Ujság, 1942. november (18. évfolyam, 249-272. szám)
1942-11-11 / 256. szám
SZERDA, 1942 NOVEMBER 11 ÚJSÁG Kolozsvári ünnep írta KOVÁCS GYÖRGY Újságok híradása szerint bensőséges, kultúrtörténeti szempontból kiemelkedő évfordulót jelző ünnepségre készül a kolozsvári Nemzeti Színház s vele természetesen Erdély fővárosának színházszerető közönsége is. Ez az ünnep azonban nem csupán a kolozsváriaké, de ünnepe a magyar műveltségnek, magyar színházkultúrának sőt is __ ha politikai természetű .•szenvedélyek nem akadályoznák Kelet Európa népeit a kultúrtörténeti tények elismerésében és napi politikától mentes méltatásában, bizonyára a velünk és mellettünk lakó népek is magukénak tudnák ezt az ünnepet, annyira jelentős kultúrtörténeti évfordulót készül fénynyel bevonni az erdélyi történelmi város színháza és közönsége. Ez év november 11-én százötven esztendeje annak, hogy Kolozsváron megalakult az első állandó jellegű magyar színjátszó társulat. Az erdélyi magyar színészet első krónikása, Nagy Lázár, egykori kolozsvármegyei főbíró, aki maga is rendkívül tevékeny szerpet játszott az erdélyi magyar színészet hőskorában a színpadi kultúra felvirágoztatatásában s ennek a kultúrának alapvetésében, hogy aztán minél bővebb eszközök birtokában művelhesse az elkövetkező évtizedek folyamán a magyar szó s a magyar színház kultuszát. Mintha az élet, a történelem célzatosságot rejtegetne amögött a tény mögött is, hogy míg a kolozsvári első színjátszó társaság megalakulása kétségtelenül az európai szellemi áramlatok iránt érzékenyebb erdélyi magyarság között ébredező nemzeti eszmék termékenyítő szellőjének következménye, az első krónikás visszaemlékezései is, amelyek a színjátszó társaság, illetve a kolozsvári magyar színház történetét 1792 és 1821 között örökítik meg — ez a szinte szinte feledésbe ment kézirat nyomtatásban akkor látott először világot, akkor került a magyar olvasó asztalára, amikor a történelem ismét az európai értelemben vett nemzeti tudat erősödésével tartotta meg az utóbbi évtizedek legkeményebb és legzordabb viharai közepette erdélyi magyarságukat, rajta át magyar műveltségüket. Az 1939-ben Kolozsvárott dr. Jancsó Elemér szerkesztésében megkezdett „Erdélyi Ritkaságok“ sorozatának első füzete volt a Nagy Lázár visszaemlékezései. A mai magyar fővárosban a magyar színjátszás — ha nem is rendszeresen, nem is alapos megszervezéssel — előbb is kezdődött, mint a „másik“ magyar hazában, a színház állandósításával, a megfelelő színházi épület felépítésével Kolozsvár vezet Pesttel szemben. Ha versenynek akarnók látni ezt a tényt, akkor olyan nemes és hasznos verseny volt, mely talán legtöbbet adhat magyarságunknak abból, ami legdrágább értéke a nemzetnek és emberségnek: a vérengzésben, gyűlölködésben, elnyomatásban való verseny helyett a műveltség emelésére, a kulturális színvonal magasabbra lökésére, a műveltségi területek mélyítésére és szélesítésére törekvő verseny. Míg a budapesti Nemzeti Színház csak 1837 augusztus 22-én válik a színházkultúra otthonává, addig a kolozsvári magyar színház, a Belső Farkas-utcai Nemzeti Magyar Theatrum már 1821 március 12-én megnyitja kapuit a színházszerető közönség előtt, állandó fészket rakva annak a magyar nyelvnek és kultúrának, melynek itt, a Királyhágótól keletre eső földdarabon talán leginkább élet-halál küzdelmet kell folytatnia