Utunk, 1962 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1962-05-18 / 20. szám
8 0 A Gazeta Literară május 10-i száma közli annak a jelentésnek a szövegét, amelyet az Írószövetség vezetőségének bürója terjesztett a vezetőbizottság április 25-i bővített gyűlése elé Szocialista időszerűség életismeret — új irodalmunk fejlődésének néhány kérdése címmel A lap röviden ismerteti V. Em. Gálán, Eusebiu Camilar, Titus Popovici, Şerban Nedelcu, Mihnea Gheorghiu, Veronica Porumbacu, Mihai Novicov, Nina Cassian, Teofil Buşecan, Dumitru Ignea, Mikó Ervin, Ov. S. Crohmălniceanu, Szemlér Ferenc, Francisc Munteanu, Al. Şahighian, Sergiu Fărcăşan, Dorel Dorian, Paul Everac Traian Şelmaru és Constantin Chiriţă felszólalásait is, valamint Mihai Beniuc zárószavát. A Képzőművészeti Alap fővárosi, Magheru úti termében néhány hete megnyílt az ötvenhárom grafikusművész munkáiból összeállított, Grafika hónapja című kiállítás. A Scinteia 5523. számában Jules Perahim, a művészet érdemes mestere írt Cikket a tárlatról. A valóságra tárt ablakoknak nevezi e grafikai műveket, melyek azonnali, agitatív jellegük mellett mind tartalmukban, mind pedig megoldásaikban időtálló, értékes alkotások. Jules Perahim a Grafika hónapját fontos művészi eseménynek nevezi, és javasolja e kiállítás állandósítását. Az Írószövetség kolozsvári fiókszervezete május 11-én vitát rendezett a riportázs és a közírás kérdéseiről. A vitaindító beszámolókat Ion Lungu és Baróti Pál, kritikusok tartották. Az eszmecserén felszólalt Mikó Ervin, Nagy István, Marton Lili, Balogh Edgár, Alexandru Caprariu, Kovács András, Aurel Rau, Dumitru Mircea, Herédi Gusztáv és Grigore Beurean; a vita tanulságait Teofil Busecan, a fiókszervezet titkára vonta le. A bukaresti Köztársasági Palotában május 6-án Topirceanu-emlékünnepélyt tartottak a költő halálának 25. évfordulója alkalmából. Horia Stancu Topirceanu életművéről beszélt, Costache Antoniu, a nép művésze pedig Topirceanuról szóló visszaemlékezéseit mondta el. A költő verseit neves művészek — Ion Fintesteanu, Gr. Vasiliu-Birlic, Ion Manu, Tanti Cocea, Cella Dima és mások adták elő. Az Igaz Szó szerkesztősége május 12-én találkozót rendezett a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola tanáraival és hallgatóival. A találkozón részt vett Bajor Andor, Hajdú Győző, Márki Zoltán, Papp Ferenc és Székely János. A kolozsvári Állami Bábszínház február 26. és március 7. között sikerrel vendégszerepelt Zilah rajonban a Vasilache la țară című darabbal, majd hazatérve hozzáfogott a Creangă Harap Alb című meséje nyomán írt bábdarab előkészítéséhez, melynek bemutatója május 18- án lesz. Az előadást Vasile Dan rendezi, a díszletek és a bábok Botár Edit tervei nyomán készülnek. A magyar tagozat ugyanekkor Méhes György Kolozsvártól a Déli-sarkig című, mai témájú darabját próbálja. D. Szabó Lajos vezetésével; a díszlet és bábtervek Balló Zoltán munkái Május 19-én tíznapos turnéra indul a tagozat Várad és Nagykároly környékére. Az évad végéig befejezik Bajor Andor Paródiák című, felnőttek részére írt darabjának próbáit.. Az előadást Sz. Kovács Ildikó rendezi. Az I. L. Caragiale Nemzeti Színház nemrég mutatta be Armand Salacrou Bulevard Durand című színművét, Al. Finti érdemes művész rendezésében. A díszleteket Ch. Bedros tervezte. A főbb szerepekben Costache Antoniu, a nép művésze, Nicu Dimitru és Geo Barton érdemes művészek, Gh. Cozorici, Raluca Zamfirescu meg Elena Sereda léptek fel. Jean Darcante, a nemzetközi Színművészeti Intézet főtitkára nemrég Bukarestbe érkezett. Jean Darcante egy hétig tartózkodik hazánkban, színielőadásokon, zenei bemutatókon vesz részt, és kulturális intézményeket