Utunk, 1961 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1961-01-06 / 1. szám
UTUNK ZIMÁN JÓZSEF 1enyeres bácsi ébren töltötte az éjszakát. Ideges volt, nem tudott aludni. A fiát várta. Laci tizenkét órakor ment el hazulról a plakátokkal, az enyves edényt is magával vitte, így volt megbeszélve. Elment, s az öreg nyugtalanul számlálta a perceket. Aznap este szokásuk szerint korán pihenőre tértek, csak Laci maradt fenn a konyhában, olvasott. Szeretett olvasni, féléjszakát is eltöltött egy jó könyv mellett. Kenyeres nénit hamar elnyomta az álom, az öreg rossz alvó volt. Nyitott szemmel feküdt az ágyon, elgondolkozva nézte a szoba mennyezetét, és hallgatta az ablak alatt elmenők lépéseit. Azzal szórakozott, hogy kitalálja, ki megy végig az utcán. Cinjük kopogásáról megismerte a szomszédokat. Megszokott sorrendben jöttek. Demeter Mihály, az öreg lakatosmester tíz óra után baktatott haza az iparosotthonból, ahol filkózni szokott. Utána a sarki trafikos, Schlézinger csoszogott el köhécselve az ablak alatt, s kevés idő múlva tőszomszédja, Crisan Pétre, is megérkezett. Kenyeres bácsi hallotta az utcaajtó nyikorgását, ugyanakkor az öreg falióra elütötte a tizenegyet. Crisan vasúti kalauz volt, és olyan pontosan érkezett haza, mint a gyorsvonat. — Tizenegy óra, és Laci még olvas...A lágy elaludt a fiú. és a villanyt égve felejtette — dörmögpont Laci nem olvasott, röpiratok voltak az asztalon, azt rendezte. Az ajtónyitásra felkapta a fejét, riadtan bámult az apjára, és olyan mozdulatott tett, mintha mindent el akarna tüntetni az asztalról. Aztán — mint a csínytevésen fogott gyermek — hátrasimította homlokára hulló haját, s kisfiús bocsánatkérés ült az arcán, amint az apjára mosolygott. — Mit csinálsz? — súgta az öreg, és közelebb lépett. Nem tudta levenni szemét a röpiratokról. „Munkások, dolgozó parasztok!“ — olvasta a nagybetűket. Szemüveg nélkül csak a vastag betűkkel írt sorokat tudta elolvasni: „Le a kezekkel a Szovjetunióról! Le a fasiszta háborúval! Pékét akarunk!“ A röpirat alá meg ez volt írva: „A Kommunisták Romániai Pártja Központi Bizottsága“. — Mi ez? — emelte fel a fejét, és érezte a kérdés sutaságát, hiszen mindent értett. Amint a röpiratokat nézte, eszébe villant, hogy a nyáron Bogdán Jani, Crifan Pityu és még néhány inas többször idejött Lacihoz, a kertben beszélgettek. És egyszer egészen véletlenül meghallotta, hogy Laci fasizmusról és osztályharcról beszél a fiúknak. Meg is kérdezte tőle: Mit akarsz ezekkel az iiuisokkal? — Olvasókért — válaszolt Laci, és a fiúk nem jöttek többet. Csak Bogdán Jani. Az továbbra is eljárt hozzájuk, könyveket hozott vagy vitt, s ha Laci nem volt odahaza, leült a konyhában, Kenyeres nénivel beszélgetett. A többiek azonban elmaradtak, és Kenyeres bácsi most megértette, miért nem jöttek többet. I s azt is megértette — vagy inkább csak érezte, — hogy miért van az a sok röpirat az asztalon, és mégis kicsúszott a száján a szó: Mi ez? Röpiratok . . . Plakátok ... A párt felhívása. És le? . . . Én? Hozzájuk tartozom, édesapám válaszolt Laci határozottan. Aztán megkavarta az enyves fazékban a csirizt, és folytatta a papírok rendezését. Izgatott volt, kapkodta dolgozott. Az