Utunk, 1960 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1960-01-08 / 1. szám
A ROMÁN NÉPKÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XV. ÉVFOLYAM, 1. (584.) SZÁMARA 50 BÁNI - KOLOZSVÁR, 1960. JANUÁR 8. és nuoláridot. Lezajlott a költségvetés vitája a Nagy Nemzetgyűlésben. Mondhatnék úgy is: záróülése volt ez annak a vitának, mely az 1959 esztendőben országszerte lezajlott, s amelyek hozzászólói nem csengő aranyban, hanem bongó vasban, gépekben, pergő magokban adták le vokszukat. Záróülése volt ez az egész nép tizenkét havi jó gazdálkodásának — a maga nagy portáján jó gazda nép mindennapi szorgossága, s számolása végleges összmérlege volt ez. Hisz nemcsak a népgazdaság termelését számolhatjuk egy főre eső értékekben. Van egy főre eső költségvetés is — mégpedig szoros kapcsolatban az egy főre eső termeléssel, nemzeti jövedelemmel. Ez a Nagy Nemzetgyűlésben lezajlott vita akkor kezdődött, amikor a munkás elkezdte vezetni egyéni takarékossági, önköltségcsökkentési számláját. Ez a vita akkor kezdődött, amikor megszületett az újító ötlete, amikor valahol egy színben heverő, ócska gépet valakinek, egy kommunistának, egy jó gazdának a kezdeményezésére megjavítottak, amikor az úttörők összegyűjtötték az ócskavasat, és hosszú szerelvényeken útnak indították az ezer és ezer tonna anyagot a nagyolvasztók felé. S még előbb kezdődött! Együtt született a felszabadulással, amikor a munkásosztály kiragadta a hatalmat a burzsoázsoázia kezéből, és a maga gazdája lett. Akkor, amikor hosszú évekkel ezelőtt, a munkásagitátor szíve összeszorult a fájdalomtól egy-egy elhanyagolt gép, vagy parlagon hagyott föld láttán. Amikor száz és száz munkás, aktivista, technikus, mérnök szerte az országban ezernyi helyen fedezte fel, a Párt fölhívására, a helyi erőforrásokat, dolgozta ki különböző hulladékanyagok fölhasználásának technológiáját. Amikor először kapcsolták össze a haltenyésztést a rizstermeléssel, amikor először vezették be a magasabb terméshozamú gabonafajták vetését, amikor első ízben sikerült a bőrgyári szabásznak sok kvadrátnyi bőrt megtakarítania vagy a munkás-mérnök közösségnek valamelyik bonyolult importgépet, vagy annál is jobbat előállítani a hazai anyagból. Elolvassuk a költségvetésről szóló jelentést , és embereket látunk magunk előtt, emberek százait, ezreit, tízezreit, akik mind-mind szolgákból, bérrabszolgákból miniszterekké váltak a maguk helyén. Hatalmas nevelőmunka rejlik a jelentés számai mögött. És életünkben a munka új főszerepet kapott. Nemcsak a magunk személyes kis háztartásának gondjaival-bajaival törődünk, hanem az egész nép háztartásával is. S munkánkat nemcsak a havi jövedelmünkkel mérjük. Tudjuk, hogy ezenfelül — micsoda történelmi ráadás, micsoda korszakos jutalom! — a szocializmust kapjuk meg. Nem ingyen, nem ajándékképpen, — megdolgozunk érte becsülettel, kitartással, ésszel és erővel. S a havi jövedelmünkben, személyes havi és évi jövedelmünkben, életmódunkban, kultúránkban, újfajta gondjainkban, a jövendő előlegeképpen, egyre többet kapunk abból, amit szocializmusnak nevezünk. Az 1959-es év különösen jól fizetett. Nagy volt a mi történelmi haszonrészesedésünk a jövendőből. Fizetés- és nyugdíjemelés, árcsökkentés, lakásépítés, a társadalmi és kulturális juttatások nagyarányú növekedése — íme, csak néhány olyan tényező, aminek az egy főre eső értékét mindenki ceruzával a kezében kiszámíthatja. De ennél többről, sokkal többről: a még nagyobb arányú fejlődés feltételeinek megteremtéséről van szó. Minden évben növekvő ipari beruházásaink kamatos kamattal térülnek meg s jutnak el a javak termelőihez. Az invesztált munka és érték kamatos visszatérülése a javak termelőihez: a szocializmus. Fedezete — aranyon, valután, minden értéken túl — az ember és szocialista öntudata. Az új esztendő: a nagyobb költségvetés, nagyobb megtakarítások, nagyobb beruházások és nagyobb jólét éve. 1950-ben a költségvetési bevétel 19,96 milliárd lej volt. 1953-ban szinte a kétszerese: 38,78 milliárd. 