Az Üstökös, 1871 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1871-07-01 / 27. szám

314 tízarr­, kedvezs rókám, kedvezs kutyám. Ha ma­darat othon hagyok, azt megeszi macska, ha macskát othon hagyok, azt megeszi róka, ha rókát othon hagyok, azt megeszi kutya. Tehat velem kel vinyi mind a'nigyet. Megy ki kosárba, ki kaliczkába, kutya gyün velem madzagon. Vasúton vizes veristeket izadva feladok baga­­zsint, beültetek famíliát, mig csak kutya hátra van. Azt kel feladnyi kutyaketreczbe. De az nem kicsi schoszhundli­am, hanem newfund­­landi, akora, mind borjú. Próbálnák feluszogat­­nyi kontignatzioba, nem megy, odagyün kon­duktor, hogy már bekergeti, anak nem i­s mutatja fogat, csak farkat csóválja s olyat üt vele lábaszárára, hogy az megijed, elszalad. Próbálok magam felemelnyi kutyát, nembirom, kutyanehéz! Utoljára bemászom magam előre ketreczbe, onan neki fütyülök, azt föl se veszi, hanem eczer lokomotív nagyot fittyent, az a kutya megijed, beugrik hozam. Hanem lokomo­tív megindul; magam­at rekedek ketreczbe, s onan nizem következő statioig kutyadmaga­­mat világ dicsösigit. No de csakhogy ii va­gyunk. Meggyülünk Siófokra; kutyát leve­szem ; ugrál, örül, hogy megszabadult; pasasirok, asszony, ember, gyerek, azt gondolnak, meg van veszve, ordít, jajgat, szalad, ki mere fut­hat; utoljára kutyát megkötöm magzagos nad­­rágszijamhoz, hogy el ne tivegyen tülem. Aztán megyünk. A mint kutya meglát Balatont, teczik tunyi newfundlandinak elementuma viz, uczu neki rugaszkogva magát; visz magával szíjam­nál fogva; szaladom, úgy hogy a ki meglát, azt gondol, én vagyok Széchényi Ödön, ki uta­zik gyalog lokomotival; kutya bele Balatonba; onan kihúzom; akor aztan kutya jól megraz­­kogva borit, telefecskendezve szemit-szajat pub­likumnak ; a miért aztan azok i­s szidnak, a kik edig nem sziták. Gőzhajón égisz Füredig kel kutya fej­ét ölembe tartanom, mert folyvást énekeln­i akar s nagyon falsd­ hangja van. Ideges aszonysa­­gok könyörögnek, jaj csak el ne ereszem, mer minden embert megesz. Megnyugtatok tikét: au contraire; ez olyan emberszeretö filantróp kutya, ki most mingyart, mihelyt hajó Bala­tonba elsíllyed, belkü­nket kihorgya partra. Ettől aztan megvigasztalodnak. Vigre megérkezünk füredre, gyönyörű meleg nap van! Az ilyen forró meleg nap semire sem job, mint kuft­ert, ferschlagot kipakoln­i, szobákat berendezn­i; vagyunk valamenyien, mind a­kit megvertek. Este veszeketem felesiget, miért nem elhozol nekem vékony nyári gérokot. No de­gyün holnap! Akor fürdünk, mula­tunk, sitálunk, kurizálunk, savanyuvizet iszunk, jó levegőt csakúgy harapunk, muzsikát halga­­tunk, színházba szip Galatent megnizünk, Az am. Este gyün hir, hogy Gorove lekö­szönt. Minyart tutam! A­mint valaki önkint felfügeszti magát, az mindig szelet hoz. Gyíit ijel olyan zivatar, hogy az már nem izs zivatar, hanem viheder, égisz Tannhäusert fütyült ajtó­­nyilason, dobolt ablakon, elfujta gyertyát be­zárt szobában, paplanyomat oda kelet szegez­­nyi agyam szilihez, hogy le ne fujon, mikor alszok. No de holnap! Holnap mig jóban fújta szél. Aztán negyednap ezzel csak elkezdet iga­zán fujn­i. Nem volt látható sémi eleven ember, csak egy pár legujab magyar polgár jarja prome­­nadot nagykendökbe pakolva. Este veszeketem felesiget, miért nem elhozol nekem baranybőr­bilises bekecsemet ? Ötödik nap aztán megmutatot orkán, hogy mit tud, levite házfedelet fejem fölül. Ugyan jó, hogy nem az enyim a ház, hanem Jókaié, az meg segítsen magán; tegye fel a háznak a parókaját, most nyár van, úgy se viseli. Hatodik nap aztán meghozta szél, a mit nekünk szánt; esett hé, meg onas eső, aszonta hogy együ­t jó az. Hetedik nap meg én mentam aztán, hogy megyek Lustressibul haza, mert ha szigorú ká­nikula beül, mig idefagyunk. Alazatozs szolgája Tallevossij Zébulon.

Next