Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1956-12-01 / 48. szám
VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK BKSMII MSP. LÁSSUK A TELJES IGAZSÁGOT! Levelünket azzal kell kezdenünk, hogy teljes egészében közöljük nyilatkozatuk szövegét, melyre kötelességünk válaszolni, íme a szöveg: Alulírottak, akik sohasem nyilvánítottunk ellenséges érzelmeket a Szovjetunióval és a szocializmussal szemben, ma úgy véljük, jogunk van arra, hogy tiltakozásunkat fejezzük ki a szovjet kormánynak, amiért ágyúkat és tankokat használt a magyar nép felkelésének és függetlenségi törekvéseinek elfojtására, még ha tekintetbe is vesszük azt a tényt, hogy ebbe a felkelésbe reakciós elemek is keveredtek, akik a felkelők rádióiban hangjuukat hallatták. Az a véleményünk, és változatlanul az is marad, hogy a szocializmust és a szabadságot nem szabad kardélre vinni. Attól tartunk, hogy az a kormány, amelyet ráerőszakolnak a népre, saját fenntartása érdekében hamarosan maga is kénytelen lesz kényszerítő eszközökhöz és az ebből fakadó igazságtalanságokhoz folyamodni saját népével szemben. Egyébként, bár meg vagyunk győződve arról, hogy jelen pillanatban nem terveznek semmilyen eljárást a magyar írók szabadsága ellen, mégse tudunk szabadulni a jövő sorsuk felett érzett aggodalomtól, és előre felemeljük szavunkat bármilyen üldöztetés ellen, melynek ki lehetnek téve. A mondottakat fenntartva, nem kevésbé erélyesen lépünk fel a képmutatók ellen, akikben van annyi arcátlanság, hogy ma felháborodnak olyasmin, amivel tegnap nyugodtan megbékéltek. Megtagadjuk a tiltakozás jogát a magyarországi szovjet beavatkozás ellen azoktól, akik hallgatni tudtak, vagy egyenesen helyeseltek, amikor az Egyesült Államok vérbefojtotta Guatemala kivívott szabadságát. Megtagadjuk e jogot azoktól, akik a „prágai fordulatot”** emlegetik s ugyanakkor hangosan tapsolnak a Szuezi-csatorna területén történt eseményeknek. Megtagadjuk e jogot a minisztertől, aki ugyanakkor, amikor az általa küldöttejtőernyősök behatoltak Egyiptom földjére, határtalan cinizmussal mer a nemzetek szabadságáról beszélni és pátosszal teli hangón megbélyegzi azokat, akik e szabadságra törnek. Első és legfontosabb követelésünk, mellyel a szovjet kormányhoz és a francia kormányhoz is fordulunk: az gazság követelése. Ott, ahol az igazság diadalmaskodik, a bűn lehetetenné válik, ott viszont, ahol az igazságot elfojtják, nem lehet sem jog, sem béke, sem szabadság. JEAN PAUL S ART RE, VERCORS, CL AU DE ROY, ROGER VA1LLANT, SIMONÉ DE BEAUVOIR, JA QUES-FRANCIS ROLLAND, LOUJS VILLE DE FAUSSE, JEAN 0RANGÉ, CLAUDE MORGAN és mások. Reméljük, önök gondoskodnak aról, hogy válaszunkat közöljék Franiaországban, ugyanott, ahol az önökyilatkozata is megjelent. Most pedig beszéljünk a lényeg- 5l, nyíltan és őszintén, mert rendívül fontos ez az emberiség történetnek ilyen nehéz pillanatában, önök at írják, hogy az igazságot követeli. Állapítsuk hát meg, mi az igazág. Igen, ami Magyarországon történt, súlyos és tragikus. De önök csak egyik oldalát látják, önök csak a sovjet csapatoknak a magyarországi reményekben való részvételéről besélnek, pedig ez a tény nem homosította el önök előtt a világ más reményeit, önök látni akarják az azságot s ezért elhatárolják maguit azoktól a politikai spekulánsokat, akik most tiltakoznak a szovjet adatok részvétele ellen a magyarorsági eseményekben, de „hallgatni dtak vagy egyenesen helyeseltek,ikor az Egyesült Államok vérbefojtja Guatemala kivívott szabadságát“, megtagadják a tilakozás jogát