Útunk, 1951 (6. évfolyam, 1-50. szám)

1951-01-13 / 1. szám

2 KULTÚRA A KOLLEKTÍVÁBAN — Ez itt már a mi búzánk. — A miénk. Szép. A gyönge téli napsütésben üdezölden csillogtak az apró búzaszálak. A cic­­hegyi dombok oldaláról az útra lejtő hatalmas búzatáblában három, kényel­mesen lépegető, vasárnapra öltözött kollektivista férfi gyönyörködött. Az út túlsó felére pillantottak, hogy az árpát is megcsodálják. — Hinnye! Az anyád .. . Nektek is éppen itt kell... —­s elhullajtott köny­­nyű kukoricaszár repült az árpában turkáló malacok felé. Nyikkanva futot­tak szét az állatok. Még egy pár apró göröngy hullott utánuk, amíg a ve­tés­­ből kiiramodtak. A férfiak megnyu­godva folytatták ittjukat. — Almánk is lesz vagy nyolc-tíz va­gon az idén. Olyan a bog a fán... — Már most tudod, hogy mi lesz ősz­szel? — Hogyne tudnám. Szakkönyvből ta­nultam. Kisebbek a bogok, amikből majd levél lesz, nagyobbak, amikből a virág bújik ki. A sok virágban, gyü­mölcsben majd elvész a levél. Csak az időt kell ügyeljük, a fákat kell védjük. — Hát amit én a szőlészetről olvas­tam! ... Minden benne van. Mindenre van magyarázat. Úgy meg lehet belőle mindent tanulni, hogy na! Specialista lesz tőle az ember! összenevettek. — Valóságos specialisták leszünk mind. — Az. Jó ez a Micsurin-iskola. — Ugy­e, jó? Most látod. De eleget járt ellene a szád, amikor a Micsurin agrotechnikai kört megalakítottuk. — Nekem?! — Neked hát. — Hát nem éppen ellene ... De tudta a fene akkor, hogy az majd ilyen hasz­nos lesz. De most már láthatja min­denki, aztán Pali mégsem akar járni. A tökéletlen .. Nem jön, amíg majd fej­be nem verem. . .”*‘3 Na, na, 'f­éged se fejbeveréssel hoz­­tunk­­ Micsurin-körbe. — Igaz, de ... — Tudod, mi igaz? Az, hogy hamar elfelejtjük, milyenek voltunk mi. A kultúrotthon előtt sokan állnak. Ott vannak a kolozsvári diákok is, akik majd az előadást tartják. Egyszerre mindenki elindult a terem felé. Bent már jó sokan voltak. Az első sorokban a gyerekek, azután az asszonyok, lányok, majd a legények és férfiak. A színpadra egy idősebb, meg egy fia­talabb férfi lépett, s letelepedtek a ló­cára, az asztal mögé. Az idősebb beje­lentette: — Az elvtárs, a kolozsvári mezőgaz­dasági iskola utolsóéves hallgatója, elő­adást tart... A jövendő agrármérnök beszélt. Amíg bevezető szavai tartottak, egyre érkez­tek az emberek.. Hoztak be még lócákat, de így is sokan álltak körben a fal mel­lett. Előrenyújtott nyakkal figyeltek a gyermekek is. A Williams-féle nyolcéves forgó ... fű, meg lucernamag . . . könnyű boro­na ... feleannyi istállótrágya... a ko­lozsvári állami gazdaság kísérletének eredménye... Az előadás rövid volt, csak éppen vázolt egy gazdaságosa­bb termelési­­módszert. Csak éppen megmutatta, hogy lehet másként is, jobban is, mint eddig. Hogy az érdeklődést felkeltse, s majd a Micsurin agrotechnikai körben vegyék elő a szakkönyvet, tanulmányozzák, vi­tassák, törjék rajta a fejüket, s alkal­mazzák. Az előadás végén halk zúgás támadt, mint mikor szél fut végig a búzatáblán, s összehajoltak a fejek, mint a búza­kalászok, hogy egymástól termékenyül­jenek. — Akinek kérdése van, kérdezzen, az elvtárs megválaszolja — mondta az el­nök. Csend támadt, mindenki