Ujság, 1940. április (16. évfolyam, 73-97. szám)
1940-04-07 / 78. szám
VASÁRNAP, 1940 ÁPRILIS 7 ÚJSÁG KÉTSÉGEK KÖZÖTT írta Torök Sándor Ismét ki kellett töltenem egy hivatalos kérdőívet, s mint már többször ezekben a kérdőíves időkben, ismét szégyenkezve álltam meg a rovat előtt: van-e valamilyen szakképzettsége ? (tanult mestersége.) A rózsaszínű papírról gúnyosan szembevigyorognak a betűk... megint be kell vallanom írásban és polgári felelősségem teljes tudatában, hogy : nincs. Hiába, nincs és nincs, nem tudok semmit, csak úgy kő vagyok bele a vakvilágba. S mennél inkább bonyolódnak világom dolgai — annál fölöslegesebbnek érzem magamat. Hiszen mindig gyanús volt nekem, hogy az irodalomnak mindjárt önmagában rendelkezésére áll az az eszköz, amellyel fölfújja magát, hogy jaj, ő milyen fontos. Különösen éreztem ezt, ha írók nyilatkozatait olvastam műveikről, önmagukról, céljaikról, stb. s amennyire lehetett, pályám eddigi során igyekeztem is elkerülni ezt a szemérmetlen műfajt, a művészi munkának ezt a gusztustalan melléktermékét. Gyanús előttem az irodalomtörténet is, persze Hát érdemes ennyit foglalkozni költőkkel, írókkal, életük műveik magyarázásával, hát ilyen fontos ez az emberiség életében? Biztos ez? Az az érzésem, hogy kell a szabó, aki ruhát varrjon, kell a suszter, hogy cipőt szabjon, az orvos, hogy gyógyítson, a mérnök, hogy építsen, az uszodában kell néhány ember, akik bezárják a kabinokat és kézbeadják a cipőkanalat a sofőr vezeti helyettem a kocsit én meg végiggondolok bizonyos dolgokat a sofőr helyett és közlöm vele az eredményt, nézek a csukottszeműek helyett és fülelek a rosszabb hallásúak nevében. Élményeimet a Világgal szemben aztán elmondom nekik, ennyi az egész. S minél alacsonyabb fokú művelője valaki az irodalomnak, annál inkább játssza a kiváltságosat. Ez mindig gyanús volt nekem mondom de most — amikor életünk egyre bonyolultabb küzdelemmé vált — most egyre égetőbb kétségek fognak el : szükség van-e erre egyáltalán! Kell-e az, amit mi csinálunk — amit magamban büszkén hivatásnak dédelgetek — s nem gyermekded nagyképüség-e, hogy társaim közül hol ez, hol amaz — tisztelt, nagy nevek — fölvetik az „Írói magatartás’'’ kérdését? Hogy tudniillik mi legyen e forrongó, erjedő, fejtetőre álló állapotok között az író attitűdje. Jórészt két főbb álláspont van : belevesse-e magát az író az átalakulni készülő világrend harcaiba s állást foglalva igyekezzen keresni a káoszból kivezető utakat, vagy előkelő elvonultságban csupán szemlélője legyen-e a lázas keresésnek? Habozás és fönntartás nélkül az elsőt vállalom — bár elismerem a magánybavonulás jogát, ha valakit vérmérséklete, lelki beállítottsága arrafelé vonz — nem is ez itt a kérdés. Hanem az, hogy tud-e az író segíteni valamit ebben az útkeresésben, igényt tart-e az emberiség a munkájára, elfogadja-e egyenrangúnak, pontosabban egyenértékűnek azokkal, akik a fent említett rovatba valami tisztességes szakmát tudnak beírni. Erre felelhetek is — bár úgy lehet, a pillanatnyi keserűség, a segíteni nem tudás, a tehetetlenség érzése és ennek a tehetetlenségnek fölismerése diktálja — de úgy látom, nem fogadja el, nincs szüksége reánk. Kevésbé nagyképű szakmákra van most szüksége. Falragaszokon olvasom, hogy keresnek lakatost, asztalost, géprevolverbeállítót, idomesztergályost; angol jelentésekből kiderül, hogy pilóta kell, minél több pilóta; német közlések tudatják, hogy mezőgazdasági munkás kell, minél több orvoshiány van és nem elég a mérnök, de ki hallott olyant, hogy írókat keresnének, plakáton! Valljuk meg: nem váltunk be! Igen, ez így van, amit az egyetemes irodalom mindig föltételez magáról — hogy segíteni tud! — az nem igaz. Az emberiség azonban ezt elhitte az irodalomnak, sőt széplelkűen bele is magyarázta s több kisebb-nagyobb zökkenőn át most kezd elérkezni odáig, hogy szakít ezzel a babonával. Angliában társadalmi