Ujság, 1939. március (15. évfolyam, 49-74. szám)
1939-03-05 / 53. szám
vasárnap, Tass márciusi ÚJSÁG KÖNYVBELI ISMERŐSÖK írta IGNOTUS Somerset Maughamnak egyik novellájában egy bizonyos Mr. Walkerról van szó, kit le is kezd írni: tagbaszakadt termetét, beretvált képét-tokáját s kopasz fejét... de megunja a felszámlálást s egyetlen megjelenítő szóval veti oda: „egyszóval olyan volt, mint Mr Pickwick...“ Várjon jő-e majd száz év múlva angol mesemondó, ki, ha egy tagbaszakadt, tokás és kopasz hatvanast akar megjelentetni, bővebb leírás helyett azt mondhatja: „egyszóval olyan volt, mint Mr. Walker...“.? Maugham megkockáztatta az egyszerűsítést, mert számíthat rá, hogy valahol öt világrész angol olvasójának e novellája kezébe kerül, mindben felbukkan valami kép a Mr. Pickwick neve olvastára. Nincs róla értesülésem, hogy a mai fiúk és unokák mint vannak Dickens-szel, de mivel Maugham nekik ír, nyilván felteszi, hogy előttük is, akár magunk s apáink s nagyapáink számára Mr. Pickwick az a fajta kedves ismerős, mint akivel az életben személy szerint is találkoztunk. Sőt mi a legtöbb személyes ismerősünk, ha sohá nem láttuk, kimustrálódik takarékos emlékezetünkből, s ha megint látjuk, már azért sem ismerünk rá, mert közben megvénült s leromlott. Mr. Pickwick változatlan él és úgy él bennünk, ahogy, kevéssel az ifjú Viktória királyné trónralépte után, az ő hű Samjével s a csinos kis szobalánnyal visszavonul öreg napjaira kerti házacskájába. Végképp bele van építve ismeretségünkbe — s minél több felebarátomról veszem észre, hogy ugyanígy van vele, annál kevésbé tudom elhinni, hogy ez az ismeretségünk már azért is egyoldalú, mert a jó Mr. Pickwick sosem volt a világon. Hiszen szinte számité maradt róla, mintha már magam is beszélgettem volna vele, nem pedig csakis az a Mr. Winkles az a Mr. Snodgras, kikkel Dickens beszélteti! Úgy érzem, Mr. Pickwicknek is tudnia kell énrólam, mint ahogy én tudok őróla — ha nem így volna. Somerset Maughamnak aligha jut eszébe, hogy az ő Mr. Walkerjét bemutatáskor Mr. Pickwickhez hasonlítsa... Ilyen ismerős, persze, nem sokakkal vagyok, — én személy szerint szintén a Dickens révén talán még a karcsú ifjú David Copperfielddel, s egy pohos szószátyárral, kinek nevetés közben elsúl a lélegzete, neve szerint Falstaff lovaggal. Távolabb ismerősöm a Stendhal Rouge et Voir-jabeli Juden Sorés, az első modern regényhős (kit különben Goethe még megért) — továbbá Holofernes, de nem a Hebbel drámájabeli, hanem ahogy Nestroy figurázta ki a Z-Sebbelét (i wall doch segn, wer stärker is: V oder i‘?!). Kárpáthy Zoltán is, a gyermekifjú, ki szépségre Alkibiadessal s Nagy Sándorral, bölcsességre Szó- Ionnal, erényre Szokráteszszal, tudományra Pithagorászszal vetekszik, mióta Jókainál először találkoztam vele, mindenkorra összenőtt gyermeki vágyálmaimmal, hogy én is ilyen legyek: véremnek része lett, agyvelőmnek, magam után való honvágyamnak ... s ha a mai fiúk közt egy-egy különösen sikerültre akadok, menten Kárpáthy Zoltánra emlékeztet, s egyben szivembe is vág, mint egy — s akkor nem viszonzott — gyermeki hajlandóság utána sajgása. Aminthogy boldogtalanabbul s forróbban asszonyemberen később se csüggtem, mint a lőcsei fehér asszonyon: fájdalmas és csodáló féltékenységgel a déli lovasgenerális Andrássyra, kinek, a Jókai regényében a bűnös szép teremtés odadja magát — tizennégy éves