látogat meg. A marosvásárhelyi Állami Bábszínház legutóbbi bemutatója Korosztyiljov Jajdeláj doktor című játéka volt; a darabot Antal Pál rendezte, a díszletek és bábok Haller József munkái, a zenét Csíky Boldizsár szerezte. A bábszínház május 9-től kezdve harminc napon át vidéken turnézik a Maros—Magyar Autonóm tartományban, a következő műsorral: Tolsztoj Aranykulcsocska, Mancsev Nyulak országa, Moliére Úrhatnám polgár, Predescu és Stroiescu Vasilache falun című darabjai, valamint a Ludas Matyi és a János vitéz felújítása. könyvkereskedés kirakatában el-helyezett könyv első hatása, azaz az első ismeretek összege, melylyel a járókelő találkozik: a könyv köntöse, a borítólap. Ismeretekről szóltunk, mert a borítólap nem pusztán kellemes és vonzó köntös, hanem egyben véleményt is mond a könyvről, jellemzi, ez a mű első megjelenése az olvasó előtt. Érthető tehát, hogy a borítólap számos kérdést vet fel, s a műbírálat keveset foglalkozott ezekkel a kérdésekkel. A legelső és legnehezebb probléma, úgy tűnik - legalábbis abból ítélve, hogy a kritikai gyakorlat éppen ezen a téren legtöbbször csak nagy általánosságban érvényes megállapításokra szorítkozott — a műfaj elhatárolása, sajátos jegyeinek meghatározása, csoportosítása. Az elméleti meghatározás fontossága, szükségessége ezen a téren — éppen a gyakorlat szempontjából — nyilvánvaló. Csakis a műfaj kötelező jegyeinek és lehetséges határainak a körvonalazása szoríthatja háttérbe azokat a sokszor nagyon is homályos, esetleg vitatható egyéni ízlésből fakadó szempontokat, amelyek nemegyszer érvényesülhetnek a borítólap-tervezés irányításában.kiindulópontunk természetszerűleg csakis az alapvető — közismert — gyakorlati szempont lehet: a borítólap szerepe, feladata. Említettük már, hogy a borítólap nem szorítkozhatik a könyv (még ha oly ízléses) csomagolóburkának szerepére; a fedőlapot, mint műfajt, mint képzőművészeti művet kezdettől fogva a könyv tartalma, mondanivalója szabta és szabja meg. Az első, reneszánszkori „borítólapok“ — a műfaj első alkotásai — tulajdonképpen címlapok voltak, melyek szövegük nyomdai alakjával, a betű típusával, a tördelés módjával, díszítőelemek felhasználásával végső fokon a mű bizonyos jellegzetességeit világították meg. Amint a nyomdatechnika nagyüzemivé és a könyv tömegcikké vált, megjelent a mai értelemben vett külső fedőlap, borítólap, pusztán hasznos tartozékként, mely megvédi az „árut“ a nedvességtől, a portól, stb. S mikor ily módon a borítólap használata általánossá vált, s mint ilyen, átment — hogy úgy mondjuk — a köztudatba, már magára vonta az alkotók figyelmét is. Így azután — a múlt század első felében — a képzőművészek kezében mintegy „kis plakáttá“ változott: kapitalista reklámeszköz lett. Idővel azonban a borítólap ismét törvényes jogaiba lépett, újra a könyv szerves részévé vált s megszabadult a könyvgrafikától idegen jegyektől. A borítógrafika ma is megőrzött néhány, a plakátgrafikával közös vonást. Mindkettőt összefűzi az egyetlen kép, egyetlen ábrázolt motívum alkalmazása — takarékosan igénybe vett kifejezési eszközökkel. Ez a közös vonás más alkotásokban is jelentkezhetik, szinte minden olyan műben, amely jelképes beszédre törekszik. Ezen az alapon azonban nem érthetünk egyet Eugen Iacobbal, aki a borítót „sajátossága tekintetében a plakátgrafika és a színházi díszlet között" helyezi el. (Contemporanul, 1961. 