Ujság, 1938. április (14. évfolyam, 73-96. szám)
1938-04-10 / 81. szám
VASÁRNAP, TOSS ÁPRILIS 10 ÚJSÁG Jókai és Bismarck Az Anschluss alkalmából írta: ARANYI LIPÓT A nagy világtörténelmi aktus: Ausztria egyesülése Németországgal a mai napon végbemenő népszavazással befejezését kapja. Eme visszaemlékezésnek tehát van aktualitása. Célja pedig egynémely történeti tény felelevenítésével a békebeli időből való előzményekre rámutatni. A másik cél pedig visszasóhajtani ama 67-iki kiegyezés utáni korszak istenáldotta lelki nyugodtságára és példanélküli higgadtságára, amellyel még az olyan sorsdöntő, új életet formáló problémát, aminő az úgynevezett „Anschluss" is a humor és a jovialitás hangulatával kezelte. Ott kezdjük a visszaemlékezést, hogy az „Anschluss" kérdése már a bensőséges, szoros hármasszövetség idejében is valahogyan úgy festett, ahogyan a nagy francia Gambetta állította be a „revans" ügyét „Sohasem beszélni róla, de mindig reá gondolni" Hát igen. Gondoltak arra Bécsben is, Berlinben is. De Németország és Ausztria-Magyarország, minden tényező által mélyen átérzett sorsközössége, továbbá I. Ferenc József császár és király legendás tekintélye, erkölcsi és jellembeli felsőbbrendűsége mindig azt sugallta a vágyakozóknak, amit a magyar példabeszéd így fejez ki: Ne szólj szám, nem fáj fejem, Az első úttörő A neve Schőnerer György volt Az antiszemitizmus első apostola Ausztriában. Hihetetlen tónusban irt és beszélt kapcsolatot keresett és talált Berlinben Stöcker Adolffal, a német evangélikus teológussal, aki Talmud-fordításaival aratta le a dicsőséget Majd lapot indított „Unverfollschte Deutsche Worte“ címmel és heves nagynémet propagandát fejtett ki. Képviselői mandátumot szerzett magának. Még ma is dörzsöljüktémáinkét, amikor ennek e lapnak mentalitására visszagondolunk. Volt egy „szerkesztői üzenetek" rovata, amelyben állandóan és félreérthetetlenül I. Ferenc József császárral korrespondált és még legintimebb magánügyeiben sem kímélte a világszerte annyira tisztelt uralkodót Örök dicsősége ennek a bölcs fejedelemnek, hogy soha, egy arckomorsággal sem reagált ezekre a meghurcolásokra és Schönerer még csak egy bírósági idézés nélkül folytathatta politikai működését és zavartalanul csipegethetett, sértegethetett. Társa volt — de csupán az antiszemitizmusban — az elegáns Pattal, aki atropéer formát mutatott. Jelszava ez volt: „den Juden ehre, aber nicht ernahre." Ez a típus egyébként nincs kihalófélben. A harmadik volt Karl Lueger, a későbbi bécsi polgármester. A legnagyobb sikerrel dolgozó antiszemita. De egyben legélesebb ellenfele Schönerernek, mert Lueger a legnagyobb ellensége volt Schönerernek és bensőséges, lojális híve, rajongó tisztelője a császárnak. Egészen sajátságos módon került ez a nagytehetségű férfiú az osztrák antiszemitizmus élére. Fiatal korában a liberális gárda lelkes apostola, díszszónoka volt De ambicionálta — valljuk meg: teljes joggal — Bécs városa polgármesteri állását. A liberálisok azonban ragaszkodtak régi hivük Prix dr. polgármesterhez és Luegert elgáncsolták. Erre Lueger, akinek becéző neve „der schöne Kart" volt, így fakadt ki: „No jó, mint liberális nem kellettem nektek, hát jövök majd, mint antiszemita Egymásután háromszor választotta Bécs Luegert polgármesterévé. I. Ferenc József császár kedvelt hívének megválasztását három ízben nem erősítette meg, így aztán negyedízben való választásra került a sor és akkor a császár — bizonyára kormányával történt megállapodás szerint — ráütötte a pecsétjét a megerősítést tartalmazó legfelsőbb leiratra. Lueger Bécs polgármestere lett és egyik nagy alkotása a másik után igazolta rátermettségét. Közben folyton szidta a zsidókat és titokban zsidó jótékonysági célokra ezreket adományozott