fennmaradásáért. (Mennyivel inkább fejlődéséért!! Már a Nagy Lázár-féle feljegyzések is makacs, tudatos kulturharcról számolnak be Hogy miként fészkeli be magát Erdély fővárosába egyes magyar urak anyagi mohósága s a magyar művelődés iránti közönyek következtében példáil egy német szír játszó társaság-s vándor, útra kényszeríti hosszú éveken át azt a színészgárdát, melynek nemcsak történelmi jussa van szinte kizárólagos szerepléséhez ebben az erdélyi nagyvárosban, de minden más körülmény is mellette szól. Kolozsváron nem élnek németek, csak igen kevés nemzetiség vegyül a magyarság közé, ellenben ezek a kevesek is — szászok, románok — annakelőtte gyakran jártak a magyar színházba, ott nemcsak jól érezték magukat, de a nyelvet is tanulták. Mennyi viszontagság, mennyi hányódtatás és harc jelzi az utat, amit a magyar színjátszás az alatt a néhány esztendő alatt megtett, részben itt Kolozsváron, részben más erdélyi és magyarországi városokban, míg egyes nagylelkű magyar hazafiak adakozása és szívós munkássága következtében sikerült tető alá hozni a Farkas utcai színházépületet. (Olvasom a lapokból, hogy a november 11-iki ünnepségeken leleplezik azokat az emléktáblákat is, amelyeknek mindenike egy-egy határkövet jelent az erdélyi magyar színjátszás történetében. Ezt a régi, hagyományaink és múltunk becsülésére és az abból való okulásra figyelmeztető színházépületet a román uralom alatt lebontották s helyébe modern diákotthont építettek. De az épület anyagának, a kőnek, téglának, fának eltakarításával nem lehetett elsikkasztani az itten élő magyarság emlékezéséből a kultúrtörténeti tényeket, melyek ennek a sok viszontagságot és vért és kirobbanó szenvedélyek között olyan kevés megértést és egymás iránti megbecsülést látott földnek megtartását eredményezték a mi számunkra. Ahol a nemzeti fenmaradásért olyan ádáz és sokszor bonyolult eszközökkel megvívott csatáknak kell folyniuk, ott a megtartóknak tökéletesiteniök is kell fegyvereiket s felismerni az igazságot, mely arra tanít, hogy egy nemzetet, egy népet fizikailag is csak kultúráján át lehet elpusztítani! Ha a pesti Nemzeti Színház egy Széchenyi István gróf, vagy egy Földvári Gábor, akár Grassalkovich Antal fényes nevét írja a maga létrejöttének történelmébe akkor mi a nemes versengés büszkeségével hivatkozunk báró Wesselényi Miklós rengeteg fáradozására s anyagi áldozatára, amit a színjátszó társaság érdekében hozott, de ugyanúgy tett halála után a nagy erdélyi férfiúhoz méltó özvegy hitvese is. Vagy idézzük az adakozók listáját, akik leszurkolták az ezer és ezer rénes forintokat, hogy végre otthonhoz jusson a magyar szó Erdélyben, Erdély fővárosában. Bánffy György,, gubernátor ur őexcellenciájának, vagy báró Bánffy László gubernialis consilianus, gróf Mikes János, gróf Teleki József, Cserei Mihály, aztán gubernialis secretarius Kenderesi Mihály (egy s-sel és nem y-nal!) neveit. Olyan terjedelmes névsorok állnak rendelkezésünkre az erdélyi főnemesek és más főhivatalt viselő urak, derék, okos, önzetlen magyarok áldozatosságáról, hogy lehetetlenség azt felsorolni ezen a helyen. Kanyó László, P. Horváth Dániel, báró Jósika Miklós, Nagy Lázár, gróf Kendeffy Ádám, báró Wesselényi József, gróf Thoroczkay Pál, aztán a Béhliek, a gróf Nemesek, Teleki László és Teleki József grófok s a püspök urak, mind-mind csak kiragadott nevek a gazdag névsorból. Közben