Utunk, 1958 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1958-12-31 / 52. szám
UTUNK -A. nagymúltú Sopron város, a keltáktól elhódított római Scarbantia emlékeit őrző, kedélyes és szorgalmas polgárok lakta kereskedelmi gócpont színháza 1829-ben meghirdeti az András és Béla lebilincselően izgalmas, hatásos előadását. Az együttes vezetője, úgy látszik, igen agyafúrt és már sok viszontagsággal dacolt ember lehetett, mert a helybeli művészpártolók érdeklődését a következőképpen igyekezett felcsigázni: a világot jelentő deszkákon életre keltendő színmű címe alá odanyomatta, hogy írta Kossuth Lajos, Zemplén vármegye ügyvédje. Persze, az állítás, hogy a szabadság nagy bajnoka lenne a darab szerzője, nem felelt meg a valóságnak, de megfelelt a célnak: Thália szegény magyar templomába vonzotta a közönséget. A marosvásárhelyi Állami Székely Színház soproni, illetőleg egész magyarországi vendégjátékának sikerét nem kellett ilyen módszerrel biztosítani, öt forró hangulatú budapesti színházi est, a csepeli, soproni, tatabányai, sztálinvárosi nézők lelkes tapsa tanúskodott arról, hogy a magyar dolgozók megértették, értékelték, átérezték ennek a körútnak a célját, jelentőségét. A vásárhelyi együttes minden előadása így a román és a magyar nép barátságának, testvériségének nemes ügyét lendítette előbbre. Erről beszélt már a bemutatkozás, a Lapzárta előtt egyik szünetében Kállai Gyula elvtárs, a MSZMP Politikai Bizottságának tagja. „Nagyon örülök annak - mondotta -, hogy a marosvásárhelyi Székely Színház művészei ellátogattak hozzánk. Különösen azt találjuk szerencsésnek, hogy az egész együttes felkeresett bennünket. Az a véleményem ugyanis, hogy az ilyen teljes létszámú társulat sokkal jobban, hatásosabban fejezi ki egy nép lelkületét, mint az egyes előadó művészek. Nagyon sajnálom, hogy tavasszal, a magyar kormányküldöttség romániai látogatásakor nem tekinthettem meg a Székely Színház egyetlen előadását sem. De már akkor sok elismerő szót hallottam az együttes magas színvonalú művészetéről. Örülök, hogy most közvetlenül is megismerhettem játékukat. A társulat néhány tagja már járt nálunk. Jól emlékszem, például Kovács Györgyre, aki 1949-ben fellépett a Nemzeti Színházban. Az elveszett levélben olyan alakítást nyújtott, hogy én - és természetesen az egész közönség - megállapíthatta, milyen nagy művész. A Lapzárta előtt most látott első két felvonása arról győzött meg, hogy nemcsak ő, de a színház minden tagja rendkívül tehetséges. Ezért remélem, hogy a Székely Színház művészeinek magyarországi vendégjátéka nagy sikert arat. Szívünk egész melegével kívánjuk ezt, mert sikerük a magyar és román nép barátságának az elmélyítését szolgálja." Ugyanerről az őszinte, szeretetet sugárzó fogadtatásról beszélt az is, ahogyan a Madách Színházat öt estén telezsúfoló közönség hallgatta, ittál- rángábaszívta a Székely Színház előadásait. Számunkra talán nem is a sok és néha már szűnni sem akaró vastaps jelentett a legtöbbet - bár kétségtelen, hogy színésznek, rendezőnek, kellékesnek egyaránt nagyon jól esett - hanem egy, fontos, minden munkát spontán és bőven jutalmazó tény. Az a tény, hogy a nézők világosan látták, tapasztalhatták - és idézzük itt most Illés Jenőnek a Film-Színház-Muzsikában kinyomatott cikkét „nagy tett és igazi férfi munka demonstrációja ez a budapesti vendégjáték, egy színház