és ha valamelyik régi barátja — ama liberális éra — hivatalos minőségben avagy hivatalos ügyben felkereste, annak a nyakába borult ,a bécsi dialektusban panaszolta el, hogy Mór tragikuma, hogy csak ilyen-olyan antiszemitizmussal volt képes érvényesülni. Jókai Mór, mint riporter A jelzett bécsi közéleti események idejében Magyarországon a publicisztika terén a legnagyobb tekintély Jókai Mór volt Mint költő világhírű, mint politikus a legmagasabb rangbeli. Ellenzéken, kormánypadon egyaránt legbizalmasabb barátja Tisza Kálmánnak. Folytonossági hiány nélkül országgyűlési képviselő, leggyakrabban a budapesti kerületekben. A képviselőházban mindig „diszszónok“a pártjának Azonkívül a „Hon" című politikai napilap és az „Üstökös"' című élclap főszerkesztője. Szóval a legexponáltabb politikusok egyike. Szellemesen csipkelődött az ellentáborral, amely elég gorombán lehurrogta. De Jókait flegmájából nem lehetett kisodorni. A hetvenes évek elején kedvet kapott ahhoz, hogy kissé világot lásson. Elhatározta, hogy Berlinbe utazik és ottani összeköttetéseinek felhasználásával igyekezni fog Bismarck herceg kancellárral beszélni és interjú-anyagát lapjában, a ,Jion“-bem fogja közzétenni. Tisza Kálmánnak tetszett az idéa is Jókai elutazott Berlinben felkereste Braun Károlyt, a németek akkori ünnepelt költőjét, aki a legnagyobb készséggel vállalkozott a Bismarckkal leendő közvetitésra. Ahogyan Bismarck mondotta A ridegségéről és kíméletlen szókimondásáról közismert herceg és birodalmi kancellár nagy szívélyességgel fogadta a magyar költőt és nála szokatlanul hosszú ideig elbeszélgetett vele. Igen kellemesen hatott Jókaira, hogy Bismarck ismerte néhány regényét. Még a címét is elmondotta neki. Aztán ő diktálta fel Jókainak, hogy mi mindent nézzen meg Berlinben. Jókai aztán Magyarországra terelte a beszédet és azt kérdezte, várjon járt-e valaha Magyarországon? Bismarck rövid ideig tartó gondolkozás után ezt válaszolta: — Igen, igen, kadét koromban jártam Magyarországon és egy rettenetes forró nyári napon pompásan megfürödtem a Tiszában. Hogy az ország melyik részében? arra már igazán nem emlékszem. De ha jól emlékszem, a folyónak azon a partján, vagy négy kilométernyire egy város volt, amelyet Szolnoknak neveztek. Most már Jókai egyenesen áttért a Bécsben észlelhető „Anschluss“ mozgalomra. Bismarck felállott íróasztala mögül és Jókai Mórhoz ezeket a szavakat intézte: — Nézze kérem, soha nem titkoltam, hogy az osztrák-magyar monarchiának az én véleményem szerint a maga súlypontját Budára kell helyeznie. Ami pedig az ön által említett egyesülést illeti, elhiheti nekem, hogy az önök osztrák-magyar monarchiájából nekem annyi terület sem kell, amennyi a kezemben levő piajbász hossza, szélessége. Ahogyan Jókai megírta Hazánk nagy költője boldogságtól sugárzó arccal bucsúzkodott és másnap hazaérkezett. Távozása előtt megmondta Bismarck hercegnek, hogy ő a beszélgetés tartalmát lapjában, a ,,/Hon",-ban szeretné közzétenni. Bismarck nem tett ellenvetést. A legközelebbi vasárnap, a „Hon" első oldalán jelent meg a párbeszéd. A magánügyekre, a tiszai fürdésre vonatkozó rész szóról-szóra úgy, amint azt fentebb leírtuk. Az osztrák-német egyesülésre vonatkozó bismarcki választ Jókai Mór így írta meg a „Hon“-ban: — Mikor ezt a kényes kérdést Bismarcknak nekiszegeztem, a herceg elkomorodott és így szólt hozzám: ön elhiheti nekem, ha az önök osztrák-magyar monarchiájából nekem annyi terület sem kell, amennyi ennek a plajbásznak a hossza, szélessége. Meg kell jegyeznem — fűzte hozzá Jókai — a hercegnek ekkor egy akkora plajbász volt a kezében, hogy ha az egyik végét a mappán Berlinre helyezte volna. A színes népek előretörése Abesszínia meghódításával oly lavina indult meg a színes emberek