egy-egy furcsa név a sorban, igy: báró Sardegna. Nem sokat tudok róla, még a keresztnevét sem, mert nem jegyezte fel a krónikás. De bizonyos, hogy akkor sem vonná vissza a magyar kultúra fejlesztése és megtartásának ügyére tett ezer rénes forintos adományát, ha korunk vérelemzői fejüket helytelenítőleg csóválgatnák ama bizonyos báró Sardegna tolakodása miatt! De ne folytassuk a tökéletlen névsort. Az erdélyi színjátszás hőskora is igazolja, amit aztán s azelőtt annyi pillanata a történelemnek újra és újra bizonyított már: Erdély magyarjai mindig tudták kötelességüket nemzetükkel szemben! Erdély magyarjai mindig igyekeztek előtte járni a többi magyaroknak. Mintha Európa, a Kárpátok megkerülve, az erdélyi magyarság szellemi életén át áramlott volna nyelvterületünk többi magyarjaihoz. Mintha ennek a „másik“ magyar hazának fizikai és lelki teste arra hivatott volna, arra a szerepre predesztinálódott volna, hogy szűrőkészülék legyen Európa és magyarság, kor és lélek között! Mert, ha a kultúrtörténet feljegyzi, hogy a pesti Nemzeti Színház a magyar reformtörekvéseknek egyik gyönyörű eredménye, akkor a kolozsvári régi, lebontott, megsemmisített Nemzeti Színház, a Farkas utca öreg, lombos fái között, az Egyetem impozáns, hatalmas épületének árnyékában, igenis, bizonysága annak, hogy Erdélyben előbb volt fészke és melegágya azoknak a törekvéseknek, melyek Nyugat-Európa műveltebb népei közül indultak hódító útjukra, hogy végül is a néptömegek társadalmi felszabadulásához s a földi hatalom bilincsbe vert gondolat, és ezen a gondolaton nyugvó műveltség feloldódásához vezessenek s megteremtsék a nemzeti eszménynek olyan tisztultabb, természetes fogadalmát, mely egy nemzet értékeinek szabad kifejlődését s emberi céljainak, emberi ideáljainak megvalósítását szolgálja; demokratikus életforma, melynek legszebb virágai közé tartozik a nemzeti tudat ébredése és fejlődése! Lehet, hogy korunk lelkileg és idegileg túlságosan igénybevett magyarja nem képes értékelni a kolozsvári ünnep sokirányú jelentőségét; lehet, hogy fáradt s talán kissé közönyös is a kolozsvári ünnepi hangokból, magasztos hangulatokból kicsendülő tanulságok meghallására. Régen volt, — legyintenek talán —, ma már nem érdekes, ma már nincs jelentősége, egy elsüllyedt kor ítélet alá vont vezetői csinálták, tegyünk hát pontot utána, zárjuk le, ne is emlegessük. De még az ilyen szavak, az ilyen korszerű igék hirdetőinek is meg kell állniok az előtt az eredmény előtt, amit nagyapáink eléggé nem értékelhető lelkesedése, fáradhatatlan tevékenysége s tiszteletreméltó gondja több mint száz esztendővel később ajándékozott nekünk, mai és utóbbi két élszedi Erdély magyarjainak. Ha 1811-ben a megfelelő színházi épület és a szükséges anyagi eszközök hiánya késztette elsősorban vidéki vándorlásra a színjátszó magyar társaságot, akkor ezek a kényszerítő körülmények a közelmúltban, amikor az itteni magyarság kisebbségi sorsot kényszerült élni, jól átgondolt hivatástudattal is gyarapodtak, sőt ez a hivatástudat vált a kisebbségi színházvándorlás főmozgatójává, második sorba süllyedvén az anyagi szempontok. Az utóbbi két évtized alatt egyetlen, figyelemreméltó művészi teljesítményre képes színjátszó társasága volt Erdély magyarságának, a kolozsvári társulat. De ez a színház esztendőről-esztendőre módot talált arra, hogy huzamosabb időre is és néha többizben is ellátogasson kisebb erdélyi városokba. Munkatöbbletet jelentett színésznek és színházvezetőnek, talán anyagilag is segített ez a vándormódszer a kolozsvári színházon, de nem kétséges, hogy kisebbségi sorsban a magyar szó, a magyar műveltség, a nemzet legdrágább kincseihez fűződő hivatás tudata hordozta körbekörbe itt Erdélyben a színpadi művészet fáklyáját. s Megkezdődött a képviselőházban a költségvetés plenáris vitája A belügyi tárca költségvetését tárgyalták elsőnek. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter nagyobb beszédben válaszolt a vita szónokainak Kedden délelőtt megkezdődött a képviselőházban az 1943. évi állami költségvetés plenáris tárgyalása. Ezúttal nem volt olyan nagy érdeklődés, mint általában szokott lenni a költségvetési vitánál, aminek oka főként abban rejlik, hogy a házszabályok új rendelkezései alapján a tárgyalás tárcánként történik és inkább szakszerűségi mederben folyik, nem úgy, mint régebben, amikor a plénum előtt általános vita keretében szóvá lehetett tenni minden időszerű — akár külső, akár belső vonatkozású — politikai kérdést. Az új rendszer mellett a fontosabb időszerű problémák felvetése az appropriációs vita keretébe tolódik át. Erre majd a költségvetés letárgyalása, a lilán kerül sor. Az ülés Tasnádi Nagy András csnak délelőtt tíz óra után tíz perccel nyitotta meg az ülést, mintegy negyven képviselő jelenlétében. A kormány tagjai közül Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter volt jelen. Elsőnek a belügyi tárca költségvetése került megvitatásra. Hunyadi-Buzás Endre elüadés hangsúlyozta, hogy a magyar közigazgatás igyekszik az élet mostani iramához igazodni, az ügyek gyors és gondos elintézésére veti a súlyt, szociális szellem hatja át munkáját. A vezérszónokok közül elsőnek Baky László (MMP) szólalt fel. Azt hangoztatta, hogy a közigazgatás szellemének meg kell változnia és közösségi érzésnek kell kialakulnia a közigazgatás és a lakosság között. Kossuth Pál (MMP) a kormánypárt első vezérszónokaként felszólalásának bevezetésében nemzetközi viszonylatban megvilágította az állami igazgatás korszerűsítésére irányuló törekvéseket. Hivatkozott a német, olasz, francia és más külföldi példákra, majd arra emlékeztetett, hogy a mi nemzeti fejlődésünk Szent István király óta a szintézis jegyében folyt s amit a külföldről átvettünk, azt nemzeti sajátosságainkhoz szabtuk át. Hangsúlyozta, hogy ugyanezt kell szem előtt tartanunk a közigazgatás korszerűsítésének terén is. Egyebek során különösen azt emelte ki, hogy nehéz probléma lesz a háborúból a békére való átmenetet és kívánatosnak mondotta, hogy ennek az átalakulásnak tanulmányozására már most küldjön ki a kormány megfelelő szakembereket az egyes külföldi államokba. Maróthy-Meizler Károly (nyilaskeresztespárt) a nyilasok álláspontját fejtette ki. A költségvetést nem fogadta el. Paál Árpád (erdélyi) az önkormányzatok szerepének fontosságát hangoztatta és felhívta a minisztert, hogy az autonómiák rendszerét ne adja fel. Kérte, hogy a családvédelmi alap munkájába vonják be az árva székeket és gyámhatóságokat. A költségvetést elfogadta. Ferenczy Tibor (MEP) a belügy és külügy között való összefüggésekre rámutatva kifejtette, hogy a megrendíthetetlen jogrendben élő ország kívánatosabb szövetséges, mint az az anarchiától feldúlt, forrongó s a zavargásokat