Utunk, 1957 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1957-12-12 / 50. szám
6 Támadnak a múzsák ,s nem panaszkodhatnak az isteni lá Lányok, Apollo szent barátnői. Percre sem pihenhetnek ama babérokon — szüntelen szólítják őket... Ezek a kedves ókori kultúrfelelősök csak most találtak igazán magukra, végre költségvetésük is van, íróasztalt is kaptak, s most ott ülnek, teljhatalommal, a telefonok mellett, mint valami bájos hadvezérek, és tömegméretekben végzik az ihlető homlokcsók szertartását. Nem olyan légiesek immár — ez igaz — de nem is fújhatja el őket az első szél, a fegyverek csörtetése. Emancipálódtak a múzsák. S mi több: be sem várják a hívó szót, megjelennek maguktól a költő dolgozószobájában, ott vannak a zenésznél, bekopogtatnak a rajzolóhoz bekukkantanak a balett-terembe — egy szó, mint száz, házról házra járnak buzgalommal és kitartással, mint valami kitűnő agitátor-csoport, ösztönözni a művészeteket. „Aktivizálódtak“ ... S nem elégszenek meg régi szerepükkel, az ihletéssel — toborzói, propagandistái is lettek a művészeteknek, híveket szereznek a szép szónak, muzsikának, táncnak... Támadásba Lendültek a múzsák. A kiművelt emberfők társadalmáért... A támadás egyik fontos szakaszának szép haditervét most olvashattuk a lapokban. Egyhónapos ütközetről van szó, a művészetek egész csatarendjének kibontakoztatásáról, újabb frontális támadásról a műveltség terjesztéséért. Támadásra indul a tánc, felharsan a költészet kürtszava, megindulnak a dráma, az opera súlyos fegyvernemei.. . .A múzsák csatarendjében múzeumok, színházak, hangversenydobogók sorakoznak fel, előadások, kiállítások százai indítják hódító útjára a szép igazságokat. Kezdődik a kultúra hónapja. Tíz esztendő minden szellemi kincsével, a szellem keményen kovácsolt éles fegyvereivel támadnak új művészetünk múzsái. Hajrá! BODOR PÁL Kalotaszeg, Barcnság — a Calea Victoriein Megnyílt a nemzetiségek népművészetének kiállítása a Calea Victoriein. A kiállítás anyagát a Népművészeti Múzeum gyűjtéséből állították össze. A rendezők a legjellegzetesebb, legérdekesebb tárgyakat, ruhákat állították ki különböző nemzetiségek népművészeti kincseiből. Színpompás tatár öltözékek, szász menyecskék gazdag díszítésű szoknyaprései, zöld színű lipován női pufajkák, piros krasován posztóruhák, német fazekasmesterek kékkobalt festésű kancsói sorakoznak a polcokon. Külön terme van a magyar népviseletnek, a székely parasztbútornak és az erdélyi magyar fazekasmesterek remekeinek. Itt vannak Torockó, Kalotaszeg híres viseletei s a csángók szép hímzései is. Érdekes így együtt látni tíz nemzetiség népművészetét. Általuk megelevenednek az erdélyi tájak, a Kárpátok lejtői, a Duna-síkság és a Delta világa. A vad, erős színek és formák, díszek részleteiben tán egyszerű, de összeségében pazar pompája felejthetetlen élményt nyújt. Beszéljünk a kiállítás egy-két hibájáról is. A székelységet az udvarhelyi népviselet két igen gyenge, csekély művészi értékű női ruhája és egy férfi öltözék képviseli. Nem járt jobban Korond sem, fazekasainak zöld és kék zománcos remekei helyett, egyetlen mázatlan edényük került ide. Hiába kerestük a kiállításon a felszabadulást követő tíz év eredményeit, új népművészeti kibontakozását. Hiányoztak a most már nem is névtelen népi alkotók munkái. És hiányoztak az utóbbi években helyes irányba haladó népművészeti szövetkezeteink határokon túl