Útunk, 1947 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1947-01-04 / 1. szám
J ARTA LEMNULUI" (Asztalos művészet) Faipari Szövetkezet Temesvár, IV. Str. Bonnar Nr. 3. Fióküzem Str. Romului Nr. 37. Legmodernebb gépi berendezés! Iskolaberendezések! Bútorok, mindennemű tanszer, faáruk! Patefon szekrények, szöv e t e t é r ö k ! UTUNK Vajúdó idők küszöbén - BUKARESTI JEGYZETEK A közel tízéves szünetelés után újra induló alkotmányos élet első, lélegzetvételei ezek. A mozikban a híradó még az imént lezajlott szavazás jeleneteit vetíti. A házfalakról szorgalmas viceházmesterek most kapargatják a falragaszok foszlányait és a kezdetleges festményeket, melyeken a propaganda humoristái hol szánalmas, hol nevetséges torzképeken igyekeztek megörökíteni az ellenzéki vezéreket. A parlamentben már elhangzott A torffbeszéd, most folyik a Dk igazolása, most két IV.A pártok a felirati vitára. ésemközt, a Café de tanyázik a magyar svWatwar csoportja. Nem tudni, van-e különösebb jelképi jelentősége, hogy épen a béke kávéházát választották, vagy egyszerűen az a kényelmi szempont vezette őket, hogy itt me étlapon magyar nyelven is el lehet igazodni az erdélyi gyomornak meglehetősen szokatlan ennivalók között. Mindenesetre jólesik az embernek az L alakban összetolt asztalkák fejénél találkozni Kurkó Gyárfás nyílt, barátságos tekintetével s kezet szorítani régi harcostársakkal, Kos Károlylyal, Kacsó Sándorral, Nánási Jánossal, kik védőgárdaként veszik körül Szűcs Margitot, az egyetlen nőképviselőt. De mindjárt azt is jólesik hallani, hogy közelebbről még egy nagyértékű nőpolitikusunk vonul be Bukarestbe, Kapdebó Erna, főtisztviselőjeként épen a minket közelről érdeklő művészetügyi minisztériumnak. Minden cseppfolyós még, akárcsak kint a szorgalmasan szemerkélő híg őszi eső. Még a nemzetiségi álminiszteri állás sorsa sem dőlt el. Még a színházak új vezérigazgatójának személyében sincs döntés, bár mind határozottabb alakban kísért Nicu Chiritescu, a kiváló drámaíró neve. Különböző tárcáknál néhány magyar szakembernek is esélyei vannak vezérigazgatói vagy tanácsosi helyekre. Komolyra fordul tehát a régi óhaj, hogy az állam szervezetében a számra legnagyobb nemzetiség is beleszólást nyer az ügyek intézésébe. Népi Szövetségünk vezetősége okosan szerény. Nem bársonyszékeket követel, de munkaasztalokat, melyek mellett nem reprezentálni, de dolgozni kíván közös érdekünkért, az ország újjáépítéséért. Egyelőre azonban sok baj van még a lakáskérdéssel. A régi központi iroda két szobácskája mindenképpen alkalmatlan huszonkilenc képviselő tanácskozására és a megnagyobbodott ügyforgalom lebonyolítására. A volt szenátus épületében a Román—Magyar Társaság bocsátott a parlamenti csoportnak tanácstermet és egy irodahelyiséget átmenetileg rendelkezésre. A falakról letekintő román történeti nagyságok bizonyára nem csekély ámulattal nézik az időknek ilyetén változását, hogy a hosszú tanácskozó asztal mellett nap mint nap magyar nyelven folytatja vitáit, tanácskozásait egy — valljuk meg — gyöngén öltözött társaság, mely a nemzetek közötti jogegyenlőség alapján kívánja érvényre juttatni álláspontját az ország házában. Különös érzés eligazodást keresni ebben a szemünk láttára formálódó új világban. Mintha valójában most kezdené tudomásulvenni, felfedezni egymást két nép, mely sok-sok száz éven keresztül élt együtt, csaknem egy fedél alatt, anélkül, hogy komolyan törődött volna szomszédjával. Íme, itt