Ujság, 1938. április (14. évfolyam, 73-96. szám)

1938-04-10 / 81. szám

VASÁRNAP, TOSS ÁPRILIS 10 ÚJSÁG Jókai és Bismarck Az Anschluss alkalmából írta: ARANYI LIPÓT A nagy világtörténelmi aktus: Ausztria egye­sülése Németországgal a mai napon végbemenő népszavazással befejezését kapja. Eme vissza­emlékezésnek tehát van aktualitása. Célja pe­dig egynémely történeti tény felelevenítésével a békebeli időből való előzményekre rámu­tatni. A másik cél pedig visszasóhajtani ama 67-iki kiegyezés utáni korszak istenáldotta lelki nyugodtságára és példanélküli higgadtsá­gára, amellyel még az olyan sorsdöntő, új éle­tet formáló problémát, aminő az úgynevezett „Anschluss" is a humor és a jovialitás hangu­latával kezelte. Ott kezdjük a visszaemlékezést, hogy az „Anschluss" kérdése már a bensőséges, szoros hármasszövetség idejében is valahogyan úgy festett, ahogyan a nagy francia Gambetta állí­totta be a „revans" ügyét „Sohasem beszélni róla, de mindig reá gondolni" Hát igen. Gon­doltak arra Bécsben is, Berlinben is. De Német­ország és Ausztria-M­agyarország, minden té­nyező által mélyen átérzett sorsközössége, to­vábbá I. Ferenc József császár és király legen­dás tekintélye, erkölcsi és jellembeli felsőbb­rendűsége mindig azt sugallta a vágyakozóknak, amit a magyar példabeszéd így fejez ki: Ne szólj szám, nem fáj fejem, Az első ú­ttörő A neve Schőnerer György volt Az antiszemi­tizmus első apostola Ausztriában. Hihetetlen tónusban irt és beszélt kapcsolatot keresett és talált Berlinben Stöcker Adolffal, a német evangélikus teológussal, aki Talmud-fordításai­­val aratta le a dicsőséget Majd lapot indított „Unverfollschte Deutsche Worte“ címmel és he­ves nagynémet propagandát fejtett ki. Képvise­lői mandátumot szerzett magának. Még ma is dörzsöljük­­témáinkét, amikor ennek e lapnak mentalitására visszagondolunk. Volt egy „szer­kesztői üzenetek" rovata, amelyben állandóan és félreérthetetlenül I. Ferenc József császár­ral korrespondált és még legintimebb magán­ügyeiben sem kímélte a világszerte annyira tisztelt uralkodót Örök dicsősége ennek a bölcs fejedelemnek, hogy soha, egy arckomorsággal sem reagált ezekre a meghurcolásokra és Schö­­nerer még csak egy bírósági idézés nélkül foly­tathatta politikai működését és zavartalanul csipegethetett, sértegethetett. Társa volt — de csupán az antiszemitizmus­ban — az elegáns Pattal, aki atropéer formát mutatott. Jelszava ez volt: „den Juden eh­re, aber nicht ernahre." Ez a típus egyébként nincs kihalófélben. A harmadik volt Karl Lueger, a későbbi bécsi polgármester. A legnagyobb sikerrel dolgozó antiszemita. De egyben legélesebb ellenfele Schönerernek, mert Lueger a legnagyobb ellen­sége volt Schönerernek és bensőséges, lojális híve, rajongó tisztelője a császárnak. Egészen sajátságos módon került ez a nagytehetségű férfiú az osztrák antiszemitizmus élére. Fiatal korában a liberális gárda lelkes apostola, dísz­­szónoka volt De ambicionálta — valljuk meg: teljes joggal — Bécs városa polgármesteri állá­sát. A liberálisok azonban ragaszkodtak régi hivük Prix dr. polgármesterhez és Luegert el­gáncsolták. Erre Lueger, akinek becéző neve „der schöne Kart" volt, így fakadt ki: „No jó, mint liberális nem kellettem nektek, hát jövök majd, mint antiszemita Egymásután háromszor választotta Bécs Lue­­gert polgármesterévé. I. Ferenc József császár kedvelt hívének megválasztását három ízben nem erősítette meg, így aztán negyedízben való választásra került a sor és akkor a császár — bizonyára kormányával történt megállapodás szerint — ráütötte a pecsétjét a megerősítést tartalmazó legfelsőbb leiratra. Lueger Bécs pol­gármestere lett és egyik nagy alkotása a másik után igazolta rátermettségét. Közben folyton szidta a zsidókat és titokban zsidó jótékony­sági célokra ezreket adományozott