Utunk, 1964 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1964-01-03 / 1. szám
UTUNK3 Anti megkésve érkezett haza. Csizmájára hatalmas sárpapucs rakódott, ruháját átjárta a levegő nedvessége. Kénytelen volt már künn a mezőn kigombolni a kabátját, mert izzadt a bőre, hevítette a forróság, viszketegség kínozta. Sietve átöltözött, száraz ruhába bújt, és ő is iparkodott fölfelé a kultúrotthonba. A teremben egyre gyűltek a férfiak és asszonyok. Fekete kucsmák emelkedtek ki a padsorokat ellepő sokaságból, s a levegő fölmelegedett az emberi testek sűrűjétől. Az ajtó pedig egyre újabb és újabb csoportokat bocsátott be. Bent a teremben, az elnök felbukkanásakor, mindenfelé karok lendültek föl a levegőbe, integettek neki, lebegtek, mint valami ernyedt szárnyak: — Ide-ide, elnök elvtárs! — Mellettünk még van három hely, Bálla Anti! — Errefelé, hé! Helyet tartottunk neked! Be akart furakodni abba a sorba, mely éppen a szeme előtt nyúlt keresztül a széles termen, teli férfiakkal és nőkkel. De megragadta valaki a kabátszárnyát, s mindjárt a sor elején lenyomta egy üres székbe. Néhány hónappal ezelőtt, amikor a lovak egy csoportjának áruba bocsátása körül zajlott a falu, a kultúrotthon igazgatójának sikerült megmentenie néhány csengettyűt az eladásra szánt állatok nyakáról. Még válogatott is a Dobál engedélyével, kipróbálta a hangjukat, csilingeltette őket a füle mellett. Ama csengők egyikét valaki most erélyesen megrázta a leeresztett, néha hullámzásba dagadó sötétvörös függöny mögött. Az összes csengettyűk közt ennek volt a legélesebb hangja, épp alkalmas a kultúrelőadások vezénylésére. A hang betöltötte a termet, izgalomba hozta a várakozókat. A csengő biztatására néhány taps is fölcsattant itt-ott. — Mindjárt kezdődik! — suttogta Anti közelében egy asszony, egész arca átszellemült a várakozás izgalmától. — Ez csak az első! Várd meg a harmadikat! — hűtötte le a szomszédja. Bálla Anti oldalt sandított, nézdelődött, tájékozódott a szomszédjai közt. Olykor keményen megszorított egy-egy feléje nyújtott kezet. Ezek a kezek nem ismertek akadályt. Akár három ember fejét is félretolták, hogy elérjenek az elnökhöz. Kérdések röppentek feléje. A szavak mintha fülét ráncigálnák, cibálnák, egyszer jobbról, máskor balról. Míg aztán felbukkant a fal mellett tolongók közt a Fekete Tamás feléje törekvő alakja. Furcsa volt és jellegzetes, amint utat tört magának. Széles vállával csak billentett egyet, s máris rés támadt a sokaságban. Persze ő meg sem tántorodott. Egész az Anti közelébe furakodott, s a fejek fölött, a reája szegeződő figyelem közepette odaszólt neki: — Gyere, Bálla elvtárs. Elöl, a második sorban tartottak fenn helyet neked is. Az megrázta a fejét. Nem, nem megy. Jól érzi itt magát, már meg is melegedett alatta a szék. Ez a hely a hatodik sor szélén, a fal mellett szorongó fiatalabbak közelében teljesen kielégíti. Persze, ezek a fiatalok talán akkor sem helyeznék le az ülepüket, ha üres padsorok hívogatnak. Kedvükre van a tolongás, hisz ilyenkor legény és leány észrevétlenül összedörgölődhetik a zsúfoltságban, kemény, ruganyos mellek feszülnek a férfiházakhoz, gyújtják a vért. Harmadszor is csilingelt a csengő, s a zsuzsmatolást akárha korbáccsal riasztotta volna szét. Nagy csikorgások-nyikorgások közepette húzták, rángatták a gyér szövésű vörös függönyt. Kitárulkozott a színpad a nézők előtt. Anti még egyszer körbe hordozta szemét, keresett, nézett, kutatott valakit, most már nyíltan, leplezés nélkül. S egyszerre heveset dobbant a szíve. Kissé