aktól, akik „hangosan tapsoltak a Suezi-csatorna területén történt esményeknek“. Ismételjük: az önök szavaiban ank bizonyságát látjuk, hogy látni árják az igazságot. De visszatérve a magyarországi iményekre és az önök állásfoglalára ezekkel kapcsolatban, meg akart mondani: — önök tévednek! Nem ják a teljes igazságot! Magyarország népe elégedetlen volt hazájában uralkodó helyzettel. Elédetlen volt azzal, hogy a magyar tetők még a világ összes kommuna és munkáspártjai, köztük agyar Dolgozók Pártja által keselt XX. kongresszusi határozatokon sem szándékoztak határozottan végérvényesen felszámolni az origban azokat a tűrhetetlen hibákat,lyeket a szocialista demokrácia, a loialista törvényesség ellen elkövető nem törődtek jobban a dolgozó szükségleteivel. Az a véleményünk, hogy ezért rész- reánk is hárul felelősség. Hazánk úti kötelessége volt, hogy a szolizmus építésében szerzett egész Megjelent a Lityeraturnaja Gaa november 22-i számában. * Csehszlovákiában 1948 februárján reakciósok meg akarták szeli az államhatalmat, hogy visszatsák a München előtti, burzsoá köziaságot. Csehszlovákia népe hatásttan szembe szállt a reakcióval, tapasztalatából kiindulva idejében, elvtársiasan, egész tekintélyével segítsen a magyar vezetőknek az általuk elkövetett súlyos hibák gyökeres kijavításának útjára térni. S ha látta, hogy ezt nem tudják, vagy nem akarják tenni, tetteik nyílt bírálatával kellett volna fellépnie. Mi tudjuk, hogy hazánk lépéseket tett ebben az irányban, de a történtek után meg kell állapítanunk, hogy ezek a lépések nem voltak elegendők. Mikor a magyar nép bejelentette vezetőinek a maga jogos népi követeléseit, hazánkban ezt együttérzéssel fogadták. Október 30-án a szovjet kormány közzétette nyilatkozatát a Szovjetunió és a többi szocialista ország közötti barátság és együttműködés további erősítéséről. A varsói szerződés értelmében Magyarországon állomásozó szovjet csapatokat kivonták Budapestről, nyomban, ahogy ezt az akkori Nagy Imre kormány kérte, amely azelőtt maga kívánta, hogy a szovjet csapatok nyújtsanak neki segítséget. Emlékeznek, mi történt azután. Az ellenforradalom úgy látta, hogy elérkezett az ő ideje. Önök nyilván nem értesültek még mindenről, de a történtek egy része bizonyára eljutott önökhöz. És mégis elhatározták, hogy tiltakoznak „még ha tekintetbe is” veszik „azt a tényt, hogy ebbe a felkelésbe reakciós elemek is keveredtek, akik a felkelők rádióiban hangjukat hallatták“. „Keveredtek ...“ Ha csak „keveredtek“ volna! „Hangjukat hallatták ...“ Ha csak „hangjukat hallatták“ volna! Vajon heteknek és hónapoknak kell eltelniök, míg önök képet alkotnak a Magyarországon végigvonult fasiszta fehér terror teljes valójáról, míg egybevetik az összes tényeket s e tények összes következményeit? Hiszen most már senki előtt sem titok, hogy a Német Szövetségi Köztársaság és Anglia felségjelével ellátott repülőgépeket küldtek Nyugatról Budapestre száz meg száz katonatiszttel, régi horthystákkal, akik a hitleri hadseregben szolgáltak. Megemlíthetjük az amerikai „Salzburgi központot“, ahonnan már előre kémeket, diverzánsokat, röpcédulákat szóró léggömböket, hordozható adó- és vevőkészülékeket, stb. dobtak le Magyarországra. Emlékeznek arra, milyen nyíltan buzdítottak felkelésre Magyarországon azok a felhívások, amelyeket jóval az események kezdete előtt naponta, óránként közvetített Nyugat- Európa és Amerika számos rádióállomása. Bizonyára tudják, hogy még egyes nyugatnémetországi újságok is elítélték többek között a Szabad Európa rádióállomást