öreg övezte minden mozdulatát. ,,Ez a fiú... az én fiam, előttem rejtegeti magát" — gondolta és keserű lett a szájaize. T bujkálsz előlem — súgta megsértve Nem bízol apádban? Negyven pszsrivezett munkás vagyok én, fiam, s mindig ott voltam ahol lennem kellett. Zaci gyámoltalanul állt az asztalnál, óvatlanul érte a szemrehányás, megtelt a szíve melegséggel. ,, Nem bizalmatlanság ez, édesapám ... Mi magyarázzam meg? ! Hadd csak, tudom én, mit gondolj " intette le az öreg —, ne beszéljünk róla, fel talál ébredni anyád. — Haragszik rám? Rosszat csinálok? folytatta a fiú engesztelő hangon, és szembefordult az apjával. — Emlékszik, "Még gyermek voltam, amikor a kezembe unta azt a kis füzetet, a kommunista dláh lányt? , J öreg szomorkásan elmosolyodott, felállt, félrehúzta a tűzről a csirizes edényt. . Pelnőttél, fiam, tudod, mi a kebcességed. Nem is azért szóltam, csak . . . összeszorította keskeny ajkát, felemelt egy röpiratot, ide-oda forgatta a szében, majd összehajtogatta, ahogy ana csinálta. — Kivel mész? Janival? — kérdezte egy kis idő múlva. Laci nem válaszolt, hát folytatta: Inas az még, fiam, és a mozgalom nem gyermekjáték! — Jani — csodálkozott rá a fia. Majd megértően mosolygott. — Derék, öreg inas az. — mondotta elismerően, és felvette a nagy kabátját. Amikor mindennel elkészültek, lábu mjhegyen osont ki a fia, hogy édesanyját fel ne ébressze. Az öreg a kapuig kísérte. Vigyázzatok magatokra — súgta búcsúzóul. Laci bólintott. — Lehet, keresni fognak — magyarázta csendesen. — Ne aggódjanak értem, még akkor se, ha nem jönnék viszsza idejében. — és nekivágott a fagyos éjszakának. Kenyeres bácsi hosszan nézett utána. „Bogdánék felé megy — gondolta, — úgy látszik, Janival együtt mennek“. Divatosan bezárta a kaput, visszacsoszogott a házba. Jókora bütyköt dobott a tűzre, ne hűljön ki a szoba, mire Laci visszaérkezik. Bebújt a dunyha alá, aludni akart, de nem tudott. Minden neszre felkapta a fejét, lélegzetét visszatartva figyelt. Gondolatban Lacival ment, lépésről-lépésre követte a fiát . . . Már Bogdánékhoz ért, és mennek is tovább, ha Jani elkészült . . . Biztosan elkészült és kinn várja Lacit a kapu előtt. Ügyes fiú, csak . . . inas még és az apja meg... Kenyeres bácsi a szakszervezetből ismerte a tagbaszakadt lakatossegédet. Nagy darab, erős ember volt Bogdán János, nem hiányzott egy gyűlésről sem, mégis, mintha ott sem lett volna. Félrehúzódott, mint akit semmi sem érdekel. Egyszer meg is kérdezte tőle: — Te János, neked nincs semmi mondanivalód? — Nekem? — lepődött meg Bogdán. — Egyetértek én az elvtársakkal, hát miért szaporítsam a szót? Egy alkalommal pedig — amikor a vasgyárban sztrájkba léptek az öntök — az utcán találkoztak. Bogdán teli zsák krumplit cipelt a hátán hazafelé. Nagyot nézett az öreg, amikor meglátta. ,,Ez már komoly dolog, a lakatosok is leálltak!" — Szervusz, János — köszönt rá. — Ti sem dolgoztok? Bogdán megállt, óvatosan maga elé eresztette a zsákot, aztán válaszolt. — Nem dolgozunk — nézett rá ártatlanul —, még én is otthon maradtam! — Hát ez derék — epéskedett az öreg. — Szép, hogy otthon maradtál. — Na ugye! — nevetett a behemót ember. — Lássa, milyen okos asszony az én