Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1956-12-01 / 48. szám

VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK BKSMII MSP. LÁSSUK A TELJES IGAZSÁGOT! L­evelünket azzal kell kezdenünk, hogy teljes egészében közöljük nyilatkozatuk szövegét, melyre köte­lességünk válaszolni, íme a szöveg: Alulírottak, akik sohasem nyilvání­tottunk ellenséges érzelmeket a Szov­jetunióval és a szocializmussal szem­ben, ma úgy véljük, jogunk van arra, hogy tiltakozásunkat fejezzük ki a szovjet kormánynak, amiért ágyúkat és tankokat használt a magyar nép felkelésének és függetlenségi törekvé­seinek elfojtására, még ha tekintetbe is vesszük azt a tényt, hogy ebbe a felkelésbe reakciós elemek is kevered­tek, akik a felkelők rádióiban hangju­u­kat hallatták. Az a véleményünk, és változatlanul az is marad, hogy a szocializmust és a szabadságot nem szabad kardélre vinni. Attól tartunk, hogy az a kor­mány, amelyet ráerőszakolnak a nép­re, saját fenntartása érdekében hama­rosan maga is kénytelen lesz kénysze­rítő eszközökhöz és az ebből fakadó igazságtalanságokhoz folyamodni sa­ját népével szemben. Egyébként, bár meg vagyunk győ­ződve arról, hogy jelen pillanatban nem terveznek semmilyen eljárást a magyar írók szabadsága ellen, mégse tudunk szabadulni a jövő sorsuk fe­lett érzett aggodalomtól, és előre felemeljük szavunkat bármilyen üldöz­tetés ellen, melynek ki lehetnek téve. A mondottakat fenntartva, nem kevésbé erélyesen lépünk fel a kép­mutatók ellen, akikben van annyi ar­cátlanság, hogy ma felháborodnak olyasmin, amivel tegnap nyugodtan megbékéltek. Megtagadjuk a tiltako­zás jogát a magyarországi szovjet beavatkozás ellen azoktól, akik hall­gatni tudtak, vagy egyenesen helye­seltek, amikor az Egyesült Államok vérbefojtotta Guatemala kivívott sza­badságát. Megtagadjuk e jogot azoktól, akik a „prágai fordulatot”** emlegetik s ugyanakkor hangosan tapsolnak a Szuezi-csatorna területén történt ese­ményeknek. Megtagadjuk e jogot a minisztertől, aki ugyanakkor, amikor az általa küldött­­ejtőernyősök beha­toltak Egyiptom földjére, határtalan cinizmussal mer a nemzetek szabad­ságáról beszélni és pátosszal teli hangón megbélyegzi azokat, akik e szabadságra törnek. Első és legfontosabb követelésünk, mellyel a szovjet kormányhoz és a francia kormányhoz is fordulunk: az gazság követelése. Ott, ahol az igaz­ság diadalmaskodik, a bűn lehetet­­enné válik, ott viszont, ahol az igaz­ságot elfojtják, nem lehet sem jog, sem béke, sem szabadság. JEAN PAUL S ART RE, VER­­CORS, CL AU DE ROY, ROGER VA1LLANT, SIMONÉ DE BEAU­­VOIR, JA QUES-FRANCIS ROL­­LAND, LOUJS VILLE DE FAUS­­SE, JEAN 0RANGÉ, CLAUDE MORGAN és mások. Reméljük, önök gondoskodnak ar­­ól, hogy válaszunkat közöljék Fran­­iaországban, ugyanott, ahol az önök­yilatkozata is megjelent. Most pedig beszéljünk a lényeg- 5l, nyíltan és őszintén, mert rend­ívül fontos ez az emberiség történe­­tnek ilyen nehéz pillanatában, önök at írják, hogy az igazságot követe­­li. Állapítsuk hát meg, mi az igaz­ág. Igen, ami Magyarországon történt,­­ súlyos és tragikus. De önök csak­­ egyik oldalát látják, önök csak a sovjet csapatoknak a magyarországi reményekben való részvételéről be­sélnek, pedig ez a tény nem hom­­­osította el önök előtt a világ más reményeit, önök látni akarják az azságot s ezért elhatárolják magu­it azoktól a politikai spekulánsok­­at, akik most tiltakoznak a szovjet adatok részvétele ellen a magyaror­­sági eseményekben, de „hallgatni dtak vagy egyenesen helyeseltek,­ikor az Egyesült Államok vérbefoj­­tja Guatemala kivívott szabadságát“, megtagadják a