azért, mert szította a lázadást Magyarországon és kívülről jövő támogatást ígért. Hallottak önök valaha Nyugat országaihoz szóló hasonló felhívásokat, olyan felhívásokat, amelyek a szocialista országok rádióiban hangzottak volna el? Mit szóltak volna önök, ha ilyen felhívásokat hallanak? És milyen következtetéseket vontak volna le ebből? E levél szerzői közt vannak olyanok, akik emlékeznek a fehér terrorra és tudják, mit jelent az. Az ukrajnai polgárháború éveiben sok várost és falut bejártunk és láttuk a fehérgárdistáktól megkínzott ifjak, nők, öregek holttestét, közöttük nemcsak komszomolisták és kommunisták voltak, hanem egyszerű szovjet tisztviselők, egyszerű munkások az államosított gyárakból. És mindez ugyanabban az 1919-es évben történt Ukrajnában, amikor a magyar ellenforradalom vérbefojtotta a magyar Tanácsköztársaságot. E levél szerzői közt vannak olyanok, akik részt vettek a második világháborúban, jól emlékeznek a voronyezsi frontra, nem felejtették el, mire képesek Horthy tisztjei , Hitler magyarországi szövetségesei; kegyetlenségük semmivel sem maradt el a Gesitapósok hidegvérű állatiassága mögött. Önök tudják, hogy a reakció és az ellenforradalom sohasem áll meg félúton. Nem kell sokat kutatni történelmi példákért, bármelyik országot felhozhatjuk, legyen az Magyarország, Oroszország, vagy Franciaország. Önök is emlékeznek, mire voltak képesek a nácik Franciaország megszállásának éveiben. Látták a lelőtt franciák sírjait Père Lachaise és Évry temetőiben. Tudják, mi ment végbe Mont Valérien-ben s végül Vercors vidékén, ahol az ejtőernyős Gestapósok annyi hazafit kiirtottak. Mi a különbség a magyar ellenforradalmárok és a nácik között? Csak egy különbség van: a nácik annak idején magukhoz ragadták a hatalmat Franciaországban, a magyar ellenforradalmároknak viszont nem sikerült uralomra jutniuk Magyarországon. Az az érzésünk, hogy e nehéz napokban önök hittek a rágalomnak, a hazugságnak és az ellenséges híresztelésnek, amit Franciaországban hazánk barátaira zúdítottak. Pedig éppen azokban a napokban, amikor önök közzétették ellenünk írott nyilatkozatukat, az „igazság diadalára“ szólítva föl, a szovjet katonák életüket áldozva mentették meg tízezrek, sőt talán százezrek életét a fasiszta terror őrületétől. Ha ez nem történik meg, meg vagyunk győződve arról, hogy idővel egy más természetű nyilatkozatot írtak volna: tiltakozást a Magyarországon tomboló ellenforradalmárok vérengzése ellen. A fasisztáknak, amint ez már rég ismeretes, nem módszere a meggyőzés. ők a Reichstagban tartott beszédekkel kezdik, és auschwitzi kemencékkel végzik. Ami a magyar fasisztákat illeti, ők mindjárt azzal kezdték, hogy akasztófákat állítottak fel Budapest utcáin és Szentbertalanéji kereszteket festettek a kommunisták lakásajtaira. Ezrek és ezrek legyilkolásával kezdték, hogy majd tízezrekkel végezzenek. Nem riadtak vissza a fasizmus egyetlen módszerétől sem, kezdve a könyvmáglyáktól a pogromokig. Talán véletlen az a tény, hogy a fasiszták megsemmisítették Budapesten Dimitrov emlékművét, akinek nevéhez mindenekelőtt a történelmi jelentőségű lipcsei per s az a rettenthetetlen kiállás fűződik, amelylyel ez a bátor és akkor védtelen ember szembeszállt a Németországban uralomra jutott fasizmussal. Hiszen a fasisztákat „kézjegyükről“ ismerik meg, és ha Budapesten felgyújtják a Nemzeti Múzeumot és belelőnek azokba, akik oltani próbálják a tüzet: könnyű meglátni, milyen iskoláját járták ki a fasiszta „helyesírásnak“ Hitler magyar tanítványai és Horthy