csak elfojtó, de afelett nem győzelmes ország. Beszéde további során a csendőrség és rendőrség tevékenységét méltatta és rámutatott, hogy a két intézmény ébersége révén a negyedik éve folyó háborút ellenére aránylag nyugalmas, irigyelt szigete az ország Európának. A költségvetés elfogadta. Nagy-Budapest problémája hatékonyabb védelem a belső bomlasztó erők ellen. De békét és nyugalmat nem lehet egyedül fegyverrel biztosítani és fenntartani, hanem a lelkeket kell megerősíteni. Közigazgatásunk keretében a szellem átalakításán van a hangsúly. Oda kell törekedni, hogy a közigazgatás valóban szolgálja a magyar népet Kárpátalja szónoka Spák Iván (kárpátaljai csoport) mint nemzetiségi képviselő szintén a lelkek megerősítését mondotta legfontosabbnak. De éppen ezért el kell kerülni — fejtegette — minden zaklatást. Majd arról beszélt, hogy már ismételten javasolták a kárpátaljai kormányzói biztosság likvidálását. Ez ellen Tiem is volna kifogásuk, de helyébe jobb intézménynek kellene jönnie, olyannak, ami biztos átmenetet jelentene az önkormányzat felé. Nem helyesli Kárpátaljának megyékre osztását. Incze Antal (MMP) arról beszélt egyebek során, hogy népibb szellemet kell bevinnia közigazgatásba. Szólt arról, hogy itt volna az ideje a felelősség decentralizálásának, majd a közigazgatás tökéletes depolitizálását kívánta. A zsidó orvosokról szólva, azt a felfogását hangoztatta, hogy kartotékot kellene csinálni a keresztény orvosokról, és ezeket az orvosokat gazdaságosan kellene szétosztani a közegészségügy szolgálatában, ha pedig bebizonyosodnék, hogy kevesen vannak, akkor átmenetileg a zsidó orvosokat is lehetne alkalmazni, de csak bizonyos megszorításokkal. Nem helyesli azt, hogy a zsidó orvosokat a falura küldjék s egyebek között aztis kívánta, hogy a zsidó orvosok csak a keresztény orvosok felügyelete alatt dolgozhassanak. Az orvosképzés időtartamát meg akarja rövidíteni, a mostani hat év helyett négy év alatt ki van kiképeztetni gyakorló orvosokat, akik azután továbbképezhették magukat. Lukács Endre (MÉP) a közigazgatási tisztviselők munkával való túlhalmozottságára hívta fel a miniszter ügyelmet. Kifejtette, hogy az autonómiák hatásköre a minimumra szállott le. Ezeknek nagyobb szerepet adna, főleg, hogy szociális tartalommal telítődjenek. Budinszky László (nyilas) a közigazgatási reformot sürgette. Szabó Zoltán (MÉP) a jogi oktatásnak gyakorlati irányba való terelését sürgette, majd a menekültek ügyének , visszahonosítási ügyeknek egy Donáth György (MEP) mint fővárosi képviselő szóvátette Nagy-Budapest kérdését s azt fejtegette, hogy Nagy. Budapest problémája egyre sürgetőbbé válik s hiába hangzanak el tiltakozások bármilyen tiszteletreméltó helyről is arról, hogy Pest megye területéből egy talpalatnyi földet sem engednek át Budapestnek, ez a kérdés érik s természetesen megoldáshoz jut majd. A mostani idők erre nem alkalmasak, de Nagy-Budapest terveit már most kell előkészíteni. Sorra kell kerülni a társadalombiztosító intézetek reformjának is. Nagy elismeréssel szólt az ONCDA működéséről Mátéffy Viktor (keresztény párt) hangsúlyozta, hogy a külső és a belső front szilárdsága a legfontosabb. Az erős hadsereg — mondotta — leg- „__ biztosabb alapja az államnak és legszerűsítését sürgette. JiiKdaSiOM, a JCeKeAcejt-JCaxá&at K&vxd&a* milliméterenként hétköznap 48 fill vasárnap 60 fill.