tilakozás jogát aktól, akik „hangosan tapsoltak a Suezi-csatorna területén történt esm­­ényeknek“. Ismételjük: az önök szavaiban an­­k bizonyságát látjuk, hogy látni árják az igazságot. De visszatérve a magyarországi iményekre és az önök állásfoglalá­­ra ezekkel kapcsolatban, meg akar­­t mondani: — önök tévednek! Nem ják a teljes igazságot! Magyarország népe elégedetlen volt hazájában uralkodó helyzettel. Elé­­detlen volt azzal, hogy a magyar tetők még a világ összes kommu­na és munkáspártjai, köztük a­­gyar Dolgozók Pártja által ke­­­selt XX. kongresszusi határozatok­on sem szándékoztak határozottan végérvényesen felszámolni az or­­igban azokat a tűrhetetlen hibákat,­lyeket a szocialista demokrácia, a loialista törvényesség ellen elkövet­­ő nem törődtek jobban a dolgozó­­ szükségleteivel. Az a véleményünk, hogy ezért rész-­­ reánk is hárul felelősség. Hazánk úti kötelessége volt, hogy a szo­lizmus építésében szerzett egész Megjelent a Lityeraturnaja Ga­­a november 22-i számában. * Csehszlovákiában 1948 februárjá­­n reakciósok meg akarták sze­li az államhatalmat, hogy vissza­­tsák a München előtti, burzsoá köz­­iaságot. Csehszlovákia népe hatá­­sttan szembe szállt a reakcióval, tapasztalatából kiindulva idejében, elvtársiasan, egész tekintélyével se­gítsen a magyar vezetőknek az álta­luk elkövetett súlyos hibák gyökeres kijavításának útjára térni. S ha látta, hogy ezt nem tudják, vagy nem akar­ják tenni, tetteik nyílt bírálatával kellett volna fellépnie. Mi tudjuk, hogy hazánk lépéseket tett ebben az irány­ban, de a történtek után meg kell állapítanunk, hogy ezek a lépések nem voltak elegendők. Mikor a magyar nép bejelentette vezetőinek a maga jogos népi követe­léseit, hazánkban ezt együttérzéssel fogadták. Október 30-án a szovjet kormány közzétette nyilatkozatát a Szovjetunió és a többi szocialista or­szág közötti barátság és együttmű­ködés további erősítéséről. A varsói szerződés értelmében Magyarországon állomásozó szovjet csapatokat kivon­ták Budapestről, nyomban, ahogy ezt az akkori Nagy Imre kormány kérte, amely azelőtt maga kívánta, hogy a szovjet csapatok nyújtsanak neki se­gítséget. Emlékeznek, mi történt azután. Az ellenforradalom úgy látta, hogy elér­kezett az ő ideje. Önök nyilván nem értesültek még mindenről, de a történtek egy része bizonyára eljutott önökhöz. És mégis elhatározták, hogy tiltakoznak „még ha tekintetbe is” veszik „azt a tényt, hogy ebbe a felkelésbe reakciós ele­mek is keveredtek, akik a felkelők rádióiban hangjukat hallatták“. „Keveredtek ...“ Ha csak „keve­redtek“ volna! „Hangjukat hallat­ták ...“ Ha csak „hangjukat hallat­ták“ volna! Vajon heteknek és hónapoknak kell eltelniök, míg önök képet alkotnak a Magyarországon végigvonult fasiszta fehér­ terror teljes valójáról, míg egy­bevetik az összes tényeket s e tények összes következményeit? Hiszen most már senki előtt sem titok, hogy a Német Szövetségi Köz­társaság és Anglia felségjelével ellá­tott repülőgépeket küldtek Nyugatról Budapestre száz meg száz katona­tiszttel, régi horthystákkal, akik a hitleri hadseregben szolgáltak. Megemlíthetjük az amerikai „Salz­burgi központot“, ahonnan már előre kémeket, diverzánsokat, röpcédulákat szóró léggömböket, hordozható adó- és vevőkészülékeket, stb. dobtak le Magyarországra. Emlékeznek arra, milyen nyíltan buzdítottak felkelésre Magyarorszá­gon azok a felhívások, amelyeket jó­val az események kezdete előtt na­ponta, óránként közvetített Nyugat- Európa és Amerika számos rádió­­állomása. Bizonyára tudják, hogy még egyes nyugatnémetországi újságok is elítél­ték többek között