fegyvertársai. íme, ilyen körülmények között, Magyarország forradalmi munkásparaszt kormányának felhívására, határozta el kormányunk, hogy katonai segítséget nyújt Magyarországnak az ellenforradalommal vívott harcában. Ezt azzal a világos felismeréssel tette, hogy ha a „be nem avatkozás“ álláspontjára helyezkedik, mi, és velünk együtt önök, tanúi lettünk volna egy revansista fasiszta rezsim létrejöttének Európa központjában, önöknek mindegy minek a nevében keresztezték az ellenforradalom útját a szovjet katonák? Meg akarjuk kérdezni: önök szerint a Magyarországon elkövetett régi hibákért, közöttük a mi régi hibáinkkal kapcsolatosakért is — mi, akik egyszer már útját álltuk a fasizmusnak, amely azelőtt egész Európát meghódította, nem félünk ezt kimondani — milyen jóvátétel lett volna helyes? Az ellenforradalmi terror dühöngésébe való be nem avatkozással adott jóvátétel? Jóvátétel a magyar dolgozók vére árán, melyet a fasiszták ontottak és rontottak volna a továbbiakban, ha nem állnak útjukba a szovjet tankok? Hát nincs más módja a hibák kijavításának, mint az, hogy szabadjára engedjük az ellenforradalmi fasiszta erőket, amelyek a népi demokratikus rendszer felszámolására és Magyarországon egy újabb háborús fészek megteremtésére törekedtek? Önökhöz fordulunk, emlékezzenek 1936-ra, emlékezzenek a spanyolországi eseményekre. Hiszen önök akkor osztották a világ összes becsületes embereinek álláspontját, hogy nem lehet „be nem avatkozni“ ott, ahol a fasizmus a világháború főpróbáját tartja, ahol gyilkolnak, akasztanak, földbeásnak embereket a fasizmus diadala nevében. Gondolják meg, vajon az, ami Magyarországon végbement, nem a külföldi reakció hosszas előkészületeinek eredménye-e, s a fasiszták emberkínzásai Magyarországon, ennek nyomán pedig a francia reakciósok a T Humanité elleni támadása: nem egy és ugyanazon lánc szemeire emlékeztet? Tudunk arról, hogy a francia munkások szembeszálltak a reakcióval. Vajon nem jelképe ez a világ haladó emberei részéről a reakció támadási kísérletével szemben tanúsított magatartásnak, mely legnagyobb sajnálatunkra oly éles ellentétben áll az önök nyilatkozatával? Sokan közülünk találkoztak önökkel, Vercors, Roger Vaillant, Jean Paul Sartre, Simone de Beauvoir, Claude Morgan, Párizsban, Moszkvában s a világ más városaiban. Sokan önök közül nehéz időkben tettek tanúságot bátorságukról, fegyverrel a kézben álltak ellent a fasizmusnak. Akkor látták az igazságot. Nézzenek most is szembe vele! Hisszük, hogy amennyiben a fasizmus, a reakció megpróbál revansot venni — márpedig a horthystáknak az a kísérlete, hogy saját céljaikra használják ki a magyarországi eseményeket, erre mutat — abban az esetben végül is egy táborban találjuk magunkat önökkel. És mi már most azt mondjuk önöknek: Nem akarjuk, hogy a gyászos emlékezetű 1933-as esztendő, a fasizmus uralomra jutásának éve megismétlődjék a történelemben. Se Magyarországon, se máshol a világon! Szeretnék, ha önök tudnák ezt és elgondolkoznának fölötte. M. SOLOHOV, K- FEGY/N, M. BAZSAN, L. LEONOV, V. JVANOV, V. KÁT AJ EV, V. AZSAJEV, V. OVECSKJN, SZ. SZERGEJEVCENSZKIJ, O. FORS, P. BROVKA, F. GLADKOV, A. SZURKOV, V. PANOVA, A. TVARDOVSZKIJ, N. TY1HONOV, K. SZIMONOV, V. INBER, N. POGOGY1N. G. MARKOV, E. DOLMATOVSZK1J, L. NYfKULIN. SZ. MIHALKOV. A. CSAKOVSZKU. A. PROKOFJEV, A. KORNEJCSUK, M. ISZAKOVSZKIJ, SZ. MARSAK. K. PAUSZTOVSZK1J. V. VASZl- LEVSZKAJA, E. KAZAKEVICS. B. LAVRENYOV, V. KAVER1N, Szovjet írók nyílt levele azokhoz a francia írókhoz, akik a France Observateur-ben A