és ha vala­melyik régi barátja — ama liberális éra — hi­vatalos minőségben avagy hivatalos ügyben felkereste, annak a nyakába borult ,a bécsi dialektusban panaszolta el, hogy M­ór tragi­kuma, hogy csak ilyen-olyan antiszemitizmus­sal volt képes érvényesülni. Jókai Mór, mint riporter A jelzett bécsi közéleti események idejében Magyarországon a publicisztika terén a legna­gyobb tekintély Jókai Mór volt Mint költő vi­lághírű­, mint politikus a legmagasabb rangbeli. Ellenzéken, kormánypadon egyaránt legbizal­masabb barátja Tisza Kálmánnak. Folytonos­sági hiány nélkül országgyűlési képviselő, leg­gyakrabban a budapesti kerületekben. A képvi­selőházban mindig „diszszónok“­a pártjának Azonkívül a „Hon" című politikai napilap és az „Üstökös"' című élclap főszerkesztője. Szó­val a legexponáltabb politikusok egyike. Szel­lemesen csipkelődött az ellentáborral, amely elég gorombán lehurrogta. De Jókait flegmájá­ból nem lehetett kisodorni. A hetvenes évek elején kedvet kapott ahhoz, hogy kissé világot lásson. Elhatározta, hogy Berlinbe utazik és ottani összeköttetéseinek fel­használásával igyekezni fog Bismarck herceg kancellárral beszélni és interjú-anyagát lapjá­ban, a ,Jion“-bem fogja közzétenni. Tisza Kál­mánnak tetszett az idéa is Jókai elutazott Ber­linben felkereste Braun Károlyt, a németek akkori ünnepelt költőjét, aki a legnagyobb készséggel vállalkozott a Bismarckkal leendő közvetitésra. Ahogyan Bismarck mondotta A ridegségéről és kíméletlen szókimondásá­ról közismert herceg és birodalmi kancellár nagy szívélyességgel fogadta a magyar költőt és nála szokatlanul hosszú ideig elbeszélgetett vele. Igen kellemesen hatott Jókaira, hogy Bismarck ismerte néhány regényét. Még a címét is el­mondotta neki. Aztán ő diktálta fel Jókainak, hogy mi mindent nézzen meg Berlinben. Jókai aztán Magyarországra terelte a beszédet és azt kérdezte, várjon járt-e valaha Magyarországon? Bismarck rövid ideig tartó gondolkozás után ezt válaszolta: — Igen, igen, kadét koromban­­ jártam Ma­gyarországon és egy rettenetes forró nyári na­pon pompásan megfürödtem a Tiszában. Hogy az ország melyik részében? arra már igazán nem emlékszem. De ha jól emlékszem, a folyó­­nak azon a partján, vagy négy kilométernyire egy város volt, amelyet Szolnoknak neveztek. Most már Jókai egyenesen áttért a Bécsben észlelhető „Anschluss“ mozgalomra. Bismarck felállott íróasztala mögül és Jókai Mórhoz eze­ket a szavakat intézte: — Nézze kérem, soha nem titkoltam, hogy az osztrák-magyar monarchiának az én véle­ményem szerint a maga súlypontját Budára kell helyeznie. Ami pedig az ön által említett egye­sülést illeti, elhiheti nekem, hogy az önök osztrák-magyar monarchiájából nekem annyi terület sem kell, amennyi a kezemben levő piajbász hossza, szélessége. Ahogyan Jókai megírta Hazánk nagy költője boldogságtól sugárzó arccal bucsúzkodott és másnap hazaérkezett. Távozása előtt megmondta Bismarck herceg­nek, hogy ő a beszélgetés tartalmát lapjában, a ,,/Hon",-ban szeretné közzétenni. Bismarck nem tett ellenvetést. A legközelebbi vasárnap, a „Hon" első oldalán jelent meg a párbeszéd. A magánügyekre, a tiszai fürdésre vonatkozó rész szóról-szóra úgy, amint azt fentebb leírtuk. Az osztrák-német egyesülésre vonatkozó bismarcki választ Jókai Mór így írta meg a „Hon“-ban: — Mikor ezt a kényes kérdést Bismarcknak nekiszegeztem, a herceg elkomorodott és így szólt hozzám: ön elhiheti nekem, ha az önök osztrák-magyar monarchiájából nekem annyi terület sem kell, amennyi ennek a plajbásznak a hossza, szélessége. Meg kell jegyeznem — fűzte hozzá Jókai — a hercegnek ekkor egy akkora plajbász volt a kezében, hogy ha az egyik végét a mappán Berlinre helyezte volna. A színes népek előretörése Abesszínia meghódításával oly lavina indult meg a színes emberek világában, melyet