Utunk, 1960 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1960-11-04 / 44. szám
8 W- UF W 1z éve állandó műsordarabja a leningrádi Juskin Színháznak Lev Tolsztoj tragédiája, az Ilő holttest. Aont most láttuk először, hét-nyolc évvel ezelőtt film készült az előadásról. De akárhányszor nézi meg valaki, mindig újabb és újabb mondanivalót, emberi mélységeket megragadó művészi szépségeket fedez fel benne. Ami első látásra futó benyomásként suhant el, másodszor megragad, s kiszínezi, elevenebbé, élőbbé teszi az életre szóló nagy élményt. Merem állítani, hogy az Élő holttest Tolsztoj legnagyobb drámai műve. Kérdésfelvetése, társadalombírálata itt a legélesebb, s világnézetének zavaró ellentmondásossága is ebben nyilatkozik meg legkevésbé. Más írásaiban, még drámáiban is, nagy művészi erővel ábrázolt társadalmi-emberi problémák mellett gyakran megszólal az új vallást alapító erkölcsprédikátor naiv hangja. A sötétség hatalmában is vannak lélegzetelállító drámai jelenetek, ott is erőteljesen kifejezésre jut Tolsztoj társadalombírálata. De míg abban a hangsúly a kapzsiság, a lukácsolás, a kapitalizmus szülte falusi erkölcsök leleplezésére esik, az Élő holttestben a társadalmi berendezkedés hazug volta, aljassága kerül pellengérre. Ott egy osztály, illetve egy réteg, itt a céhi rendszer. A sötétség hatalmában a méreg keverő Matrjonával, a cinkosává szegődött Akulinával s a vagyonért mindenre kapható Nyikitával — Tolsztoj a fiú édesapját, az istenfélő öreg Ákimot állítja szembe, aki a régi faluközösség feudális erkölcseit képviseli, akinek véleménye szerint a legfőbb, hogy a bűnös meggyónja vétkeit. A kapitalizmus erkölcsét nem egy haladóbb, hanem egy konzervatívabb világnézet álláspontjáról ítéli el, még akkor is, ha ez a bírálat ma is helyes és telibetaláló. I. Élő holttestben csak a vádbeszéd megrendítsen komor pátosza visszhangzik: kibírhatatlan az élet, csupa szenny és mocsok, s a fertőből egyénileg kievickélni nem lehet. Hogy miként lehet, azt maga Tolsztoj sem tudja, de járhatatlan, hamis utatsem mutat. Fegya Protaszov, az Élő holttest főhőse egy helyen így jellemzi saját helyzetét. ..A mi körünkben, abban, amelyikben én születtem, háromféle választás áll az ember előtt, csak három. 1. első: szolgáló pénzt szerez, növeli a mocskot, amelyikben él. Ez ellenszenves volt nekem, meg lehet, nem is értettem hozzá, de and a fő, ellenszenves volt. A második: széthányni ezt a rondaságot, ehhez hősnek kell lenni és én nem vagyok hős. Vagy a harmadik: elfeledkezni, inni, mulatni, énekelni. Ez az, amit csináltam Karenyin, a gyöngéd, figyelmes, de korlátolt Karenyin, az első típust képviseli. Egy kispolgár minden bizonnyal kiváló embernek tartaná: jámbor, istenfélő, önzetlen. Amikor Protaszov fiacskája beteg, Lizával, az elhagyott feleséggel együtt virraszt a betegágynál, vigasztalja őt, óvja a csüggedéstől. De, hogy az a világ, amelyben ő figyelmes és gondos férj jelöltként sürög-forog, igazságos-e vagy kiáltóan igazságtalan, hogyaz ember megbecsülésére vagy méltóságainak lábbal tiprására épül-e — ez a kérdés el sem jut Karenyin tudatáig. Fegya Protaszovban zseniálisan ábrázolta a XIX. század orosz irodalmából jól ismert fölösleges embert, aki azonban máár menekülni igyekszik osztályánál, fojtogató légköréből. Fegya Protaszov hátrafelé, Oblomovhoz kapcsolódik, de ugyanakkor elődje is Gorkij Tyetyerevjenek. Protaszov sorsának ábrázolásában a valóság és a művészi lelkiismeret arra kényszeríti Solsztojt, hogy messze meghaladja saját