voltam, mikor a regény füzetenkint jelent meg s én megvettem és faltam ... s aztán még hátralevő esztendeimet, okvetetlen elkövetkezendő világhíremmel együtt odadtam volna érte, ha egyszer egy órára ott ülhetek mellette öltözőszobájában, a pamlagon, homlokomat halántékára szorítva, mig ő üstökömet beletúrja homloka egy lebegő fürtjébe, mire oly gyakran méltatta délceg gavallérját!... Egy csudaszép szultánlánya is benne él, a reszkető hozzányúlásig épen, emlékezetemben, kit szeretni számomra egy a halállal, úgy hogy csak szórakozottság lehet, ha oly, tetemes ideje még mindig életben vagyok — s ki előttem nemcsak az Asza-dalból ismerős, hanem még két helyről: megint csak Jókainál Erdély aranykorából, de a Szilágyiról s Hajmásiról szóló balladából is, hol e hős ifjak a szultán fogságába esnek, s a csudaszép szultánlánya szerelmének jóvoltából jutnak megint haza. Török nők, orosz emberek, franciák, angolok, rómaiak — egypár német, sőt norvég is, kiket a művészet, mely a hideg tintát meleg vérré válatta bennük, vagy mert természetük vág az enyémhez, éleménnyé tett számomra .. s emlékezetemben elvegyül a valóban éltekével s találtatokéval . . . Holt barátnőm, ki már rég por és hamu, csak szeme néz rám még olykor a fiáéból: testiebben suhant-e vájjon át életemen, mint a lőcsei fehér asszony vagy a csodaszép szultánylánya? Vájjon a kép, ahogy valakit ismeretlen elképzelünk: nem ugyanúgy valóság-e, mint mikor aztán megismerkedünk vele vagy arcképét látjuk? Az elképzelt kép néha békésen megmarad továbbra is a valóságtól korrigált mellett, mint két különböző élemény külön maradéka. Néha viszont egybeesik: kisfiú koromból, ahogy karonülő hugocskám dadájának szoknyájába fogódzva tipegek a pesti Dunasoron, és bennem a figurája egy beesettképű, megsárgult bajsza, lesoványodott magas öregurnak, ki előregörbülve, de pókhasasan húzza lábát maga után, fekete ruhája lötyög rajta, felöltője karjára van vetve s botja kampója is oda van beakasztva ... s nekem azért tűnik föl, mert mindig egy had ember megy vele, s ő, széleskarimáju puhakalapja s bajusznyi szemöldöke alól fáradt szemével mégis mulatva néz engem kis embert, kiszájtátva bámulom a többiekétől elütő hosszú pantallóját mert ennek mindkét szárán bokában kívül egymás fölött három vízszintes kis zsinór-csökevény jelképezi még régebbi magyar viseletét . . . Talán két évre rá, miközben olvasni is megtanultam s az akkor nemrég meghalt Deák Ferencről szóló képes nagy emlékkönyvet bújtam és betűztem, Deák lett legkedvesebb hősöm, s kedvtelve nézegettem a fametszeteken a haza bölcsét mint halottat, kiterítve a ravatalon, mint fiatal követet, ahogy a pozsonyi ligetben labdázik követtársaival, de kivál, s legmeghittebben, ahogy már mint öregember egyik lábát maga alá húzva ül a pártkörben a nádkanapén, nagyhasúan s kényelmesen, szivar az ujjai közt, s bozontos szemöldökét s nevető szemét ugy emelve föl az előtte állókra, mintha éppen most röppentené hozzájuk valamelyik elmés aranyszavát. Mint két kedves ismerősömét, úgy hordtam magamban még mint ifjú ember is külön a dunasori öreg ur s külön a pártkörben anekdotázó Deák Ferenc képét még egy nap rájöttem, hogy a kettő alighanem egy. Megkérdtem apámat, ki mint kezdő publicista, valamikor közelállt volt az öregedő Deákhoz — ahogy ő az öreget leírta, csakugyan igy volt. A bágyadt aggastyán, ki halálosan