Utunk, 1962 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1962-01-05 / 1. szám

égevő KELEMEN LAJOSSAL is öt percig, de jó két hétig, vagyis több mint húszezer percig voltunk együtt a nyáron — éjjel-nappal. A sors úgy adta, hogy az ortopéd kórházban a lures műtörténész szomszédom lett. Persze, így — többnyire vízszintesen — más a „modell“, mint ahogy az ember megszokta az utcán, odahaza vagy a munkahelyén. Amikor a földszint­ről az emeleti kórterembe felhozták, kissé megillető­­ideig szótlanul nézte a mennyezetet. Később elmondta, mennyire irtózik minden környezet­­változástól. Vérbeli művész, tudós nem sokáig bírja a tétlen­séget. Az új körülmények között is azt cselekszi, amit ösztöne diktál: alkot. Amennyire csak testi és lelki erejéből telik. Néhány nap múlva már papírt és ceruzát kért. Felült az ágy szélére, megigazította paplanét fájós lábán, hátrasimította lobogó fehér haját, feltette pápaszemét, s kezdte fiatalkori emlékeit írni, nagy lendülettel, a nála megszokott életerővel. Hisz any­­nyi mindent kell még papírra vetnie . .. Bár akkor a derekam nagyon fájt, egy távolabbi üres ágyhoz vonszoltam magam rajzszereimmel együtt, mert sehogy se tudtam megállani, hogy lopva le ne rajzoljam ... Erélyes, szíjas alakját már egy éve nem látjuk a város műemlékei előtt, amint kipirult arccal, szen­vedélyesen magyarázza egy-egy öreg faragott kő történetét vagy emlékezik rég viselt dolgokról, de ugyanolyan lelkesen mesél új közönségének, beteg­társainak s a látogatóknak is. Az új „publikum“ munkás, paraszt vagy értelmi­ségi, aki betegsége révén a kórházba s az ő környe­zetébe került, ugyancsak nagy figyelemmel hallgatja. S az a beteg, akinek dirib-darab csontjai végül is egészségesre forrtak össze, s akinek már semmi porci­­kája sem fáj, hálás is az orvosoknak és az ápolóknak. De egy kicsit szeretettel gondol Kelemen Lajosra is, hiszen lelkiekben is gazdagodva megy haza és a mun­kahelyére. Erős humorérzéke a kórteremben sem hagyja cser­ben, és nagyokat hahotáz egy-egy fonák helyzeten vagy tréfás mondáson. Nem nagyon örvend ugyan, ha a ceruza hegye ki­törik, vagy ha oldalt fekve kanalával rosszul célozza meg a kompótos poharát, de talán „odakint“ mégis többet mérgelődött... Emlékszem, egyszer, úgy másfél évvel ezelőtt egy verőfényes nyári napon elszigorult arcát látva meg is szólítottam a Petőfi utcában: — Bosszankodol valamin, Lajos bácsi? — Hát hogyne bosszankodnék, amikor az előbb meg­állít egy hölgy, hogy mi is történt 1603-ban. Kezdem neki szépen magyarázni, s hát az első mondat után rögtön nem közbevág ő nagysága, hogy: „ó, nem kérem olyan részletesen, hiszen csak keresztrejtvény megfej­téséhez kell!“ Hát ne legyen erre mérges az ember? Látva, hogy itt csak a tréfa oldja fel a feszültséget, megkockáztattam a következőket: — Lajos bácsi, az évszámokkal én is hadilábon áll­tam, s csak egyetlen fontos évszámot jegyeztem meg: 113. E furcsa számon gondolkozni kezdett, majd meg­szólalt: — Látod, ezt én sem tudom... Mi is történt akkor? — Arra már nem emlékszem! A csattanó meglepte, de jól sikerült, mert hátrakapta a fejét, s úgy tört ki belőle a kacagás, mint a gyer­mekből. önagyságát pedig azon nyomban el is felej­tette keresztrejtvényestül. Most elmeséltem neki többek között ezt is, s ismét nagyot nevetett. Mert a közelmúltban történt dolgokat hamar felejti, de nem úgy a régieket. Irigyelni lehet ma is bámulatos