a Szabad Európa rádióállomást azért, mert szította a lázadást Magyarországon és kívülről jövő támogatást ígért. Hallottak önök valaha Nyugat or­szágaihoz szóló hasonló felhívásokat, olyan felhívásokat, amelyek a szocia­lista országok rádióiban hangzottak volna el? Mit szóltak volna önök, ha ilyen felhívásokat hallanak? És milyen következtetéseket vontak volna le eb­ből? E levél szerzői közt vannak olya­nok, akik emlékeznek a fehér terror­ra és tudják, mit jelent az. Az ukrajnai polgárháború éveiben sok várost és falut bejártunk és lát­tuk a fehérgárdistáktól megkínzott ifjak, nők, öregek holttestét, közöttük nemcsak komszomolisták és kommu­nisták voltak, hanem egyszerű szov­jet tisztviselők, egyszerű munkások az államosított gyárakból. És mindez ugyanabban az 1919-es évben történt Ukrajnában, amikor a magyar ellen­­forradalom vérbefojtotta a magyar Tanácsköztársaságot. E levél szerzői közt vannak olya­nok, akik részt vettek a második világ­háborúban, jól emlékeznek a voro­nyezsi frontra, nem felejtették el, mire képesek Horthy tisztjei , Hit­ler magyarországi szövetségesei; ke­gyetlenségük semmivel sem maradt el a Gesitapósok hidegvérű állatiassága mögött. Önök tudják, hogy a reakció és az ellenforradalom sohasem áll meg fél­úton. Nem kell sokat kutatni törté­nelmi példákért, bármelyik országot felhozhatjuk, legyen az Magyarország, Oroszország, vagy Franciaország. Önök is emlékeznek, mire voltak képesek a nácik Franciaország meg­szállásának éveiben. Látták a­ lelőtt franciák sírjait Père Lachaise és Évry temetőiben. Tudják, mi ment végbe Mont Valérien-ben s végül Vercors vidékén, ahol az ejtőernyős Gestapó­­sok annyi hazafit kiirtottak. Mi a különbség a magyar ellen­forradalmárok és a nácik között? Csak egy különbség van: a nácik an­nak idején magukhoz ragadták a ha­talmat Franciaországban, a magyar ellenforradalmároknak viszont nem si­került uralomra jutniuk Magyaror­szágon. Az az érzésünk, hogy e nehéz na­pokban önök hittek a rágalomnak, a hazugságnak és az ellenséges híresz­telésnek, amit Franciaországban ha­zánk barátaira zúdítottak. Pedig ép­pen azokban a napokban, amikor önök közzétették ellenünk írott nyilat­kozatukat, az „igazság diadalára“ szólítva föl, a szovjet katonák életü­ket áldozva mentették meg tízezrek, sőt talán százezrek életét a fasiszta terror őrületétől. Ha ez nem történik meg, meg va­gyunk győződve arról, hogy idővel egy más természetű nyilatkozatot ír­tak volna: tiltakozást a Magyaror­szágon tomboló ellenforradalmárok vérengzése ellen. A fasisztáknak, amint ez már rég ismeretes, nem módszere a meggyő­zés. ők a Reichstag­ban tartott be­szédekkel kezdik, és auschwitzi ke­mencékkel végzik. Ami a magyar fa­sisztákat illeti, ők mindjárt azzal kezdték, hogy akasztófákat állítottak fel Budapest utcáin és Szentbertalanéji kereszteket festettek a kommunisták lakásajtaira. Ezrek és ezrek legyilko­­lásával kezdték, hogy majd tízezrek­kel végezzenek. Nem riadtak vissza a fasizmus egyetlen módszerétől sem, kezdve a könyvmáglyáktól a pogro­mokig. Talán véletlen az a tény, hogy a fasiszták megsemmisítették Budapesten Dimitrov emlékművét, akinek nevéhez mindenekelőtt a tör­ténelmi jelentőségű lipcsei per s az a rettenthetetlen kiállás fűződik, amely­­lyel ez a bátor és akkor védtelen em­ber szembeszállt a Németországban uralomra jutott fasizmussal. Hiszen a fasisztákat „kézjegyükről“ ismerik meg, és ha Budapesten felgyújtják a Nemzeti Múzeumot és belelőnek azokba, akik oltani próbálják a tüzet: könnyű meglátni, milyen iskoláját járták ki a fasiszta „helyesírásnak“ Hitler magyar