van a Nemzeti Színházuk. Számunkra kiégett, vigasztalan rom, két modern betonkolosszus közé beszorítva. Bennük azonban forró színházi esték eleven emlékeit ébresztgeti s a nemzeti színjátszás százéves nagy hagyományaira emlékeztet. Azt jelenti nekik, amit nekünk — mondjuk — a Farkasutcai színház, melynek deszkáin Egressy Gábor mutatta be Bánk bánt, Szentgyörgyi István játszotta Lucifert és Pálmay Ilka alakította Cso-Cso-Szánt, ők Daniidra emlékeznek és Nottarára, kikről mi puszta nevükön túl alig hallottunk valamit. Megértem most, miért bontották le és alakították át minden lelkiismeret furdalás nélkül annak idején a mi Farkas-utcai színházunkat s miért dobban meg most sajogva a szivük, mikor arról folyik a vita, hogy eredeti diákjában épüljön újjá az ő Nemzeti Színházuk, vagy modern háztömbként illeszkedjék bele a környező modern épületek sorába . Mindezeket a Szent Száva-gimnázium színházzá alakított nézőterén gondolom végig, hol a véletlen jóvoltából szemtanúja lehettem az új igazgatót beiktató házi ünnepségnek. Az új igazgató, Zaharia 8 tancu, ott ül a színpadon. Java harmincas, fénylő tekintetű, olajbarna arcú fiatalember, írói találkozásainkról személyes ismerősöm. Kolozsvárott egy ízben nagyon világosan és nagy gyakorlati érzékkel fejtegette román és magyar írók együttműködésének azonnali megvalósításra váró feladatait. Mellette elődje, Ion Pál foglal helyet, ki az imént vette át a művészetügyi minisztérium vezetését. Azután a színház igazgató- és lektor bizottságának tagjai, kik közül Eftimiu Victort ismerem fel, irodalmunk és színházi életünk régi barátját. Üdvözlő beszédek hangzanak el. A beszédekből kiveszem, hogy a románságnak ez a nagymúltú intézménye is éppolyan nehézségekkel küzd, akár a mi erdélyi színjátszásunk. A németek kibombázták és kényelmetlen, ideiglenes hajlékában rövid két év alatt ötödik igazgatóját fogadja megoldatlan problémák egész tömegével, maűsorpolitikája az átmeneti idők bélyegét viseli magán. Művészei az állami fizetések mellett magánszínházakban, vendégfellépésekkel igyekeznek napi megélhetésüket biztosítani az egyre növekvő drágaságban. Vannak, kik a nagy hagyományok folytatását várják tőle. Ismét mások az új idők új követelményeire figyelmeztetik. Nagy művek előadását sürgetik, melyek talán meg sem születtek, tömegnevelést és egyúttal desztillált művészetet, mely nem ismer megalkuvásokat a tömegsiker irányában. De anyagi jövedelmezőséget is, hogy jobban megfizetett színészekkel jobbat és többet nyújthasson. A fiatal Zaharia Stancu félretol egy papírlapot, eleve elkészített beszédét. Rögtönözve akar válaszolni az üdvözlésekben felvetett kérdésekre, mert nem természetes mellébeszélés és szemtől-szembe akar nézni a tényekkel. Most kezd megnőni szememben ez a fiatalember. Szavai pontosan, határozottan hullanak bele a nézőtér feszült csendjébe. A hagyományokról beszél, melyeket ő is tisztel, de hagyomány és hagyomány között különbséget kíván tenni. Akik arra a hagyományra gondolnak, mely a színház élére a múltban jó családból született, jó összeköttetésekkel rendelkező személyeket ültetett, vegyék tudomásul, hogy ennek a hagyománynak ő nem kíván őrzője lenni. Egyszerű szerkesztőségi íróasztal mellől jött, újságíró volt és pamflettista, kit a miniszter bizalmas pártjának ránézve megtisztelő utasítása állított az intézmény élére, eddigi tevékenységének és munkabírásának ismeretében. Feladatának érzi: kitárni a kapukat a széles népi tömegek előtt, műsoron tartani mindazt, ami érték a színpadi irodalom főművei közül, ugyanakkor új értékeket kitermelni, új tehetségeket szóhoz juttatni az új idők igényeinek megfelelően. Mindeneket megvizsgáljatok és ami jó, azt megtartsátokA reformátor nagy tanítása nyert mához illő megfogalmazást egy kigyult tek*“!