fáradt szemével még mindig jóságosan ránevetett a rábámészkodó kisfiúra, csakugyan Deák Ferenc volt — ugyanaz, kit az emlékkönyvi fametszetnek egy kedves helyzetében sikerült megörökítenie. Utolsó májusa volt a nagy, nemes, a bölcs férfinak, utolsó sétái voltak a pesti Dunaparton — télire már harmadik képet mutatta: Deák Ferenc a ravatalon ... S nemcsak a költött figurák közt vannak ismerőseim, de költőik közt is. Ebben, szinte hihetetlen előttem, hogy teszem Cervantes Saavedra Mihály urammal már spanyol anyanyelve miatt sem beszélgethettem az életben, úgy él, mint igazában Jókai Mórral, mikor asztalánál kenyeréből ettem, vagy Ady Endrével, mikor asztalomnál boromból ittunk. Nem mintha túlságosan kedvelném a költőembereket. Jókai ugyan a legmegejtőbb férfiember volt, ki valaha e földön járt, de már Adyval volt némi baj, hűtlensége és, alapjában humortalansága miatt. A csupa idegenóm, Kiss József, ha mégugy szerettem s megugy bámultam lebegő magas művészetét, kiváló hangjával s ahogy egyre résen állt, nehogy még siron túl is megrövidüljön hírnevében, egy kicsit kimerítette még hódolóját is, — Vajda János pedig, a genie, az ő összecsiptetett oroszlánszemével s megfelelő illatkerti szagával egyenest lélegzetét vette el. Ám a költők, még ha élve nem is találkoztunk velük, módot adnak rá, hogy összeismerkedjünk velük. Belelátunk lelkükbe, úgy mint műhelyükbe, — amit kimódolunk, nemcsak teremtményeiket, de magukat is megkedvelteti Amit kétlábra állítanak, az mind csak kivetített vallomás ... valójában nem tudunk másról beszélni, mint magunkról, s minden figuráról, ki a költészetből az olvasó szívébe záródik, annak személye is megnyilatkozik előtte, ki e figura megalkotásában élte volt ki magát. Zene iránt süket, kép iránt vak lehetek, de könyvet nem tehetek le kezemből, hogy képem ne maradjon arról, aki írta. Hát még ha a képet egyenes közlés is kiteljesíti: naplók, levelek, vallomások, kortársak tanúskodása! S kivált, ha oly önmaguktól megszállt lelkek, mint Byron és Stendhal, ezt az ő énjüket száz külön figura áttételében csillogtatják, vagy oly megállapítják és talpraállitóak, mint Hebbel, önmagukról vesznek föl látleletet s önmagukat vonultatják föl! Lehet-e Goethét és Byront, Stendhalt és Heinét, Schopenhauert és Hebbelt úgy olvasni, hogy holtunkig ne emlékezzünk rájuk, emberi figurájukra.? S jó, hogy így, emlékezetünk gyékényén, békésen megférnek egymással — mikor elevenen találkoztak, nem mindig ment ily simán. Stendhal teszem keservesen megbántódott, miután Byront fölkereste: a lord a nagyszájú ismeretlent lordi hűvösen kezelte. Schopenhauer pedig Velencében, hová Goethe ajánlólevelet adott vele Byronhoz, a lordnál le sem adta a kártyát, mert az olasz fiúcskával, kit a piazzán szedett volt föl, együtt látták a Lidó fövényén lóháton vágtatni a költőt, s a kislány úgy rajtafelejtette a szemét a „poéta inglesén“, hogy a bölcs bölcsebbnek látta, nem ismerkedni meg s nem szerettetni el vele a babáját. Stennéban is sokáig tovább sajgott, ahogy Goethe kegyelmes urnál járt, mikor Weimarban tiszteletét tette nála: őexcellenciája, ki a távoli énekes lordot alázatosan csodálta, a hirtelen beállító düsseldorfi diákra és boltosra, bár daloskönyvét nyilván már ismerte, nem sok ügyet vetett. Megkérdezte tervei felől, s amikor az ifjú a megzavarodottak szemtelenségével azt felelte, hogy egy Juristát készül írni, a miniszter azzal a kétértelműséggel forrázta le, hogy: „egyéb keresni valója nincs itt?" Pedig ez ugyanaz a Heine volt, kiről később Hebbel azt írta naplójába, hogy „Heinéval a lgmélyebbeket meg lehet beszélni.