Unitárius Élet, 1996 (50. évfolyam, 1-12. szám)

1996-01-01 / 1. szám

Mi az unitarizmus? Részletek Varga Béla írásaiból R.W. Emerson, a 19. század egyik legkimagaslóbb uni­tárius gondolkodója egy helyt azt mondja, hogy a történel­mi kereszténység egyik hibája az, hogy nagy súlyt helyez a személyekre, a pozitívre és a ritmusra, de kevesebbet a szellemre. A forma vallásának ideje elmúlt, s az üdvösség lelkünk helyes irányban való átalakításában keresendő. Az unitárius vallás a keresztény tanításnak tisztán szellemi felfogásában gyökerezik. Jézus programjának szellemi ter­jesztését hirdeti, amely ebben a két mondásban jut tömör kifejezésre: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes” és „Az Isten lélek, és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják”. Ebben a szellemi felfogásban kifejezésre jut az, hogy a keresz­ténység nem pusztán vallás, mint a többi, mint akármelyik, hanem egészen új értékelési módot magában foglaló val­lás, amelyben az isteni szellem minőségének egyedül és mindenek felett álló értékessége jut kifejezésre, s ennek értékességéhez kell mérni mindent, amit egyáltalán érté­kesnek tartunk a világban. A keresztény tanítás a legmaga­sabb értéket fedezte fel, s az embert arra akarja rávezetni, hogy tegye magáévá az értékelésnek azt a módját, amely minden gondolatot, minden tettet és cselekedetet ehhez a legfőbb mértékhez viszonyít. Ez az egyetlen és legfőbb feladat; azért kell először Isten országát keresni. Az Isten lélek, az emberben szintén a lélek az, amely­hez Isten szól. Ám az Isten lelke szent. A Szentlélek. Dá­vid Ferenc De Falsa et vera cognitione stb. c. művében mondja, hogy a szentlélek annyi, mint Istennek ereje és hatalma, azaz maga a hatalmas, szent Isten (Spiritu sanc­tus nihil aliud est, quam ipsem et Deus potens et sanctus). A szentlélek a reánk ható, élő Isten, mondja W. Hermann, a 20. század egyik legkiválóbb teológusa. Az ember is lé­lek, de nemcsak lélek, hanem egyéb is, test, anyag, és épp azért nem szent. A lélek az, ami az embert Istenhez köze­lebb viheti; ami benne nem lélek, az távolítja őt Istentől. Az ember Istenhez való kapcsolatát csak úgy szilárdíthatja meg, ha úrrá lesz benne a szellem az anyag fölött, s ha ez a megtisztult lélek a szentségtelenségét levetkőzve, maga is törekszik a szentségre. A közös alapon, a szellemiség alapján a szentlélek megtalálja útját az emberi lélekhez. Ezt mondjuk a szentlélek munkájának, ami a keresztény vallásosságnak az alapja. Az ember találkozhatik Istennel, ha felismeri magában a lehetőséget erre a találkozásra, ez azonban sohasem lehet olyan, amely az Isten és az ember egybeolvadását eredményezhetné. Az Isten a maga transz­cendens mivoltában is megtalálja útját az emberi lélekhez, s akkor immanenssé lesz az emberben. Ebbe az immanen­­ciába azonban, mint fönnebb is láttuk, Isten nem zárható be soha. Az ember útja Istenhez sokkal szűkebb korlátok között mozog, mint Istené az emberhez, és számtalan aka­dályba ütközik. Az unitárius vallás szerint a misztikus meglátásoknak és egybeolvadásnak nincs jelentősége. A tiszta unitarizmus sohasem került bele az immanenciának, a szubjektív vallásosságnak abba az egyoldalúságába, amit misztikának neveznek. Ez távolról sem jelenti azt, hogy az unitárius vallásban ne jutna hely az egyéni vallásos érzés­nek és Istenben való elmélyedésnek. Hiszen e nélkül