1960- ban pedig 56,80 milliárd — tehát a tíz esztendővel ezelőti összegnek közel a háromszorosa. Íme tehát: nem egyforma gazdagok, nem egyforma hosszúak az évek. Egyre gazdagabbak. Hajdan minden emberi viszonylatot banikban és milliókban fejeztek ki. És minden ember értékét is. Kit banikban, kit milliókban ... Ma egyetlen milliárdos van az országban. A nép. Tizennyolc millió részvényese a történelemnek, ki évente megkapja a fejlődés és a jólét osztalékát. Nemcsak az írástudatlanságot szüntettük meg. Nemcsak írástudó nép lettünk. De számolni tudó nép is. Mértpedig jobban számolunk minden Morganoknál és Rockefellereknél. Mérlegünk a lehető legaktívabb. Mert mögötte az egész nép aktivitása áll. Hasznunk pedig a legnagyobb, hisz profitunk neve: szocializmus. Jó pénz a miénk. Erős pénz. Nem a sárga ördög játékszere s nem aranyborjút öntünk belőle. A világ alapos változásával nálunk alapvetően megváltozott, megfordult az ember és a pénz viszonya. Nem mi szolgálunk neki. A pénz szolgál bennünket. Erős pénz, jó pénz. BODOR PÁL 3. Sz. Zaluta nyáron kell menni — mondják állagában. Valóban a falu nyáron, az izzó napsütésben, a kenyérteremtő munka lázában, a természeti szépségek hátterével, talán több élményt nyújt felületes szemlélőjének. De új arculatát — nem a külső hófedle formákat, hanem új benső vonásait, melyek az emberek magatartásában és törekvéseiben mutatkoznak meg, — a téli, korai homály sem kendőzi el. Néha apróságokban tükröződik ez az új arc, mint üvegcserepekben a nap. 1. Szentkirályon tartom a téli mezőgazdasági tanfolyamokat. Az előadássorozat megkezdése előtt átmegyek a kollektív gazdaság elnökéhez, hogy közösen határozzuk meg a tanfolyam anyagát. Ez kényes kérdés, jól meg kell fontolni, s figyelembe kell venni — többek között — a tagság igényeit is. Mert előfordult már, hogy a hallgatóság egy része otthagyta az előadót azzal, hogy ne szántani tanítsa őket, mivel ahhoz jobban értenek nála, hanem üzenje meg, ha majd a téli takarmányozásról beszél, azt majd meghallgatják. Nekem szerencsére könnyebb a dolgom. A gazdaság idén öt hektár szőlővel gyarapodott, és most a szőlőművelés kérdései érdeklik legjobban a résztvevőket. Az elnök aláírja a munkatervet, a zsebéből kulcsot halász elő, s a következő percben már kint a gádor ajtaján kattan fel a lakat. Megkóstoltatja az első termést. A már csípős ital buborékjain megtörik a sápadt villanyfény. — Ugye jó? — kérdi és tölt még egyszer. Harmadszor is töltene, de szabadkozom. Ekkor nekidarálja magát: — Nem szerezne nekem egy példányt a „Szőlőtermesztés “-ből? — Nehezen — sajnálkozom —, diákjaink is alig jutnak hozzá. Alighanem kifogyott. — No nem baj — vigasztalódik , van nálam egy példány a városi könyvtárból. Azt legfeljebb „elveszítem“, ha visszakérik. — Háromszoros árat fizet érte — figyelmeztetem nevetve. — Tudom — mosolyog is. — Az hatvanhat lej, megér magának annyit az a könyv? — Megfeleli könnyedén, majd felemeli poharát a fénybe és hunyorítva vizsgálgatja annak aranyba játszó tartalmát. 