37-es szám). Magában véve az a tény, hogy mindkét műfaj, amelyre itt utalunk, „a figurális képet szöveggel fűzi össze" és „élénk és kifejező színeket használ" (ide sorolhatnék a freskót és az ipari grafikát is) még nem bizonyítja meggyőzően a feltételezett közeli rokonságot kettőjük között. Hiszen nem az említett kifejezési eszközök hasonlósága szabja meg a plakát, illetve a borítólap sajátosságait , hanem azok a jegyek, amelyek sajátos — különböző! — feladatukból következnek. Először is a plakátgrafikus bizonyos határidőhöz kötött, múlandó érvényességű művet készít — míg a borítólap érvényessége ilyen értelemben nem fűződik határidőhöz. A plakátfestő egy bizonyos gondolatot, mozgósító jelszót ragad meg oly módon, hogy a szavakban kifejezhető gondolat mintegy azonosuljon a grafikai megoldással, hogy szinte fedjék egymást, azazhogy a grafikai tolmácsolás a mondanivaló sűrített és közérthető kifejezése legyen. S még hozzá kell tennünk: a plakátnak bizonyos távolságról kell hatnia; a plakát az utcakép szerves része; a plakátművészet, noha nemegyszer alkalmaz nyomdai eszközöket, eljárásokat, távol áll attól, amit könyvszerűnek nevezhetnénk. A borítólap egészen más természetű kérdéseket vet fel. A grafikus ebben az esetben tulajdonképpen mintegy szerkesztői munkát végez, hogy eljusson a könyv tartalmának kifejezésére legalkalmasabb művészi ötlethez, grafikai képlethez, megoldáshoz. S még azt is hozzá kell tennünk, hogy a borítólap-tervezőnek távolról sem az a feladata, hogy alkotásával „megállítsa“ az utcán siető járókelőt: ezt a szerepet úgyis csak a kirakat összképe töltheti be. A borítólapnak, éppen ellenkezőleg, közelről mondhatnék: meghitt közelségről kell hatnia; a borítólap bensőséges „párbeszédet“ folytat azzal, aki a könyvet a kezébe veszi... összegezésképpen: a borítólapnak az olvasás vágyát kell felszítania; ebből a szempontból tehát vizuális propagandaeszköz. A borítólap készítője arra törekszik, hogy szűkszavúan, röviden, de velősen, érthetően és magvasan, a szintézis erejével tolmácsolja a könyv sajátos tematikáját és alaphangulatát, kifejezze a mű és a szerző fővonásait — akárcsak a könyvillusztráció általában, így tehát a borítólap a könyv hangulatának tükrözése és jelképes jellemvonásainak ábrázolása közötti skálán mozog (a grafikus művészi felfogásától függően) és amikor szükség van rá, a műnek mintegy röpirata, manifesztuma is lehet. A figurális megoldástól kezdve a fotomontázsig vagy a dekoratív (betűkre épített) változatig a grafikus sokféle módon készítheti el a borítót. A figurális borítóról írtak viszonylag a legtöbbet, és elvszerűen írtak róla — mint például Anca Arghir Az olvasás a borítólapnál kezdődik című cikkében. A dekoratív (betűre épített) borítóval elég keveset foglalkozott a műbírálat. Az elmúlt években számos olyan fedőlap jelent meg, amely a dekoratív fedőlap végtelen lehetőségeit jelezte — még a figurális fedőlappal szemben is. Ilyen fedőlapokat készített például Ion Petrescu (Eusebiu Camilar: Negura), Petru Vulcanescu (Horia Panaitescu: Ardeni), Ion I. Mircea (Marin Preda: îndrăzneala), Molnár József (Hertha Ligeti: Die Sterne löschen nicht aus). Nem kétséges, hogy a megoldásnak ez a módja sokkal nehezebb, mint a könyv illusztrálása valamilyen banális képpel, amely nemcsak, hogy esetleg egy egész sor címhez egyformán illik, de sokszor nem is tekinthető egyébnek, mint ilyen vagy olyan témához készült tanulmánynak vagy vázlatnak. A könyvesboltok kirakatai vagy az utcai könyvárusok asztalai meggyőznek arról, hogy ebben a műfajban is egyre következetesebben érvényesül a szocialista realizmus. Az eredmény még korántsem kielégítő, de grafikusaink és könyvkiadó szerkesztőségeink is egyre következetesebben törekszenek arra, hogy a borítólapon felhasznált betűk és díszítőelemek minél hatásosabban ötvözzék egybe a könyv tartalmát. Más szóval: a művészetnek ebben az ágában is örvendetes nyomatékkal kerül előtérbe minden szocialista