a másik­ra nézett, szólna az. De senki. — Na, elvtársak, kit írjak fel? — Székely Lőrinc —állt fel egy idő­sebb férfi, a kollektív gazdaság alap­szervezetének a titkára. — Én helyesnek találom, amit az elvtárs mondott. Világos, hogy ezzel a módszerrel többet tudnánk termelni. Mondta az elvtárs, hogy csak nagyobb gazdaság alkalmas arra, hogy ezt a Wi­­liams-féle forgót kipróbálja, bevezesse. Hát mi már nagyobb gazdaság vagyunk. De mégsem tudjuk megcsinálni. Mert nekünk nemcsak a mostani tagok gabo­nájáról kell gondoskodnunk. Hozzánk mindig új tagok lépnek be, s azoknak a családoknak is kell majd búza. Ha mi kísérletezünk, akkor hogyan marad ga­bonánk még a város számára is? Amin beszélt, mindenki őt nézte. Mi­kor befejezte, az előadóra szegződött minden pillantás: Na, ezt válaszolja meg! — Igazuk van az elvtársaknak. Nem lehet egyszerre a kollektíva egész föld­jén ezzel a módszerrel dolgozni. De nem is kell. Én sem így gondoltam. Egy-két hektáron először. Aztán majd . . . Akkor több jut a kollektívának is, a város­nak is. — Így már más, így lehet. Megcsinál­juk. — Kinek van még kérdezni valója? — Megint csend támadt, senki sem vállalkozott, hogy megtörje. Vártak. Az elnök is, az előadó is, meg a hallgatók is .Senki sem kérdezett. — Úgy látszik, itt mindenki kitűnő agronómus, mindenki mindent ért. Csak egyetlen tájékozatlan ember volt, Lő­rinc bácsi. A nevetés megszüntette a bátorta­lanságot. Hogy Lőrinc bácsi a tájéko­zatlan ember... egyike a legjobb gaz­dáknak. S mindjárt akadt kérdező. — Miféle füvek azok, amikről az elv­társ beszélt? Ilyen idegen néven mi nem ismerjük. Mi terem itt meg abból nálunk? Hogy csináljuk? — Én nem tudom a más nevűket, de tavasszal meg nyáron is kijövök majd, mert én nem megyek el az iskolából, ha végeztem is. Jövök és segítek. Meg­mutatom, melyik fűmag alkalmas. Majd össze kell gyűjteni, mert sok kell, hogy a magok közé keverjük. A gyerekek vidáman mozgolódtak. Itt nekik is lesz feladatuk. Majd ők gyűjtik, a fűmagot. Együtt járják majd a mezőt a felnőttekkel, meg az agro­­nómussal. — Milyen jó, hogy ez a tanult fiatal­ember, olyan, mint a mi fiunk, — mondta egy idősebb néni — parasztfiú ez is, gazdag sem lehet, ahogy a ruháját nézem, közülünk való, ahogy a beszéd­jét figyelem Már egy másik fiatalember állt a színpadon. Erről is elmondhatta volna a néni, hogy éppen olyan, mint a mi fiunk. A többiek is a mi fiaink voltak, inas­ izmos testükről lerítt, hogy üzemi munkás apjuktól örökölték testalkatu­kat. — Az emlékű tornaszámo­t mutatjuk be — mondta az első fiatalember, s mindjárt kezdett is vezényelni a töb­bieknek — egy-kettő-három-négy ... A tornára különösen a fiatalok szeme csillant fel. Figyeltek minden mozdula­tot, már ismételgették is magukban, hogyan fogják ők csinálni. Egymást kö­vették a számok Újabb csoport jött a színpadra, tovább folyt a torna. Egy­szerre csak elvétette az egyik a­rro­z­­dulatok sorrerődjét, aztán a másik, Mo­­rCly fűtött végig a nézőkön. A vezető jobbra­át-ot vezényelt, hogy mentse, ami menthető, legalább szépen vonulja­nak ki. A fordulat szép is volt, csak az első fiatalember közel került az ajtó­hoz. A színfal mögött, amikor a jobbra át elhangzott, egy