emlékező tehetségét, világos monda­tait, tiszta beszédét. Már egy éve, hogy a kórház állandó lakója. Nyolc­vanötödik évének már a negyedik hónapját tapossa. De búcsúzáskor kihúzza magát, kacsint egyet, s hun­cut, diákos mosollyal mondja: — Azért sem hagyom magamat! Tiszta szívből kívánjuk, hogy gyógyultan, jó erő­ben, minél hamarább térjen haza és még sokáig ku­tasson, tanítson. És hogy ne hagyja magát. GY. SZABÓ BÉLA KORTÁRS NAPLÓJA Liszt Ferenc első kolozsvári hangversenyéről k­­étszeresen Liszt-év volt a tava­lyi. Születésének százötvenedik, halálának nyolcvanadik évforduló­ján ünnepi hangversenyeket rendez­tek. Lisztet idéző írások jelentek meg világszerte a Béke Világtanács által javasolt megemlékezések kere­tében. Ebből az alkalomból közöl­jük az alábbi, kiadatlan feljegy­zéseket. Liszt .1846 végén időzött először Kolozsváron. Nem sokkal azelőtt Temesváron, Aradon, Lugoson, Nagy­szebenben hangversenyezett. Érkezé­sének híre jóval megelőzte, s aki­nek lehetősége kínálkozott, igyeke­zett szeret ejteni és meghallgatni az akkor már európai hírű előadót. Gyulai Lajos több alkalommal is hallotta zongorázni őt. Először 1844 tavaszán Párizsban, majd később 1846 decemberében Kolozsvárt. Nap­lójában a zenekedvelő rajongásával számol be látottakról, hallottakról s első­sorban­­ egyéni érzéseiről. A kolozsvári hangversenyek során felelevenedik első találkozásuk em­léke. Utal is rá több alkalommal, s így az itteni hangversenyekről írot­tak előtt fussuk át a párizsiakról szóló érdekesebb sorokat. 1844. április 12. „ .. .De minek leg­inkább örvendek, az Liszt­nek meg­érkezése, ki négy nap múlva concer­­tet ad.” Április 17. „Tegnap Lisztet hallot­tam, a világ mostani első zongorá­­szát... Magyarjai (1840—44 között készült rapszódiái, B. A.) annyira tetszettek a párizsi közönségnek, hogy újráztatták, és ő fáradhatatla­nul, az egész estvér, egyes-egyedül osztatlanul dicsőítette. Se orches­­trum, se más közbe adatni szokott declamátiók, énekek és nyitányok nem voltak . .. Koszorúk hullottak minden felől tiszteletére. Szem- és alakjátéka valami különös, azokkal minden érzéseit kifejezi, mit játéka alatt érez, örömet, fájdalmat, re­ményt, vigaszt, bizodalmat etc ... Nagy mester és ritka tünemény a musikai világban.“ Április 21. „Csütörtökön megint jó napom (lesz), Liszt fogja adni má­sodik koncertjét.“ Április 26. „Tegnap valók megint Liszt második concertjén és nem győztem bámulni. Egyedül az egész estre, hihetetlen, hogy tudjon egy ember zongorán oly nagy közönséget szünetleni elragadtatások közt mu­latni, de ott van épen a rendkívüli talentumnak dicsősége. Magyarjait (rapszódiáit) újráztatták megint, és egy hang a földszintről Normát kí­vánt, annak is engedve Normából játszott, és így az indiscretus közön­ségnek is eleget téve, valóban fárad­hatatlansága is bámulást ébreszt. Koszorúk hullottak minden felől a jeles, szép és ifjú halvány (ábrázatú) művész tiszteletére.­­“ S ezek után hadd következzenek a kolozsvári hangversenyekről írott jellemzőbb részletek. 1846. november 29. „Mai újság sze­rint Liszt már Kolozsvárt van, hol különös nagy tisztelettel fogadták.“ November 30. „ ... Szeretném, ha Kolozsvárt Lisztet még ott kapnám, mit már alig hiszek. Párisban hal­lottam zongorázni... és nem győz­tem bámulni — már ezentúl nem lesz szükség Kolozsvárról eltávozni, ide is elvetődnek a művészek.