val­lás nem lehetséges. Kiválóbb példáját ennek a belső elmé­lyedő vallásosságnak alig lehetne találni, mint Channing. Amikor azonban a keresztény vallást a szellemiség val­lásának mondjuk, ez nem csak az isteni és az emberi szel­lem egymáshoz való viszonyára vonatkozik, hanem a ke­resztény tanítás egészének a szellemiség szempontjából való értékelését jelenti. Jelenti azt, hogy a vallás világa egy magasabb világ, amelynek megvannak a maga sajátos törvényei. Az Isten országa, az istenfiúság eszménye mind lelki feltételekhez vannak kötve, s az emberi szellem axi­­ológiai beállítottságára utalnak. A kijelentés megértése, az isteni kegyelem elnyerése, a bűnök megbocsátása, a meg­váltás, az üdvözülés mind lelki feltételektől függ. Aki en­nek a szellemi világnak tagja akar lenni, annak szakítania kell, éspedig radikálisan, avval a világgal, amelyben eddig élt. Határozott és meg nem ingatható döntéssel kell elfo­gadnia magára nézve mindazokat a feltételeket, amelyek­hez kötve van, hogy valaki Isten országának munkatársa lehessen. Semmiféle külső cselekedet, mechanikus imád­kozás, formalitás, sem áldozat, sem szakramentum nem segíthet hozzá ehhez, csak a lélek megjavulása. A vallá­sosság külsőségei nem érnek semmit, az alkudozás és fo­gadkozás, hogy valaki milyen feltételek mellett hajlandó magát alávetni Isten akaratának, teljesen fölösleges. Itt csak feltétlen meghajlás és odaadás van, csak egész mun­ka. Semminek értéke nincs, csak a lélek, a szellemi javak jönnek számításba. Aki hasznot, boldogságot s más elő­nyöket vár attól, hogy Istent tiszteli, az ötéves úton halad. Az Istenhez lehet segítségért folyamodni, de csak feltétlen hittel, amely minden esetben előtte való meghajlásra indít. Mindez azt jelenti, hogy a keresztény vallás a szellemiség vallása, a lélek belső értékeinek a feltárója. Új értékelése a szelleminek, a maradandónak, az örökkévalónak, a látha­tatlannak, a földi szempontok szerint való hasznosság te­kintetében semmisnek. A lelki feltételek, amelyek az új ér­tékelés megvalósulásához szükségesek, olyan súlyosak, mint akár a Golgota keresztje. Ezért van áthidalhatatlan űr az emberi törekvések gyarlósága és az isteni kijelentés ál­tal kijelölt feladatok elérése között. Jézus az áthidalhatat­lannak látszó űrt betöltötte, életét is feláldozta érte. Felál­dozta azért, hogy megmutassa: semmi sem sok az Isten akaratának szolgálatáért. Feláldozta mi érettünk is azért, hogy példát és erőt adjon nekünk, hogy miképp kell csele­kednünk. Jézus tanítása és élete a szellemi értékek minde­­nekfölött valóságának félre nem érthető bizonyságtétele, s ennyiben új világot jelent máig is, amely határtalan fejlő­dés küszöbén áll, s uralmának ereje az emberiség jövendő­jének egyetlen reménysége. Az unitárius vallás a megalkuvás nélküli lelki keresz­­ténységnek a hirdetője és letéteményese óhajt lenni. Az emberi lélek isteni célok szerint való formálására és veze­tésére vállalkozott, s erősítést és támogatást nyújt követői­nek, hogy ki-ki a maga erejéhez és tehetségéhez mérten törekedhessék üdvösségének munkálására. Ebben a mun­kájában mindig kizárólag csak lelki fegyverekkel küzdött, példát adva a vallásos türelmességre és elfogulatlanságra. Szenvedésekkel és küzdelmekkel teli múltja után magasz­tos történelmi hivatásának tudatában kíván dolgozni to­vábbra is Isten országának megvalósításáért.

Next