hallatlan művészi erőfeszítéseit, igényességét, nagy művészi alázatát tükrözi. Tompa Miklós igazgató joggal mondhatta: ,Mi úgy látjuk: legnagyobb eredményünk, hogy mindenfajta ellenséges jóslások ellenére, a népi hatalom melengető szárnyai alatt színházat, szocialista-realista magyar színházat teremtettünk Marosvásárhelyen. Nagy tett ez és beszédesen bizonyítja a baráti Román Népköztársaság nagyvonalú és áldozatkész kulturális politikáját, amely nemcsak az induláshoz adott segítséget egy sor magyar színháznak, de azóta is a testvér segítőkészségével támogatja a magyar színi kultlúrát, hogy meg ne rekedjen, hogy előbbre jusson, bátran merjen újabb célokat tűzni maga elé. Mindezt a közönség, s egy ország - sőt országaink - nyilvánossága előtt." De nemcsak Budapesten, vidéken is hasonló siker jegyében vendégszerepeltek a marosvásárhelyi művészek. Sopronban, például, a romániai színészek játékára kiváncsi nézősereg mindkét este megtöltötte a század tízes éveiben, magyar szecessziós elképzelések alapján épített színház széksorait. És milyen, mértéktartásában is lelkes nézőseregnek bizonyult! A Budai Nagy Antal drámai történetét lélektet visszafojtva figyelők hálásan fogadták Kós Károly darabját és a színészek teljesítményét. Aki a szünetben beszélgetők egy-egy megjegyzését elkapta, meggyőződhetett arról, hogy a Székely Színház annyi esztendő fáradhatatlan, kitartó tevékenységével kialakított realista stílusa milyen erős hatást gyakorolt a színházlátogatóra. A soproni közönségben - és ez csak dicséri ízlését, hozzáértését - elsősorban nem az egyes szereplők alakítása hagyott mély nyomot, hanem az előadás egésze, melyet a helyzetek pontos és gondos kidolgozása, szervezett és fegyelmezett színpadi mozgás, a mű mondanivalójához és légköréhez alkalmazott játékritmus jellemez. A marosvásárhelyi társulat összekovácsoltságára, összeszokottságára akadt a legtöbb elismerő szava a budapesti szakembernek, sajtónak és nézőnek is. Az ilyen rendezői elképzelés helyességéről, népszerűségéről tanúskodott Sopron megnyilatkozása is. Ugyanakkor a vidéki sajtó - ez esetben a Győrött napvilágot látó Kisalföld - az előadás más erényeire is felhívta a figyelmet. Kölkedi István tudósítása arról számol be, hogy: „Kós Károly színjátéka széles epikai hömpölygéssel mutatja be a felkelés hiteles történetét, a felkelés bukását, Budai Nagy Antal tragikus sorsát. A színmű szépen csengő, ízes magyar nyelven megírt mű, lebilincseli a hallgatóságot. Helyesen tette a Székely Színház, hogy éppen e darabbal lépett fel Sopronban vendégjátékuk első estéjén. A nagy szereplőgárdát igénylő műből mindjárt megláthatta a közönség, hogy a marosvásárhelyi színházban - fennállásának 1z éve alatt - milyen nagy tehetségű magyar művészgárda kovácsolódott össze. Jól gördülő, egészében és minden részletében alaposan kidolgozott, magas művészi színvonalú előadásban gyönyörködhettek a soproniak. Különösen tetszett az a tiszta, szép magyar beszéd, amely valamennyi szereplő művésznek sajátossága volt és még szebbé tette az előadást a soproni füleknek szokatlan székelyes íz, amely annyira illett a darab hangulatához. Az egyes szereplők közül a Budai Nagy Antalt alakító Csorba Andrásban kiváló tehetségű színészt ismerhettünk meg. Nagy tűzzel, mély átéléssel alakította a forradalmi vezér sok színből összetett alakját. Méltó párja volt a Bese Annát