mozgalom indult — olvasom —, hogy a legkiválóbb ötven művészt, írókat, festőket, muzsikusokat, mentsék fel a katonai szolgálat alól. A kezdeményezők abból az elgondolásból indultak ki, hogy ha nagy költséggel védik a műalkotásokat, akkor indokolatlan dolog Istenáldotta tehetségeket a lövészárkokba temettetni. A mozgalom, persze, megbukott. Egy hadiözvegy például levelet írt a Daily Telegraph szerkesztőségének, tiltakozva a terv ellen. Bár nagyon kedvelem ezeket a kedves embereket —■ írta levelében — de ezekben a napokban a közösségnek akább olyanokra van szüksége, akik hajót építenek, fölszántják a földet, vagy fölnevelnek egy hírót. A tervet a hadvezetőség sem fogadta el. Hozzá kell tennem, hogy meggyőződésem szerint alig akadna olyan író, vagy bármilyen művész, aki akármilyen sokra is tartja magát, vállalná a háborús veszély alól való mentesítést, azon a címen, hogy ő művész. De be kell vallanom azt is, hogy ha mondjuk, egy lakatlan szigetre kellene költöznöm s tizenöt-húsz emberrel ott egy kis közösséget alapítanom, írót nem vinnék magammal, nem bolondultam meg. Olyanokat vinnék, akikről az angol hadiözvegy ír. Aki föl tud nevelni egy hírót, az jöhet, aki szép verseket farag, az maradjon. Vinnék parasztot, vinnék kőművest, kovácsot, stb. A legfontosabb kérdésem a besorozandókhoz természetesen nem az volna, hogy a zenében eljutott-e Wagnerig, de jó vadász-e.? A XVIII. század végén Kazinczy Ferenc vitatkozott erről, az általa is sokra tartott Vay Miklós báróval, — aki akkor már másodszor tért vissza Londonból, megrakodva mérnöki eszközökkel, újfajta ekével és egyéb gazdasági gépekkel; — vitatkoztak azon, hogy mi az értékük a szépmesterségeknek az emberiségre. „Midőn én azt vitatom” — írja naplójában Kazinczy, „hogy az úgynevezett solidus tudományoknak is a poesis és társai készítik el az utat : fonák dolognak mondó festésekről és faragásokról gondoskodni, míg felépült házaink nincsenek.” Szeretem Kazinczyt és a szépmesterségeket, de a tapasztalatok alapján kénytelen vagyok Vay báróvá tartani. Nem nézem most a helyi eredményeket — egy egy nagy költőnek egy bizonyos kisebb, vagy nagyobb csoportokra kisugárzó s bizonyos ideig tartó hatását — hanem az eddig való eredményt próbálom összegezni : javolt-e valamit is az irodalom az emberiségen? A felelet végtelenül szomorú : az ember a történelmi idők során az irodalom hatása alatt semmivel nem lett j jobbá. Az ember lényegében ma is ugyanolyan, amilyen volt két-háromezer, sőt tízezer esztendővel ezelőtt. Az irodalom elszórakoztatta az emberiséget, de hatni csak önmagára halott. Szeretnék objektiv maradni és önmarcangolás során s két példát hozok fel a helyi eredményre, a részlethatásra. Az egyik Petőfi. Igaz, hogy középosztályunknak az a része, melyről legutóbb Szekfü Gyula oly kegyetlen igazsággal cikkezett — ez borzasztó, de igy van — nem ismeri őt. A kép, ami Petőfiről bennük él: silány népszinműdíszletek között egy iszákos vagabund kószál s hazafias és szerelmes rigmusokat mond. Ami azután a paraszt és Petőfi viszonyát illeti, itt mindkettőnek — a parasztnak és Petőfinek is — talán leghivatottabb ismerőjére, Illyés Gyulára kell hivatkoznom. Egy magyar faluban — mint Lélek és Kenyér című új könyvében elmondja — faluvizsgáló körútja során az egyik családnál fölvetette Petőfi nevét. A gazda egy versikét tudott róla, mindössze ezt: Petőfi Sándor — Gatyában táncol. Semmi többet. A lánya kijavította, nem úgy van, hanem így: Petőfi Pál — Gatyában áll. Viszont ugyanebben a könyvében megírja Illyés, hogy bár a magyar paraszt nagy általánosságban alig tud valamit Petőfi személyéről — de érzésvilágában, gondolkodásmódjában ott él a költő, a lelkek mélyén személytelenül elkeveredve dolgozik és hal. Van erről egy személyes emlékem is — bár külsőségesebb, mint az Illyés tapasztalatai — a hortobágyi csárda előtt egy gulyásbojtárral beszélgettem évekkel