diák hirtelen kinyi­totta az ajtót, hogy szépen kivonulhas­sanak, s jól orrba teremtette a társát. Erre már kitört a kacagás. A nézők fiatalja hevesen tapsolt és hangos ha­hotával „hogy volt“-ot kiáltozott, de nem volt abban semmi rosszindulat, csak vidámság, pajtási derű. A vezető magyarázkodott: — Azért történt a hiba, mert nem gyakoroltunk együtt. Mi ugyanis két iskola növendékei vagyunk. Román és magyar. Mi kijövünk ide, ha ezek után még meghívnak bennünket, s ígérjük, hogy akkor jobban mutatjuk be a tor­nát. — Nem baj az lelkem, hogy tévedtek, a százforintos ló is megbotlik. Persze, hogy hívjuk, csak jöjjenek máskor is. Még énekszámoknak, meg szavalatok­nak tapsoltak, s amikor elvonultak a vendégek, meg a nézők egy része,­­ a helybeliek táncpróbához fogtak. Nagy Aranka vezette. Csak egy éve tanulta meg ő is. De olyan jól tudja, hogy má­sokat is tanít. Füttyre, meg nótaszóra folyik a próba. — Ni, milyen ügyesen táncol Trom­bitás János. — Még vagy két-három évig megy, mert már harminckét éves vagyok — válaszol Trombitás tánc közben — az­tán majd nehéz lesz minden este szök­décselni. — Igazad van, ne hagyd a kollektíva tánccsoportját. Most bevonultak a leg­ügyesebbek katonának. Micsoda fiú az a Márton Pityu! A katonák közt sem fog szégyent hozni a cichegyi „Dózsa György“ kollektíva. — Már ideje volna, hogy a kollektí­vának is legyen külön énekkara. — Azt nem lehet. Kicsi a falu. Ha a negyven énekest ketté osztjuk, se ne­künk, se nekik. — Semmi bajunk attól, hogy együtt vagyunk. Most olyan román dalookat tanulunk, hogyha azzal az énekkar ro­mán faluba megy, majd eláll szemük­­szájuk a csodálkozástól. Hová megyünk vasárnap? Kuckóra? Vagy Váraljára? Miközben eldöntik, hogy hová men­nek, s jövő vasárnap melyik kulturcso­­port jön ide, egy legény, tán nem több mint 21 éves, kilép az ajtón. Többen is utána néznek. — Milyen ügyes ez a Papp Károly. Mibe is játszott? A legyetek éberek vagy a Tűz a szántóföldem színdarab­ban? Pedig csak tavaly tanult meg írni, olvasni. — Nem tavaly, hanem tavalyelőtt, akkor, mikor Trombitás Ilona. Ügyes asszony. Az is milyen jól játszik. Miért is nem játszunk mostanában? — Azért, mert már nemsokára ki­vesznek a faluból az írástudatlanok. — Menj már a buta vicc síddel. — Nem vicc ez, — mondja az éppen belépő tanító. — Az idén már csak tizen tanulnak írni-olvas.*.’ Hetvenkilenc Tazzival, meg ötvenkét román tanult már meg. — De nem erről beszéltünk, tanító elvtárs, hanem arról, hogy miért nem tanulunk most szerepet. — Én megmondom őszintén — vála­szolja Székely Ildikó földműves lány, a kollektíva könyvelője. — Azért, mert most már mind olyan egy kaptafára ír­ják nekünk a színdarabot. Mi csak ta­nuljuk, tanuljuk, s híre megy a falu­ban, hogy ez is olyan, mint a másik. Aztán alig van néző. Hát ezért. — Meg kell mondani az íróknak, ír­juk meg nekik. — írjuk is. Sokat használtak a jó színdarabok. Mennyit tanultunk belőle. — Igen, mert te szívesebben tanulsz a színdarabból, mint a könyvből. Azért reklamálod. — Nem azért — vág vissza. — Ha akarod tudni, hát most olvastam az Új barázdát szánt az ek5-t. — Most. De mért nem olvastad ak­kor, amikor a többiek az olvasókörben? Mért nem jöttél el, hogy