Unitárius Élet, 2002 (56. évfolyam, 1-6. szám)
2002-01-01 / 1. szám
ÚJÉVI PÁSZTORLEVÉL A 8. Zsoltár, melyet valamikor régen még áhítattal énekeltek, ahogy kezdődik, úgy is végződik: „Mi Urunk, Istenünk, milyenséges a Te neved az egész földön!”. A zsoltárokban, ebben a csodálatos gyűjteményben azonban nem csak Isten, hanem az ember dicsőítése is elhangzik. „Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla és gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted kisebbé az Istennél, dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt és úrrá tetted mindeneken”. Ez nem más, mint a Teremtő és a teremtett felé egyaránt hangzó gyönyörű Himnusz, mely Isten nagyságát, az ember hivatását jelzi, ugyanakkor egy erőteljes figyelmeztetés, mely abban áll, hogy az embernek fel kell ismernie és tudomásul kell vennie, hogy mindaz, ami a föld javai felett uralkodóvá teszi, az Istentől jön, és hozzá kell annak visszatérnie. Ebben a nagyszerű üzenetben az is benne van, hogy az Istentől kapott drága ajándékokkal az embernek élni kell és nem visszaélni, amit sajnos gyakran tapasztalunk mindennapi életünkben. Testvéreim! Atyámfiai! Újév reggelén úgy érzem, hogy a 8. Zsoltár szavai, a maguk valóságában hozzánk szólnak, a ma hívő, becsülettel dolgozó és áhítattal imádkozó keresztény, közelebbről unitárius emberekhez. Nekünk unitáriusoknak minden időben első és utolsó gondolatunk, miként a zsoltárban, az Istenbe vetett mélységes hit és bizalom volt és az ma is. Erre a megingathatatlan alapra építettük és építjük a Jézus evangéliumán alapuló valláserkölcsi életprogramunkat, melynek központjában az ember, a felebarát, a testvér áll. Mi, akinek eszménye több mint négyszázéves történelmünk folyamán mindig a magasrendű ember volt, hisszük és hirdetjük, hogy ez a világ jó, és abban érvényesülnie kell annak, ami igaz és becsületes, ami az embert a szó nemes értelmében emberré, a teremtés koronájává teszi. Ennek a jézusi életprogramnak ismeretében és tudatában igyekezett Egyházunk ama „nemes harcot” Istenbe vetett mélységes hittel megvívni, és az evangélium szellemét hivatástudattal megélni. Istenországát építő munkánk a júniusi Zsinati Főtanácson kezdődött el, amikor hivatalba lépett egyházunk újonnan megválasztott vezetősége, és felszentelést nyert három jövőt ígérő lelkészünk. Azóta minden törekvésünk egyházunk történelmi voltának elismertetése, az Unitárius Élet c. kiadványunk élvezetes olvasmánnyá és egyházi hírforrássá tétele, egyházközségeink minőségi életének megteremtése és a gyülekezetekben a minden vasárnap megtartandó istentisztelet kötelezővé tétele. Ezen az úton való járásunk nem volt teljesen göröngymentes, és sajnálatos tényként kell megemlítenem, hogy voltak egyházunk előmenetelét akadályozó tényezők, de megelégedéssel kell tudomására hoznom minden unitárius hívünknek, hogy a többség belátta, hogy prosperáló egyházat csakis közösségi munkával lehet építeni, különösen ebben a szekularizált és globalizált világban. Mint gyarló, de lelki újjászületésre újra meg újra kész jézustanítványok, bizakodó lélekkel kérjük Istenünket, hogy továbbra is legyen velünk „nemes harcunkban” ebben az esztendőben is. Éltető és megszentelő áldása nyugodjék meg templomainkon, gyülekezeteink vezetőin és hívein, a mesélő és imádságot tanító nagyszülőkön, a boldog jövőt álmodó gyermekeinken, unokáinkon, és adjon mindnyájunknak békés, eredményekben gazdag áldott újesztendőt. Atyafiságos üdvözlettel és főpásztori szeretettel. Budapest 2002. január 1-jén Rázmány Csaba püspök