hátrább, a fal mellé préselődve, észrevette a Kocsis Vilma hosszúkás, olajbarna arcát. Fekete haja dús koronaként fénylett a rávetődő lámpafényben. Az öröm fellobbanásában inteni akart a lánynak, észrevétetni magát. De annak figyelme másfelé kalandozott, Antinak úgy tűnt, a színpadot nézi mezőn. Ettől a pillanattól kezdve furcsa türelmetlenség vett rajta erőt. Folyton hátra szeretett volna fordulni, s nagy megtartóztatásába került, hogy ne tegye. Izgett-mozgott a helyén, a mellette elhelyezkedők ugyancsak szorultak, préselődtek, hogy helyet biztosítsanak a fiatalember mozoghatnékjának. Amint szétnyílt a gyér szövésű függöny, a színpad sarkában hegedűjével rázendített egy szál muzsikus. Az ünnepi alkalomra az is alaposan kicsípte magát. Legfeltűnőbb volt rajta a fekete szalagból kötött régimódi csokornyakkendő, mely ingének szétálló gallérja alól fityegett. Antinak nevethetnékje támadt a látványra. Annál is inkább, mert a nyakkendő viselője zord arcot vágott a sarokban. A kíséret nélküli hangok árván, siváran nyekeregtek bele a teremben támadt csöndbe. De alighogy rángatni kezdte a zenész a vonót, máris kidobbant a kulisszák mögül az első táncospár, s nagy ugrással, hatalmas lendülettel a színpad kellős közepén termett, villanásszerűen gyakroztak máris a lábak a ferdén odavetődő fényben megmegcsillantak a fényes csizmaszárak. Már a második, harmadik pár is ropta. Csattogtak a deszkák, forgószél kerekedett és langyosan meglegyintette az első sorokban , pé két A színpad benépesült. Dübörgés, dobogás lett úrrá a termen. A tanítónő olykor elővillantotta szemét a kulisszák mögül, belefeledkező merev figyelemmel kísérte a párok forgását, az előre beidegzett mozdulatokat, s maga is taktusra égetett fejével. árva hegedű hangoskodása elveszett égásban, döngésben, zajban, a színmorajló dörejekben. A leányok mind a Részlet A vizek letisztulnak című regényből, gyorsabban forogtak, mint megannyi megpörgetett orsó; a legények, magasba emelve párjuk kezét, gyöngéden, vigyázva keringették őket, majd nekiguggolva és magasba szökkenve, akárha acélrugó lökné testüket, csapkodták tenyerükkel a csizmák kemény szárát. Ment minden, akár a karikacsapás. A kulisszák mögül figyelő tanítónő vékony szája körül megelégedett, halvány mosoly jelent meg. Anti előrenyújtott nyakkal figyelt. Szemét a belefeledkezés ámulatával meresztette a boszorkányos sebességgel váltakozó csizmaszárakra és a széttáruló szoknyák alól kivillanó testszínű harisnyákra. Alig ismert egyet-kettőt az ügyeskedő fiatalok közül, hiába leste a fényben és árnyékban váltakozó arcokat: ez már a következő nemzedék, azután serdültek föl, hogy ő, apja kíséretében, elindult a szakiskola kapui felé, nyikorgó vasfülű ládikával a kezében, nehezen cipekedve. Új, ismeretlen világ tárulkozott ki előtte a színpadon. A régi falunak már csak az elmosódó, egyre halványuló képe kísértett körülötte, kép, amelynek színei és formái mind mélyebbre merülnek a tovatűnő esztendők tavában; új emberek, új fiatalok serdültek bele az életbe. Számítgatta magában, idestova már második hónapja, hogy életének útja visszatorkollott szülőfalujába, de a változott falut, gyermekkorának egykori szomorú-bánatos színhelyét még mindig nem bírta teljesen megismerni. Még az embereket sem vette mind számba, csak lassanként ötlenek eszébe a régi arcok. Szomszédjához hajolt, és halkan, nehogy megzavarja a figyeléstől feszült csöndet, kérdezte: — Ki az a vállas, barna legény, akinek olyan erősen feszül a harisnya a lába szárán? Nem is hinné az