/’ hitvalló fiatalember sza.*toan. A hallgatóság megérezte, hogy ezúttal nem sablonos közhelyprogramot kapott, de belső meggyőződés erejétől fűzött vallomást. Udvariassági tapsok helyett viharosan kirobbanó tetszésnyilvánítások jelezték, hogy Zaharia Stancu új tisztében megnyerte az első csatát. Nem az igazgatónak tapsoltak már, hanem egy új, tisztultabb világrend apostolának. December hó: SZENTIMREI JENŐ JÁXKit Paul Valéry szerint az emberek eleget acsarkodtak egymásra: a technika szédületes fejlődése által „összezsugorodott“ földgolyón nincs helye kínai falnak, a az egyetlen korszerű történelem-szemlélet mai egymáshoz való közeledésre, kölcsönös megbecsülésre, egymás alaposabb megismerésére kötelezi a világ népeit. Körülbelül ilyen elgondolásból írhatta Sforza gróf Az olasz lélekről szóló munkáját. A könyv a fasiszta uralom idején, száműzetésben, francia nyelven íródott, de nem közönséges politikai vitairat. Sforza a messzelátó, nagy távlatokért átfogó, gondolkodó ember szemével nézi az otthoni szomorú eseményeket, történelmi gyökerekből táplálkozó, mély hazaszeretete azonban túlnéz a napi politika bonyodalmain. Őt elsősorban a mindenkori olasz lélek, népének évezredes szellemisége, belső struktúrája érdekli. Nem aktualitásra, mélységre törekedik. Nem dicshimnuszt akar saját fajtájáról zengeni, csak össze szeretné törni a népéről külföldön forgalomban levő torz klisét (forró vér, szkepticizmus, dolce for niente, stb.), és fel szeretné rázni az olaszokat, hogy végre ébredjenek önmagukra, ismerjék meg tényleges értékeiket, fogyatékosságaikat. Visszanyúl a múltba, fellapozza hazája művészettörténetét, elvándorol az olasz irodalom nagyjaihoz, felkutatja az olasz néplélek szellemi megnyilvánulásait, kimegy az utcára, belép egy színházba, beszél emberekkel, beszél önmagával... S az „âme italienne“, amint az előttünk fokról-fokra kibontakozik, nem gyáva és nem hős, nem lusta vagy emberfeletti, bigott vagy eretnek lélek, hanem egy mélyen humánus, mindenek felett szabadságszerető, gyarlóságaiban is szeretetreméltó népnek a lelke. Idegennek mindenekelőtt az olaszok lokálpátriotizmusa tűnik fel: 100 olasz közül 90 lokálpátrióta. Számunkra szinte érthetetlen az a határtalan rajongás, mellyel például egy Milánó-, Firenze-, vagy Bologna-környéki egyszerű ember a maga szűkebb hazájáról, annak városközpontjáról beszél. Olasz ember nem egyszerűen „italiano“, hanem nápolyi, római, palermói italiano. Az, hogy Manzoni lombardiai, De Sanctis nápolyi, Papini meg firenzei származású nemcsak száraz életrajzi adat, hanem az illető író művészi egyéniségének lényeges alkotóeleme. — Ennek a túlzott regionalizmusnak mélyreható történelmi okai vannak: kezdve a római köztársasággal, mely nem egyéb egy hatalmas városszövetségnél, a középkor szabad „comune“-in keresztül napjainkig, minden nagyobb olasz város külön világot alkot, a maga sajátos nyelvjárásával, szokásaival, lelkületével, embertípusával ... De ezzel a mély lokálpatriotizmussal magasfokú univerzalizmus, kollektív öntudat párosul. Nemzeti történelmük folyamán az olaszok ritkán