alakító Erdős Irma. Kedvességével szép megjelenésével és művészi játékával jogosan nyerte el a közönség tetszését. Hasonló elragadtatással beszélhetünk az előadás valamennyi szereplőjéről, mégis külön csak egyről emlékezünk meg, akit húsz év után újra soproni színpadon köszönthetett a színházlátogató közönség, mégpedig Andrási Mártonról, a Román Népköztársaság állami díjas, érdemes művészéről, aki Bese Tamás szucsáki köznemes megformálásával bebizonyította, hogy éppoly kiváló drámai művész volt az elmúlt évek alatt, mint amilyen közkedvelt komikus volt az egykori soproni színtársulatnál." ■És,hogy a siker nem véletlen dolga volt, arra elegendő bizonyíték talán a többi vidéki előadás. Tatabányán is önfeledten tapsoltak a Tanítónő címszerepében oly emlékezetest adó Erdős Irmának és a többi kiváló színésznek, Csorba Andrásnak, Borovszki Oszkárnak, Lohinszki Lórándnak, az epizódszerepben is kitűnő Tabódi Máriának, Tarr Lászlónak, Kiss Lászlónak, Varga Józsefnek.Meg kell mondanunk, hogy a tatabányai nézők nagy része már ismerte is művészeinket. Az egyre nagyobbodó, a szocialista fejlődést híven tükröző városban, ahol lépten-nyomon új háztömbökre bukkan az idegen, jól lehet „venni“ a budapesti televízió adásait. Paksi János, a ni-es akna bányásza, Bánfalvi Rezső bányász, akik az előadás szünetében oly készségesen adtak számot benyomásaikról, elmondották, hogy az Esőhozó embert televízión nézték végig, és gondolatban együtt ünnepelték a színészeket, Kovács Györgyöt, Tanai Bellát, Sarlai Imrét, a budapestiekkel. Lakatos István doktor, a Komárom megyei kórház szemész-főorvosa különösen a Lapzárta előtt rendezői felfogását, az együttesnek szerepe iránti áhítatát, tiszteletét, élményt okozó alázatát dicsérte. A színész és a dolgozó közötti új viszonyt - milyen is lehetett ez az 1829-es Sopronban, vagy a Tatabányával szomszédos Tatán, ahol megszálltak művészeink, s ahol az Eszterháziak építette színházban soha magyar társulat nem léphetett föl - példázta a Székely Színház csepeli és sztálinvárosi vendégjátéka is. Számos nyilatkozat és megnyilvánulás világított rá arra, hogy a szocialista rendszerben a színész a társadalom megbecsült tagja, akire a közösségformálás, az új ember kialakítása, a múltból maradt csökevények elpusztítása nemes feladatát rótták. Ennek eddig is tudatában voltak a marosvásárhelyi művészek, de a főképp munkásokból, iparban foglalkoztatott tisztviselőkből, pártfunkcionáriusokból álló közönség előtt mintha önmagukat is felülmúló tűzzel, lelkesedéssel játszottak volna. Mennyire sajnálták és mennyire sajnálta a közönség is, mint arról a sztálinvárosi lap hírt adott, hogy Kőszegi Margit, betegsége miatt, nem vállalta a Vásszá Zseleznova címszerepének újabb alakítását, mellyel Budapesten annyira kivívta a nézők egyöntetű elismerését! És milyen hirtelenül és nagy színészi rátermettséget bizonyítón vállalta és játszotta Kőszegi Margit rövidebb szerepét Csepelen, a Lapzárta előtiben, Bisztrai Mária! Hasonló lelkiismeretességgel igyekezett őt helyettesíteni a Tanítónőben Bányai Mária. Annál nagyobb volt aztán az öröm, hogy Sztálinvárosban ismét az egészséges Kőszegi Margit léphetett fel és alakította sok erővel, színesen a Nagyasszonyt. És milyen volt a sztálinvárosi közönség és egész Sztálinvárosi .g Magyarországon talán itt éreztük át legjobban, hogy a szocializmus teremtő