feleségem. Vele beszéltem meg a dolgot, és úgy láttuk jónak, ha már sztrájk van, hát jobb, ha én sem dolgozom ... Mondott egy viccet Chamberlainről és továbbment. És bici mégis oda volt érte. ,,Jó elvtárs, kemény ember“ — mondta, ha szóba került. Kenyeres sokat adott a fia véleményére, s ez a kijelentése csak még jobban megzavarta. Máskülönben jó lakatos volt Bogdán, mestere a szakmájának. Odahaza is volt szerszámja, s ha ideje volt, olyan szép rózsákat készített — persze vasból, hogy csodájára jártak az emberek. Laci az ő keze alatt tanulta ki a lakatosmesterséget, s amikor betöltötte a huszadik évét, két szál rózsát kapott mesterétől ajándékba. Olyanok voltak azok, mint az igaziak. Az egyik teljes nyitású, a másik bimbó, szelíden bontogatta szirmait. Nikkelezett acéllapon feküdt a két szál virág, száraik egymásba fonódtak, mintha egy tőről metszették volna. Ilyen ügyes ember volt Bogdán János, az öreg mégis kiismerhetetlennek tartotta. A fiát, Janikát mintha keményebb fából faragták volna. — Vajon merre járnak? sóhajtott, amint idáig ért gondolatában. Újra kifelé figyelt, de semmit sem hallott, csendes volt az utca. Közben kitisztult az ég, s a telihold besütött az ablakon, sápadt fénye megvilágította a szobát. Az öreg sokáig elnézte alvó feleségét, apró ráncokba gyűrödött arcát, s arra gondolt, vajon mit szólna, ha tudná, hova ment a fia ... „Mit is mondhatna — tűnődött. Munkásember, hát ott a helye a többiek között. Az első sorban! Ahol mi álltunk, amíg fiatalok voltunk!“ Aztán meg az a gondolata támadt: jó lenne felébreszteni az asszonyt, és elmondani, hová és miért ment Laci. Szép csendesen elbeszélgetnének, amíg hazajön az ő nagy fiúk, mert Sárival mindenről lehet beszélni. Az idő is gyorsabban telne. De sajnálta felébreszteni, csak a tekintetével simogatta az arcát. Eszébe jutottak a munkanélküliség nehéz napjai. Hónapokig nem volt munkája, és Sári — mi isten tudja, honnan — mindég előteremtette, amire szükség volt. Mosott, vasalt az uraknak, hogy legyen kenyérrel." ni"S a cigaretta sem hiányzott, pedig máskor örökösen zsémbelt érte: — Már megint cigaretta? Telefüstölöd az egész lakást. . . És az is eszébe jutott — mert így, a nagy várakozásban, sokminden eszébe ötlik az embernek, — hogy kilencszázhúsz októberében, amikor sztrájkolt az egész ország, Sári akkor is mellette volt . . . Úgy biza, feleség — beszélt hangtalanul az alvó asszonyhoz, — az utcára mentünk, verekedtünk, mert jobban szerettünk volna élni, és nem akartuk, hogy háború legyen! A magunkfajta ember nem szereti a háborút, nincs kedve megdögleni az urak kedvéért — fűzte tovább a gondolatát, s maga előtt látta a menetszázadot, a felbokrétázott katonákat. Tizenötben vitték a frontra, Laci három hónapos volt. Az asszony nem kapott munkát, hazaköltözött az édesanyjához. Itt, ebben a kicsi házikóban talált rá, amikor visszakerült a fogságból. . . S most megint háborút akarnak az ufjak. Ezért ment Laci Janikával plakátot ragasztani. Röpcéket dugnak minden kapu alá, és reggel sokan elolvassák, megtudják az emberek, mire készül a fasiszta Németország . . . Felkönyökölt az ágyban, úgy nézte a feleségét. Sári néni csendesen aludt, nem tudta, mi