a fehérek egyelőre nem is vettek észre s csak akkor figyeltek fel reá, midőn a Távol-Kele­ten kitört a japán-kínai háború. Azt mondhatná valaki, ha a két nagy sárga nemzet hadakozik egymással, ez csak nem veszélyezteti a fehér emberek jövőjét? Pedig mégis így van. A Kelet-Ázsiában már majd­nem egy éve dúló háború az „Ázsia az ázsiaiaké" jelben folyik. Előreláthatólag a japánoké lesz a végső győzelem, hogy azután a szigetországot, Kínát, Mandzsukét, Koreát, Sziámot egy sárga­ blokkba tömörítve az aurópaiakat kiszorítsák Ázsiából. Japán ma teljesen elfordult a fehérektől, főleg az an­goloktól. Nemrég a szerző nevének elhallgatásával hatalmas mű jelent meg,a­­mely három vi­lágrész színes embereinek tömörüléséről szá­mol be, teljesen megváltozott viszonyokat mutatva, oly mélységekbe világít, amelyekről nekünk sejtelmünk sincs. A fehér ember so­hasem fogja megérteni színes társainak, kü­lönösen a sárgáknak — kínaiaknak, japá­noknak —, lelkivilágát. A mű megfigyelései, melyek regényes történet keretében egy abesz­­szin hercegnő világkörüli utazásában tárul­nak elénk, annyira élesek, körültekintőek és sokoldalúak, hogy lehetséges, nem is egy em­ber írta ezt a könyvet. Először is Abesszíniával, az ottani népek sokszor egész különös szokásaival ismerke­dünk meg. Az amharák uralták az óriási abesszin birodalmat, a maguk módja szerint kegyetlenül. Iszákosak, fecsegők, de ők vol­tak az urak. Etiópa császárja is csak részben volt igazi uralkodója a sok jóformán függet­len Ras-nak , akiknek csak adót kellett fi­zetniük, katonákat állítaniuk, különben meg­lehetősen azt tehették, amit akartak. Egyben azonban valamennyien megegyeztek, a fehé­rek elleni gyűlöletben. Ebben még a kopt egyház „keresztény" papjai is egy nézeten vannak velük, bár az izlám a benszülöttek körében szinte napról-napra tért hódit. Ras Hailu leánya, a szintén színes fiatal és szép Tahilu hercegnő diplomáciai megbi­­s­zatásban földkörüli útjára indul s az ő sze­mével látjuk, hogyan készülnek fel a külön­böző szines fajok és törzsek a fehérek uralma ellen. Arábiának ma tagadhatatlanul Ibn Saud az ura, a feje, aki a sivatagok nomád tör­zseit telepíteni tudta és Arábiából ismét egy hatalmas, egységes államot csinált. Az Izlám jegyében össze akarja kovácsolni Afrika (Egyiptom, Tripolisz, Tunisz) és Ázsia moha­medán országait, hogy azután Indiával és Japánnal szövetkezve, a fehérek egyeduralma, kizsákmányolása ellen felléphessen. Valószí­­nűleg egy szép napon ő lesz a kalifa, minden igazhivő egyházi feje. Az előbbi kalifát, a fe­hérek elvakultságukban és győzelmi mámo­rukban a világháború befejezése után elűz­ték ... és ezáltal megsértették az összes moz­­limok lelkü­letét Annyi bizonyos, hogy a mohamedán pro­paganda kiterjedt már Ázsián kívül Japánra is, od­a is küldtek már főiskolai tanárokat. Dél-Afrika néger törzsei közt is hihetetle­nül terjed az Izlám­ ők is forronganak, bár a felszín még nyugodtnak látszik. Mióta a dél-afrikai bányákat üzembe helyezték, a né­ger lakosság egy része bányamunkásnak ment, mert többet kereshetett. Családi köte­lékek bomlottak fel, a földeket nem művelik, ellenben a fekete bányamunkások az euró­pai kultúra mázát vésték fel. A sok-sok ezer néger, az elégedetlenséget, forradalmi eszmé­ket terjeszti, mert ha nincs munkája a ki­merült tárnákban, nincs megélhetése és pri­­mitív falujától, hazájától elszakadt... A fehér hatalmak Afrikában ma már nem elégedhetnek meg a feketék „sakkbantartá­­sával," ha meg akarják tartani uralmukat. Moszkva a színesek közt már itt is alapos , mánk­ás régzetú.,, _ Afrika négerei * állandó összeköttetésben vannak az USA feketéivel, akik az ottani la­­kosság egytizedét képezik, külön egyetemeik, főiskoláik vannak. Körülbelül 150.000 főis­kolát végzett négert tartanak számon. Ezek mind kiváló