támadtak, legtöbbször csak védekeztek (talán innen ered a „gyávaságukról“ szóló hiedelem). Dantetól a Rio sorgimentóig az olasz gondolkodók és történészek állandóan az egész világgal közösséget éreznek. A római birodalom felejthetetlen emléke és ez egyetemes római egyház realitása nagyobb lélekzetvételhez segíti az olasz embert, aki ezáltal valahogy nemcsak a csizmaalakú félsziget, de az egész művelt világ polgárának érzi magát. A Középszerű lelkek azonban nem egyszer fellengős frázissá, üres retorizmussá süllyesztik a „romanita“ nemes eszményét. (L. d’Annunzio degenerált Róma kultuszát, Mussoliniét lármás hazafiságát). Hol keressük az olasz lelket? — Nem az olasz remekírók mű,veiben, figyelmeztet Sforza, Dante, Petrarca, Ariosto olasz nagyságok, mint ahogy Racine a francia, Shakespeare pedig az angol nép büszkesége; de akárcsak ezek esetében, az Isteni Színjáték, a Canzoniere, Ariosto művei az egész emberiség közkincsét alkotják. Ez távolról sem azt jelenti, hogy a nagy olasz írók nem formálják ma is népüket: a Dante-kultuszt szinte az Istenhittel párhuzamosan csepeghetik az olasz gyermek lelkébe, s egyegy klasszikus idézet sokszor közmondássá kristályosodik. De az olasz nép élethű ábrázolását nem Danteéknál, hanem Boccapclóban, a Novellinóban, az elbeszélő költészet prózai lapjain kell keresni. Itt nincs ugyan mitológia, allegorizálás, csiszolt nyelv, de előttünk mozog és él például a haszonleső kalmár, a vizet csak prédikáló pap, a népnyúzó hivatalnok, s a remekművekből oly gyakran kifelejtett olasz paraszt. — És ha valaki igazán közel akar férkőzni az olasz lelkűléshez, üsse fel a különböző nyelvjárások irodalmát. Vergat nagyrészt a szicíliai életforma visszatükrözése, s nem utolsó sorban tájszavakkal telitűzdelt nyelvezete emeli az olasz verizmus élére. Sehol a világon „az emberi növény (la pianta uomo) nem nő úgy, mint Itáliában — mondja Alfieri; az olaszok szemében pedig a teremtés legdrágább alkotása az ember. Fontos a művészet, elengedhetetlen a tudományok művelése, szükséges az állam, ...de első az ember, feltétlen embertisztelet, az emberi élet szentsége, a családi tűzhelyhez minden áron való ragaszkodás egyszóval a legmesszebbmenő humanista életfelfogás jellemző az olaszokra. Hazafiságuk is igazi, emberséges hazaszeretet: távol áll a feketeingesek összeférhetetlenséggé torzult nacionalizmusától. Az olaszoknak van európai öntudatuk: érzik és tudják, hogy ma már senki sem lehet csak olasz, csak francia, csak angol, mert Európa kulturális és gazdasági vérkeringése nem ismer tényleges határt, s a „vén“ földrész lassanként az európaiak „nemzeti eszményévé“ fog válni. A húszéves fasiszta aberráció erősen befolyásolta Európa és a világ Itália-szemléletét, de magukat az olaszokat is súlyos belső konfliktusba sodorta. Ma, mikor a világ kíváncsian nézi, amint Olaszország kínos nekirugaszkodással keresi régi önmagát, Sforza könyve mind az olaszoknak, mind másoknak számos kérdésre ad választ. . OLÁH TIBOR AZ OLASZOK O Hajós Imre rajza IRODAI CIKKEK szükségletét szerezte be Lébi és Melchner e papírkereskedésben -----------------i IS? Cluj, Memorandului 4 sz. Telefon: 706. GUBÁT ■3 mr^-U? VESZETI ÜZEM éozik.S * ■JP lelölmullhatéi rl^rjok Temesvf' „»i. \31. Babé? TcfcTon: 40-36 -teî'esre , ■ ~ 5 -u* Ipari cikkek Cipó és bőripari festékek és fényezö szerek, butorlakk, csiszoló paszták stb. Hut*r'in cikkek Autorfi,gező, cipőkrém, félifisztitó, IfA Ret paszta stb.