tevékenysége mire képes. Egy nemrég kiadott képeskönyv a következőket mondja erről a hatalmas megvalósításról: „A várost, amelynek napjainkban közel 35.000 lakosa van 1950-ben, az első ötéves terv első esztendejében alapították. Ekkor jelentek meg a Budapesttől 70 km-re délre fekvő kis Dunapentele falucska határában, a homokos, lapályos Dunaparton, az első építő brigádok Ekkor kezdődött meg az építő munka, amely néhány év alatt virágzó várost s Közép-Európa egyik legkorszerűbb nehézipari kombinátját hozta létre a lankás Dunántúl s a magyar Alföld találkozásánál. ... A város és a vasmű építésének egész folyamatában döntő része volt a testvéri országok, mindenekelőtt a Szovjetunió segítségének. Látjuk, mint épült fel a város, amelyben nincsenek kevesek számára elérhető luxusnegyedek és túlzsúfolt külvárosok, csak modern, kényelmes, levegős lakások, amelyek melegét az erőműből szerteáramló távfűtés biztosítja. Egy város, amelyben az új lakóháztömbökkel együtt - a központi várostervezés alapján - felépültek a bölcsődék és az óvodák, az iskolák és az árvaházak, az orvosi rendelők s a sportpályák ... Sztálintváros immár város lett igazán, messze vidék kereskedelmi, egészségügyi és kulturális gócpontja, ahol a zeneiskolától a modern poliklinikáig, az operaelőadásoktól a jól felszerelt üzletekig mindent megtalál a környék lakossága. Nemcsak a vasmű kéményerdeje, az aszfaltos utcák, a neonfényes üzletek, az elegáns eszpreszszók és vendéglők, a mozi, a színház tanúskodnak fejlődésről, hanem mindezek eredményeképpen az emberek kellemesebbé váló, kidtúrált élete is Magyarország első szocialista városában." Valóban: a Bartók Béla kultúrházban, ahol előadásaikat megtartották a marosvásárhelyi színészek, folytonosan érezték, hogy újszellemű közönség figyeli őket. Ahogyan többen is kifejezték: ilyen nézők számára, akik pontosan „lereagálnak“ minden kihegyezett, hangsúlyozott mondatot, akik első hallásra is - a Lapzárta előtt-ről van szó - megértik egy darab mélységét, mondanivalójának, a burzsoá világot pellengére állító szatírájának nagy értékeit, igazi öröm játszani. Bátran állíthatjuk, hogy mind a Sebastian-színmű, mind a Tanítónő Sztálinvárosban a közönséget is vizsgáztatta és ezen a vizsgán a közönség jól megállta a helyét. A sok taps pedig arra utal, hogy ugyanakkor a nézők is vizsga szemmel tekintették végig az előadásokat és, véleményük szerint, a Székely Színház „felsőbb osztályba léphet“. Olyan rokonszenv-tüntetés ez, nemcsak a Székely Színház egészséges irányzata, de általában a realizmus mellett, mely egyaránt megelégedéssel tölheti el rendezőt és színészt. Amiért félreértés ne essék! (És most kanyarodjunk vissza talán fejtegetésünk egyik kiindulópontjához.) A játék irányításának, megformálásának realista felfogása, mely elsősorban az egész együttes teremtő tehetségének, ihletettségének az érvényesítésére törekszik, egyáltalán nem jelenti a színész egyéni munkájának, vagy ami ennél sokkal több: egyéniségének háttérbeszorítását. Sőt, ellenkezőleg! Éppen így válik lehetővé, hogy a művész alkotó módon, eredetien oldja meg feladatát. És a jó közönség ezt is tudja. Ezért zúgott fel a taps Budapesten, Sopronban, mindenütt Tanai Bellának az Esőhozó ember második felvonásában megcsodált parádés átváltozása után, amikor a pár percre démonivá szédült Lizzy ismét az a mélyen érző, tisztaerkölcsű