szovjet beavatkozás ellen címmel nyilatkozatot tettek közzé. BÁRDOS B. ARTHUR ÉLNI, GYŐZNI KELL! A senki földjén állt meg a vonat, csak néhány percre fújta ki magát. Az ablakhoz nyomtam homlokomat s kémleltem az ostromló éjszakát. Odakint csontos, csupasz ágú fa nyársalt föl egy-két vérző csillagot. Ember előtti csend suhant tova, a szél is felkelt, erőre kapott. Oly borzongató volt, embertelen, ha néhány percre is, a puszta táj, melytől iszonnyal telt meg a szemem, az ellenségként sunyító határ... A nagy világból kirekesztve, itt, ahol nincs törvény,, jog, társadalom s az éj meggyilkolja csillagait, eke nem jár a dudvás ugaron, e neve sincs földön rémlett felém a kiszúrtszemű, romos Budapest: szilánkjain táncol a téli fény s a vak villanyégőkre fagy az est.. Hogy mondjam el, mi történt, magyarok? Lelkem nehéz, kuszált, mint ez az éj. Bénítja sok-sok távoli halott. Rászáradt vastagon az ömlő vér. A vért, mely elvtársaim vére volt, szomjasan szítta mélyére a föld. Hogy mondjam el? ... az élet szertefolyt, míg áruló magyar magyarra tört... Mondja el hát a kínba veretett, a kitépett nyelvű, a nyársra vont, ki úgy álmodott és úgy szeretett, mint én s kiben a hűség és a gond csak együtt csendülhetett volna föl, mint vas nyelvével a néma harang, — mondja el hát a felemelt ököl, a munkáskéz s a józan, tiszta hang, mely ott rekedt a testben, mint a múlt, mondja el Budapest, mondja tovább, hogy szép szívében újra csata dúlt, mondjátok el ti, szovjet katonák ... ... A senki földjén, két határ között hordtam magamban látomásomat. Csattanjanak föl mind az ütközők, vigyél hazámba, veszteglő vonat! S már fellobbant messze az első jel, az első hajlék hívogató fénye, hogy nincs megállás — élni, győzni kell, mert végtelen az emberek reménye! zitvám tah£a£má&á£. AJÓS JÓZSEF: Magyar hegeliánusok (2. old.) BONCZOS ISTVÁN: A csősz — karcolat (3. old.) SZIVES SÁNDOR: Hat piros alma (3. old.) HERZ FALANI JÁNOS: Riport ismeretlen barátomról (3. old.) MÓRICZ ZSIGMOND: Hol volt, hol nem volt, egy kisdiák, Aradon járt (4. old.) MAROSI PÉTER: Két színmű — egy előadás (5. old.) HERÉDI GUSZTÁV: Méltó elődeihez (5. old.) ARAGÓ JÓZSEF: Egy szabófalvi csángó költő (4. old.) ODOR PÁL: Napló (6. old.)J . M. REMARQUE: Élet és halál ideje (6. old.) —t HELYTÁLLÁS Amikor Lenin 1917 októberében átvette a népbiztosok tanácsának elnökségét, egy kitűnően megszervezett, acélkemény párt élén kiéhezett, szétzilált birodalmat kellett kormányoznia. Magyarország, amelynek élén Kádár János kormánya áll, nincsen annyira szétzilálva, éhségtől szétszabdalva, mint amennyire 1917- ben a forradalmi Oroszország volt. A forradalmi munkás-parasztkormánynak mégis óriási nehézségei vannak, mert újra kell fölépítenie sok mindent: hadsereget, pártot, közigazgatást. Világvevő rádiómmal és a legkülönbözőbb lapokon keresztül első pillanattól kezdve követtem a Kádár kormány minden lépését, rendeleteit, nyilatkozatait. Aggódom érte, féltem, átélem nehézségeit, barátaimmal beszélek róla, emberekkel tanácskozom, figyelem a hazai visszhangot, lépéseire, megpróbálom ebből a magyarországi visszhangot is kitalálni. Be kell vallanom, hogy csodálom Kádár Jánost és csodálom kormányának jó néhány tagját: az Apró Antalokat, a Münnich Ferenceket, a Marosán Györgyöket. Milyen nehézségekkel küzdenek ezek az emberek. Elsősorban fűtési, közlekedési, nyersanyag és élelmezési nehézségekkel. Halott gyárakat kell mgindítaniok, kihűlt kohókat kell újra befűteniök, síneket kell lerakniok, meg kell indítani a közlekedést, rá kell