ezelőtt. Nótát dúdolt, a nóta szövege a Petőfié. Kérdeztem tőle a költőről, semmit nem tudott róla, a nevét sem hallotta. Holott tíz lépéssel odébb a csárda falában ott a Petőfiemléktábla. Elfogadom Illyés Gyulát föltétlen hitelességűnek : a költő szelleme fölszívódott a népbe, így igaz, de jobb lett ettől a nép, sorsa? Nem. Egy akkora fény, mint Petőfi, föllobban — egy ilyen kis közösségben — s aztán... itt-ott marad a melegéből valami. Hatása hol észlelhető egészen bizonyosan? Csak az irodalomban. A másik példa a magamé. Hányt-vetett gyermekkoromból meglehetősen hiányzott a könyv. Az iskolai kötelező olvasmányok robotján túl Zigomár, egy-két Nick Carterfüzet s Lupi bácsi kalandjai. Önként választott szellemi táplálékom ez volt. Még egyszerre csak elérkeztem az első nagy élményhez : Madách. És bennem maradt. A szónak iskolás értelmében hatott rám, jobbá tett s ma is állandóan visszanyúlok érte. Utána következett Petőfi, őt követték a nagy oroszok, azután Ady, aztán a Biblia és végül Shakespeare. Reám, személy szerint, hatottak — s még sokakra, persze — de jobbá tették-e az emberiséget valamivel? Nem tették jobbá Változott-e valamit a művektől ember és ember, nemzet és nemzet, ha úgy tetszik, fajta és fajta egymáshoz való viszonya? Nem változott. Az emberiségről nyomtalanul lepergett Homerostól Ady Endréig minden és mindenki, holott Homeros előtt is voltak költők és Ady után is jöttek. Az emberiség meghallgatta a költőket, meghallgatta a filozófusokat is s odébb ment a maga utján. Egy kocsmai verekedés ugyanúgy zajlott le kétezer évvel ezelőtt, mint most, egy háború szintén, csak az eszközök változtak, az ember maga nem. A jobbításunkat célzó idáig való legnagyobb mű, mely után nem valószínű, hogy nagyobbszerv jöhetne — nem kitűnő regény, megrázó vers, vagy költői dráma — hanem az Evangélium, javított-e rajtunk valamit? Nem, nem, csupa nem. Közel kétezer esztendeje hat reánk a könyv, példányszáma a legnagyobb, magyarázói a legtöbben s a legkiválóbbak és hol az evangéliumi értelemben vett keresztény világrend ? Sehol. Az angliai Long Beach-ben egy nyugalmazott ezredes fantasztikus találmányokon dolgozik, hogy „elrettentse az emberiséget a háborúktól”. Mások altatógázon törik a fejüket — „békegáz”, így hívják, el lehet altatni vele az ellenséget s vér nélkül győzni — a németek Messerschmitt-je meg új, még gyorsabb repülőgépet konstruált. Ezeknek igen, ezeknek van értelmük. A háborúktól persze nem fogják elrettenteni az emberiséget, de az öreg ezredes készülékeit két háború között talán a Szahara öntözésére használják majd, a békegázt idővel a sebészet veszi kölcsön és így tovább és tovább ; a háborús erőfeszítéseken keresztül szédületes iramban fejlődik a technika és eléri mindig a kitűzött célnak egy-egy újabb és újabb állomását: fizikailag jobban élni és tovább élni. Jobban élni! — ez „a solidus-tudományok” célja ; jobbá lenni! — ez „a poézis és társai”-é. Az első sikerül: az ember sokkal jobban él, kényelmesebben lakik, gyorsabban utazik, jobban szórakozik, jobbat eszik, mint tízezer évvel ezelőtt. A másik : nem sikerül. Az ember semmivel nem jobb, mint volt tízezer évvel ezelőtt. Durvábban szólva : egy Edison, egy Marconi segítettek rajtunk valamit — Goethe vagy Shakespeare semmit. S akkor itt a kérdés — míg a rovatot szégyenkezve kitöltöm — miért írsz? Ha minden előtted jártak, kicsik és oly nagyok, mind hiába csinálták? A töméntelen betűnek, amit eddig leirtál, volt-e valami haszna azonkívül, hogy téged jól, rosszul eltartottak? Ha nem, akkor nem hivatás ez, hanem mesterség, de fölösleges és egyre fölöslegesebbé váló mesterség, inter arma, stb. Hogy itt-ott némelyekben megrezzen valami attól, amit leírt, egy-egy rokonhang megszólal, egy-egy útjavesztett lélek belédkapaszkodik a sötétségben — elég ez? Eredmény ez? Nem hiúságodnak jóleső kis legyezgetés csupán? Injekció, mely erőt