világnézeti korlátait. Már a kérdés felvetése sem egyéni, hanem társadalmi. Nem azon moralizál, hogy Protaszov miért iszik, miért keres feledést Masánál, a mezei virágként tinuló, egyszerű cigánylánynál, amikor családja, felesége és gyereke tan — hanem azt kérdezi: mi tette ezt a Protaszovot ilyenné, mitől menekül a borhoz, a cigánykórushoz meg léha barátaihoz? S a továbbiakban a kérdés kibontása és megoldása is végig társadalmi marad. Nyoma sincs itt kedvenc tételének, a ..ne állj ellen a gonosznak", végig azt látjuk, hogy a gonosz ezer alakban kisért, s igy vagy úgy szembe kell nézni vele, kitérni előle lehetetlen. Protaszov hiúem követett el látszat-öngyilkosságot, hogy Karenyin és Liza házasságát lehetővé tegye, hiába csapja be önmagát is, amikor különböző csapszékekbe, továbblengeti borbafelejtkező életét. Előbb vagy utóbb szembe kell néznie a társadalommal, amelynek hátat akart fordítani. Ítéletlen, hogy épp Artyemjev, a besúgó adja rendőrkézre. De a véletlen csak a szükségszerű megjelenési formája. Az élet és a művészi alkotás logikája megköveteli, hogy Protaszov válaszút elé kerüljön. Ha nem Iztyemjov juttatja ebbe a helyzetbe, baleset érhette volna, s kiléte a kórházban derül ki. vagy berúghatott volna úgy, hogy, rendőrségen ébred. Protaszovnak ahhoz, hogy típussá váljék, hogy a társadalmi mondanivaló a kérdésfelvetés színvonalán maradjon, föltétlenül el kell jutnia ebbe a helyzetbe. Ila az utolsó fordulattal Protaszov, anyngi kitérő után, nem lenne kényszerítve arra, hogy szembenézzen saját osztályának ítéletével, nemcsak, hogy nem lenne tragédia az Élő holttestbel, de hazugul ábrázolná az életet, mert azt a látszatot keltené, hogy a társadalomból el lehet menekülni, hogy az ember jól vagyrosszul, de egyénileg is megoldhatja a maga számára osztályának problémáit. Az már a cárizmusból, kizsákmányolok jogrendjéből, képmutatásából következik, hogy Protaszovot a bigámia okozójaként bűnösnek tartják, s a látszatöngyilkosság után az egyetlen kivezető útja a tényleges öngyilkosság. Fegya Protaszov különbözik a klaszszikus tragédiák hőseitől. Nem száll szembe a zsarnoksággal valamilyen nagy eszmény nevében. A XIX. század végének cári Oroszországában az uralkodó osztálynak nincsenek ilyen hősei. Zrinyi rokonságot azért még ő is tart a klassszikus tragédiák hőseivel, hogy becsületességét végig megőrzi. Még züllötten és toprongyosan sem hajlandó szövetkezni Artyemjevvel, hogy Karenyint és volt feleségét, lázát zsarolja. S a maga furcsa módján következetes és meg nem alkuvó is: amikor megtudja, hogy a bíróság legjobb esetben, is érvénytelennek mondaná ki Karenyin és Liza házasságát sőt visszarendelné volt felesége mellé, a kényszer hatására sem vállalja azt, amitől önként menekült: a jómódú, istenfélő életet, pontosan szervírozott ebédjeivel, hazugságaival és társadalmi érzelm ellenségével, az ideális tiszta asszonyt, aki hall, bekerülésével, jóságával csak megnehezítené az újbóli menekülést. Az elesettek bemutatásában Tolsztoj elődje Gorkijnak, aki zseniálisan ábrázolja őszinte vágyakozásukat a tiszta életre. Ennek a csíráit érezzük az Élő holttestben. A látszat-öngyilkosság mán, tényleges öngyilkosság így válik Protaszov számára gyáva egyéni meneküléskeresésből a következetesség pecsétjévé. S így nő Protaszov a maga gyengeségében, akaratnélküliségében is tényleges hőssé. A Puskin Színház előadása kitűnően példázza azt a nagy szeretetet, amellyel a szovjet művészek az orosz irodalom klasszikus alkotásai felé