is igen megbecsült termékei. Pedig hát, mikor lett volna jobb alkalom, tényekkel bizonyítani azt a nagy igazságot, hogy országunkban ténylegesen megteremtettük a lehetőségeket a nép művészetének igazi kibontakozásához. HAMAR ANDRÁS átírnál el tegnapia at város hangulatos, befásított kis utcáiban egy-egy villán réztábla. .1 feliratból megtudni, hogy a házban műgyűjtő lakott és a ház ma is múzeum. Mesés értékek rejtőznek a falak között. Gazdag gyűjtemények, festmények, rézkarcok, érmek, népművészeti remekek, fegyverek. Cotroceniben az Obedenaru utca elején, kis kert közepén hangulatos családi házban van a Slatineanu-gyűjtemény. A múlt században rakták le a gyűjtemény alapjait, a nagyapa utazta be Európát, Közép-Keletet és hordta ide össze a román fejedelmi székhelyre a szebbnél szebb kincseket: török, arab vázákat, papucsokat, könnveket, pipákat, ékszereket, börholmit, ruhákat, a német föld parasztházainak berendezését, párizsi bútort, — de főleg, mindenhonnan, fazekas-remekeket. A fiú, Barbu Slatineanu a jelenkor egyik legnagyobb román keramikus művésze lett, ő fejlesztette naggyá a gyűjteményt. Vasárnap este a villa szobái megteltek vendégekkel, a házigazda, Barbu Slatineanu előadást tartott a román kerámia eredetéről. Néhány műértő, kép zőművész, érdeklődő és újságíró jött el ide, hogy gyönyörködjék az öt szoba, a faragott faburkolatú lépcsők, benyílók, alkotók, az antik bútorok, a képek és a sok-sok kerámia szépségeiben. Megállók egy száz éves, vasveretes utazóláda előtt. Havasalföldi bojár házából került ide. Amott török pipa, a megszállók felejthették itt. A túlsó szobában bojár udvarház egykori berendezése. A régi-régi Bukarestből maradt mindez ránk — néhai szokások, törvények, nyersesség, néhai báj, etika, kecsesség, vasárnapok és eseménytelen pókhálós hétköznapok levegője árad egy-egy cseresznyefa-szekrényből. Új szoba... Csupa váza, korsó, kanna, kancsó, csodaszép minták és köztük az ősz professzor, aki magyaráz. Figyelem a hallgatókat, legtöbbjük először jött el a Bukarest ölén rejtőző apró villába ahol elraktározták a tegnapot a mának. Bizony ezek az állami műgyűjtemények megérdemelnék, hogy ne csak ünnepi alkalmakkor keressék fel őket, hogy sokkal többet tudjon létezésükről a nagyközönség. CSÍKI REGINA MÁRKI ZOLTÁN Útrabocsátás Versem, csillaggá formál amágy, mint gyors pöröly, hát indulj el s robogjál, hogy fennen tündökölj. Mi vonzóvá varázsol, fém-szépséged heve: a nép nap parazsából zuhog testedre le. Hát napként süss, világíts, fölizzan-reszketeg, s ha porrá robbansz máris, ne átkozd végzeted. Mert teljesen nem égsz el: fedjen bár ki s homok, sok fémszemcséd, mint ékszer, ■az éjben meglobog. Hajón portyog a tenger, gyomra lázadt erők tornyát böffenti föl, az égen vad nyilak cikáznak, egy perc, s tán a vihar kitör. Megijed most a bőgő ártól, kit patkány-étvágya hozott rágni közénk az induláskor, midőn szívünk dalba fogott. A szél pofozta hajvélen, melyen száz hullám átzuhog, fölrikkantok: ki fél, csak féljen, zúghat a víz, nem mozdulok. Látom, hogy tátott szájjal les rám a mélység cápaistene, de, szépség földje, egy szál deszkán is siklanék partod felé. «Karain kevés alkotóembernek adatott meg az az elégtétel, hogy ügyének diadalai megérje, hogy egykori ellenfelei híveiként tiszteljék, Kodálynak megadatott. Ebben az elégtételben azonban nagyon kevés része van az időnek, a magas életkornak, a 