tanítványai és Horthy fegyvertársai. íme, ilyen körülmények között, Magyarország forradalmi munkás­paraszt kormányának felhívására, ha­­tározta el kormányunk, hogy katonai segítséget nyújt Magyarországnak az ellenforradalommal vívott harcában. Ezt azzal a világos felismeréssel tette, hogy ha a „be nem avatkozás“ álláspontjára helyezkedik, mi, és velünk együtt önök, tanúi lettünk volna egy revansista fasiszta rezsim létrejötté­nek Európa központjában, önöknek mindegy minek a nevében keresztezték az ellenforradalom útját a szovjet katonák? Meg akarjuk kérdezni: önök sze­rint a Magyarországon elkövetett régi hibákért, közöttük a mi régi hibáink­kal kapcsolatosakért is — mi, akik egyszer már útját álltuk a fasizmus­nak, amely azelőtt egész Európát meghódította, nem félünk ezt kimon­dani — milyen jóvátétel lett volna helyes? Az ellenforradalmi terror dühöngé­sébe való be nem avatkozással adott jóvátétel? Jóvátétel a magyar dolgo­zók vére árán, melyet a fasiszták on­tottak és r­ontottak volna a továbbiak­ban, ha nem állnak útjukba a szovjet tankok? Hát nincs más módja a hibák kija­vításának, mint az, hogy szabadjára engedjük az ellenforradalmi fasiszta erőket, amelyek a népi demokratikus rendszer felszámolására és Magyar­­országon egy újabb háborús fészek megteremtésére törekedtek? Önökhöz fordulunk, emlékezzenek 1936-ra, emlékezzenek a spanyol­­országi eseményekre. Hiszen önök akkor osztották a világ összes becsületes embereinek álláspontját, hogy nem lehet „be nem avatkozni“ ott, ahol a fasizmus a világháború főpróbáját tartja, ahol gyilkolnak, akasztanak, földbeásnak embereket a fasizmus diadala nevében. Gondolják meg, vajon az, ami Magyarországon végbement, nem a külföldi reakció hosszas előkészületeinek eredménye-e, s a fasiszták emberkínzásai Magyar­­országon, ennek nyomán pedig a francia reakciósok a T Humanité elleni támadása: nem egy és ugyanazon lánc szemeire emlékeztet? Tudunk arról, hogy a francia mun­kások szembeszálltak a reakcióval. Vajon nem jelképe ez a világ haladó emberei részéről a reakció támadási kísérletével szemben tanúsított maga­tartásnak, mely legnagyobb sajnála­tunkra oly éles ellentétben áll az önök nyilatkozatával? Sokan közülünk találkoztak önök­kel, Vercors, Roger Vaillant, Jean Paul Sartre, Simone de Beauvoir, Claude Morgan, Párizsban, Moszkvá­ban s a világ más városaiban. Sokan önök közül nehéz időkben tettek tanúságot bátorságukról, fegy­verrel a kézben álltak ellent a fasiz­musnak. Akkor látták az igazságot. Nézzenek most is szembe vele! Hisszük, hogy amennyiben a fasiz­mus, a reakció megpróbál revansot venni — már­pedig a horthystáknak az a kísérlete, hogy saját céljaikra használják ki a magyarországi ese­ményeket, erre mutat — abban az esetben végül is egy táborban találjuk magunkat önökkel. És mi már most azt mondjuk önöknek: Nem akarjuk, hogy a gyászos em­lékezetű 1933-as esztendő, a fasiz­mus uralomra jutásának éve megis­métlődjék a történelemben. Se Ma­gyarországon, se máshol a világon! Szeretnék, ha önök tudnák ezt és elgondolkoznának fölötte. M. SOLOHOV, K- FEGY/N, M. BAZSAN, L. LEONOV, V. JVA­­NOV, V. KÁT AJ EV, V. AZSAJEV, V. OVECSKJN, SZ. SZERGEJEV­­CENSZKIJ, O. FORS, P. BROV­­KA, F. GLADKOV, A. SZURKOV, V. PANOVA, A. TVARDOVSZKIJ, N. TY1HONOV, K. SZIMONOV, V. INBER, N. POGOGY1N. G. MARKOV, E. DOLMATOVSZK1J, L. NYfKULIN. SZ. MIHALKOV. A. CSAKOVSZKU. A. PROKOF­­JEV, A. KORNEJCSUK, M. ISZA­­KOVSZKIJ, SZ. MARSAK. K. PAUSZTOVSZK1J. V. VASZl- LEVSZKAJA, E. KAZAKEVICS. B. LAVRENYOV, V. KAVER1N, S­zovjet írók nyílt levele azokhoz a francia írókhoz, akik a France