ad, hogy na még holnap is csináljuk tovább? A célterelés bizonyos harmóniák felé. S a diszharmónia egyre nő. A sikernek látható jelei hol vannak? Nincsenek. A kudarc viszont nyilvánvaló. Miért Írsz tehát? — kérdezem a kérdőív fölött — te fölösleges bohóc, miért Írsz? Vigasztalásul? Vagy sirató asszony vagy? Mulattatni akarsz csupán, szórakoztatni? Akkor ponyva vagy, legfeljebb tisztességesebb eszközeidet mentheted át abból a szép múltból, amikor még hited is volt! — Mi? Mit beszélsz? Hiszen még most is hiszel! Össze-vissza keveredsz az elszólásokba? — Az elszólásokba, igen... hiszen ez az... ez a kétségbeejtő és ez a vigasztaló benne, hogy nem mered, nem tudod elhinni magadnak mindazt, amit most végiggondoltál! Az érveken túl van még valami, ami — nem tudod, mi... nem megnevezhető... — valami, aminek kényszerítő parancsa alatt azt kell mondanod magadnak : azért csak csináld tovább! „Magatartásod” nem lehet más : minden kétségek között őrizni a hitedet, hogy mindez mégsem hiábavaló. őrizni a hitedet, hogy nemcsak azért írsz, mert más tisztességes szakképzettséged (tanult mesterséged) nincsen. Biztosan egy szép ez... mi lenne szegény Sisyphossa ha a kő nem gurulna mindig vissza ismét és ismét... ha egyszer csakugyan megállna a hegyen! Akkor aztán igazán fölöslegessé válna. Mig igy? övé a reménytelen munka minden kínja és minden szépsége. Vörös salak leérti kavics, murva, fekete salak legjobb is minőségben, vidékre is. Salakkereskedelmi vállalat, Budapest, VII., Dohány utca 60. Telefon: 142-864. Balatoni előkelő líirdóhelyen Sa penzió 40.000 ért eladó iparengedély nélkül is, csak szobák kiadásával úri megélhetést biztosit. „29.000-REL ÁTVEHETŐ“ jeligés érdeklődést a kiadóhivatal továbbit. Keresünk megyélésre használt vagy uj, stencil nélküli sokszorosítógépet amellyel kevesebb szöveg, de nagy betükkel sokszorosítható. Ajánlatok „300 példányig“ jelige alatt kiadóba Tengerentúlra kőtűztetést, csomagolást, vámkezelést, butorberaktározást legjobban eszközöl. RINfiWALD butorszállító, Teréz-kőrut la. Alapítva: 1X92 HL DARFST SZÉKESFŐVÁROS ELEKTROMOS MŰVEI É KELME AZ ÉPÍTKEZŐKHÖZ A folyó évi május hstén beköltözhető bérházak építtetőinek és az Elektromos Műveknek egyaránt érdekük hogy az új bérházakba beköltöző lakóknak az áramszolgáltatás már a beköltözés ■ napján rendelkezésre álljon Az Elektromos Művek ennek a követelménynek csak akkor tud eleget tenni, ha az érdekelt háztulajdonosok és építészek az uj bérházak áramellátására vonatkozó 'g«'nyűket «/ uj ber ház lényeges adatánakközlésével az Elektromos Művek Ajánlati Osztályénál (V . Vánt 74 Tele'« n. 2*11400 « idejekorán bejelentik, illetve, ha a bejelentésük alapján kapott megrendelési lap aláírásával és visszaküldésével a kábelcsatlakozás elkészítését kellő időben megrendelik Egyúttal általánosságban is szíves figyelmébe ajánljuk az érdekelt háztulajdonosoknak és építészeknek hogy az Elektromos Művek hálózatához való csatlakozás műszaki és gazdasági feltételeire nézve már az építkezés megkezdésekor kérjenek ajánlatot, mert előfodulhat hogy a csatlakozás létesítéséhezily előzetes hálózati átalakítások zükségesek, amelyek a csatlakozás elkészítését a beköltözés időnyyljáig lehetetlenné teszik ilyen esetekben az áramszolgáltatás késedelmes megkezdéséért az Elektromos Művek természetesen felelősséget nem vállal. Tisiti gyapjú Ilii? pengiért istOntM és Testvére 8/fel C**Sízfla angol uriszabóság IV, Váci u. 33. Piarista-palota A M II nem mártírja a lázasan dolgozó, rohanó életnek, mert módjában van erejét megacélozni, ellenállóképességét megkétszerezni a reggelire és uzsonnára fogyasztott 1—2 csésze OVOMALTINE erősítő tápszerrel. Az Ovomaltine tápértékei tartalma fokozza az izomerőt, megnyugtatja idegeit, képessé teszi a mai, nehéz idők gondjainak elviselésére. Ara a doboz nagyságaszerint P 1.25, P 2.50, Dobozonként S-10% visszatérítési szelvény.