Unitárius Jövendő, 1939 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1939-09-01 / 1. szám

UNITÁRIUS JÖVENDŐ­ ság tagjai egymást vádolják mulasztással és károkozás­sal. Számadások még hiányzanak s csak az a szomorú tény állapitható meg, hogy e vagyonnak legjellegzete­sebb jövedelem forrását, az oltvány faiskolát, az állam­­hatalom tiltotta be elhanyagolás címén. Még ha ezúttal nem is foglalkozunk a személyi igényekkel és szükségletekkel, már az a tény, hogy a kötségvetési kiadások nem a törvényszerű időben fo­­lyósíttatnak, igazolja azon megállapítást, hogy egyházi vagyonunk gondozása nélkülözi a jó gazda gondossá­gát s a ziláltság végzetes jelentőségű veszélyt rejt ma­gában. Nem látunk sikerrel kecsegtető kezdeményezést e nehézségeknek műtét útjáni gyógyítására, sőt mintha takargatni törekednének. Mintha ezt sejtetné az is, hogy főjegyzői intézkedéssel vezetőségi tagok küldettek ki az egyes egyházközi közgyűlésekre, talán homály­sűrűsítésre. Szomorú helyzetünkben feltárni, vizsgálni és meg­állapítani kell a tényeket és hibákat, melyek a má­hoz juttatták egyházi közérdekeinket. Ha megállapítjuk is, hogy közérdekeink szempontjából káros volt az, hogy a korábbi vezetőség tagjai — saját tekintélyük meg­őrzése céljából — hivatottságuk elől kitértek s a veze­tést gyakorlattal nem rendelkezők kezébe hagyták, ak­kor is ez már a múlt ténye Ezen változtatni nem lehet, megtörtént. Ebből legfennebb következtetéseket és tanulságokat lehet és kell levonni a jövőre. Ha megállapítjuk az újabb vezetőség által elköve­tett végzetes hatású hibákat is, legfennebb a jó- vagy rosszhiszeműséget, valamint az erkölcsi és anyagi fele­lősség kérdését vizsgálhatjuk. Az unitárius jövendő szempontjából azonban mindez nem elég, cselekednünk kell egyházunk erkölcsi és anyagi jövője biztosításáért. Hinnünk kell, hogy fiasságunk nagy tömege csak ábrándképek után szaladott, tehát nem rosszhiszemű. Hinnünk kell, hogy alapos tényvizsgálat és megállapítás után önmagába száll és mentesíti magát a törvényeink és elődeink útmutatásával ellentétes szervezkedés alól, s öntudatos és önfegyelmezett egyházi munkás lesz újból. Ennek bekövetkeztére kell éberen figyelnünk, s ha en­nek jelenségei láthatókká válnak, akkor kell az unitárius jövendőt bénító hibákat kiköszörülni, e végből össze­­szerönni, jövőbe néző szemmel a munkamezőt körülha­tárolni, minden egyes feladatát egyesült erővel kitűzni. Csakis így, s csakis ezzel leszünk képesek egyházunk jövendőjét és fejlődését biztosítani. Közleményünk ezúttal nem vádemelés, hanem éb­resztő kíván lenni. Dr Ferenczy Géza: „Egy könyvből sem idéznek az emberek annyit, mint a bibliából. Idézi azt a tudomány­nak minden barátja, de idézi a tudatlan és fanatikus is“. SIMÉN DOMOKOS, Dávid Ferenc. Az volt a legmeglepőbb az egész gyülekezetben,­­ami tulajdonképen csak a végén áradt szét jelentőség, teljesen a köztudatban, hogy a résztvevők mindannyian „azonos“ lelki vágyakozással voltak telítve. Pedig erre a „megbeszélésre“ mindig a legkülön­­bözőbb mu­nkaterekről jönnek össze az emberek. A földműves, az egyszerű gyári munkás, az iparos, a keres­kedő, meg az a néhány „tanult“ ember mindannyian más és más „életizgalomban“ merítették ki idegrend­szerüket De némelykor úgy „magától“ egymás mellé simulnak a dolgok. Az emberek teljesen belehelyezkednek a várako­zásba. Elmélyül a lelkek figyelő­képessége. Súlyos kérdések vannak napirenden. Megtört lelki ellenállásunkban „magasabbrendűség“ paránya ösztönös helyezkedéssel egy „nyugvópontot“, egy tekintélyt,­­ a nagy társadalmi viharok tombolását levezető „Apos­tolt“ keresi. A gyülekezet vezetője megérzi, hogy az evangé­liumi nagy értékekhez vezető úton hozzánk közelebb álló irányeszmékre van szükségünk. Ráeszmél arra, hogy sorsdöntő pillanatban ezt a mindenben kételkedő, tekin­télyeket el nem ismerő, egymással szemben is érthetet­len módon türelmetlenkedő és elsősorban is csak a sa­ját önző céljaira tekintettel lévő közösséget, (melyhez mindenben magát is hozzágondolta) csak úgy építheti fel emberi magasságra, ha saját személyét észrevétl­enül visszavonva, a legnagyobb unitárius értékeknek, az uni­­tanzmus társadalmasításának, az „Unitárius népegyház"­­nak apostoli formáit közkinccsé tudja tenni Ennek a felkészültségnek lelki elfogultságában maga is „csodát“ váróan, csendesen beszélt. Beszélt arról, hogy mi, akik az egyházi anyaköny­vek szerint unitáriusok vagyunk, nem élünk unitárius életet. A mindennapi életünk folyása megegyezik más vallású emberek életével. Nem is gondolunk arra, hogy a velünk érintkező embereket a mi vallásunkra térítsük. Nem is igen beszélünk vallásunk szépségéről, egyszerű­ségéről és általában mibenlétéről. Előttünk az unitárius szónak nincsen különösebb jelentősége. Hozzánk tar­tozik, mint a nevünk. Valamit tudunk a megalapításáról is. Templomba járunk és igyekezünk teljesíteni az egy­házunk által reánk rótt kötelezettségeket, így éljük az egyszerű emberek mindennapi életét. De Erdély történelme ragyogóan tündöklő lapokon beszámol nekünk egy „emberről“, aki egészen egyszerű családi körben nőtt fel. Aki életnehézségekkel küzködve végezte el tanulmányait, aki „nem is ismerte“ az unitá­rius vallást. Akinek a lelke mélyén isteni sugallatra megfogant az „Egy Isten“ eszméje. Ebben a tisztult meglátásban óhajtotta látni az egész keresztény egyhá­zat. Unitárius légkört teremtett maga köré s a leg­magasabb hitéletet élve, átvitte eszméit a tömegek lel­kébe. Unitáriussá tette Erdély magyarságának nagy ré­szét a fejedelemmel együtt. Évtizedeken át a békének, a szeretetnek legnemesebb fegyvereivel harcolt az uni­­ ó.

Next