Observateur-ben A szovjet beavatkozás ellen címmel nyilatkozatot tettek közzé. B­ÁRDOS B. ARTHUR ÉLNI, GYŐZNI KELL! A senki földjén állt meg a vonat, csak néhány percre fújta ki magát. Az ablakhoz nyomtam homlokomat s kémleltem az ostromló éjszakát. Odakint csontos, csupasz ágú fa nyársalt föl egy-két vérző csillagot. Ember­ előtti csend suhant tova, a szél is felkelt, erőre kapott. Oly borzongató volt, embertelen, ha néhány percre is, a puszta táj, melytől iszonnyal telt meg a szemem, az ellenségként sunyító határ... A nagy világból kirekesztve, itt, ahol nincs törvény,, jog, társadalom s az éj meggyilkolja csillagait, eke nem jár a dudvás ugaron, e neve­ sincs földön rémlett felém a kiszúrtszemű, romos Budapest: szilánkjain táncol a téli fény s a vak villanyégőkre fagy az est.. Hogy mondjam el, mi történt, magyarok? Lelkem nehéz, kuszált, mint ez az éj. Bénítja sok-sok távoli halott. Rászáradt vastagon az ömlő vér. A vért, mely elvtársaim vére volt, szomjasan szítta mélyére a föld. Hogy mondjam el? ... az élet szertefolyt, míg áruló magyar magyarra tört... Mondja el hát a kínba veretett, a kitépett nyelvű, a nyársra vont, ki úgy álmodott és úgy szeretett, mint én s kiben a hűség és a gond csak együtt csendülhetett volna föl, mint vas­ nyelvével a néma harang, — mondja el hát a felemelt ököl, a munkáskéz s a józan, tiszta hang, mely ott rekedt a testben, mint a múlt, mondja el Budapest, mondja tovább, hogy szép szívében újra csata dúlt, mondjátok el ti, szovjet katonák ... ... A senki földjén, két határ között hordtam magamban látomásomat. Csattanjanak föl mind az ütközők, vigyél hazámba, veszteglő vonat! S már fellobbant messze az első jel, az első hajlék hívogató fénye, hogy nincs megállás — élni, győzni kell, mert végtelen az emberek reménye! z­itvám tah£a£má&á£. AJÓS JÓZSEF: Magyar hegeliánusok (2. old.) BONCZOS ISTVÁN: A csősz — karcolat (3. old.) SZIVES SÁNDOR: Hat piros alma (3. old.) H­E­R­Z F­ALANI JÁNOS: Riport ismeretlen barátomról (3. old.) MÓRICZ ZSIGMOND: Hol volt, hol nem volt, egy kisdiák, Aradon járt (4. old.) MAROSI PÉTER: Két színmű — egy előadás (5. old.) HERÉDI GUSZTÁV: Méltó elődeihez (5. old.) ARAGÓ JÓZSEF: Egy szabófalvi csángó költő (4. old.) ODOR PÁL: Napló (6. old.)J . M. REMARQUE: Élet és halál ideje (6. old.) —t HELYTÁLLÁS Amikor Lenin 1917 októberében átvette a népbiztosok tanácsá­nak elnökségét, egy kitűnően meg­szervezett, acélkemény párt élén ki­éhezett, szétzilált birodalmat kellett kormányoznia. Magyarország, amely­nek élén Kádár János kormánya áll, nincsen annyira szétzilálva, éhségtől szétszabdalva, mint amennyire 1917- ben a forradalmi Oroszország volt. A forradalmi munkás-parasztkormánynak mégis óriási nehézségei vannak, mert újra kell fölépítenie sok mindent: had­sereget, pártot, közigazgatást. Világvevő rádiómmal és a legkülön­bözőbb lapokon keresztül első pillanat­­tól kezdve követtem a Kádár kormány minden lépését, rendeleteit, nyilatko­zatait. Aggódom érte, féltem, átélem nehézségeit, barátaimmal beszélek ró­la, emberekkel tanácskozom, figyelem a hazai visszhangot, lépéseire, megpró­bálom ebből a magyarországi vissz­hangot is kitalálni. Be kell vallanom, hogy csodálom Kádár Jánost és cso­dálom kormányának jó néhány tagját: az Apró Antalokat, a Münnich Feren­­ceket, a Marosán Györgyöket. Milyen nehézségekkel küzdenek ezek az emberek. Elsősorban fűtési, közlekedési, nyers­anyag és élelmezési nehézségekkel. Halott gyárakat kell mgindítaniok, ki­hűlt kohókat kell újra befűteniök, sí­neket kell lerakniok, meg kell indí­tani a közlekedést, rá kell venni