári árverése, amelyen — nyolc délutánon keresztül — dobra kerül festmény, metszet, plakett, parcellán, ékszer, kézimunka, szőnyeg, bőráru, hangszer, fényképezőgép, műszer, bútor és könyv. — Hja, a pengő...! — sóhajtottak emberek —, a csengő új pénzt meg kell becsülnni, azt nem lehet eldobálni. — Ez volt a kialakult hangulat és az árverelés valóban a fagyos lanyhaság hangszerelése mellett kezdődött meg. De a pénzdobálástól való idegenkedés primer érzése később mégis csak felengedett, tekintetek tüzeltek egy alacsony kikiáltási árra szabott képnél, finommivű kézimunkánál vagy drága, öreg perzsaszőnyegnél. És licitáltak is már, temérdek integető és beszélő munkát sózva a jégtekintetű, monoton hangsúlytalansággal szónokló árverésvezetőnek: — Százhatvan pengő először. — Százhatvanöt. — Először. — Másodszor. — Senki többet? Harmadszor ... Végképen forró hangulat szálldos már ekkor, mindenki elfelejti, hogy odahaza takarékossági fogadalmat tett a feleségének, azzal, hogy „Ne félj, drágám, csak körülnézek, nem vásárolok semmit.» A nyugalmas megfontoltságot legyűri az ősi és ösztönös szerzési vágy, amelynek közösen domináns szenvedélyében egyesül a passzionátus, vidékről felutazott amatőrvásárló és az elszántan harcoló árverési hiéna... Nagyon büszke az Árverési Csarnok vezetősége, hogy sikerült megteremteniök az állandó aukciózás rendszerét. A magyari Hotel Drouota — ahogy ők mondják — úgy ébredt életre, hogy annak idején a vagyonmentő vásároknak — ahol a letört középosztály vált meg utolsó holmijától — jelentős sikerük volt. Azóta rendezik az aukciókat. A publikum abban különbözik másféle közönséges árveréstől, hogy kevés közte a hivatásos árverési hiéna. Itt ők nem csinálhatnak tejfölös üzleteket. De azért állandó arcok is akadnak itt. Például ott a harmadik sor szélén az őszes szakállú bácsi, aki úgy forgatja a katalógust, mintha imakönyvből ájtatoskodna, egy híres, műértő iparmágnás megbízottja. Inkognitóban van, diszkréten viselkedik, de azért még a ruhatáros és a katalógusárus is tudja róla, kinek a számlájára vásárolt régen, mindjárt a legelején — levonta volna a konzekvenciákat és ezzel megmentette volna a maga számára azt a megbecsülést és tiszteletet, amelyre minden egyetemi tanárnak, magántanárnak is feltétlenül szüksége van abból a célból, hogy az ifjúság felett erkölcsi és szellemi fölényét fentartsa mintául és példaképül szolgálhasson. Elérkeztünk is addig a pillanatig, amidőn ön már elérte célját, professzor lett és azon a ponton van, hogy kormánybiztosi és rendőri aszszisztenciával ezt a jogát és kötelességét a hallgatóság felett gyakorolni kezdje. De ezzel a pillanattal szóhoz jutott a magyar ifjúság is, mely eleddig türelemmel várt, mert nem akart tanárainak elébevágni s mert abban a meggyőződésben élt, hogy az ő ellenállásuk is elég lesz arra, hogy ön távozzék. Az ifjúságnak elérkezett az ideje és azt üzeni röviden önnek, hogy nem akarja önt hallgatni, hogy nem akarja önt azon a tanszéken látni, amelyre professzoraink ellenére felkúszott s nem is nyugszik meg mindaddig, amíg ön ezt a tanszéket el nem hagyja. Éppen ezért teljes tisztelettel bár, de erélyesen felkéri, hogy mondjon le és vegye elejét a még bizonnyal várható bonyodalmaknak és folytonos izgalmaknak, melyeknek csak egy erkölcsi vesztese lehet s ez az Ön személye s amelyekért már előre is elhárítjuk magunkról az erkölcsi felelősséget. Ezt üzeni önnek és ezt várja öntől a magyar ifjúság nevében a a Turul Szövetség