venni a demagógiától megszédített bányászokat arra, hogy leszálljanak a tárnákba és újra teljes erővel termeljenek. A Kádár kormánynak meg kell küzdenie az ellenforradalommal, először a nyílt fegyveres zendüléssel, azután a még ennél is veszedelmesebb, rafináltabb ellenforradalmi demagógiával, amely az ország tönkretevését, a már eddig is erősen szétzilált gazdaság teljes lerombolását célozza, hogy aztán ennek romjain az ellenforradalom diadalmaskodjék. Mindezekhez türelem, hozzáértés és halált megvető bátorság kell. A Kádár kormány már eddig is sok nagy tettet hajtott végre. Sikerrel megoldotta a kétmilliós Budapest élelmiszerellátását. Megindította a fővárosi és vidéki közlekedést. Helyreállította a közbiztonságot és a szocialista törvényességet, szembeszállt a zavarossággal és sztrájkra uszító gőzfejűséggel. Lecsillapította a kedélyeket, meggyógyította az országnak jó néhány vérző sebét és ezután még többet fog meggyógyítani. Ez az ország, ez a szép Magyarország még szebb, még virágzóbb lesz, mint volt, még lüktetőbb, még lendületesebb élet lesz benne. Aki a Kádár kormánynak a legutóbbi, gazdasági vezetőkkel folytatott megbeszélését meghallgatta, a Kossuth rádiónak ebből a tudósításából rengeteget tanulhatott. Elsősorban megtanulhatta azt, hogy az ellenforradalom Magyarországon már október 23-án megindult. Az ellenforradalom már aznap megtámadta a József telefonközpontot, a rádió épületét, szerkesztőségeket és más fontos középületeket. Bizonyos híradásokból kitűnik, hogy Allan Dulles, az amerikai kémközpont vezetője, előre tudott a készülő ellenforradalom dátumáról. A lelkes diákok tehát — bármennyire is az ország demokratizálását és a hibák kijavítását akarták — mégis az ellenforradalom eszközei voltak, az ellenforradalom malmára hajtották a vizet. Ha a későbbi történetírók Kádár Jánosnak és a Kádár kormány többi tagjainak nyilatkozatait előveszik, ezeket a nyilatkozatokat nemcsak kútfődként használhatják föl, hanem a lépésről-lépésre folyó események megmagyarázásánál is kulcsul szolgálnak majd nekik. Igen érdekes, és technikai szempontból is mestermű a rádiótudósításnak az a része, amely a nagybudapesti munkástanácsok tagjainak a felszólalásait mutatja be és részletezi. Amikor a rádiótudósítás ideért, egyszerre megizzadtam. Olyan ügyesen, olyan élen, és éppen a legfontosabb részleteket kiemelve, hatottak a szónokok szavai. Szinte úgy éreztük, mi is ott vagyunk Magyarország közepén és nemcsak az események nézői, hanem részvevői vagyunk, együtt bosszankodunk, együtt izgulunk a tömeggel, áthullámzik rajtunk minden véleménye, hangulata. Ezekben a pillanatokban megéreztük, hogy a magyarországi tömeg mit akar. Mennyi jóindulat, segíteni akarás, termelési és fölépítési kedv van benne. Egyes szónokok beszédében megéreztük az ellenforradalmi demagógia hatását, a gőzfejűséget és a bizalmatlanságot is. És hallottuk, szinte láttuk Kádár Jánosnak és társainak harcát éppen a bizalmatlanság és az ellenforradalmi demagógia ellen. És miután ezt a gyűlést végigéltük a magyar milliókkal és az együttérző külföldi miliókkal együtt, azt kell mondjuk, hogy nagy bizalmat merítettünk belőle, s azt a bizonyosságot, hogy nincs messze az az idő, amikor Magyarországon teljes lesz a béke, amikor már a színházak is játszani fognak és amikor a szocializmust olyan békésen fogják építeni, mint akár nálunk, akár Csehszlovákiában. Ezenközben persze az események világszerte tovább zajlanak. Portsaidban pár nappal ezelőtt angol és francia tankok kaszabolták le a békés arab