ember, hogy azokkal az izmos, telt combokkal ilyen fürgén tudja cifrázni a figurát! A kérdezett feléje fordult, felelni akart. De még mielőtt megszólalhatott volna, valaki megrántotta hátulról a Bálla Anti kabátját. Ugyanakkor meleg lehelet áramlását érezte a tarkóján. Megborzongott, hátranézett a válla fölött. Fonya Károly bá gömbölyű arca derült reá, mint a telihold. A gazda kopaszra nyíratta a fejét, rövid haja között, ahol végigcsattogott a nyírógép, még most is látszanak a vörös sávok. Ez is nyilván a tavasz közeledtének jele, csakis ilyenkor hajtja fejét nyírógép alá az okos ember. — Meg sem ismered a szegény rokont, öcsém? — Leheletén fokhagymás kolbász szaga érzett. Karját előrenyújtotta Anti válla mellett, hogy kezet foghasson vele. Mi jut eszébe Fenyának? Miért épp ezt a pillanatot választotta üdvözlésre? Hiszen már előbb betolakodott az Anti mögötti helyre. Az elnök mormogott valamit, s előrefordult, hogy figyelje a táncosokat. A meleg hullám azonban ismét meglegyintette a nyakát. — Hallom, készülünk a gyümölcsültetésre? — Készülünk ... készülünk .. . — S mikor kezdjük? — Az időjárástól függ. — Nem fordult hátra, maga elé beszélve felelgetett. Rövid csend, csak a színpadi deszkákon riadozó dobogás verdeste a dobhártyákat. Por kavargott a deszkák között. Aztán újra egy szusszanás a füle mögött, újra egy kérdés: — Hallod? Hát a legelőtisztítás? — Arra is sor kerül — fészkelődött idegeskedve Bálla. — Látod. Mindig mondtam. Most derül ki, hogy kár volt eladni azokat a lovakat. Ezek egyebet sem tudnak Czifrával, mint a lovak eladását hánytorgatni! Ballát már ingerelte, ha erről hallott. Hátraszólt, barátságtalanul: — Hagyja már az ördögbe! Mit akar velük? Válaszul a meleg egész áradata csapott az elnök nyakára. Fény a közel hajolt, úgy szuszogott, hogy Ballának a hajszálai is lengedeztek a légáramlástól. — Ha koronába foghatnók azokat a Dobál elkótyavetélte lovakat, hamar végezhetnénk a legelőtisztítással. Én mondom. Már hátra sem nézett Bálla: — Elég az a ló, amennyi van! A másik fűzte a szót, kotnyeleskedett: — Tán csak nem akartok traktort vinni odaki a hegyekbe? Ilyen rokonok és mondvacsinált barátok, mint Fénya vagy Czifra, kiüldözik Bálla Antit a világból. Lám, a dörgölőző nagybácsi még itt az előadáson is a háta mögé húzódott, nem hagy békét neki, ontja a kérdéseket, tudakozódik, tanácsol. Olyan ez a Fénya, akár a varázslat: egyszer csak észrevétlen megjelenik Anti mögött, kopaszra nyírt kobakjával, derűsen fénylő, készségesen mosolygó arcával. Senki sem igyekezett erőteljesebben ápolni a kapcsolatokat az új elnökkel, mint Fonya Károly bá. Noha épp ő volt az a távoli atyafiság, akire az öreg Balla Gergely báék nem emlékeztek, hogy valaha is átlépte volna a házuk küszöbét. Hiszen Balláék földhözragadt szegények voltak, asztalukon mindennapos volt a rántotthagyma, puliszka, meg az árván főtt fuszulyka és a híg rántott lé, a másik pedig a tehetős gazdák közé tartozott. Ki ne emlékezne rá, hogy az ötvenes években Fényát még a kulákok közé való besorolás veszélye is fenyegette, s ugyancsak borsózott a háta és izzadt a homloka őkeminek, ha az őt fenyegető „korlátozásra“ gondolt. Amikor a közgyűlés fölvette a kollektív gazdaság tagjai közé, akkorát mulatott, hogy egész a rajoni székhelyig elhallszott a nótaszó (legalábbis a híre). Viszont életének szekere, úgy érezte, csak most gördült egészen egyenes útra, hogy unokaöccsét, Bálla Antit elnöknek választották. Nem telhetett el nap, hogy valamilyen ürüggyel be ne üsse magát az öreg