fordulnak. Egyben példázza azt is, hogy alkotó módon, szemléleti önállósággal viszonyulnak ehhez az örökséghez. A mondanivaló helyes értelmezésén túl, amely jelen esetben nem okozhatott különösen nagy gondot, a rendező V. P. Kozsics és J. N. Dauson, valamint a színészek javarésze számos új szitusér gazdagította az előadást, amely Tolsztoj szellemében ugyan, de már az előadóművészek szemléletmódját tükrözi. Köztudomású, hogy Tolsztoj színpadi alkotásaiban párját klkitárni tiszta műfajokat kreált. Tragédiáit elejétől végig mély zengésű komorság jellemzi, vígjátékai pedig (A felvilágosodás gyümölcsei stb.) harsányabbnál harsányabb ötletekre épülnek. Tolsztoj nem keverte a humort, az iróniát a tragédiával, mint például Csehov Puskin Színház előadásán mégis számos mosolygásra késztető jelenetet láttunk, különösen a Liza családját bemutató képekben. Azt jelentené ez, hogy a Puskin Színház hűtlen Tolsztoj szelleméhez? Szó sincs róla. A egész előadás épp arról győzött meg, mennyire mélyen átérzik s milyen híren tolmácsolják a nagy író csupán csak ■sejtetett gondolatait is. De ők, a szovjet rendszer gyermekei, már megengedhetik maguknak, hogy megfricskázzák az Inna Pavlovnákat s azokat a fontoskodó, pénzsóvár orvosokat, akiket Tolsztoj még haragos ecsettel festett meg. Vagy itt van egy másik példa: miután Protaszov elmondta a vizsgálóbíró előtt nagy vádbeszédét a társadalom jogi komédiájáról. Karenyin odamegy hozzá, kezet szorít vele. S tolsztoji szövegben a továbbiakban ez az utasítás áll. ..láza átmegy a szobán. Fegya mélyen meghajlik." A Puskin Színház művészei ezt a jelenetet úgy játszották meg, hogy amíg Fegya beszélt, jötteben-mentében a vizsgálóbíró asztala mögé került. A játékkal tehát már jelezték, hogy az igazi vizsgálóbíró Protaszov kellene hogy legyen. De megváltoztatták a szerzői utasítást is. Nem Fegya hajolt meg Liza előtt, hanem Liza válaszolt mély meghajlással Fegya főhajtására. Ez a kis hűtlenség — véleményem szerint — jobban, hívebben kifejezte a helyzetet. Tolsztoj mondanivalóját. Fegya mély meghajlása volt feleségének megbecsülését, esetleg bocsánatkérését fejezte volna ki, Liza meghajlása viszont a muszájból hőssé váló ember megnövekedését. V. P. Kozsics és A. N. Dausou rendezése külsőségeiben nem igyekezett modernizálni az előadást, s mentes volt a naturalista túlterheléstől is A mondanivalót kevés eszközzel és kevés mozgással de igen kifejező színpadi képekkel ábrázolta. Fegya Protaszov szerepében A. K. Szimonov, a Szovjetunió népművésze monumentális alakítást nyújtott. A két rendező és Szimonov szerepfelfogásának legszembeszökőbb vonása, hogy nem egy baráti társaságba, szerelembe, borba belefeledkező embert ábrázolt, hidalt nyilvánvalóan számos hálás színpadi lehetőséget rejtett volna magában ez a felfogás is. Ők a nehezebb megoldást választották, így fogták fel, hogy Protaszov minden egyes cselekedete harc a menekülésért Harc osztályával, csulladjával, Karenyinnel, Szászival, az élettel. Protaszovot már a színdarab elején a cigányoknál találjuk, itt mulat a kórussal. A rendező felfogása szerint azonban ittléte nem problémálkul. Pár elutasítja Karenyin, illetve felesége hívását, de valósággal beleborzong a maradásba, töpreng, vivődik. Nincs a magatartásában semmi elutasító magabiztosság. Másodszor, mikor sógornője, Szasa hívja haza barátainak köréből, felejthetetlen játékkal fejezi ki ennek az érzésnek a fokozódását. L így papírdarab összehajtogatásával magyarázza el Masának, hogy az emberek, akárcsak