“ Én biztos vagyok benne, hogy Ileinénál biztosra mennék, sőt a kis kobold Gottfried Kellerről is az az érzésem, hogy ha valahogy útban találnám, ahogy éjjel a kocsmából borosan megy laza, előbb, ahogy szokta, mérgesen nekem esne, hogy elverjen, de ha, mint Temisztoklesz az athénieknek, azt mondanám neki: „üss, csak hallgass meg!“ leeresztené karját és zürichiül dörmögve, befűzné az idegenébe ... De nem is kéne, ha valamely mágiánál fogva még lehetséges is volna, ily feligézés a találkozásokhoz. Csak magammal kell elbeszélgetnem, hogy valójában s tudtomon kívül azokkal beszélgessek, kik, nevelőim: apa, tanító, idősebb barát és könyvek, könyvek, könyvek s akik e könyveket írták, amint lelkiismeretem s világnézetem telepedtek a lelkem aljára. A magunkfajta ember soha sincs maga, minden gondolatával s minden emlékében ismerősök lebegik körül: könyvbeli ismerősök. Háztartási cikkek - Ilyen olcsón - még a Corvinban is ritkán kapható k.Zománcedények fekete, belül szürke, gázfőzésre különösen alkalmasak.: Vs */* 1 l*/a literes P—.68, —.98.1.12, 1.38 2 3 4 5 61. P 1.66,1.98, 2.42, 2.96,3.18 Pecsenyesütő 32 34 36 38 40cm P3.78,4.18, 4.58,4.88,5.28 üveg- és porcellánáruk Lemez- és sodronyáruk Faáruk Fémáruk iiiiii iiii CORVINAJO MINŐSÉGEK ÁRUHÁZA Göring olaszországi látogatása Róma, március 4. Az olasz sajtó örömmel üdvözli Göring vezértábornagy római útját. A Lavoro Fascista szerint Göring tábornagy néhány napig San Remóban időzik, ahol idejét teljesen pihenésnek szenteli, majd pedig Rómába utazik. Innen Szicíliába, majd pedig minden valószínűség szerint Tripoliszba megy, hogy visszaadja Balbo tábornagy múlt évi berlini látogatását. A lap berlini tudósítója szerint Göring többhetes távolmaradása egyúttal azt is muatja, hogy Németország és Olaszország nyugodtan ítéli meg a nemzetközi helyzetet. Göring rácáfolt egyes külföldi lapoknak azokra a híreire, amelyek szerint Németország Ukrajna irányában vagy bármely más ponton hadműveletekre készülne. Franco új offenzívát kezd Páris, március 3. Franco tábornok, a párisi lapok értesülése szerint, úgy döntött, hogy haladéktalanul megkezdi az utolsó támadást Madrid ellen s a lehető leggyorsabban végez a köztársasági hadsereg utolsó maradványaival. A tábornok meggyőződése szerint a hábor most már a legrövidebb időn belül véget ér. A nemzeti hadsereg legjobb csapattesteit vonták össze Madrid kőül. A köztársasági milícia fegyelme felbomlott s az alvezérek között fennálló súlyos nézeteitérések lehetetlenné teszik az ellenállás egységes irányítását. Miaja tábornok, aki több mint két éven át védelmezte Madridot, már nincs a helyén s a spanyol fővárosnak ezidőszerint három parancsnoka van: Cassado, Modesto és Lister tábornokok. Most, hogy a francia kormány kinevezte első burgosi nagykövetét a nyolcvankét éves Pétain tábornagy — Franciaország egyetlen élő marsallja — személyében, a spanyol nemzeti kormány is kijelölte első párisi nagykövetét. Franco tábornok választása Bilbao ötvenéves polgármesterre, Felix Lequerica-ra esett. London és Budapest szövetújdonságai megérkeztek Blum és Testvére « IV. Váci utca 33. Piarista palota. »szabóság