a de­magógiától megszédített bányászokat arra, hogy leszálljanak a tárnákba és újra teljes erővel termeljenek. A Kádár kormánynak meg kell küz­denie az ellenforradalommal, először a nyílt fegyveres zendüléssel, azután a még ennél is veszedelmesebb, rafinál­tabb ellenforradalmi demagógiával, amely az ország tönkretevését, a már eddig is erősen szétzilált gazdaság tel­jes lerombolását célozza, hogy aztán ennek romjain az ellenforradalom dia­dalmaskodjék. Mindezekhez türelem, hozzáértés és halált megvető bátorság kell. A Kádár kormány már eddig is sok nagy tettet hajtott végre. Sikerrel meg­oldotta a kétmilliós Budapest élelmi­szerellátását. Megindította a fővárosi és vidéki közlekedést. Helyreállította a közbiztonságot és a szocialista törvé­nyességet, szembeszállt a zavarosság­gal és sztrájkra uszító gőzfejűséggel. Lecsillapította a kedélyeket, meggyó­gyította az országnak jó néhány vérző sebét és ezután még többet fog meg­gyógyítani. Ez az ország, ez a szép Ma­gyarország még szebb, még virágzóbb lesz, mint volt, még lüktetőbb, még lendületesebb élet lesz benne. Aki a Kádár kormánynak a leg­utóbbi, gazdasági vezetőkkel folyta­tott megbeszélését meghallgatta, a Kossuth rádiónak ebből a tudósításá­ból rengeteget tanulhatott. Elsősorban megtanulhatta azt, hogy az ellenfor­radalom Magyarországon már október 23-án megindult. Az ellenforradalom már aznap megtámadta a József tele­fon­központot, a rádió épületét, szer­kesztőségeket és más fontos középüle­teket. Bizonyos híradásokból kitűnik, hogy Allan Dulles, az amerikai kém­központ vezetője, előre tudott a készü­lő ellenforradalom dátumáról. A lelkes diákok tehát — bármennyire is az or­szág demokratizálását és a hibák ki­javítását akarták — mégis az ellen­forradalom eszközei voltak, az ellenfor­radalom malmára hajtották a vizet. Ha a későbbi történetírók Kádár Já­nosnak és a Kádár kormány többi tagjainak nyilatkozatait előveszik, ezeket a nyilatkozatokat nemcsak kút­fődként használhatják föl, hanem a lé­pésről-lépésre folyó események megma­gyarázásánál is kulcsul szolgálnak majd nekik. Igen érdekes, és technikai szem­pontból is mestermű a rádió­tudósítás­nak az a része, amely a nagybuda­pesti munkástanácsok tagjainak a fel­szólalásait mutatja be és részletezi. Amikor a rádiótudósítás ideért, egy­szerre megizzadtam. Olyan ügyesen, olyan élen, és éppen a legfontosabb részleteket kiemelve, hatottak a szó­nokok szavai. Szinte úgy éreztük, mi is ott vagyunk Magyarország kö­zepén és nemcsak az események nézői, hanem részvevői vagyunk, együtt bosszanko­dunk, együtt izgulunk a tömeggel, át­­hullámzik rajtunk minden véleménye, hangulata. Ezekben a pillanatokban megéreztük, hogy a magyarországi tö­meg mit akar. Mennyi jóindulat, se­gíteni akarás, termelési és fölépítési kedv van benne. Egyes szónokok be­szédében megéreztük az ellenforradal­mi demagógia hatását, a gőzfejűséget és a bizalmatlanságot is. És hallot­tuk, szinte láttuk Kádár Jánosnak és társainak harcát éppen a bizalmatlan­ság és az ellenforradalmi demagógia ellen. És miután ezt a gyűlést végig­­éltük a magyar milliókkal és az együttérző külföldi miliókkal együtt, azt kell mondjuk, hogy nagy bizal­mat merítettünk belőle, s azt a bizo­nyosságot, hogy nincs messze az az idő, amikor Magyarországon teljes lesz a béke, amikor már a színházak is játszani fognak és amikor a szo­cializmust olyan békésen fogják épí­teni, mint akár nálunk, akár Cseh­szlovákiában. Ezenközben persze az események világszerte tovább zajlanak. Port­saidban pár nappal ezelőtt angol és francia tankok kaszabolták le a békés arab