történik körülötte. Az öreg falióra egykedvűen sétáltatta hosszú ingáját. Aztán kimérten ütött kettőt. „Két óra! — riadt fel az öreg —, s Laci nem jött még haza." Nyugtalan lett, nem bírt tovább az ágyban maradni. Óvatosan az ablakhoz csoszogott, félrehúzta a függönyt, hogy kiláthasson. Üres bérkocsi döcögött végig az utcán, a kocsis halkan dudorászott a bakon. Egyébként csendes volt az utca, tiszta az ég, aludt a város. „Rossz időt választottak, legalább egy kis felhőcske lenne, könyebben boldogulnának“ — aggodalmaskodott. Az is eszébe ötlött, vajon nem fagyott-e meg a csiriz a nagy hidegben? Egy ideig az ablaknál ácsorgott, hallgatózott, reménykedve várta, mikor hallja meg a fia jól ismert lépéseit. De csak az óra ütött megint, elütötte a hármat. A kályhához botorkált, megkotorta a hamut, fát dobott az éledő parázsra, majd az asztalnak támaszkodva várakozott. Nem tudott lefeküdni, ideges volt. Gyula után nyúlt, hogy cigarettára gyújtson. Keze rátévedt a vasrózsákra, és ő önkénytelenül Bogdán Jánosra gondolt, a másik apára. „Most ő is nyugtalankodik, várja a fiát. Csak ne történne semmi bajuk!“ — sóhajtott befelé. Mozdulatlanul állt, kifelé figyelt. Hallotta, vagy inkább csak érezte, hogy valaki megáll a kapu előtt. „Laci!“ — indult fel a lelke, és közelebb lépett az ablakhoz. Aztán megtorpant, már tisztán sudlotta a beszélgetést, de a hang idegen volt, s ez megijesztette. Óivtosan kilesett a függöny mögül. Hárman álltak a kapuban: egy rendőr és két civil ember. „Lacit keresik! — villant agyába a gondolat. „Lehet, keresni fognak, de ne ijedjenek meg, édesapám“ — jutott eszébe Laci figyelmeztetése. A rendőr az ajtót rugdosta, s az ablakon is zörgettek. — Sziguranca! Nyissák ki az ajtót. — kiáltottak be érdesen. — Ki az?! riadt fel az asszony. — Sziguranca ■— súgta az öreg. Azt hiszem, Ime't keresik. Nem tudom, hol van, és te sem tudod. Érted?! — Nem értem — hebegte az asszony, magyarázgatásra viszont nem volt idő. Kenyeres bácsi még örvendett is, hogy a felesége semmit sem tud a Laci útjáról. „De hol a fiú? Elfogták?“ — szorongott benne a féltés. „Nem, az nem lehet, akkor magukkal hozzák ezek a pribékek“. Ez a gondolat megnyugtatta. Újból zörgettek. Félrehúzta a függönyt. — Ki az, mit akarnak?! — szólt ki erélyesen, és felkattintotta a villanyt. — Nyissa csak ki az ajtót, majd megmondjuk! — válaszoltak kintről... A rendőr az utcán maradt, a civilek a házba mentek. Az egyiknek úgy tűnt, megnyerő az arca. A másik — hórihorgas, nyírott bajuszú, fekete ember — vidáman összedörzsölte tenyerét, mintha hazaérkezett volna. Apró egérszeme ravaszul pislogott az öregekre: — Jó meleg van. Éjjel is fűtenek? — Fűtünk. Meghűlt a feleségem. Valóban, Sári néni pirosra gyűlt arccal ült az ágyban, mintha láza lett volna, tekintete gyűlölködve követte a nyírott bajuszos mozdulatait. A fekete ember nem sokat törődött vele, körbesétált a szobában, és mindent megfogott, mindent felemelt, ami a keze ügyébe került. Aztán a konyhába ment. Laci ágya úgy volt, ahogy megbontották, látszott rajta, senki sem feküdt benne. — Hol a fia? — förmedt az öregre. — Nem tudom. — Persze, hogy nem tudja. És maga sem tudja, mama? Na, mondja csak . . . — Honnan tudnám? Maga hova járt huszonhárom éves korában? — A kurvákhoz — röhögött a másik. — A fia is oda ment, mi? Nem mondaná meg, hol lakik az a kis ringyó? Az asszony elfordította a fejét. — Azt sem tudja. Na, ne búsuljon, majd mi megtaláljuk! — Mit akarnak a fiammal? Nem csinált az semmit — fordult Kenyeres bácsi a simaképühöz. Az ráemelte a szemét, s az arca már nem volt megnyerő. — Hogy hívják? — kérdezte válasz helyett. Az öreg ismerte már az ilyen kérdéseket. — Kenyeres Károly asztalossegéd vagyok. 1877-ben születtem. — Arra feleljen, amit kérdek! — Mondtam már. Kenyeresnek hívnak — válaszolt higgadtan. — Mama, bújjon ki az ágyból szólt közbe a nyírott bajuszos. — Tessék, itt a bugyogója — röhögve szétteregette az elnyűtt ruhadarabot. Kenyeres bácsi elpirult, s kinyújtotta a kezét. Az asszony megelőzte. Leszállt az ágyról, nyugodtan elvette a nadrágot a másik kezéből. — Szégyelje magát! Az anyja lehetnék! A detektív meglepődve meresztette a szemét, aztán elkáromkodta magát. — Fogja be a száját, míg finom tagyok! — s a két öreget a sarokba állította. A házkutatást a nyírott bajuszú vezette. Letépték a papirfalvédőt, az ágyneműt szétdobálták, az asztalfiókokból,, a ruhaszekrényből mindent a szoba közepére szórtak, s úgy járkáltak a simára vasalt, tiszta fehérneműn, mint akiknek gyönyörűségük telik benne, hogy mindent összerondítanak. Mikor a konyhát is felforgatták, a nyírott bajuszú az asztalhoz ült. Az asztalon ott feküdt a két szál vasból készült rózsa a nikkelezett acéllapon. Azt is a kezébe vette. Szép munka — mondta elismeréssel. Mikor volt itt Bogdán János? — hunyorgott ravaszul, s körmével megpöccintette az egyik sziromlevelet. ,,Milyen ostoba volt — bosszankodott az öreg Bogdánra, — rávéste a nevét az acéllapra" . . . Bogdán? Nem, az nem szokott ide járni — mondta hangosan. — Tehát ismeri! — Egy ni, a szakszervezetből. — Ne dumáljon, tata! Maga idős ember, nem szép, ha hazudik. Mondja csak bátran, mikor volt itt Bogdán? Amikor a plakátokat hozta? Halvány mosoly suhant át az öreg arcán. „Hogy még Bogdán hozta volna a plakátokat?“ — gondolta. De tudnak róla, biztosan Jancsit is keresik. — Beszéljen, vén majom! Mit vigyorog? — türelmetlenkedett a másik. — Az én házamba semmit se hoztak! — szólt közbe az asszony határozottan. A nyírott bajusza ránézett, majd kényelmesen hátradőlt a széken, cigarettára gyújtott. A két öreg hálóingben, mezítláb állt előtte. Őket nézte. — Egészen jól mutatnak így kettesben röhögött. — Na, beszéljenek. Hol van a fiacskájuk? — folytatta, közben a családi fényképet kitépte a keretből, megnézte, mi van mögötte, aztán odadobta a többi lom közé. Az öregek hallgattak. — Nem tudják, mi? És Bogdán Jánost sem látták? Rendben van, majd eszükbe juttatom! . . . öreg, öltözködjék! — csattant fel a hangja váratlanul. — Maga velünk jön! Kenyeres bácsi felöltözött. Sári néni gondosan begombolta rajta a nagy kabátot, a kötött kesztyűjét is előkerítette, s szótlanul nyelte könnyeit. De amikor mindent elrendezett, nem bírta tovább, zokogva borult a férje nyakába. Az öreg megölelte. — Ne sírj, hamarosan hazajövök . . . Vigyázz magadra — mondta búcsúzóul. Keleten derengett az ég, amikor az utcára léptek, és ropogott a hó a talpuk alatt. Teherautó állt a szomszéd ház előtt, tele emberekkel; kabátjuk gallérját feltörve csendesen várakoztak. Néhányat a szakszervezetből ismert közülük, aztán egy barna fiút vett észre. — Janika! — ismerte meg, ahogy előbbre lépett. „Laci! Laci is itt van!