lakosságot és ez az arab lakosság azóta sem kap elég élelmet, vizet, gyógyszert. A francia jobboldali szociáldemokrata kormány cinkosságban a legsötétebb reakcióval igyekszik elterelni a figyelmet Port-Saidról és az egyiptomi szörnyűségekről és minden eszközzel, a sajtó, a rádió eszközével és szóbeli propagandával élesíti a kommunistaellenes hisztériát. Még csak pár napja annak, hogy a francia reakció fizetett bandái megindultak a kommunista pártházak ellen. A francia munkás, a Toumanité védője, jól tudja, hogy ő most nemcsak Franciaország szabadságáért harcol, hanem egy kicsit Magyarország szabadságáért is. A frontok sokszor rendkívül bonyolultak voltak. A barrikádokon hősök születtek, áldozatok is voltak, akikre majd kegyelettel emlékezik vissza a világ munkássága és az emberiség. Biztosra veszem, meg vagyok győződve róla, hogy a történelem nem felejti el Kádár Jánosnak és kormányának erkölcsi bátorságát, helytállását a nehéz időkben. Persze, Kádár Jánosnak és társainak nem lenne ereje, kitartása, szívóssága, ha nem lenne a kezükben olyan iránytű, olyan kitűnő vezérfonal, mint a marxizmus-leninizmus, ha nem bíznának abban, hogy a pártot fölépítik megint, ha nem bíznának általában a tömegek hazafiasságában, építő és alkotó erejében. A Kádár kormány a tömegekkel együtt teljesíti történelmi küldetését és győzni fog. SZILÁGYI ANDRÁS !BARÁTI FOGADTATÁS Tegnap este, amint a rádió keresőgombját forgattam, egy angol mondat ütötte meg a fülemet. „Az aszszonyok és leányok elhelyezésének kérdését könnyű megoldani, hiszen ők háztartásban dolgozhatnak, a mezőgazdaságban is vállalhatnak kisegítő munkát.” Megálltam, megnéztem a skálát. Svájci adó, angol nyelvű adása. Még meg sem értettem a mondottak tartalmát, azt sem tudtam kikről, milyen asszonyokról és leányokról beszél, de a hang, a mód, a tenor úgy ütött fülön, mint dobot a dobverő. Zeneileg reagáltam a hangra, nem az értelmemmel, hanem az érzéseimmel, az ösztönömmel, az idegeimmel. Megfeszültem, mint egy húr. Vigyázat, támadás! Valahol valakiket most vesznek tűz alá, most ostromolják a hiszékenységet, a tudatlanságot, a tehetetlenséget, most kerítik körül, szorítják falhoz az áldozatot, időt sem adnak a gondolkodásra, nehogy kijózanodjék és holnap. . . holnap már elnyelte a feneketlen gyomor. Utána kenetes mondatok szenit szelídséggel, simán és bársonyosan nyálaztak ki a svájci rádióból. Oly jótékonyak voltak, mint balzsam a sebre, mint altató az álomtalannak. Mondta, csak egyre mondta, hogy a Magyarországból menekülőket, az elmenekülteket és az ezután útrakelőket testvéri szeretettel öleli keblére Svájc, elhelyezi őket és gondoskodik róluk, lesz meleg ruhájuk és tüzelőjük, szánalomban és szeretetben nem lesz hiány. És az imádságos szóáradatból, mint százréteg selyempapírból a picurka ajándék, lassan kigöngyölődött a lényeg: magyar leányok, jöjjetek cselédnek. Lehet, ez a mondat másnak fel sem tűnt, de én rendkívül érzékeny vagyok rá. Mert tudom, mit jelent. Először Budapesten 1939-ben hallottam egy cupringernél. Szalmasárga hajú némber volt és szája sarkában cigarettával, sörtől, bagótól rekedt hangon bökte ki: — Jó állás, finom állás, Bristolban, a Zöldfű utcában mindenest keresnek. Másodszor Doverben hallottam. A vámtiszt mondta: — Csak háztartásban dolgozhatik — és a pecsétet beleütötte az útlevelembe. Azután sokszor hallottam, számtalanszor. Londonban a munkaközvetítőben, ahol állást kerestem, unottan pötyögtette a kisasszony: — Csak háztartásban ... A naccságám gőgösen ejtette ki, a rendőr