aaipírok, nem egyformák: van olyan, amelyet ötvenszer, százszor is össze lehet hajtogatni, van, amely másodszorra elszakad. .. miután Szasa elmegy, révedező szemmel, szinte öntudatlanul hajtogatja tovább a papírt. — Milyen is az én sorsom, mit akarok, mennyit bírok ki én? — kérdezi semmibe meredő tekintete. Amikor Abrezkov herceg jön, hogy a válást megbeszélje vele és Karenyin nősülési szándékát tudtára adja, „ beszélgetés után idegesen, kapkodó kézzel zárja be az ajtót s homlokához illeszti a kulcsot, mint egy pisztolyt. I hódosatbanmár eljutott addig a sejtelemig, hogy az ő útja csak öngyilkosságba torkollhat. Ettől fogva egész alakítása egyetlen vívódás az élni akarás és ennek megsejtett lehetetlensége között. Ez a dilemma kerül az alakítás középpontjába. Masa az élniakarás érzését erősíti, ösztönei is ezt diktálják, logikus pillanataiban pedig a kiúttalanság, a ránkó megalázás az öngyilkosság gondolatát táplálja. Csúcspontját ez a küzdelem akkor éri el, amikor megírja búcsútételét feleségéhez és Karenyinhez, s egy elemi erővel feltörő üvöltés az elsötétített színpadon jelzi, hogy nincs ereje az öngyilkossághoz. A drámai fortissimók után a kocsmákban tengődő élő holttest Protuszov beszélgetése feloldódást vált ki a nézőből. De a légkörben mindegyre villámok cikáznak. Az előadás ritmusa ettől kezdve egyre pergőbb, s a hős emberileg egyre nő egészen a tárgyalási jelenet tényleges öngyilkosságáig, amely a lecsapó villám hirtelenségével döbbent meg. Lehetetlen minden szereplő alakítását részletesen elemezni. Az előadás jellemzi a vonása, hogy nincsenek kis vagy nagy szerepek. Krimov a festő alig pár szaldós szerepében úgy adja tudtára Artyemjevnek, hogy Protaszov az életéről mesél, mintha azt mondaná: nagy dolog ez, egy magadfajta csirkefogó meg sem értheti. Egyetlen hangsúly hetekig ott vibrál az ember fülében. A Puskin színház előadása méltó Tolsztoj remekművéhez. Akárhányszor is látom még a darabot, mindig az ő előadásuk martul a mérce. PÁLL ÁRPÁSS ÉLŐ HOLTTEST I Il.lM.Mldl: vizsgálóbíró AZ IRODALOMTUDOMÁNY MŰHELYÉBEN Szovjet irodalom — ma és holnap Előző krónikánkban (Mi a szépirodalom?, Fiunk. (125. sz.) kísérletet tettünk arra, hogy a szépirodalom fogalmát körülírjuk, és e fogalom tartalmának változásait gyors vázlatban, körről kora nyomon kövessük. Ebben a nézetben a fejtegetés hangsúlya szükségszerileg a múltra helyeződött. A szovjet irodalomról, mint a szocialista világ és általában a forradalmi proletariátus irodalmának úttörő osztagáról viszonylag kevés szó esett. Inkább azokat a vonásait emeltük ki, amelyek ezt az irodalmat öszszekapcsolják az előző korok és társadalmak irodalmaival. Ez az indokolt és szükséges művelet azonban egyoldalú és csonka maradna, ám nem egészítenék ki forradalmian új vonásainak feltárására. Nézőpontunkat megváltoztatva, meg kell vizsgálnunk azt is, hogyan alakult át a szocialista társadalomban a szó művészete. Éspedig társadalmi funkciójában, a valósághoz való viszonyában, intézményi és szellemi életformáiban, esztétikai vonásaiban. Miután rámutattunk arra, hogy a szovjet irodalom is szépirodalom a szó történelmileg kialakult jelentésében, szólnunk kell arról, hogy mi a tartalmi köre ma, és melyek a már kirajzolódó határai és előrelátható változásai a közvetlen jövőben. Tehát az érdekel itt bennünket, hogy mit jelent a szovjet irodalom kifejezésében a meghatározó, megkülönböztető jelző: mi a szovjet irodalom? Erre a vizsgálódásra nemcsak az októberi forradalom negyvenharmadik évfordulójának