leány, akinek megismertük. És ugyancsak az egyéni képességek teljes latbavetésével jut el oda a nagyszerű Kovács György, hogy a harmadik felvonás távozó, kissé csalódott Starbuckjének viszszavonulását, lemondását néhány halk, szívbelopózó mondat tolmácsolja. Ugyancsak minden színészi készsége „felvonultatásával“ varázsolt Kőszegi Margit Vászszá Zseleznovából embert, nőt és kizsákmányolót egyszemélyben. És gondoljunk arra, hogy Andrási Márton félszeg tanítója, Lohinszki Lóránd sok kedéllyel megjátszott Andronic tanárja, Sarlai Imre remek szerkesztőségi titkára, Tamás Ferenc kiváló szolgabírója mennyire sajátos alakítás volt. Ha az ilyen széles hangsorú, gazdag eszközöket kívánó játék nem illeszkedhetik bele az előadás művészien kidolgozott egységébe, pillanatnyi hatást ugyan elér talán, de — mivel légüres térben jött létre - igazi megrendülést, élményt nem vált ki. A marosvásárhelyi Állami Székely Színház magyarországi vendégszereplése, minden valószínűség szerint, sokáig emlékezetes marad azoknak a lelkében, akik megtekintették előadásaikat. Ezek a bemutatók hírt adtak arról, hogy a romániai magyar tömegek művelődése virágzik, hogy a pártvezette milliók sorából milyen tehetségek emelkedtek ki. Az a fergeteges és sok taps, amely az egyes jelenetek végén és a búcsúzáskor kifejezésre jutatta a közönség tetszését, nemcsak az együttesnek, hanem az országnak is szólt, mely a Székely Színházat baráti látogatásra a Magyar Népköztársaságba küldte. Egyben arra is utalt, hogy végleg letűntek azok az idők, amidőn az elmúlt rendszerek urai egymás ellen uszíthatták a népeket. A Székely Színház magyarországi körútjának egyik kitűzött és elért célja éppen az volt, hogy minél meggyőzőbben tegyen hitet afelől, hogy hazánkban, a következetes lenini nemzetiségi politika eredményeképpen, román, magyar és annyi másajkú dolgozó testvéri barátságban él és alkot. És emlékezetes marad ez a vendégjáték a marosvásárhelyiek számára is. Hiszen nem lehet azt egyhamar vagy tán sohasem elfelejteni, hogy mi forrt, kavargott, kristályosodott ki a két soproni előadás után a csípős szélben a színházból kilépő művészben, amidőn meglátta az épületet, ahol valaha a gyermek Liszt először hangversenyezett, vagy arra gondolt, hogy szemben, az 1958-asnál sokkal nagyobb hidegben, ott silbakolt valaha a színészpályát is kipróbált Petőfi Sándor, a sárgapitykés közlegény. És Tatáról sem csak a felbecsülhetetlen értékű múzeum, a sok műremekké nyilvánított ősi ház annyi szépségét vitték haza magukkal, akik itt jártak, hanem a szeretetet, megbecsülést, melyben részesültek. És hogy ez a szeretet és megbecsülés, mely éppúgy sugárzott az évszázados Budapest, Sopron, Tatabánya közönségéből, mint a mindössze pár esztendős „múltra" visszatekintő Sztálinváros nagyszerű nézőinek a szívéből, elsősorban azokat az érdemeit, erényeit jutalmazta a marosvásárhelyi társulatnak, melyekre méltán a legbüszkébb, az külön öröm. MÁRKI ZOLTÁN Csorba András, Tanai Bella Kovács György és Kőmíves Sándor Kőszegi Margit, Ádám Ottó, Gombos Katalin, Kelemen Éva TAMÁS MÁRIA ESTE A völgyekben sok kis új ház, mint dongó méhkasok: szél leng, magával dalt hoz és fenyőillatot. A szomszéd ormon lassan lebandukol a nap. Üres lesz kint az erkély, a csiszolt sziklalap. És jó. A tornyon csillag világot szüntelen. , Jelzi: a volt kastélyban munkáscsoport pihen.