lakosságot és ez az arab lakosság azóta sem kap elég élelmet, vizet, gyógyszert. A francia jobboldali szo­ciáldemokrata kormány cinkosságban a legsötétebb reakcióval igyekszik el­terelni a figyelmet Port-Saidról és az egyiptomi szörnyűségekről és min­den eszközzel, a sajtó, a rádió eszközé­vel és szóbeli propagandával élesíti a kommunistaellenes hisztériát. Még csak pár napja annak, hogy a francia reak­ció fizetett bandái megindultak a kommunista pártházak ellen. A francia munkás, a Toumanité védője, jól tudja, hogy ő most nemcsak Franciaország szabadságáért harcol, hanem egy ki­csit Magyarország szabadságáért is. A frontok sokszor rendkívül bonyolul­tak voltak. A barrikádokon hősök szü­lettek, áldozatok is­ voltak, akikre majd kegyelettel emlékezik vissza a világ munkássága és az emberiség. Biztosra veszem, meg vagyok győ­ződve róla, hogy a történelem nem felejti el Kádár Jánosnak és kormá­nyának erkölcsi bátorságát, helytállá­­sát a nehéz időkben. Persze, Kádár Jánosnak és társai­nak nem lenne ereje, kitartása, szí­vóssága, ha nem lenne a kezükben olyan iránytű, olyan kitűnő vezérfonal, mint a marxizmus-leninizmus, ha nem bíznának abban, hogy a pártot föl­építik megint, ha nem bíznának álta­lában a tömegek hazafiasságában, építő és alkotó erejében. A Kádár kormány a tömegekkel együtt teljesíti történelmi küldetését és győzni fog. S­ZILÁGYI ANDRÁS ­!BARÁTI FOGADTATÁS Tegnap este, amint a rádió kereső­gombját forgattam, egy angol mondat ütötte meg a fülemet. „Az asz­­szonyok és leányok elhelyezésének kér­dését könnyű megoldani, hiszen ők ház­tartásban dolgozhatnak, a mezőgazda­ságban is vállalhatnak kisegítő mun­kát.” Megálltam, megnéztem a skálát. Svájci adó, angol nyelvű adása. Még meg sem értettem a mondottak tartal­mát, azt sem tudtam kikről, milyen asszonyokról és leányokról beszél, de a hang, a mód, a tenor úgy ütött fü­­­lön, mint dobot a dobverő. Zeneileg reagáltam a hangra, nem az értelmem­mel, hanem az érzéseimmel, az ösztö­nömmel, az idegeimmel. Megfeszültem, mint egy húr. Vigyázat, támadás! Va­lahol valakiket most vesznek tűz alá, most ostromolják a hiszékenységet, a tudatlanságot, a tehetetlenséget, most kerítik körül, szorítják falhoz az áldo­zatot, időt sem adnak a gondolkodásra, nehogy kijózanodjék és holnap. . . hol­nap már elnyelte a feneketlen gyomor. Utána kenetes mondatok szenit sze­­lídséggel, simán és bársonyosan nyá­­laztak ki a svájci rádióból. Oly jótéko­nyak voltak, mint balzsam a sebre, mint altató az álomtalannak. Mondta, csak egyre mondta, hogy a Magyaror­szágból menekülőket, az elmenekülte­­ket és az ezután útrakelőket testvéri szeretettel öleli keblére Svájc, elhelyezi őket és gondoskodik róluk, lesz meleg ruhájuk és tüzelőjük, szánalomban és szeretetben nem lesz hiány. És az imádságos szóáradatból, mint százré­teg selyempapírból a picurka ajándék, lassan kigöngyölődött a lényeg: ma­gyar leányok, jöjjetek cselédnek. Lehet, ez a mondat másnak fel sem tűnt, de én rendkívül érzékeny vagyok rá. Mert tudom, mit jelent. Először Bu­dapesten 1939-ben hallottam egy cup­­ringernél. Szalmasárga hajú némber volt és szája sarkában cigarettával, sörtől, bagótól rekedt hangon bökte ki: — Jó állás, finom állás, Bristolban, a Zöldfű utcában mindenest keresnek. Másodszor Doverben hallottam. A vámtiszt mondta: — Csak háztartás­ban dolgozhatik — és a pecsétet bele­ütötte az útlevelembe. Azután sokszor hallottam, számta­lanszor. Londonban a munkaközvetítő­ben, ahol állást kerestem, unottan pö­­työgtette a kisasszony: — Csak háztar­tásban ... A naccságám gőgösen ej­tette ki, a