együtt meg­beszéljük. — Akkor nem voltam itt. De eljöt­tem, amikor a Falvak Népe szerkesztő­sége küldte Asztalos István regényét, a Szél fuvarán nem indul-t. És még megtárgyalják a Tavasz Szá­­kenben, meg a Mitrea Cocor útja cí­mű regényeket. Az utóbbi főleg a ka­tonaviselt, háborút járt embereknek tetszett. A vitatkozók lassanként az asz­tal köré gyűlnek, ahol Máris tanító elv­társ a könyveket adja ki. Mindenki vá­logat, nézeget, kérdezgeti a másikat, mit olvasott, hogy tetszett, s ő maga is bele-bele­olvas a könyvekbe, kiválaszt­ja, mi tetszene legjobban. — Hol van Mátis elvtársnő — kér­dezi Márton Pista bácsi, akit a múlt évben tanított meg írni-olvasni a taní­tónő. Most szeretne elbüszkélkedni előt­te, hogy az első könyvét veszi ki a könyvtárból. Eddig csak újságot olva­sott. Most megpróbálja a könyvét. A gyerekre vigyáz — válaszol a tanító. — Még csak két hónapos. Hol én, hol meg az asszony van mellette. Délután én leszek otthon, mert akkor ő elmegy a nőgyűlésre. — Úgy, úgy. Hát akkor ezt a könyvet viszem— mondja hangosan Márton Pista bácsi, hadd hallják, lássák a töb­biek is. Vége a tudatlanságnak. Lassanként hazaszállingóznak az em­berek. Székely Lőrinchez egy IMSz-ista csatlakozik. Egy felé laknak. Az úton még beszélgetnek. — Lőrinc bácsi, hol voltak még más­fél éve az ifjak, s most már kétfelé is jut belőlük. A kollektíva kulturcso­­portjába is, meg a falu kulturotthonába is. Ők vannak többen, de mi vagyunk az erősebbek. Mi végzünk szebb mun­kát a kollektívában — büszkélkedik. — Igen, hol voltunk másfél évvel ez­előtt. S hol leszünk egy év múlva. Mi­re ez az év letelik, már lesz villanyunk is. Pedig már lehetne régen. Itt van a sarkunkban. Désről nem lett volna ne­héz bevezetni. Eleget kértük. De akkor még voltak olyan emberek, akik inkább a román faluba vezették be, ha mesz­­szebbre esett is. Már ez is megszűnt. Nem lehet így megkülönböztetni. Kint járt a mérnök, elkészítette a rajzokat Mi minden oszlopot megcsinálunk. Ak­kor lesz mozink is. — Mozi. Az jó lesz. Már rég nem járt itt a mozikaraván. Pedig mennyien jön­nek nézni. Majdhogy ki nem nyomják a kultúrotthon oldalát. Hej, Lőrinc bá­csi, de megváltozott ez a falu! — Meg. Ez is, a többi is. S akkor tudnád igazán, ha ismerted volna ré­gen. Látod, érdemes dolgozni. Lassan­ként minden bejön a maga barázdájába — Be. Szép az élet, Lőrinc bácsi — Szép, mert életünk harc, — mond­ta búcsúzóul Székely Lőrinc. Amíg be­ment a kapun, azon törte a fejét, hogy hol olvasta ezt. Mindegy. De igaz. OROSZ IRÉN * Bogdan Catul: Műtermi munkaértékelés ÜTÜNK Új folyóirat a tömegkultúra szolgálatában címmel írt vezércikket Roşianu Mihail, a Román Népköztársaság miniszterta­nácsa mellett működő Kulturális Intéz­mények Bizottságának elnöke a Népmű­velődés most megjelent első számában. Kiemeli, hogy: „Kulturforradalmunknak, tömegkultúránknak követelményei tet­ték szükségessé e kulturális, művészi anyagot nyújtó folyóirat kiadását, amelyre minden kultúrnevelő intézmé­nyünknek szüksége van nevelőmunkája során.