ünnepi alkalma ad indítékot. A szovjet esztétika és irodalomtudomány néhány újabb teljesítménye is bátorít erre a vállalkozásra. Az irodalomtörténeti-és az esztétikáig Nemrégiben jelent meg a szovjetorosz irodalom történetének második kötete a Gorkij Világirodalmi Intézet gondozásában (Isztorija ruszkoj szovjetszkoj lityeratnii. Tom II. 1029—1911), amely a honvédő háború kezdetéig vezeti el a szovjet irodalom fejlődését az első kötet után, amely a forradalomtól az 1929-ig terjedő időszakot fogta át. Ennek a két kötetnek módszere és szerkezeti megoldásai különösen alkalmasak arra, hogy elősegítsék a történelmi anyag elméleti átgondolását. általános tipológiai következtetések levonásait Minden egyes kötetet a szovjet irodalom megfelelő korszakának szintézise nyitja meg, terjedelmes bevezetés formájában. Ezt monografikus fejezettek követik, amelyekben az ill'lő korszak legnagyobb írói kapnak helyet. Az első kötet tárgyaljai Gorkij, Szerafimiovics. Brjuszov. Illők. Bjednyij.Majakovszkij. Jeszenyin. Hagrizkij és mások életét és művét, a második kötetben, többek közt: Alekszej Tolsztoj, ki lehet Szergejev—Genszkij, Ilf és I Petrov. Mihail Koltov. Iszakovszkij szerepel. Nyilván a harmadik kötetre maradnak olyan nagy szovjet írók, akiknek életművében az utolsó két évtizedre esik a hangsúly (Fagyejev, Tvardovszkij, Ieonov, Tegyin stb.). Minden egyes kötetben külön fejezet foglalkozik a szovjet irodalom nemzetközi kapcsolataival, az irodalmi sajtó fejlődésével, s zárófejezetként az Irodalmi élet krónikájában az irodalmi közélet és intézmények anyagát kapjuk. Új, bővített kiadásban jelent meg G. Lomidzer érdekes könyve a szovjet nemzeti irodalmak kölcsönös viszonyáról, eszmei egységéről és sajátos vonásairól (Egyinistvo imnogoobrazie — Egység és változatosság. Szovjetszkij piszatelj, 1960). Ez a könyv kitűnő illusztrálása és kiegészítése Aragon szellemes megállapításának arról, hogy valójában nem egy szovjet irodalom létezik, hanem , ,litérat teres somiétiques“ — szovjet irodalmak, többes számban. Ez igaz abban a vonatkozásban, hogy a szovjet irodalom a különböző nyelvű szovjet irodalmak összessége, de azzal a nem jelentéktelen megszorítással, hogy mindezek az irodalmak szovjet irodalmak. A nemzeti sajátosságokat nem öncélnak tekintik, s mindinkább ,,nemzeti sajátosságukká“ válik az egységes szovjet gazdaság, -■g --séges szovjet ideológia és a közös feladatok alapján az egymáshoz való közeledés, a kölcsönös tapasztalatcsere és a kommunista ember nevelésének most születő új „hagyománya". Az irodalom és a művészetek általános kérdéseit tárgyaló számos újabb munka közül különösképpen említést érdemel Jegorov Iszkusztro i obscseszi retinája zsizny (Művészet és társadalmi élet) című könyve, amely Izehanov nevezetes tanulmányának címét felújítva, terjedelmes kötetben vizsgálja a művészet társadalmi szerepét, elsősorban a szovjet művészet anyagára támaszkodva. Ennek a felsorolásnak a végére odakívánkozik egy új könyv, amelyre már régen vártak szakemberek és mis barátok egyaránt: az Osznovi markszisztko-leninszkoj esztetiki (A marxista-leninisl.i esztétika alapjai), a párt története. filozófiai, gazdaságtani kézikönyvek típusához hasonló rendszerezés. .. marxista,leninista esztétika jelenlegi állapotának, eredményeinek és problémáinak nép'e.i-rít és egyben tudományos igényű összegezése. tudományos irodalom, még akkor is, Ha mint a mai szovjet irodalomtudomány és esztétika, következetesen és eredményesen törekszik „lépést tartani“ a fejlődéssel, szükségszerűleg ,,lemarad“ (persze, viszonylagosan), hiszen tárgya, amelynek egy adott pillanatban a lezárt történetét és állapotát kénytelen rögzíteni, nem áll egy helyt, szakadatlanul alakul és változik, fejlődik. A szovjet irodalomról, lényegéről, mai napjáról és kirajzolódó holnapjáról szóló elmélkedésekbe szükségszerűleg bele kell vonni a jellegzetes új műveket, s azokat a tudományos és közéleti vitákat is, amelyekre e krónikákban már nemegyszer történt utalás. Tervszerűség és spontaneitás Akár a társadalmi, gazdasági, kulturális fejlődés minden más viszonylatában, a szovjet irodalom fejlődésében is forradalmian új elem a tudatosság, a tervszerűség, a legjobb értelemben, vett irányítás. Annak az irodalompolitikának a, érvényesülése, amelynek, alapelvét oly világosan, a szabadság és szükségszerűség dialektikus egységében fogalmazta meg Lenin adara Zetkinnel folytatott beszélgetésében, az írónak teljesen szabadon, belső meggyőződése alapján kell alkotnia, de a párt nem hagytatja az irodalom egészének fejlődését a maga spontán menetére, hanem teljesen tudatosan irányítania, alakítania kell ezt a folyamatot a szovjet irodalom születését, fejlődését, nagy teljesítményeit, remekműveit és mai színvonalát el sem lehet képzelni a kommunista párt irányító és miliő munkája nélkül (Lenin 1905-ben írt Pártszervezet és pártirodalom című munkájától a Sz. M . K. IL-nak az irodalom és a művészetek kérdéseiben hozott határozatain át, egészen a irodalom szoros kapcsolatáért az élettel címen ismert pártdokumentumig és a szovjet párt és állam vezetőinek nemrégiben történt szívélyes találkozásáig a szovjet irodalom és művészet képviselőivel). Az irodalom pártvezetése formája, hozzátehetjük: kipróbált és bevált formája annak, ahogy az új társadalom a művészettel és az irodalommal szemben jogos igényeit érvényesíti, ahogy társadalmi rendelés eljut a művészi alkotókhoz. A pártvezetés biztosította tervszerűségből és tudatosságból fakadnak a szovjet irodalomnak olyan vonásai, mint a népi jelleg és a pártosság szerves összeforrása, a szocialista irodalom eszmei, ideológiai és esztétikai egységű, nem mint uniformizáló tényező, hanem éppen ellenkezőleg, mint a változatosság, a gazdagság, az írói egyéniségek szabad érvényesítésének nem .,határtalan“, de mérhetetlenül tág kerete. Ezeknek az irodalom és a művészetek sok évezredes történetében példátlanul új körülményeknek maga az irodalom tartalmi és formai alakulására gyakorolt hatásáról lesz szó a továbbiakban, nem a teljesség igényével, hanem inkább a jellegzetes példái, kiemelésének szerényebb módszerével. A szovjet irodalom „rétegei a z osztály társadalmak irodalmában, az antagonisztikus osztályok érdekeinek és nézeteinek megnyilvánulásával (osztály tartalom ), mint az irodalom kettészakadásának alapvető tényezőjével párhuzamosan az irodalom .,minőségileg“ is tagolódott a ,,kiválasztottakhoz“ szóló ,,magas igényű“ irodalomra és a másik végleten a nyílt vagy álcázott .,ponyvára“. Ehhez hozzá kell számítanunk azt az objektív körülményy, hogy a széles dolgozó tömegek anyagi nyomora és szellemi kisemmizettsége megfosztotta ezeket a tömegeket attól, hogy a haladó, de megformálásukban, tartalmukban igényes műveket élvezni tudják, feltéve, hogy az ilyen művek egyáltalán kezükbe jutottak. A szocialista társadalom beérése, tehát hozzávetőlegesen a 30-as évek eleje óta, a szovjet irodalomban elvileg lehetetlen az ellentétes osztály érdekek kiváltotta szakadás. Ennek korroráriuma: UTUNK