rendőr fenyegetőn, még a hét éves elkapatott nagykereskedő­csemete is ezzel a mondattal állt bosszút rajtam. Nemcsak az én sorsom volt, orvosnők és ügyvédnők, egyetemi magántanár és tanítónők, ugyanúgy nem vehették el az angol leányok elől a munkát. Az idegenek sorsa volt. Most Svájcban mondták ki: a hazá­jukból megszökött magyar , asszonyok és leányok menjenek cselédnek, vagy mezőgazdasági segédmunkásnak. Az utóbbi változatot is jól ismerem. Igaz, nem Svájcban, hanem Angliában pró­báltam ki. De ez a lényegen nem vál­toztat, úgy kezdődött, hogy jelentkez­­tem egy irodán. Mondjuk a városi par­kok és kertészetek központi irodáján Rendkívüli szívéllyel fogadtak, vala­hogy úgy, ahogy a svájci rádió beszélt. A hivatalnok kábító udvariassággal eszmecseréit velem, biztosított nagyra­becsüléséről, ecsetelte a szakma szépsé­gét, a természet lélekemelő nagyszerű­ségét, azután beültetett egy pazar au­tóba, körülhordozott az összes parko­kon és a végén­­ letett egy trágya­­dombon. Ki tudja, hogyan történt, hogy lett a szép meséből rút valóság? Csak azt tudom, hogy álltam, álldogáltam egy végtelen trágyamező közepén, ke­zembe vettem a lapátot és rakosgatni kezdtem a trágyát egy taligára. Köz­ben pedig a vendégszeretet változatos formáin elmélkedtem. Mert mindez, Angliában éppen úgy, mint Svájcban, a humanizmus nevében történik. Címkéje: emberbarátság. A menekültek megsegítése. És nem akad a munkaadók között egyetlenegy sem, aki kiesne a szerepéből, aki faragatlan tuskó módjára kimondaná: olcsó mun­kaerő. Azok vagytok, fehér négerek, eu­rópai rabszolgák, akik kettős hasznot hoztak: olcsóbban dolgoztak és letöl­­ték az angol munkás bérét. Nem, ilyen durva és tapintatlan alak nem akad, a galádságot senki sem mondja ki, csak mindenki — aki teheti — gyakorolja. Tévedés ne essék, nem a háztartási munkát becsülöm le, a trágyahordástól sem viszolygok, még örömet is leltem izmaim feszülésében, de utálom a nyu­gati demokrácia képmutatását, hazug­ságát és gyűlölöm a kizsákmányolást. Háromszorosan gyűlölöm a háromszo­ros kizsákmányolást, amikor a dolgozót mint munkást, mint nőt és mint ide­gent, inaszakadtáig zsákmányolják ki. Akik akkor a legszörnyűbb években, a második világháború idején menekül­tünk, a fasiszták elől menekültünk el. Akik ma a Magyar Népköztársaságból szöknek, maguk a fasiszták, Horthy bérencei és közöttük megtévesztett, fél­revezetett emberek. A két menekülés között nincs azonosság, a rokonságot megtagadom. Csak a sorsukat akartam felmérni, mert tudom, hogy a kenetes igék elpuffogása után, mi lesz szá­mukra a jövő. Mi történik majd azok­kal a fiúkkal és lányokkal, akik vakon és süketen nekiszaladtak a világnak és akikért mégis, akárhogy is, vérzik a szí­vem. A tiszt urak, a csendőrőrmesterek tudták, hogy miért szédítik a szeren­csétleneket, miért nyomnak fegyvert a tizennégy éves gyermekek kezébe, ők azt is tudják, hogy ha leverik az ellen­­forradalmat, akkor Nyugat-Németor­­szágban a fasiszta rohamosztagokba legénység kell, friss vér kell az Idegen Légióba, mert az ellenforradalmi és gyarmati háborúhoz janicsárra van szükség. Az asszonyok és leányok pe­dig ... Svájcban, Angliában és a „jótékony” nyugat minden táján, be­állhatnak a mosogatótál vagy a trágya­domb mellé. Éhbérért. Be kell államok, ha élni akarnak. Van még egy útjuk. Hazatérnek. Vissza hazájukba, az ismerős vidékre, barátok közé. Vissza az elhagyott ott­honba. Ez a legsimább, legjobb út is nyitva áll, de csak azok előtt, akik őszintén, tiszta szívvel tovább akar­ják építeni szocialista hazájukat. " KOSZTANDI JENŐ Boldog gyermekek

Next