“ A Népművelődés első száma azt bizo­nyítja, hogy szerkesztői gondos szere­tettel válogattak egybe olyan anyagot, melyet kultúr­itthonaink, sz­ójátszócso­portjaink, dalosaink sikerrel felhasznál­hatnak, így elsősorban Kirmescu A’*v xandni A testvériség ajándéka c'mű Vib­­rumfelvonásos színművét (ford. K­ormosi Gyula). M. Leonard: Valahol a föld alatt c­'mű egyfelvonásosát (Pe.+r.Hal Ernő fordításában). A Népm­ű­velőig gazdag versanyaga Kirszanov, Páskándi Géza, M. Iszakovszkij, Horváth Imre, F. Trutnyeva, G. Halmágyi Mária, M. Galodnij, Tjan-Czang, Csehi József, Balosin Baksa Mária, A. Szurkov ver­sét, fordítását tartalmazza. A szerkesztőbizottság igen dicséret­­reméltó figyelemmel tekintetbe vette, hogy kultúrcsoportjaink milyen nehéz­ségekkel küzdenek. A színjátszók meg­segítésére, útmutatásként, közzétette I. S­.Lighlan: Hogy alkalmazzuk szín­padra a Testvériség ajándéka című színdarabot és Nassim Nicolae: Valahol a föld alatt­i rendezői utasítás című írását. A Népművelődés anyagát ezen­­kívü­l karcolatok, dalok, megemlékezé­sek teszik változatossá. Az új folyóirat vezércikke közremű­ködésre hívta a színdarabszerzőket, köl­tőket, elbeszélőket, írókat, zeneszerző­ket, kik így „elégítik ki dolgozói né­­p­ünk legszélesebb rétegeinek, töme­geinek igényeit“. Az Ütünk szerkesztői, munkatársai köszöntik a Népművelődést az első szám megjelenése alkalmából és ígéretet tesznek: hozzájárulnak ahhoz, hogy az új folyóirat méltóan tölthesse be hiva­tását. Sis­abb mozgalom indult meg a Szovjetunióban a falusi könyvtárak továbbfejlesztéséért .A szovjet sajtó az utóbbi egi időben fokozott figye­lemmel fordul a falusi könyvtárak időszerű kérdései és feladatai felé. A kialakult — rendkívül termelemy és eredményes — sajtóvita anyagát mintegy összefoglal­ja a Szovjetunió Kommunis­ta (bolsevik) Pártja Központi Bizottsága propaganda- és agitációs osztályának lapja, a Kultúra i Zsizny (Kultúra és élet). A lap mindenekelőtt szám­­baveszi azokat az eredmé­nyeket, amelyeket a falusi könyvtárak fejlesztése terén a Szovjetunióban elértek. Jelenleg 94 ezerre rúg a falusi szovjetek, kolhozok, szovho­­zok és traktorállomások könyvtárainak a száma, 75 millió kötetet meghaladó együttes könyvállománnyal. Több ezer azoknak a falusi könyvtáraknak a száma, amelyek valóságos kisugárzó középpontjai lettek a szocia­­lista kultúrának a falvakon. A sztavropoli tartományban lévő Otkuznyenszkij község könyvtára azzal a módszerrel ért el kiváló eredményeket, hogy rendszeresen beszámo­lókat készít az új és régebbi könyvekről s ezeket szétkül­­di a kolhozok és szovhozok brigádjainak, a traktorállo­más dolgozóinak. Ez a könyvtár gyakran szervez könyv­kiállítás­okat, és a he­lyi sajtót is felh­asználja a könyvtár­munka népszerűsí­tésére. A könyvtár az elmúlt nyáron mozgókönyvtárakat bocsájtott a mezőkön dolgozó kolhoztagok és szovhoz-mun­­kások rendelk­ezésére és szá­mos helyen szervezte meg a közös olvasást a déli pihenés idején. Kiemelkedő eredményt ért el a novgorodi tartományban lévő Poliscs község könyvtára is. — A mi könyvtárunk — mondotta I. Muzin, a községi szovjet elnöke — a kolhoz­­dolgozók, a falusi értelmiség és a fiatalság körében nem­csak osztatlan szeretetet ví­vott ki a maga számára, ha­nem tekintélyt is. Könyvtá­runk nélkülözhetetlen segítő­társunk lett, amelyhez teljes bizalommal fordul a községi szovjet