realista alkotás közös problémája: a forma és a tartalom egysége. Egyes grafikusok megkísérlik a könyv hangulatát tükrözni. Erre törekedett például Petru Vulcanescu az Alecu Iván Ghika Ieşire din apocalips című könyvének borítólapján. A „Ieşire“ (Kiút) szó fekete alapon piros színben jelenik meg, míg a szöveg többi része izgatott dinamikájú, ciklámen színű betűkből áll. Több ez, mint egyszerű címtolmácsolás; kísérlet arra, hogy a betűk mintegy fogalmakat jelképezzenek, testesítsenek meg; az alap és a betűk vonal-, ritmus- és színbeli kontrasztja sikerrel tolmácsol bizonyos — talán nem éppen pontosan körülhatárolt — ismereteket a vásárló számára még ismeretlen könyvről. Pop Silaghi Vasile kolozsvári grafikus egyes munkái ugyancsak figyelemre méltók. Haralamb Zincă Harctéri naplójának dőlt H-betűje — mint karjaival az égbe markoló hatalmas antenna — teremt a világ többi részével kapcsolatot. A betű megelevenedik, már nem pusztán grafikai utánzata a nyomdai betűnek — érzések és gondolatok hordozójává vált. Sziszikov Szabad szél című regényének borítólapján grafikusunk ugyanezen a vonalon halad viszont a Zaharia Stancu Zivatar című művét díszítő borítólap kellemes összhatása ellenére — csak általánosságban illusztrálja a címet anélkül, hogy - mint előbb említett munkáiban — az író mondanivalójának lényegét próbálná kifejezni" Abodi Nagy Béla Harry Bloom Epizód című regényéhez készített, magában véve érdekes borítólapjáról is elmondhatjuk, hogy az alappal színbeli ellentétet képező szabálytalan függőleges vonalak talán sok egyébfajta írást is díszíthetnének. Szilágyi András Gyalogszerrel című riportkötetéhez Deák Ferenc készítette a borítólapot. Ez is egy még kevéssé beérett gondolat, ötlet megvalósítása. Távol áll attól, hogy közelebb hozza az olvasót a könyv tartalmához — holott a borítólapok célja kétségtelenül éppen ez volna. Nagyon röviden számba vettünk is itt néhány, az utóbbiidőben megjelent nem-figurális borítólapot Azonban már ebből a rövid számbavételből is kiderül, hogy a grafikának ez a műfaja kétségkívül gazdagodik, fejlődik, a gyengeségei pedig szinte kivétel nélkül abból származnak, hogy az alkotók nem mindig tartják tiszteletben a borítólap műfaji sajátosságait. A műfajban kísértő buktatót az tartja fenn, hogy grafikusaink e téren nemegyszer a kisebb ellenállás vonalán haladnak, megelégszenek a cím egyszerű illusztrálásával, nem törekszenek arra, hogy — saját eszközeikkel —a cikkünk elején tárgyalt értelemben) az író társszerzőivé váljanak; nem törekszenek arra, hogy a maguk eszközeivel fejezzék ki mondanivalójukat a műről... márpedig alkotásról csak abban az esetben beszélhetünk, ha az alkotó állást foglal munkájával. S ma már senki sem kételkedik abban, hogy a könyvgrafika, a borítólap-tervezés: művészet, alkotás. Ezen a téren tehát az eddiginél sokkal nagyobb erőfeszítéseket kell tennie a művésznek, a szerkesztőnek és nem utolsósorban: a műbírálónak, akinek fontos feladata, hogy — a termés alapján — szenvedélyesen és elvszerűen vizsgálja e műfaj kérdéseit, és ezzel támogassa fejlődését. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a fedőlap — kirakatban, magánkönyvtárban vagy íróasztalokon — nagy szerepet játszik a tömegek művészi ízlésének nevelésében; a műbírálat részéről már ezért is nagy figyelmet érdemel. HANS LOEW FORUM Könyvek köntöséről In .Az elfelejtett ember Mit mondott IC utazón' (Folytatás a 7. oldalról) dáját, de sehogy se talál bele a gomblyukakba. Most már őt is rázza a hideg, Tatjana Grigorjevna annyira megdermedt, hogy mozdulni sem bír. Hogyan is állhat úgy, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Az ő helyében mi már