Univerzum, 1978 (1-12. szám)
1978 / 1. szám - 250. A kodjak-medvék
melék jut csak el a Föld felszínére, de mindezen mérhetetlenül hosszú idő alatt egy kevés hidrogénen és héliumon kívül semmi sem hagyja el bolygónkat. És akkor, éppen 20 évvel ezelőtt, akár a megérett gyermekláncfű, bolygónk hirtelen parányi kapszulákat kezd mindenfelé kilőni a Naprendszer belső részébe. Ezek a kapszulák először Föld körüli pályára lépnek, majd pedig bolygónk élettelen természetes kísérője, a Hold körüli pályára. A Holdra a többinél nagyobb hat kapszula szállt le, mindegyikükből két kis szervezet lép ki, gyorsan átkutatja közvetlen környezetét, majd pedig visszaszáguld a Földre, miután lábujját puhatolózva megmerítette a kozmikus óceánban. (Más két kapszulából parányi járművek gördültek elő, útjuk során mérve és fényképezve Holdunk felszínét.) Öt kis űrszonda belép a Venus-légkör örvénylő poklába, három közülük, mielőtt a hő megsemmisítené, a bolygó felszínén mintegy tíz percig ép marad. Több mint egy tucat űrhajót indítottak el a Mars felé; ezek egyike a bolygókörüli pályájáról egész éven át kiüld információt a Földre. Kettő sikeresen leszáll, és hoszú, bonyolult kísérletsorozattal kutatja az élet lehetséges nyomait. Egy másik a Venus mellett olyan pályán kanyarodik el a Merkur felé, amely lehetőséget ad arra, hogy a legbelső bolygó közelében több ízben is elhaladjon. Két sikeresebb űrhajó áthalad a kisbolygó-övezeten, a Jupiter közelében repül, és ennek gravitációja által kitaszítódik a csillagközi térbe. Megfigyelőnk kétségtelenül azt jelentheti, hogy valami érdekes történik a Föld nevű planétán. Jóformán anélkül, hogy észrevettük volna, a kutatások és felfedezések olyan korába léptünk, amely a reneszánsz óta példátlan. A reneszánszban történt meg, hogy az európaiak pontosan 30 év alatt átkeltek az Atlanti-óceánon, s látókörükbe vonták az egész földkerekséget. A mi új óceánunk túl van ezen a glóbuszon: ez az óceán a térnek az a lapos korongja, amelyet Naprendszerünk foglal el. A mi új világaink a Nap, a Hold és a bolygók. Az űrkutatásnak 20 esztendeje alatt többet tudtunk meg ezekről a világokról, mint a Földhöz kötött megfigyeléseink egész eddigi története folyamán. Ezt az információt kezdjük lassanként Naprendszerünk új képévé összeállítani. Hasznos — bár némileg tán megalázó — azzal kezdeni, hogy megfelelő kozmikus perspektívába helyezzük kis szoláris környezetünket. A Föld tulajdonképpen parányi kőzet- és fémdarab, amely a napfényözönben száguld a Naprendszer legbelső zugán át. Más parányi kőzet- és fémgömbök — a Merkur, a Venus és a Mars — keringenek közelünkben a Nap körül. Ezek a belső bolygók és holdjaik, s ha az egész Naprendszert tekintjük, nem valami sokat nyomnak a latban. Bármely Földön kívüli csillagász nézőpontjából nézve a dolgokat, az egész Naprendszerben tömegét, impulzusnyomatékát tekintve látszatra érdekesnek főleg a Jupitertípusú bolygók — eme óriási és gyorsan forgó gömbök — bizonyulnak. A két belső óriás bolygó, a Jupiter és a Saturnus jórészt hidrogénből és héliumból tevődik össze; valóban, a Jupiter olyasvalami, mint egy félbemaradt csillag. A két külső óriás bolygó, az Uránus és a Neptunus, kisebb részben a legkönnyebb gázokból és nagyobb részben olyan nehezebb gázokból állnak, mint a metán és az ammónia. A Jupiter kb. 5 csillagászati egység távolságban csaknem 12 év alatt kerüli meg a Napot. (Csillagászati egység, asztronómiai egység, AE a Föld közepes távolsága a Naptól, kb. 150 millió km.) Túl a Jupiter-típusú bolygókon a kisebb és kevésbé ismert excentrikusan keringő Pluto kb. 40 AE-nyire száguld. Sokkal távolabb, kb. 100 000 AE-nyire néhány milliárd csóvátlan üstökös, megannyi kilométer átmérőjű hólabda kering lassan a távoli Nap körül. Valamivel messzebbről, mondjuk néhány százezer AE-nyi távolságból szabad szemmel nézve a Nap fényes csillagnak tűnne, semmi sem jelezné, hogy bolygók is kísérik. Ez a távolság néhány fényévnyi lenne (egy fényév kb. 60 000 AE), vagyis a Galaktikánkban levő csillagok jellemző térköze. Néhány tucat fényév távolságból Napunk szabad szemmel már felfedezhetetlen, márpe-