világában, melyet a fehérek egyelőre nem is vettek észre s csak akkor figyeltek fel reá, midőn a Távol-Keleten kitört a japán-kínai háború. Azt mondhatná valaki, ha a két nagy sárga nemzet hadakozik egymással, ez csak nem veszélyezteti a fehér emberek jövőjét? Pedig mégis így van. A Kelet-Ázsiában már majdnem egy éve dúló háború az „Ázsia az ázsiaiaké" jelben folyik. Előreláthatólag a japánoké lesz a végső győzelem, hogy azután a szigetországot, Kínát, Mandzsukét, Koreát, Sziámot egy sárga blokkba tömörítve az aurópaiakat kiszorítsák Ázsiából. Japán ma teljesen elfordult a fehérektől, főleg az angoloktól. Nemrég a szerző nevének elhallgatásával hatalmas mű jelent meg,amely három világrész színes embereinek tömörüléséről számol be, teljesen megváltozott viszonyokat mutatva, oly mélységekbe világít, amelyekről nekünk sejtelmünk sincs. A fehér ember sohasem fogja megérteni színes társainak, különösen a sárgáknak — kínaiaknak, japánoknak —, lelkivilágát. A mű megfigyelései, melyek regényes történet keretében egy abeszszin hercegnő világkörüli utazásában tárulnak elénk, annyira élesek, körültekintőek és sokoldalúak, hogy lehetséges, nem is egy ember írta ezt a könyvet. Először is Abesszíniával, az ottani népek sokszor egész különös szokásaival ismerkedünk meg. Az amharák uralták az óriási abesszin birodalmat, a maguk módja szerint kegyetlenül. Iszákosak, fecsegők, de ők voltak az urak. Etiópa császárja is csak részben volt igazi uralkodója a sok jóformán független Ras-nak , akiknek csak adót kellett fizetniük, katonákat állítaniuk, különben meglehetősen azt tehették, amit akartak. Egyben azonban valamennyien megegyeztek, a fehérek elleni gyűlöletben. Ebben még a kopt egyház „keresztény" papjai is egy nézeten vannak velük, bár az izlám a benszülöttek körében szinte napról-napra tért hódit. Ras Hailu leánya, a szintén színes fiatal és szép Tahilu hercegnő diplomáciai megbiszatásban földkörüli útjára indul s az ő szemével látjuk, hogyan készülnek fel a különböző szines fajok és törzsek a fehérek uralma ellen. Arábiának ma tagadhatatlanul Ibn Saud az ura, a feje, aki a sivatagok nomád törzseit telepíteni tudta és Arábiából ismét egy hatalmas, egységes államot csinált. Az Izlám jegyében össze akarja kovácsolni Afrika (Egyiptom, Tripolisz, Tunisz) és Ázsia mohamedán országait, hogy azután Indiával és Japánnal szövetkezve, a fehérek egyeduralma, kizsákmányolása ellen felléphessen. Valószínűleg egy szép napon ő lesz a kalifa, minden igazhivő egyházi feje. Az előbbi kalifát, a fehérek elvakultságukban és győzelmi mámorukban a világháború befejezése után elűzték ... és ezáltal megsértették az összes mozlimok lelkületét Annyi bizonyos, hogy a mohamedán propaganda kiterjedt már Ázsián kívül Japánra is, oda is küldtek már főiskolai tanárokat. Dél-Afrika néger törzsei közt is hihetetlenül terjed az Izlám ők is forronganak, bár a felszín még nyugodtnak látszik. Mióta a dél-afrikai bányákat üzembe helyezték, a néger lakosság egy része bányamunkásnak ment, mert többet kereshetett. Családi kötelékek bomlottak fel, a földeket nem művelik, ellenben a fekete bányamunkások az európai kultúra mázát vésték fel. A sok-sok ezer néger, az elégedetlenséget, forradalmi eszméket terjeszti, mert ha nincs munkája a kimerült tárnákban, nincs megélhetése és primitív falujától, hazájától elszakadt... A fehér hatalmak Afrikában ma már nem elégedhetnek meg a feketék „sakkbantartásával," ha meg akarják tartani uralmukat. Moszkva a színesek közt már itt is alapos , mánkás régzetú.,, _ Afrika négerei * állandó összeköttetésben vannak az USA feketéivel, akik az ottani lakosság egytizedét képezik, külön egyetemeik, főiskoláik vannak. Körülbelül 150.000 főiskolát végzett négert tartanak számon. Ezek mind