Balláékhoz. De Antit nemigen találta otthon. Olyan meleg szívű, segítőkész rokonnak bizonyult Fénya, hogy Balláéknak a háta is borsózott tőle. A lovak... A lovak... Lépten-nyomon ezt kell hallani még mindig! Sokszor szerette volna Anti bedugni a fülét. És ráadásul még jó képet kellett vágnia. Bizony vigyázott a Fonya meg a Czifra önérzetére, nehogy egy meggondolatlanul kiröpített szóval beléje gázoljon. Mert abból csak vihar kerekedik. Az pedig ártana a kollektív gazdaságnak. Nagyokat nyelt, amikor velük beszélt. Leginkább azonban kerülte a találkozást, már-már szinte bujkált előlük. Különben is, a legelőtisztítást a néptanács szervezi az ifjak segítségével, ők vállalták a legutóbbi gyűlésükön, önkéntes munkával takarítjákel a köveket, amiket a tavasszal lezúduló hólé és a nyári záporok nyomán keletkező sebes patakok sodortak a legelőre. Vasárnaponként az iskolások is részt vesznek a tisztításban. Majd a trágyázáshoz, oda kell mozgósítani a kollektív gazdaság fogatait. Fenya rákönyökölt a szék támlájára, és nehézkes fejét rányugtatta a karjára. Súgta: — Látod, annak a bivalynak még ott sem lehet hasznát venni, a legelőtisztításnál.. . Ballá összerándult, mintha megszúrták volna. Most meg a bivaly! Ezt sem először hallja! A ló meg a bivaly, ezzel cibálják folyton a fülét! — Tán keednek is megfájdul a csipája, ha arra a bivalyra néz? — kérdezte szúrósan, gúnnyal a hangjában. A háta mögött jobbra-balra ingott a fej: — Nekem nem, isten őrizz! Csak úgy számítgatom magamban a közösség érdekeit. Tudod, sokszor fölébredek éccaka, s akkor is eszembe jut az a sok minden.. . Az a bivaly is úgy maradt itt, emlékbe. Hát jó. Ha emlék, hát legyen. De a kollektív gazdaság nem múzeum! A bivaly pedig eszik! Lám, milyen okos ez a Fonya Károlybá! És-hal a lovakért, odavan értük, fáj a szíve miattuk, a ki tudja, miért? Viszont az a szerencsétlen bivaly, amely lead naponta néhány liter vastag, zsíros tejet s amellett szerfölött igénytelen állat, az szerinte múzeumba való. Anti már azt is tudta, hogy a tejgyűjtő állomás, ahol minden liter tejet gondosan lefokolnak, a tehéntej értékének kétszeresét fizeti abivalyéért. De Fénya nem hagyta Ballát elmerülni a gondolataiba: — Mit tudod te, miért maradt meg az a bivaly?! Honnan is tudnád! — Ejisze meg akarja vásárolni? — fordult hátra s nézte meg merőn a nyugtalankodót. Az tiltakozott: — Na, nem... De te nem ismered a dolgok eredetét... Új ember vagy . . . — Még az a szerencse! Fénya elérkezettnek vélte a pillanatot, amikor saját érdemeit is megcsillogtathatja ez előtt a tejföles szájú tacskó előtt: — De mi, akik itt éltük le mindig az életünket és küzdöttünk a mezőgazdaság szocialista átalakításáért, mi sok mindent láttunk, sok mindent tudunk... Csak hát, ahogy mondani szokás, ne szólj szám, nem fáj fejem!... Ejha! Nem is tudta Bálla, hogy milyen rendíthetetlen harcosa Fénya a szocialista mezőgazdaságnak! Nevethetnékje támadt, el is mosolyodott. Közben azt is forgatta a fejében, hogy a töviseket még virágzás előtt ki kell irtani a legelőterületekről, tévestül kitépni, hogy magjaikat ne szórhassa szét a szél. Amint a hó annyira takarodik, meg kell serkenteni a fiatalokat. Fenya újfent megbökte az elnök vállát: — Az a bivaly csak cirkusznak van! Kacagja az egész falu! Odasereglenek, amikor fejik, különösen estefelé. Az öreg Márkus fújja a furulyáját, nanyóka pedig bekucorodik a bivaly tőgye alá s énekelget neki, úgy feji. Te nem láttad? Megrázta a fejét. — Nem. — Hát az hogy lehet? — csodálkozott. KOVÁCS 2^ Jioxa tavasa