75 évnek. Aki pedig ismeri a mestert, tudja, hogy a személyét illető elégtétel számára igen keveset jelent. Annál nagyobb azonban az ügyének diadala láttán érzett öröm. S ez már nemcsak az ö öröme, hanem százezreké, millióké, a nép, a nemzet, a haladás híveinek öröme. Mert Kodály neve összefügg egy nagy üggyel, az ő ünnepe az Ügy ünnepe. Kodály azok közé a ritka egyéniségek közé tartozik, akik egész életüket, egész munkásságukat egyetlen cél szolgálatába állítják. Hogy mi ez a cél? Sokat vitatták, védték és támadták. Summásam úgy foglalható szavakba, akárcsak a múlt század első felébenkibontakozott reformtörekvések egyikének a célja: ha a nép győzedelmeskedik az irodalomban, nincs messze az idő, amikor majd a politikában is győzelemre jut. Ezt írta annak idején Petőfi egyik levelében Arany Jánosnak. A XX. század elején Bartók és Kodály tűz maga elé hasonló célt: a népnek győzedelmeskednie kell a zenében is. Egy a cél, de temérdek a feladat, ők pedig, mint rendkívül sokoldalú és tehetséges, nagy munkabírású emberek, mindenféle feladatot vállalnak. Évtizedeken át járják az országot (majd a külföldet), hogy összegyűjtsék, megmentsék az elkalódástól a népi dalkincset. A felhalmozott anyagot aztán tudományos és művészi szempontból is feldolgozzák. Tudományos munkásságuknak igen nagy a jelentősége; felfedik a magyar népdal döntő sajátosságait, alapvető törvényét. Nagymértékben hozzásegítik a magyarságot nemzeti értékeinek megismeréséhez, megbecsüléséhez. De nemcsak a magyarságot. Ismeretes, hogy igen értékes kutatómunkát fejtettek ki a Dunamedencében élő népek zenei kapcsolatainak felderítésére és nagy segítséget nyújtottak a román és török, szlovák bolgár és szerb zenekutatóknak, művészeknek népi zenéjük megismerésében, nemzeti zenekultúrájuk felvirágoztatásában. Hatalmas munkát végeztek a népdal művészi feldolgozása, népi zenei örökségünk felhasználása és továbbfejlesztése terén is. Forradalmi jelentőségű újat alkottak. Híven tanúskodnak erről Bartóly és Kodály műveinek egykori bemutatói. Műveik előadása mais nagy tömegeket vonz, rendkívüli művészi élményt jelent. Jól példázzák ezt Nagy István kamarakórusának, vagy az Állami Székely Népi Együttesnek legutóbbi szereplései is. Annak idején azonban egyegy Bartók- vagy Kodály-mű bemutatója valóságos felfedezést, önmagunkra rádöbbenést jelentett. A hallgatóság százai és ezrei győződtek meg hangversenyről hangversenyre arról, mekkora értékek, milyen kincsek maradtak rejtve ezidáig, s hogy milyen nagy művész Bartók meg Kodály. És a hallgatóság százai meg ezrei — köztük nem egy régi ellenfél — vált a népzene, a kodályi, bartóki mű hívévé. Azt lehet mondani, hogy amit tudományos és nevelői munkásságuk során hirdettek, azt művészi alkotásokkal bizonyították, szemléltették. A régi stílusú, ötfokú népdalok feldolgozásából született műveik a keleti puszták légkörét, világát idézik — így tanúskodnak arról, hogy ősi dalaink még ott születtek. — A szomszédos népek zenéjétől ihletett alkotásaik arról győznek meg, mily sok a rokonvonás, kölcsönhatás az egymás mellett élő népek dallamvilágában. És Bartók meg Kodály, akik a magyarság zenéjét oly hűségesem, lelkiismeretesen tanulmányozták, híven, mélyen megismerték magát a népet, annak sorsát, lelkivilágát is. Ezért is tudták konzseniális művekkel, a zene igen-igen hatékony és kifejező nyelven megszólaltatni a magyarság sorsáról