kiváló szakemberek. Afrikában már most is az orvosok, mérnökök jórésze néger. Fehéreket már nem is vesznek fel. Amerikában a négerek is mind határozottabban lépnek fel a fehérekkel szemben, akik őket még ma is páriaként kezelik s velük társadalmilag egyáltalán nem érintkeznek. Az egész világon gyűlölik a fehéreket, de talán sehol sem annyira, mint Indiában az angolokat. Az angol gyarmatpolitika bölcs előrelátással észrevette ugyan a megváltozott viszonyokat és Indiának megigérte az önkormányzat fokonkénti megadását. Csak az a kérdés, nem késtek-e el vele? 1929-ben megjelent az indiai alkotmány, de nacionalistákat ez semmiképpen sem elégítette ki. Mahatma Gandhi lépett fel a nép nevében, mindennemű kompromissziumot elvetve. Ügyesen használta ki a vallást, melyből politikumot csinált, a hindukat, a mohamedánokkal kibékítve. Utóbbiak évtizedeken át egész a legutóbbi főleg az angolok pártján voltak. 1930-ban Gandhi nyíltan hadat üzent az angol kormányzatnak, azt követelve tőle, adják meg Indiának is a domíniumok alkotmányát, önállóságát. Anglia az egyezkedés terére lépett. Ennek eredményeként léptették életbe 1935-ben az „Indiai Bill“-t. Ez a brit birodalom legkiválóbb politikai ténykedéseinek mondható. Azonban a nacionalistákat még ez a tervezet sem elégítette ki, és így India színes népeinek sorsa még a közeljövőben is nagy kérdőjelt alkot, melynek hátterében ott áll a japán érdeklődés és befolyás árnya. Amerre tekintünk, a színes fronton mindenütt már villámlik messziről, de az európai népek, ahelyett, hogy a veszély ellen küzdve összefognának, világnézeti különbség miatt állnak harcban egymással és gyilkolják egymást, mint ezt a spanyolországi hadjáratban, több mint másfél év óta láthatjuk .,, Quo vadis Europai __ Arra. •) „Die farbige Front" Hinter den Kulissea der WeKpolitik, Paul List Verlag, Leipzig, 7.80 a másik vége leért volna egészen Konstantinápolyig. Jaj, csak költőkkel ne... Jókai tréfája országszerte viharos derültséget keltett. De csakhamar kivették részüket az olvasóközönség felderítéséhez a bécsi, a berlini, a párisi lapok is. A párbeszéd komoly, jelentő-*ségteljes részével hasonló komolysággal foglalkoztak. De nem feledkeztek meg az interjú végére helyezett Jókai-aperszüről sem és — főleg a párisi lapok — sokkal intenzív kommentárokkal kisérték Jókai odavetett megjegyzését, mint amennyi a Jókai — és főleg Tisza Kálmán felfogása szerint — kívánatos volt. Maga Bismarck herceg, aki persze nem a „Hon", de a külföldi lapok révén tudta meg, hogy minő mulatságos szituációba került az ő, kivételesen történt párbeszéde egy idegen országbeli lapszerkesztővel, rendkívül megharagudott Jókaira. De elsősorban önmagára. A Reichsrath folyosóján a kérdezősködő képviselőknek szinte tajtékozva mondotta: — Jaj, csak költőkkel ne kezdjen ki az ember. Egy ötlet kedvéért keresztre feszítik a legszentebb igazságot Jókait hozzám Braun vezette be és én teljesítettem a kívánságukat. Na, de ez nemcsak az első, de az utolsó eset is. volt. *7 Bocsánat, hogy a kávéház is beleszól• Bizonyára nem mondunk elképzelhetetlen dolgot, ha azt állítjuk: kávéházi rimhírterjesztés és főleg kávéházi humor Pesten már ebben az időben is volt Még aznap, amikor Jókai Bismarckkal történt párbeszédjét a Trifon“-ban publikálta, megszületett az ebéd utáni feketekávénál az első kávéházi vicc. Eszerint, amikor Bismarck biztosította Jókait arról, hogy őneki az osztrák-magyar monarchiából annyi sem kell, mint a kezében levő piajbász, a következő párbeszéd rekesztette be az Interjút: Jókai: Sprechen Sie dax lm Ernstl Bismarck: Nein, tch spreche zum Hohnl Szócsavarintás a „Hon" című napilap tiszteletére. Ilyen volt hatvan évvel ezelőtt Budapesten a kávéházi szójáték. A mai sem sokkal különb. 1 •