2. A falu a technika legnagyobb csodálója, legszomjasabb élvezője. Mezőgazdasági előadásaimhoz átviszem a kollektív gazdaságba iskolánk vetítőkészülékét is. Az érdeklődés ilyenkor óriási. Az egyik órán elszakad a film. Bosszankodva próbálom összeakasztani két újdonsült végét. Egy tizenkét éves forma fiúcska furakodik mellém. — Meg lehet ragasztani acetonnal — mondja. — Nagyokos vagy, kisöreg — fitymálom le a jó tanácsot —, honnan kerítsek acetont? Ő azonban a belső zsebéből kis üveget kotorász elő: — Tessék ideadni, majd én megragasztom. Megtudom, hogy törött pingponglabdáit orvosolja csodaszerével. Télen ugyanis pingpongozik, de nyáron csak focizni szeret. — Rongylabdával? — kérdem. — Ugyan, mit tetszik képzelni néz rám sértődötten —, bőrlabdával. Mi komoly sportolók vagyunk. Igaza van, mit is képzelek. Bár nem ártana, ha egyszer-egyszer rongylabdával is játszanának. Csupán, hogy lássák a különbséget. Egy nap a körorvos visz át a szomszéd faluba. Magánfuvaros jött érte. Rendelés után átjön értem a kollektív gazdaságba. A kollektivisták előző nap dohányt szállítottak, rongyolt levelek, szárak, tűzre való szemét hever az egyik sarokban. A fuvaros leül a lócára, és engedélyt kér az őrtől, hogy aprítson egy kis szűzdohányt. Akaratosan szabdal fel egy jó marokra valót. A csomót kettéosztja és a felét odakínálja az őrnek. — Köszönöm, én már csak ilyet szívok — hárítja az er, és rágyújt egy boltira. A fuvaros berázza a dohányt az egyik zsebébe, majd paniros után végigmutatja a többit is. Nem talál. Erre — mi sem természetesebb — az asztalon heverő újság után nyúl. Az őr észreveszi és felkapja a lapot. — Nem arra való az, békás — ripakodik a ,,maszek‘-re —, oszt én mit olvasok az éjjel? No, gyújts rá innen — teszi hozzá és felkattintja saját dobozát. Aztán hátradől a széken és hatalmas füstöt fúj a lámpa felé. 4. Ezt az esetet ügyész ismerősöm mesélte. Falumbeliekről. Vonaton utaztunk, és kint hatalmas, mezsgyétlen havas térség takarózott az esti ködbe. Egybeolvadtak a földek, mintha az egész vidék egy nagy közös gazdaság területe lett volna. Erről beszélgettünk, és így került szóba az alábbi eset. Örökösödési pert tárgyalt a bíróság. Gyűlölettel, indulattal teli felek vitatták igazukat. Igen, nagy ritkán még ez is előfordul. Kísért még olykor a letűnt rendszer szelleme: a beteges földéhség, az önző magánérdek. De csak azt bizonyítja — és ezért említem meg —, hogy mennyire kivetkőzik a harácsolás szenvedélyének megszállottja igaz emberi mivoltából. Ez a szellem végleges pusztulásra van ítélve. És a még megmaradt pár mezsgyét nemcsak a hóesés, de maga az élet, a falu népének új élete tünteti el. Azár lehullott az első hó, amikor a tartományi szakelőadók bevonásával, a népi színjátszás megvitatására értekezletet hívtak össze Bukarestben. A népi színjátszás mintegy tízezer falusi és városi művelődési otthonban zajlik (nem beszélve a szakszervezeti csoportokról), százezernyi színjátszót ölel fel, s milliós közönséghez szól. Éppen ezért az illetékes minisztérium a népi művészi tevékenységet irányító intézettel, a Népi Alkotások Központi Házával együtt ugyanolyan módszeresen és intézményesen kíván irányt szabni a népi színjátszásnak, meghatározni annak közvetlen és távlati feladatait, mint azt a hivatásos színházak esetében teszi. A bukaresti értekezleten élenjáró esztéták, dramaturgok, színikritikusok foglalkoztak azokkal a kérdésekkel, amelyekre a népi színjátszás irányítóinak figyelemmel kell lenniük. Az előadandó művek, a repertoár megválasztása okoz például elsősorban gondot mindazoknak, akik felelősséget éreznek a népi színjátszásért. Ma már alig emlékezünk az úgynevezett „népszínművekre", „bohózatokra," ..kabarétréfákra", amelyek rég levitézlett színházi magazinokban jelentek meg, s elárasztották nemcsak a városi, hanem a falusi színpadokat is, éppen azt a környezetet, amelyben a népi színjátszás egészséges magva megfogant s kivirágzott. De e kétesértékű „műfaj" eltűnése után is akadtak még zavarok, mert zavart nemcsak az ellenséges eszmeiségű darab előadása okozhat, hanem az is, amely nem vet számot az adottságokkal, a népi színjátszás kereteivel, lehetőségeivel, közvetlen feladatával. Központi és helyi