“ Az előbbi sorokat még Marosné­­metin vetette papírra, a következő­ket már Kolozsvárt. December 3. „Itt most egyebet nem lehet hallani, csak Lisztet; az­­ európai zongorász (!) itt van köz­tünk ... Ma lesz harmadik és talán utolsó hangversenye, eszerint még elég jókor jöttem, hogy őtet is meg­hallhassam. Tegnap Enyedre várták, hol nem is szándékszik zongorázni.“ Korábbi élményei alapján előlegez egyet-mást az esti hangversennyel kapcsolatban............Szinte előre is megírhatnám, hogy el fog bájolni, hogy bámulni fogom, mert Párisban hallván, nem feledhetem azon be­nyomást, melyet bennem ébresztett, és hihetőleg ma is az lesz (az) eset, csak hogy zongorái nem lesznek oly jók és maga is nem fog épen úgy ma­gát felülmúlni igyekezni, mint tette azt a párisi nagy­közönség előtt. December 4. „Tegnap tehát hallha­tom megint Lisztet, ezen rendkívüli lángészt, csak azt bánom, hogy két első hangversenyén jelen nem lehet­tem. Valóságos ritka tünemény! Egy olyan, ki akár mire adta volna ma­gát, nagy lett volna abban. Ez a lángeszek tulajdona!... Én máshoz nem igen tudom hasonlítani, mint Paganinihoz. Századok eltelnek, míg ilyen emberek megint előállanak. Paganininak hangszere volt háládato­­sabb. Hegedű, mennyivel szebb a zongoránál. Párisban hallottam volt még Lisztet és tegnap egy oly darab­ját, melyet ott is hallottam, ti. Wil­­helm Teli nyitányát. de gyönyörű vala, de minden hangja, melyet elő­idézett. — Képe is érd[e]kes, kivált játéka alatt; minden ere mozgásban, minden ere zenél. Halvány arca, hosszú haja, ifjú volta nem kevésbé teszik érdekessé személyét. Kolozs­várt igen jól van fogadva és két el­ső versenyén 2.000 pengő forintnál többet kapott! A tegnapit és a jö­vőt [ti. hangversenyt] jótékony cé­lokra határozta ... Nagy fáklyás kí­séretekben részesült már kétszer mió­ta itt van, készül hallom egy lakoma is számára és sokan fogják kísérni Enyed, Szeben, Brassó, még talán Bukarestig is. Ha nyár volna, örömest odacsatolnám magamat kí­sérőihez, de december igen hideg em­ber ... A színház tegnap zsúfolva tele volt...“ December 6. „Tegnap adá Liszt búcsú-hangversenyét... pompáson játszott. — Kivált az utolsó darab­ja, egy feladott témára — lehető leg­nagyobb bravúrral volt játszva ...“ December 8. „ ... Liszt eddig elu­tazott, ma Enyedig, hol megígérte, hogy visszamenet hangversenyt fog adni. Onnan, Bukarest, Kiev és Stambul lesznek megállapodó he­lyei.“ S valóban, Enyedről Bukarest fe­lé vette útját, december végén, s január első napjaiban ott hangver­senyezett, majd Safi-in keresztül Oroszországba látogatott el. BENKŐ ANDRÁS GEDEON ZOLTÁN LISZT FERENC (Rézkarc) JÓ KÚT T­­avaszra ébresztett * csütörtök. Olyan jó meleg lett, a vere­bek mindenütt kiültek a háztetőkön. Paraszt­­ember lépett a könyv­tárba, azt hittem, beté­vedt. Sápadt volt, mint aki a telet átaludta, és le volt fogyva. Pantallót viselt, az ingét ünnep­­napiasan kieresztette, gyapjúmellény tartott mellében életet. A kór­házból jött át, ismert, azt mondta, hosszú idő után első próbálkozása a szabad levegőn. Ki­várta, míg mindenki vett ki könyvet, akkor közelebb jött. — Lássa, jobban let­tem. Már én is emlékez­tem rá, nehéz operá­ción ment át - télen szoktam vinni könyve­ket a betegeknek. Meglátta, hogy vala­ki tavaszi bárányokat terel az utcán, az ajtó­ba állt. — Bárányok?!... Ucu, ucu, ucu, ucu... — uj­jait mozgatta, mintha ablakot morzsolna köz­tük. Visszajött, megkér­deztem, adjak