szakemberek. Afrikában már most is az orvosok, mérnökök jórésze néger. Fehéreket már nem is vesznek fel. Amerikában a négerek is mind határozot­tabban lépnek fel a fehérekkel szemben, akik őket még ma is páriaként kezelik s ve­lük társadalmilag egyáltalán nem érintkez­nek. Az egész világon gyűlölik a fehéreket, de talán sehol sem annyira, mint Indiában az angolokat. Az angol gyarmat­politika bölcs előrelátással észrevette ugyan a meg­változott viszonyokat és Indiának megigérte az önkormányzat fokonkénti megadását. Csak az a kérdés, nem késtek-e el vele? 1929-ben megjelent az indiai alkotmány, de naciona­­listákat ez semmiképpen sem elégítette ki. Mahatma Gandhi lépett fel a nép nevében, mindennemű kompromissziumot elvetve. Ügyesen használta ki a vallást, melyből poli­tikumot csinált, a hindukat, a mohamedánok­kal kibékítve. Utóbbiak évtizedeken át egész a legutóbbi főleg az angolok pártján voltak. 1930-ban Gandhi nyíltan hadat üzent az an­gol kormányzatnak, azt követelve tőle, adják meg Indiának is a domíniumok alkotmányát, önállóságát. Anglia az egyezkedés terére lé­pett. Ennek eredményeként léptették életbe 1935-ben az „Indiai Bill“-t. Ez a brit biro­dalom legkiválóbb politikai ténykedéseinek mondható. Azonban a nacionalistákat még ez a tervezet sem elégítette ki, és így India színes népeinek sorsa még a közeljövőben is nagy kérdőjelt alkot, melynek hátterében ott áll a japán érdeklődés és befolyás árnya. Amerre tekintünk, a színes fronton min­denütt már villámlik messziről, de az euró­pai népek, ahelyett, hogy a veszély ellen küzdve összefognának, világnézeti különbség miatt állnak harcban egymással és gyilkolják egymást, mint ezt a spanyolországi hadjárat­ban, több mint másfél év óta láthatjuk .,, Quo vadis Europai __ Arra.­­ •) „Die farbige Front" Hinter den Kulissea der WeKpolitik, Paul List Verlag, Leipzig, 7.80 a másik vége leért volna egészen Konstanti­nápolyig. Jaj, csak költőkkel ne... Jókai tréfája országszerte viharos derültséget keltett. De csakhamar kivették részüket az ol­­vasóközönség felderítéséhez a bécsi, a berlini, a párisi lapok is. A párbeszéd komoly, jelentő-*­ségteljes részével hasonló komolysággal foglal­­koztak. De nem feledkeztek meg az interjú vé­­gére helyezett Jókai-aperszüről sem és — fől­­eg a párisi lapok — sokkal intenzív kommen­­tárokkal kisérték Jókai odavetett megjegyzését, mint amennyi a Jókai — és főleg Tisza Kálmán felfogása szerint — kívánatos volt. Maga Bismarck herceg, aki persze nem a „Hon", de a külföldi lapok révén tudta meg, hogy minő mulatságos szituációba került az ő, kivételesen történt párbeszéde egy idegen országbeli lapszerkesztővel, rendkívül meghara­­gudott Jókaira. De elsősorban önmagára. A Reichsrath folyosóján a kérdezősködő képvisel­­őknek szinte tajtékozva mondotta: — Jaj, csak költőkkel ne kezdjen ki az em­­ber. Egy ötlet kedvéért keresztre feszítik a leg­­szentebb igazságot Jókait hozzám Braun ve­­zette be és én teljesítettem a kívánságukat. Na, de ez nemcsak az első, de az utolsó eset is. volt. *7 Bocsánat, hogy a kávéház is beleszól• Bizonyára nem mondunk elképzelhetetlen dolgot, ha azt állítjuk: kávéházi rimhírterjesz­­tés és főleg kávéházi humor Pesten már ebben az időben is volt Még aznap, amikor Jókai Bismarck­kal történt párbeszédjét a Trifon“-ban publikálta, megszületett az ebéd utáni fekete­kávénál az első kávéházi vicc. Eszerint, amikor Bismarck biztosította Jókait arról, hogy őneki az osztrák-magyar monarchiából annyi sem kell, mint a kezében levő piajbász, a következő párbeszéd rekesztette be az Interjút: Jókai: Sprechen Sie dax lm Ernstl Bismarck: Nein, tch spreche zum Hohnl Szócsavarintás a „Hon" című napilap tiszte­letére. Ilyen volt hatvan évvel ezelőtt Buda­pesten a kávéházi szójáték. A mai sem sokkal különb. 1 •

Next