szóló költőket. Emlékezzünk csak arra, hogy a Felszállott a pávában és a Mi mindig mindenről elkésünkben Ady mily erővel fejezi ki az akkori „bús magyar élet" két legjellemzőbb sajátosságát: az újat akaró lázongást és az elmaradottság, a mindenről való lekésés kétségbeejtő érzetét. Nos, e két költemény Kodály kórusműveként sokszorosan felfokozott erővel követeli a radikális változást, a gyors előrehaladást. Ez a két érzet egyébként több Kodály-műnek az alapgondolata. Balassa Bálint Elfelejtett éneke ugyancsak a magyarság sanyarú sorsát sírja el, a Jézus és a kufárok műve pedig a mindent meggyalázó kufárszellem elleni lázadást fejezi ki. De csodálatos módon az a Kodály, aki a Mátrai képekben, a Székelyfonóban, Háry Jánosban és sok más művében oly mesterien szólaltatta meg a magyar népet, nem kisebb művészi értékű szerzeményekben ad hangot távoli népeknek, távoli világoknak is. A balholmi leányok előadásakor szinte hall,juk, hogy szitál az eső, magunk előtt látjuk a ködös, fjordos norvég partokat s a mosolygó, de sohasem nevető északi leányokat. Ugyanilyen eredménnyel, hitelesen és átéléssel vall az Ezer tó országáról, a finn életről a Kalevala néhány részének művészi feldolgozása során. Megvan ennek a magyarázata. A népdal oly igen sokat és lényegest tud mondani az illető nép életéről, a szóbanforgó vidék világáról, hogy aki ismeri egy népnek a dalait, sokat tud már arról a népről, annak hazájáról is. Ahhoz persze kodályi tehetség kell, hogy mindezt a tudást ékes művészi formába öntse. És Kodály, a jeles népdalgyűjtő, zenetudós és zeneszerző mégis úgy érzi, még nagyon keveset tett célja megvalósítása végett. Időt és erőt bőven fordít kisebb-nagyobb zenepedagógiai, népművelési problémák megoldására. Zenei anyanyelvünk megismertetése és megszerettetése, a zenei analfabetizmus felszámolása végett, a kottaolvasás, a „lapról való éneklés“ széles körű meghonosítása céljából mindent megtesz. Egész rendszert dolgoz ki a zeneoktatás megkönnyítése, a zenei ábécé elsajátítása érdekében. Ezt a rendszert pedig bőségesen ellátja „segédeszközökkel“. Bicinia-sorozata például magas művészi igényű, mégis könnyen megtanulható kétszólamú énekkari műveket tartalmaz; igen-igen elősegíti a kórusok nevelését. Személyes vallomásként kell elmondanom, hogy számomra ez a Kodály a legmeghatóbb, a legfelemelőbb, a legtöbb tiszteletre méltó. A népe neveléséért, kulturális felemelkedéséért küzdő hazafi, aki a cél, az ügy érdekében sok esetben lemondott olyan feladatokról — például új szerzemények alkotásáról — melyek személyének talán sokkal több dicsőséget hoztak volna, és inkább megoldotta a népnevelők sok szürke, apró feladatát. Százszoros hála érette. De miben reménykedve, mire építve dolgozott? A hivatalos polgári körök — a politikaiak és művésziek egyaránt — idegenkednek tőle, lenézik. Nem egyszer pedig dühös támadást indítnak ellene, rágalmazzák, gúnyolják, amiért kocsisok, cselédek, pórok zenéjét akarja a nemzet dalkultúrájának alapjává tenni, amiért a magyar néptől idegennek s a magyar zenekultúrába be nem illeszthetőnek tartja a német-osztrák zenét majmoló „alkotásokat“. Értetlenség, tartózkodás, üldözés. Ez lett az osztályrésze. Mert népi volt, mert új volt, amit adott, hirdetett. Dehát melyik újítónak nem ez volt a jutalma — rövidebb vagy hosszabb ideig? Bartók és Kodály azonban vállalta az úttörők áldozatos, sokszor hálátlan feladatát. Forradalmár-művészekhez, művészforradalmárokhoz illő következetességgel dolgoztak, rendületlenül ültették el az apró mustármagvakat abban a reményben, hogy majdan terebélyes fákká nőnek. Kodály számára a budapesti Zeneakadémia volt az egyik nagy kert, ahol ügyének magvait ültette, csemetéit ápolta. 