a pártszervezet és a Komszomol-szervezet min­den gazdasági, vagy népne­velési kérdésben. Az eredmények mellett vannak hiányosságok is — folytatja a Kultúra­­ Zsi­ng cikke. — Jelenleg a falusi könyvtárak átlagos könyvál­lománya ezer kötet körül mozog. Ez mindenképpen elégtelen: egy-két éven be­lül ezt az átlagot 2—3 ezer kötetre kell felemelnünk. Ezért nagy súlyt kell helyez­ni a könyvtárak kiegészté­­s­ére,­­ de nem csupán mennyiségileg, hanem a he­lyes összetétel tekintetében is. A marxizmus-leninizmus klasszikusainak alapvető művei mellett minden könyvtárban meg kell talál­nunk az általános érde­klő­­désre számot tartó politikai, természettudományi, mező­­gazdasági, műszaki és irodal­mi műveket. A tartományi könyvterjesztő szervek ed­dig nem mindig tartották szem előtt ezeket a követel­­m­ényeket: egyes fontos kiad­ványok nem kerültek be a falusi könyvtárakba, ugyan­akkor felesleges könyvekkel terhelték meg a könyvtárak polcait. Ennek a hiányosság­nak a gyors felszámolására két eszközt kell igénybe ven­ni. Mindenekelőtt ki kell dolgozni a falusi könyvtárak fejlesztésének egységes, or­szágos tervét , amihez a maga területén az Orosz Szö­vetséges Köztársaság minisz­tertanácsa mellett működő közművelődési bizottság már hozzá is kezdett. Ez az orszá­gos terv egyben biztosítja a­ falusi könyvtárak hálózatá­nak egyöntetű kiépítését is, ami főképpen azért vált szükségessé, mivel ezek a könyvtárak különböző intéz­ményekhez és termelési egy­ségekhez tartoznak: a falu­si kluboknak, a kolhozoknak, a szakmai szerve­zeteknek stb. egyaránt vannak könyv­táraik. Továbbá soron kívül el kell készíteni a falusi könyvtárak tájékozódását megkönnyítő könyv­kataló­gust,­­ annál is inkább, mi­vel ennek 1942. évi legutóbbi kiadása már elavult. A falusi könyvtárak azt a feladatot is vállalják, hogy olvasóik véleményeinek és kívánságainak hangot adnak az állami könyvkiadóvállala­tok felé, így legutóbb számos könyvtár továbbította a ki­adókhoz azt a javaslatot, hogy a falvaknak szánt könyveket a szokottnál na­gyobb betűkkel nyomtassák. A Kultúra­­ Zsizng bírálatot gyakorol a Falvak Irodalmi Kiadóvállalata és a többi hasonló célú kiadók felett, amiért ezt a javaslatot mind­eddig nem teljesítették. A kolhozfalvak dolgozói­nak nélkülözhetetlen, min­dennapi szükségük van a fa­lusi könyvtárakra A helyi pártszervezetek és a helyi szovjetek feladata elsősor­ban elősegíteni és biztosítani, hogy ezek a könyvtárak min­den szempontból betölthes­sék pótolhatalan szer­vüket — állapítja meg befejezésül a Kultúra­­ Zsizng cikke. Az első számára kultúraktivisták felállított iskola A KULTURÁLIS INTÉZMÉNYEK BIZOTTSÁGA december hónapban kul­turális aktivisták számára Bukarest­ben különleges iskolát létesített. Ugyanakkor a könyvtáros­ osztály is megkezdte tevékenységét. Az iskolá­ban az elméleti előkészítés szorosan ösz­­szefonódik a gyakorlati tevékenység­gel. Itt nevelődnek a néptanácsok, va­lamint más tömegszervezetek kulturális instruktorai, a körzeti könyvtárak könyv­tárosai. Ennek az iskolának végzettjei nagyban hozzá fognak járulni hazánk kulturális forradalmának sikeres vég­hezviteléhez és a szovjet tapasztalatok e téren való felhasználásához.

Next