fenyegetőn, még a hét éves elkapatott nagykereskedőcsemete is ezzel a mondattal állt bosszút rajtam. Nemcsak az én sorsom volt, orvosnők és ügyvédnők, egyetemi magántanár és tanítónők, ugyanúgy nem vehették el az angol leányok elől a munkát. Az idegenek sorsa volt. Most Svájcban mondták ki: a hazájukból megszökött magyar , asszonyok és leányok menjenek cselédnek, vagy mezőgazdasági segédmunkásnak. Az utóbbi változatot is jól ismerem. Igaz, nem Svájcban, hanem Angliában próbáltam ki. De ez a lényegen nem változtat, úgy kezdődött, hogy jelentkeztem egy irodán. Mondjuk a városi parkok és kertészetek központi irodáján Rendkívüli szívéllyel fogadtak, valahogy úgy, ahogy a svájci rádió beszélt. A hivatalnok kábító udvariassággal eszmecseréit velem, biztosított nagyrabecsüléséről, ecsetelte a szakma szépségét, a természet lélekemelő nagyszerűségét, azután beültetett egy pazar autóba, körülhordozott az összes parkokon és a végén letett egy trágyadombon. Ki tudja, hogyan történt, hogy lett a szép meséből rút valóság? Csak azt tudom, hogy álltam, álldogáltam egy végtelen trágyamező közepén, kezembe vettem a lapátot és rakosgatni kezdtem a trágyát egy taligára. Közben pedig a vendégszeretet változatos formáin elmélkedtem. Mert mindez, Angliában éppen úgy, mint Svájcban, a humanizmus nevében történik. Címkéje: emberbarátság. A menekültek megsegítése. És nem akad a munkaadók között egyetlenegy sem, aki kiesne a szerepéből, aki faragatlan tuskó módjára kimondaná: olcsó munkaerő. Azok vagytok, fehér négerek, európai rabszolgák, akik kettős hasznot hoztak: olcsóbban dolgoztak és letölték az angol munkás bérét. Nem, ilyen durva és tapintatlan alak nem akad, a galádságot senki sem mondja ki, csak mindenki — aki teheti — gyakorolja. Tévedés ne essék, nem a háztartási munkát becsülöm le, a trágyahordástól sem viszolygok, még örömet is leltem izmaim feszülésében, de utálom a nyugati demokrácia képmutatását, hazugságát és gyűlölöm a kizsákmányolást. Háromszorosan gyűlölöm a háromszoros kizsákmányolást, amikor a dolgozót mint munkást, mint nőt és mint idegent, inaszakadtáig zsákmányolják ki. Akik akkor a legszörnyűbb években, a második világháború idején menekültünk, a fasiszták elől menekültünk el. Akik ma a Magyar Népköztársaságból szöknek, maguk a fasiszták, Horthy bérencei és közöttük megtévesztett, félrevezetett emberek. A két menekülés között nincs azonosság, a rokonságot megtagadom. Csak a sorsukat akartam felmérni, mert tudom, hogy a kenetes igék elpuffogása után, mi lesz számukra a jövő. Mi történik majd azokkal a fiúkkal és lányokkal, akik vakon és süketen nekiszaladtak a világnak és akikért mégis, akárhogy is, vérzik a szívem. A tiszt urak, a csendőrőrmesterek tudták, hogy miért szédítik a szerencsétleneket, miért nyomnak fegyvert a tizennégy éves gyermekek kezébe, ők azt is tudják, hogy ha leverik az ellenforradalmat, akkor Nyugat-Németországban a fasiszta rohamosztagokba legénység kell, friss vér kell az Idegen Légióba, mert az ellenforradalmi és gyarmati háborúhoz janicsárra van szükség. Az asszonyok és leányok pedig ... Svájcban, Angliában és a „jótékony” nyugat minden táján, beállhatnak a mosogatótál vagy a trágyadomb mellé. Éhbérért. Be kell államok, ha élni akarnak. Van még egy útjuk. Hazatérnek. Vissza hazájukba, az ismerős vidékre, barátok közé. Vissza az elhagyott otthonba. Ez a legsimább, legjobb út is nyitva áll, de csak azok előtt, akik őszintén, tiszta szívvel tovább akarják építeni szocialista hazájukat. " KOSZTANDI JENŐ Boldog gyermekek