1907-ben lett az Akadémia tanára, itt ismerkedett meg Bartókkal, akivel ettől az időtől kezdve együtt vívta nehéz harcát a nép művészetének győzelemre juttatásáért, új zenei felfogásra, új zenei nemzeti tudatra nevelték az ifjú muzsikusnemzedéket. S azok között a tanárok között, akik évről-évre a Zeneakadémia végzettjeiként középiskolákba, konzervatóriumokba, vagy kórusok élére kerültek, egyre több volt a lelkes Bartók-Kodály tanítvány. Ezek a tanítványok pedig a tanító- és óvónőképzőkben már a két mester szellemében tanítanak, a dalárdákban a két mester eszméit ültetik át a gyakorlatba, így érhették meg, hogy a harmincas évek elején a munkáskórusok már a Fölszállott a pávát zengik, a 40-es évek elején már Kodály zenepedagógiai elveinek megfelelő iskolai tankönyvek készülnek és nagyon sok középiskolában, elemi iskolában, óvodában a Mi dalaink, a Száz magyar népdal és más kiadványok énekeit dalolják. Apró nebulók kétszólamú Kodály-műveket tanulnak, itt-ott pedig a nép Bartók és Kodály gyűjtéséből ismét kezdi megtanulni a saját, immár elfelejtett dalait. Már kiváló, országoshírű kórusok egész tevékenységüket Bartók és Kodály muzsikájának szentelik, az ősz mester pedig Bartók önkéntes emigrációja után sem marad már egyedül. Tehetséges tanítványok, karnagyok, népdalgyűjtők, zenetudósok egész sora küzd vállvetve ügyük diadaláért. Ez a sok bíztató jel azonban még mindig csak szétszórtan jelentkezik, még mindig óriási küzdelemben áll az úri állam hivatalosaival. A felszabadulásra volt szükség ahhoz, hogy az ittott már terebélyessé növekedett fák valóságos erdőséget alkossanak, hogy Bartók és Kodály muzsikája, zenepedagógiai, zenetudományi felfogása az egész magyar zenekultúra alapja, uralkodó jelensége legyen. Azóta Bartók és Kodály ügye, mozgalma a népi demokrácia mind hatékonyabb támogatását élvezi. Mozgalmának sodra pedig oly erős, hogy áramába szegődnek azok is, akik egykor szembenálltak vele. Az ő ügye ma népi, nemzeti ügy. Azzá tette a politikában és zenében egyaránt győzelemre jutó nép. A mnaira szól erről ilymódon a Székelyfonó 1950-es debreceni előadása után: „Az előadás nagyon tetszett, nagyon jó volt, úgy érzem, megvolt a színpad és a közönség között a kapcsolat, amit én annak tulajdonítok, hogy a nézőtéren nagy többségben dolgozók, üzemi munkások ültek... Húsz éve, mióta a Székelyfonót először bemutatták, nem akadtam még közönségre, mely ennyire megértette volna a mű mondanivalóját és igazi tartalmát. A nép hangja szól a Székely fonóból, a népnek kell megértenie, hogy ezt elértük, itt van bizonyságul a sokezer debreceni dolgozó... Olyan örömmel fogadtam a mai debreceni estet, mint a fiatalok munkáját, amikor Békéstarhoson az énekiskolát látogattam meg. Két és félórán keresztül tanítottam őket és láttam, hogy az új magyar szocialista zenekultúra kialakításában milyen fontos szerepük van a fiataloknak. Itt is azt mondhatom, mint nekik, úgy tanuljanak tovább, hogy fel tudják betölteni hivatalukat. A lehetőségek végre megvannak rá.“ NEREDI GUSZTÁV KODÁLY ZOLTÁN 75 ÉVES VÉN EMIL Kodály Zoltán (olaj) UTUNK