kultúraktivisták ezrei éveken át szívósan, nemegyszer sok nehézség közepette fáradoztak azon, hogy a párt útmutatásai szerint eszmeileg egységes népi színjátszás honosodjék meg sokezernyi faluban, városban. Akik e tömegmozgalomban részt vettek, pontosan ismerik és fel is tudják sorolni a fejlődés egymást követő fázisait. Volt olyan szakasz, amelyben a haladás lassú volt, alig észrevehető, és volt jelentős, mondhatnék ugrásszerű fejlődés. Ilyen előnyös fordulatot eredményezett az egységes eszmeiség kialakítása érdekében lezajlott első Caragiale-fesztivál 1958-ban, mely minden eddigit jóval meghaladó mértékben fogta át az egész ország műkedvelő színjátszását. A múlt év decemberében rendezett értekezlet további intézkedéseket eredményezett a népi színjátszás szervezeti és eszmei megerősítése érdekében. Feltétlenül szükségesnek ítélte, hogy minden színjátszócsoport egy egész évadra előre állapítsa meg műsorát, éppen úgy, mint akármelyik hivatásos színház. Ugyanilyen komoly feladatként tűzte a több mint tízezer műkedvelő színjátszócsoport elé, hogy neveljen, illetve neveltessen a maga számára rendezőt. A népi színjátszásért ideológiailag és művészileg felelős tartományi Népi Alkotások Házának pedig lelkére kötötte, hogy segítse a műkedvelők számára megfelelő új irodalmi termékek megszületését, mint ahogy a színházak is előmozdítják a drámairodalom fejlődését, főleg új, kezdő drámaírók felkarolásával. Rendkívül kedvező hatást váltott ki a jelenlevőkből az a megállapítás, hogy a népi demokratikus rendszer a művelődés egyes ágaiban tevékenykedőkre, még akkor is, ha csupán önkéntes résztvevői művelődési forradalmunknak, szinte azonos feladatokat ró. Örvendetes ez már csak azért is, mert egyes lapszerkesztők, intézményi vezetők, némely színész, muzsikus több-kevesebb türelmetlenséggel, a legjobb esetben jóindulatú vállveregetéssel kezelték a népi színjátszást, táncot, éneket, zenét, rajzot, fafaragást; valójában átallották azt segíteni, mert úgy vélték, , alkotóművész" ilyesmivel nem foglalkozhat. Nos, a fejlődés áttörte az ilyen és ehhez hasonló arisztokratikus elméleteket és bebizonyította, hogy a hivatásos művész és a műkedvelő közötti különbség nem áthághatatlan szakadék, s hogy a fejlődés folyamán ez a különbség egyre csökken. S hogy egyre többen vannak olyanok, a legkiválóbb művészek között is, akik helyesen értékelik a műkedvelő mozgalmat. Nap nan után szaporodik azoknak a színészeknek a száma is, akik sértve érzik magukat, ha nem kérik fel őket egy-egy művelődési otthon színjátszóinak nevelésére, erre a semmiféle anyagi előnnyel nem járó, fáradságos, de igen megtisztelő feladatra. Hogy miért közeledik e tekintetben is a falu a városhoz és hogy miért kell e közeledés ütemét megeryorsítani, annak magyarázatát így adta a fővárosi értekezleten a Bukarest tartományi Néni Alkotások Házának színházi szakelőadója, az amatőr színházi előadások színvonalát sürgősen emelni kell, máskénem közönség nélkül maradnak. Televízió nemsokára majd minden művelődési otthonban lesz, s ha a falusi színielőadások nem közelítik meg a televízió által sugárzott előadások színvonalát, mit sem használ, hogy a falubeli műkedvelők között ott van a sógor, a koma, a keresztlány és a szomszéd. A közepes színvonalú műkedvelő előadás már nem lesz vonzó. A hivatásos színház, a televízió, a rádió, nem is beszélve a könyvtárakról, mozikról, előrelendítik a népi színjátszás ügyét. Az igényesebbé nevelt új közönség viszont további fejlődésre ösztönzi-kényszeríti a hivatásos színészek mellett a műkedvelőket is. Ez a fejlődés dialektikája, és így mutatkozik meg gazdagodó életünknek ebben a parányi, mégis milliókat érintő veletében. BARABÁSI ERZSÉBET FALUSI PREMIEREK ELÉ MÁRKOS ANDRÁS öntőmunkás