Vezértanácsi Tábora. A Turul Szövetség tegnapi ülésén határozta el ezt a lépését és határozatát kinyomatta és ma már osztogatta. A határozat utolsó sora azt jelenti ki, ha Ádám professzor nem mond le,a bekövetkezendőkért a felelősséget magától elhárítja”. Ebből az következik, hogy a Turul Szövetség tud olyan készülő cselekményekről, amelyekért már előre szükségesnek tartja a felelősséget elhárítani. Viszont mellettem, a cinikus véleményeket hullajtó fiatalember, nagyképűre összevont szemöldökökkel, légies esztétikusnak kimaszkírozott álarc alatt egy üzletre éhes régiségügynök. Az ügynök mellé egy lelkes fiatalasszony ült, aki nyilván lakását szeretné csinosítani finom holmikkal. De bármit óhajtott volna vásárolni, szomszédja lebeszélte róla: — Ugyan, ugyan — intett lemondóan —, csak nem vásárolja meg ezt a vacakot... Mire a hölgy valósággal megszégyenülten ejtette le felnyújtott karját. Egy metszetet kiáltottak ki éppen negyven pengőért. Az úriasszonynak megtetszett és licitált rá. Mire az ügynök: — De nagyságos asszonyom, hiszen ez egy ronda giccs! — És aztán? — pattant fel most már mérgesen a hölgy — és aztán? Persze, hogy giccs. De a Manet Olympiáját mégsem vehetem meg negyven pengőért. Hát legalább ezt a giccset megszerzem. És megvásárolta a metszetet. Tulajdonképen igaza volt. Az árverés mai első napján képek, ezüstneműek, kézimunkák és szőnyegek kerültek dobra. Megfigyelhető volt, hogy a közönség a képekkel szemben egészen közömbös volt. De a szőnyegekért sem ölték egymást. Viszont a kézimunkáknál fellobbant a szemekben az érdeklődés tüze. Az árverési publikum többre taksált egy cobolybundát, mint egy szép havas tájképet. Lehet, hogy igaza volt annak a földbirtokosnak, aki így szólt: — Mégis csak melegít az a bunda. De ha arra, a havas téli tájra pillantok, hirtelen fázni kezdek. Földbirtokosok ... Ezek is állandó vendégek, ahogy a csarnok egyik vezetője meséli. A forradalmak után kirabolták a kastélyaikat. Azóta árverésről-árverésre, aukciórólaukcióra járnak, mint szorgalmas méhecskék a lépesmézre. Együtt ülnek, nagy barátsággal egymás iránt, mindaddig, amíg a kalapács meg nem jelenik az árverelő asztalon. Abban a pillanatban már versenytársak, konkurensek, akik egymás elől licitálnak el egyegy szép darabot. Nem is kell mondani, hogy valamennyien dúsgazdag emberek. Megjelennek Pesten az árverés első napján és akkor utaznak el, azon az estén, amikor becsukódik a csarnok kapuja. Ezt az időt használják , felmondani életre, ilyenkor járnak színházba és nézik meg a divatos moziképeket, szóval ez az ő pesti tartózkodásuk kiszabott ideje. És még egyet: valami tévhit terjedt el, hogy az árverések publikuma csupa magasizlésű, finom esztétikai kultúrájú csodalény. Nos hát, ez nem igaz. Sőt. Például a képek árverésénél egy finom aktképet mutattak be. Erre előttem egy nagyon elegáns, européer külsejű úr, elég hangosan felkiáltott: — Vigyázat, megfázik, takarják be! És körülnézett, mint egy diadalmas hadvezér, várva szellemességének hatását. Aj azonban késett.