valami olvasnivalót? Keresőn szétnézett az állványokon. — Tudja mit adjon — szólt —, attól a falusi embertől valamit, aki írta A baltát. Letettem a kartoték­­lapokat, hogy csodál­kozzam. — Honnan gondolja, hogy falusi? Nézett, bocin jól hall, ilyent kérdek? — Csak egy falusi tudja úgy leírni — mondta. Magától értetődő volt előtte, hogy Mi­hail Sadoveanu, A bal­ta szerzője falusi em­ber. A könyvtár Maka­** renko-köre szín­darabra készült. — Lányok, ha az elő­adásnak sikere lesz, el­viszlek titeket ahhoz a házhoz, ahol Nagy Ist­ván a Kutyás asszonyt meglátta, és ahol a re­gény lejátszódott. A Szomszédság ne­vében címűben van a Kutyás ház, s ahogy én elképzeltem, a Téglás utca felé, baloldalt, egy nagy kert végében. Egy hónap múlva el is indultunk, őszi nap volt, a fecskék már el­mentek, de a külváros mégis meghitt, s olyan szép, hogy az ökörnyál is csodálkozik a levegő­ben. Lassan én lettem a Kutyás asszony, a lá­nyokhoz még gyűltek gyerekek, és néhány hancúrozó eb is hoz­zánk csatlakozott. Mikor a kicsi tornyos házat megláttam és megmutattam, a gyere­kek előreszaladtak, és üvöltöttek, mint az in­diánok. — Könyvtáros néni, tessék benézni, itt nin­csenek kutyák. — Ki tudja, hol van­nak azok már, kislá­nyom, azóta új kutyák születtek. A gyerekek be akar­tak menni, le kellett beszéljem őket. — Ne menjetek, nem tudom, most ki lakik itt, ellenben Piri elme­séli, ki volt a kutyás asszony. Piri jó előadó. Az össze­sereglett emberek mert mindjárt csődület támadt, könyvismerte­tőt hallottak a kutyás asszonyról, aki a vá­rosvégen lakott, bo­londnak tartották, mert kutyákat tartott, aztán a dolgozó asszo­nyok rábízták a gyere­keiket, míg szegényt ki nem kezdte a pletyka és a babona, s a gyere­keket az anyák már nem engedték hozzá, és ő ottmaradt magá­ban, mintha ki lenne fosztva. — Akkor még város­vég volt ez a rész, most új utcák nyíltak, új házakkal — mondtam a gyerekeknek. És a múlton gondolkozva, hiába akartuk, nem­ sikerült szomorúnak lenni. Szürke nap volt már­­cius ötdike. Meg­halt a Vidámság em­bere és annyi írás örök­ké derűs szerzője. A­­mikor az iparvágányok közt mentem, akkor hallottam a hírt. El kellett rántsanak, majdnem elütött a to­lató mozdony, úgy meg­dermedtem. Azelőtt nemrégen találkoztunk, a levegő is musttal volt tele, gurult át gömbö­lyűen a főtéren, mindig egymásnak mentünk, ő is sietett mindig, én is, még ezzel a találkozó­val volt tele a lelkem. — Még annyi monda­nivaló van bennem, elvtársnő. És írok ma­gáról is egy olyan port­rét, amilyent megérde­mel. Egy másik találkozó­ra emlékeztetett utóbbi mondatával, egy cik­kében igazságtalan volt hozzám, meg is mond­tam akkor: „Nagyon haragszom magára“. „Hogy azt írtam, hogy tömzsi?“ „Maga van olyan tömzsi férfiben, mint én nőben". Elka­cagtuk a haragot, él­veztem a humort ben­ne, és ő is kedvelte, hogy nem voltam soha búval bélelt. Elvitt ha­za, széjjelnézett, össze­szedte a könyvei kö­zül, amit csak tudott, hogy osszam ki a leg­szorgalmasabb olvasó gyermekeknek. Még egy német fordítást is adott, lefordították né­metre a Szél fúratlan nem indult, dedikálta, olyan örömmel adta. És most­­ egész nap az ő könyveit keresték az olvasók. Mind az volt a fejemben, tele­fonálok, hogy viszik a könyvét. „A Szél fúrat­lan nem indul címűt, Asztalos István elvtárs, elfújták a szelek. Mind kivették az olvasók.“ Kornyák József Egy könyvtáros naplójából UTUNK

Next