százszor is kirohantunk volna a folyosóra. A tanárnő óvatosan lépked, mintha nem padlón, hanem törékeny, csúszós jégen járna. Egész testével az ajtónak dől. Az ajtó hirtelen, zajtalanul kinyílik és tárva marad. A félhomályos folyosón magas, erőteljes férfi áll hosszú katonaköpenyben, tömött hátizsákkal. A férfi ide-oda nézeget, különösen ingatja, rángatja jobbra-balra a fejét. Amikor felszegi, akkor is apró remegéssel tovább mozog a feje. Reszket, felemelkedik, s megint hol az egyik, hol a másik oldalra billen ... Még akkor is, amikor a tanárnő átöleli a nyakát, feje kiszabadítja magát az erős kezek szorításából. Csak most, hogy a tanárnő a katonához simul, kezdjük lassan megérteni: az, akinek olyan görcsösen rángatózik a feje, nem más, mint Mihail Jefimovics. — Légnyomást kapott — suttogjuk rémülten magunk között. Mihail Jefimovicsot nemcsak légnyomás érte, üresen himbálózik a bal kabátujja is. Csak egyik karjával, a jobbal szorítja magához a tanárnőt. Hogyan fog majd ezután egy kézzel fizikai kísérleteket végezni? Mihail Jefimovics egészen fekete, mint az üszők. — Megégtem, de nem égtem el... életben maradtam — mormolja. Pedig milyen csengő hangja volt bevonulása előtt! Tatjana Grigorjevna már nem próbálja visszatartani férjének ideoda rángatózó fejét. Az üres kabátujjat simogatja és gyűrögeti, mintha az ép kart akarná megtalálni benne. — Boldog vagyok, Misa — ismétli szüntelenül. — Nagyon, nagyon boldog vagyok... Hiszen tudod! — Igen, Tanyácska, tudom ... A magas fekete katona gyámoltalanul elmosolyodik. Sok-sok különös, apró mosolyra bomlik a mosolya. Bizonyára így mosolyogna egy darabokra tört tükör ... — Órám van. .. Azonnal befejezem ... Azonnal... Várj egypercet ... De a tanárnő nem siet. Csak áll és gyömöszöli az üres kabátujjat, mintha abban reménykedne, hogy élettel tudja megtölteni.... A szemét nem veszi le a férjéről, lassan hátrál az osztály ajtaja felé. Az egész osztály, engem kivéve, a padokban ül. Mintha a szél seperte volna el őket a küszöbről. És a sapkákat is, azokat is mintha a szél tépte volna le a fejekről. Tatjana Grigorjevna észre sem veszi, hogy fedetlen a fejünk. Úgy jön be fehéren, hidegen, mint valami gép. Amikor megáll asztalkája mellett, fagyos, hólepte nyírfácskára emlékeztet. A fedetlen fejeket csípi a hideg. Én most olyan nagyon szeretem a tanárnőnket, mint még sohasem. Szereti őt az egész osztály, bár még csak tél van és nem tavasz. — „Tagyengéden tanárnőnk nyacska“, szomorúan és visszhangzik fülünkben számunkra új neve. — Te mit keresel itt? — Tatjana Grigorjevna nehezen ismeri fel az osztályt, a padokat, engem. — Aha — emlékszik vissza, hogy miért is álldogálok a táblánál. Lassan járkál a padsorok között. Lába alatt nyikorog a padló. Keményen lépked a durva nemez férficsizmában. — Nos, eszedbe jutott, mit mondott Kutuzov? Hangja nyugodt, tiszta és erélyes. Mindig ilyen a hangja a mi szigorú Tatjana Grigorjevnánknak. Csak keskeny szép szeme keskenyedik el még jobban. Pilláin két könnycsepp rezeg. Szuronyhegyként, kitartóan és bátran csillognak. Éles fényük a lelkünk mélyéig hatol. Tekintetétől melegem lesz. Az egész Osztályt valami érthetetlen, izgalommal telített melegség árasztja el. Most már nagyon jól tudom, mit mondott Kutuzov. Legyőzzük Hitlert — ezt mondta Kutuzov tábornok. Nem mondhatott mást! Tatjana Grigorjevna bólint, hogy üljek le. — Győzünk — ismétli kiegyensúlyozott hangján, amely oly megnyugtatóan hat ránk. .. . Csak egy dolgot furcsállok, mert nem csodálkozott azon, hogy te mint egy évszázadot tévedtem, Ipóleont felcseréltem Hitlerrel, olyasmit adtam Kutuzov táborno szájába, amit ő sohasem mondott. SZOBCSÁK TERÉZ fordítása