* Szintén a képek árverésén történt, hogy egy festmény kikiáltási árának négyszeresén kelt el. Kiderült, hogy a kép alkotója vette meg a képet. Ez a festő már hónapok óta kutatott tájképe után, amelyet még évek előtt adott el egy műkereskedőnek, nagy nyomorúságában potom pénzért. Azóta hajszolta, kutatta a képet, amelyet nagyon szeretett. Ma délben került a kezébe a katalógus, amelyben felfedezte az áhított festményt. Erre elszaladt az árverési terembe és addig licitált, amíg övé lett a kép. * Távol a zsibongó, lelkesülő és vásárló publikumtól egy csoportban kopott ruhás, idős hölgyek álldogálnak. Ezek valamennyien volt tulajdonosok, akik szegénységre, özvegységre és nyomorúságra jutván, kénytelenek voltak megválni legféltettebb holmijaiktól. Amikor egy karkötőt árvereznek, az egyik fehérhajú hölgy halkan sóhajtja maga elé: — Ezt még a szegény mama viselte! És bár minden egyes kalapácsütés mintha a fejüket verné, úgy fáj nekik, mégis csak ott állnak rendíthetetlen nyugalommal, várakoznak, ki viszi el a mama sálját s kihez kerül a Marko-festmény, amit nászajándékul kaptak a Bencze bácsitól. Megállapítható, hogy a legnagyobb kereslet a kézimunkák iránt mutatkozott, viszont a legkisebb érdeklődés, mint már mondottuk, a képek iránt. Egy Berkes-képet tévedésből 35 pengőn kezdtek licitálni és a festmény 36 pengőért kelt el. Erre az árverésvezető gyorsan visszaszívta az egészet, mondván, tévedés, a kép kikiáltási ára 80 pengő. Kiderült, hogy a 80 pengős képért senki sem volt hajlandó még 37 pengőt sem adni. Viszont egy nerzboáért olyan versengés indult meg, hogy a 120 pengős kikiáltási ár két pillanat alatt 230 pengőre emelkedett. Érdekes, hogy a boákat, a zongoraterítőket, a női városi bundákat, asztalterítőket, lepedőket, abroszokat és kásmirkendőket nem a nők vásárolják, hanem a férfiak. A hölgyközönség unottan szemlélődik, a férfiak pedig kitüzesedő arcokkal licitálnak. Az újságíró, aki mégis csak laikus szemlélője volt az egész vásárnak, nem értette meg a következő jelenetet: Már folyt a kézimunkák árverezése, amikor hirtelen a terembe érkezett és a legelső sorban foglalt helyet egy ráncos arel, szomorú fiatalember. Éppen egy női bundára licitáltak. — Kétszáznegyven pengő — mondotta valaki. Mire ő öt pengővel többet ígért. Erre a másik 250-et mondott. Ő megint őt pengővel többet. Erre versenytársa 260-at. Ő fáradtan lehajtotta fejét, leebette felemelt ujját és szomorúan eltávozott. Rögtön. Ha olyan fontos volt neki a bunda, miért nem licitált tovább? Ha 255 pengőért jó volt neki, 260-at már sajnált? Nem lehet érteni. Mert nyilván csak azért a bundáért jött be az árverésre, mert rögtön távozott. Ki tudja, mi tátong és mi rémlik egy-egy licitálás mögött?* Még csak ennyit kézimunkát mutattak fel, nagyon szép darabot. — Harminckét pengő — jelentette be a kalapácsos ember — stor, horgolt recebetéttel. Fgy úr lelkesülten nézte, de aztán csüggedten hajtotta le a fejét: — Megvenném — motyogta —, csak tudnám, mi az? — elltinődött. — Stor horgolt récével, fogalmam sincs róla, hogy mi az ... Kellér Andor ÁRVERÉSI HIÉNÁK ÉS ÁRVERÉSI BÁRÁNYOK A FEBRUÁRI AUKCIÓ ELSŐ NAPJÁN PLEINAIRKÉPEKTŐL A HORGOLTRECÉS STOROKIG Stresemannh pihen Berlin, február 8. ("Wolff.) Azokkal a kombinációkkal kapcsolatosan, amelyek a birodalmi külügyminiszter utazásáról a bel- és külföldi sajtó egy részében ma is elterjedtek, a lapokkal illetékes helyről közült, hogy Stresemann dr. a legközelebbi három-négy hetet kizárólag pihenésnek óhajtja szentelni. Neurath német nagykövet san-remói utjának időpontját már régebben kitűzték. A római nagykövet elnöki minőségében utazott a san-remói német kórház gondnokságának ülésére és már ma visszatért Rómába Róma, február 8. A Tribuna azokkal írl angol és francia újsághírekkel szemben, amelyek szerint Stresemann San Remóban találkozni fog Mussolinival, megálapítja, hogy az olasz miniszterelnök nem szándékozik Rómából elutazni.