Utunk évkönyv, 1988
Versajándék - Szász János: Petőfi Sándor
Az udvaron a lomb árnyéka lassan nő, a nap ellobog s illatok közt ül a szénaboglya. Aszú a nyár ... Anyám elzokogja, hogy a zab és a tengeri kiégett. Magában ő csak ezt siratja, aztán indul, karján a szakajtó. S ahogy belép a pitvarba, utána lágyan muzsikál az ajtó. SZÁSZ JÁNOS Van-e ki e verset nem ismeri? Mindent tudunk róla: mikor írta Petőfi, kihez írta, hol írta, s azt is, hogy életében a vers nem jelent meg. Tudjuk, Júlia eldobta az özvegyi fátyolt, s egy ifjú szerelme rábírta, hogy elhagyja Petőfi nevét. Kipreparálták ezt a verset mindenféleképpen: anapesztusát, rímeit, képeit, metaforáit. A hasonlatok hiányának jelentőségét, a három szakasz három lélegzetre iramló lejtését. Az első és második szakasz három-három versmondat, a harmadik egyetlenegy. Minden oly mesteri és oly egyszerű ebben a huszonnégy sorban, hogy inkább nosztalgiával, mintsem idegenül ízleljük félmúltjait. S a képsor a fátyollal, mely előbb sötét lobogó a fejfán, majd könnyek törlője és szívseb kötése, számunkra korántsem biedermeier relikvia, hanem egy banális, köznapi látomás átemelése a költészet sugárbirodalmába. No meg az a sor, sokak — Kosztolányi, Illyés Gyula — szerint költészetünkben a legszebb: „Elhull a virág, eliramlik az élet...“?! Kosztolányi megszámolta, a sor 27 betűjéből 12 magánhangzó, 15 mássalhangzó, a mássalhangzókból 6 és 2 r, tehát 8 folyékonyan mondható. Hozzátenném: a 12 magánhangzóból csak 2 e; a magánhangzók melodikus sorozata tehát: u, a, i, á, e, i, a, i, a, é, e. Javarészt közép- és magasfekvésű hangzatok. Amilyeneket az átpoetizált bölcselmi tétel megkövetel. Amint a költő kedélye elborul, megszólalnak — négy ízben is — a borongós, mélyfekvésünk: „Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?“ Vajon e verszenét kutató úton közelebb férkőzünk-e a titokhoz, miként lehet egyetlen pörgetéssel a közhelyet költői esztétikummá varázsolni? Áltassuk magunkat azzal, hogy igen. A versnek — a sok közül — egy másik titkát abban kell keresnünk, miként forrasztja Petőfi, ősi motívumokkal egybehangzón, a végzetes szerelmet s a halált azonossá, s szólítja őket együtt nevükön. E versben a halál víziója még szelíd és stilizált. Pedig nincs nagyon messze az a pillanat, amidőn a költő (és nemzete) „szétszórt hajával, véres homlokával“ áll szemben az erőszakos, a förtelmes halállal. Számunkra minden Petőfi-vers végére egy véres dzsida tesz pontot. 1611 — UTUNK Évkönyv — 1988