Unitárius Élet, 1960 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1960-01-01 / 1. szám

XIV. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1960. JANUÁR HÓ A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány rendkívül államsegélye egyházunknak Kormányunk teljesítette egyházunk vezetőségének kérését, hogy az 1960. esztendőben is változatlan ösz­­szegben folyósítsa az államsegélyt. Mint ismeretes, az egyház és állam között 1948-ban kötött egyezmény rendelkezése szerint az egyezmény megkötése óta az államsegélyt öt évenként 25 százalékkal kellett volna csökkenteni. Az egyezmény szerint immár 50 száza­lékban esedékes csökkentés elháríthatatlan anyagi nehézségek elé állította volna egyházunkat. Ez a körülmény indította egyházunk vezetőségét arra, hogy — a többi egyházakhoz hasonlóan — ké­réssel forduljon az Állami Egyházi Hivatalhoz, illető­leg a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányhoz, hogy az immár másodízben esedékes, újabb 25 százalékos államsegély-csökkentést 1960-ban se hajtsa végre. A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány méltányolva az előterjesztett kérést, nagylelkűen eltekintett a csök­kentés végrehajtásától 1960. évre. Egyházunk őszinte hálával köszöni meg államunk vezetőinek jóindulatú gondoskodását és azt fokozott felelősséggel végzett munkával és népünk iránt érzett még teljesebb szeretettel viszonozza. PÁSZTORLEVÉL Jún. XVIII. 37: „Én azért szület­tem, és azért jöttem a világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról; mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.” Kedves Unitárius Testvéreim! Szeretett Atyámfiai! Isten nevében köszöntelek mindnyájatokat szerte a magyar hazában és az emberi lélek édes anyanyelvén, a szeretet szavával szólok hozzátok az 1960. esztendő első napján az Isten házában. Adjon Isten boldog új­­esztendőt, békességet, jó egészséget mindenkinek. Áldjon meg az Isten minden jó szándékot és segítsen sikerre minden igaz és nemes törekvést ebben az esz­­dőben is. Az örökkévaló idő őrségváltásának idején a jó ke­resztény ember rendszerint átvizsgálja lelkiszámadá­sait. Lelkiismeretének mérlegén az egyik serpenyőbe kerül ilyenkor minden, amit elvégzett, a másikban benne találja az elmulasztottakat. Az egyikben ott vannak jócselekedeteink, békességes, igazi emberi megnyilatkozásaink; a másikat terhelik ballépéseink, tévedéseink, rossz szándékaink, mérges indulataink, általában mindazok a megnyilvánulásai eddigi éle­tünknek, melyekről utólagosan azt kell mondjuk, hogy nem méltók mihozzánk. És újévi számadásaink rend­szerint tisztán, félreérthetetlenül tárják szemünk elé, hogy milyen gondolatok hevítették lelkünket, milyen célok serkentették küzdelmeinket, milyen érzések telí­tették emberségünket? Milyen eszmék és igazságok lelkesítettek, vagyis, hogy miért éltünk eddig. A tapasz­talat és a történelem is azt bizonyítja, hogy akik rá­bízzák magukat az eseményekre, mondván, hogy min­dig volt valahogy és mindig lesz is valahogy, az ilyen „falevélsorsú” emberek rendszerint elvesznek, mint a porszem a sivatagi homoktengerben. Nekünk e tekintetben is Jézus az eszményképünk. Aki egyszer egy számadásban eldöntötte végérvénye­sen a nagy kérdést, bizonyosan mondván magáról: „Én azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bi­zonyságot tegyek az igazságról.” És ezt a küldetést nemcsak vállalta, hanem teljesítette is. Az igazság koronként változik. Minden nemzedék­nek megvannak a maga igazságai. De vannak olyan igazságok is, amelyek éppen olyan tartozékai életünk­nek, mint a napnak a fény, a tűznek a meleg, a szív­nek a vér, és a tüdőnek a levegő, s az agynak az értelem, a léleknek az élet. Ilyen igazság, hogy mi mind egy Atyának, Istennek vagyunk a gyermekei, s ezért testvérek vagyunk. Vagy hogy a szeretet épít és a gyűlölet rombol. A béke életet szül, a háború halált. Ami egy embernek teher, vagy éppen lehetetlen, azt egyetértéssel többen játszi könnyedséggel végzik el. Rövid másfél évtized alatt káprázatos változások men­tek végbe körülöttünk. Eltűntek az életünkből a távol­ságok, megváltoztak a világunkban a méretek. Átala­kultak a keretek, amelyek között éltünk. Kicserélőd­tek a fogalmak, melyekért lelkesedtünk és érdek­körünk horizontja kiterebélyesedett. Ez az élet alkal­mas most arra, hogy legalább mi, a mi kis közössé­günkben valóban egy család lehessünk. Az a mi éle­tünk legkrisztusibb igazsága, hogy egymásért felelő­sek vagyunk. Atyafilágosan kérlek azért, atyámfiai, hogy úgy tekintsétek egymást mindenekben, mint test­vérek. Most valóban itt az ideje, hogy szó szerint magunkra vegyük az apostol útmutatását: „Egymás terhét hor­dozzátok és úgy töltsétek be Krisztus törvényét.” Sor­sunk egymásba szövődött újra, mint ahogy volt egy­kor a honfoglaló őseink idejében, amikor egyetlen testvéri közösség volt a nagy vándorlások idején a boldogulását kereső nemzet s mikor letelepedett, akkor is csak a gyepűk jelölték, hogy az egyes törzsek sajá­tos felelősségei meddig húzódnak el. Elmúlt az ideje annak, amikor egyenként önös kis világukban keres­ték boldogulásukat az emberek. Mi csak úgy lehetünk boldogok, ha mindnyájan boldogok vagyunk. Legyen ez a most ránk köszöntött esztendő soraink­ban a testvéri közösség szellemének megerősödése, a közös munka sikerének s az egyedeiben boldog nép életének áldásos esztendeje. Legyetek erősek a hitben. Szilárdak az elhatározásban, következetesek a maga­tartásban. Egymás iránt segítők, készségesek, türelme­sek és békességesek. Bízzatok magatokban, egymásban és mindenekfölött Istenben, akinek neve legyen áldott mi közöttünk örökkön örökké. Adjon Isten békés, boldog új esztendőt. Budapest, 1960. január 1. Atyafiságos szeretettel: PETHŐ ISTVÁN püspöki helynök

Next