“ — villant meg benne, s megállt egy pillanatra. — Gyorsabban, tata! — lódított rajta a rendőr, s az öreg a kocsi oldalának tántorodott. „Laci!“ — szorongott a lelke, s nem értette, miért nem látja fiát a többiek között. Kalapját leejtette, nem vette észre. Az emberek kihajoltak a kocsiból, hogy felsegítsék. Janika melléje szegődött, megfogta a karját, s a kabin mögé vezette. — Ide tessék állni, itt nem vág a szél. — Hogy kerültél ide, Jani?. . . — Az ágyból húzták ki, mint a többieket! — vágott a szavába egy nyurga ember. — Az apja helyett . . . Ezt a gyereket .. . A rendőr feléje fordult, a nyurga ember elhallgatott. Kenyeres bácsi most ismerte fel: Muresán Guszti volt, a vasas szakszervezet elnöke. A kocsi elindult, fagyos szél csapott az arcába. Muresán szorosan melléje állt, hogy védje a léghuzattól. Ő mind csak Lacit kereste. „Nincsen itt, nem tudták elfogni“ — örvendett a lelke, ahogy körülnézett, s derengeni kezdett benne a felismerés: ezek szerint együtt mentek, Laci és Bogdán János, az „öreg inas“. A rendőr a fejébe nyomta a kalapját. Az öreg rácsodálkozott, észre sem vette, hogy hajdanfőn van. Janika a karját fogta, hogy el ne essék, ha kanyarba fordul a kocsi, s a többiek is ott álltak körülötte . . .* tíz nap múlva hazaengedték Kenyeres Károlyt. Erősen lesoványodott, beesett az arca, s a bal karját nem bírta felemelni. Mégis vidám volt, amikor feleségét megölelte. Keményen állta a sarat, semmit sem tudtak kivenni belőle. — Tudod, ■'sári, az egész sziguranca őket nyomozta — kezdte, amikor leült az asztal mellé, közben a vasrózsát nézte. — Bogdán Jánost és Lacit keresték, de nem kerültek kézre — folytatta, s kezébe vette a két szál virágot. Iloszszan nézegette, majd, mint akkor éjjel, a nyírott bajuszú, megpöcintette körmével a sziromleveleket: — Acélból készült— mondta csendesen le, leszállt az ágyról, cipőbe dugta a lábát, kicsoszogott a konyhába. Lassan ment, nehogy feleségét felébressze s küszöbön megtör. Vas ró zsák IULIAN SURUGI rajzai CSÁVOSSY GYÖRGY HAZASZERETET Egy nyári est, egy ,téli reggel, olykor egy kóbor pillanat, mint gyűjtőlencse felnagyítja a rég megszokott tárgyakat. S elnézem századszor a várost, mely olyan sokat változott s hol mégis minden régi érték helyén van, hogy a megszokott vonalakkal beivódjék érzékeinkbe, s az anyag valósága, képe s az eszme mozaikját összeillessze, így hordom magamban e tájat, mely voltaképpen mindenem s futva a köznapok salakján sokszor számot sem adok róla, hogy mily döbbentőn szeretem. E föld morzsáit, porló testük anyagával kötik az ősök, általuk fűz vérünk a röghöz, nevükben vagyunk felelősök azokért, kik utánunk jönnek új, tiszta útján az örömnek. El-elnézem otthonomat, mely olykor büszkén ünnepel és restellem, hogy építésén, még oly keveset értem el. A szemlélődésből kitépem magam és ismét sietek, a köznapok rohammunkája mostan a hazaszeretet.