Utunk, 1965 (20. évfolyam, 1-53. szám)
1965-01-01 / 1. szám
UTUNK LÁTÓ ANNA A merénylét is történt a mi itt*■**- cánkban. Méghozzá nő ellen, fiatalabb korosztályhoz tartozó, bízvást mondhatom, tisztességes hajadon ellen. Ne tessék megijedni, nem most történt, elég régecske, azóta az erkölcsök folyton javulnak. És nem szenzációhajhászásból mondom el, távol álljon tőlem efféle alantas szándék, csak éppen eszmbe jutott egy New York-i hír kapcsán, ahol egynél több merénylet esik, s azért nem olyan büszkék rá, mint mi a magunkéra New Yorkban, mondják a laptudósítók, harminchét ember, egy blokkház lakói, harminckét percen át, ablakokon kihajolva végigfigyelt, egy gyilkosságot, ügyetlen szó, segítő mozdulat nélkül. Nem avatkoztak be, mert egyformán óvakodtak a rendőrségtől és a gyilkoló banda tagjaitól. Féltek. Szemük láttára halálra szurkáltak egy nőt. Nálunk is hasonlóan kezdődött. Október végén, hűvös, borús őszidőben. Éjszaka, negyed kettőkor eszelős sikoltás rázta meg a kis utcát. Segítség, segítség! Az éles női hang mint penge vágta ketté a csöndet. Mély álomból riadtam fel, hirtelen azt sem tudtam, nem magam kiáltottame, szédelegve kiugrottam az ágyból, az ablakhoz rohantam. A sűrű sötétben nem láttam senkit. A kiáltás valahonnan a híd felől jött, legalább kétszáz méter távolságból, és úgy hallatszott, mintha dulakodás közben, szaggatottan és szorongva törne fel egy női torokból. A következő pillanatban felpattant a szemközti ház kapuja. Egy szál pizsamában kiugrott rajta a szőke kis szabó. Meg fog halni, ez a ványadt emberke egyáltalán nem vigyáz magára! Apró, sebes léptekkel futott a híd felé. Nyomában feltűnt a szelíd oboás, fél karja a házikabát ujjában, a másik a levegőben, köpenye szárnyai lobogtak utána. Most megindultak a nehezebb káderek. Elöl a vasöntő, fél lépéssel mögötte a kőműves, utánuk sántikálva és szitkozódva az ácsmester, nem tagadhatom, mindhárman, nemzeti különbség nélkül, lenge magyarban. Ablakok csapódtak, sarkig vágódtak ki a kapuk. Asszonyok pongyolában robogtak le a lépcsőn, kamaszok süvítettek el mellettünk, egy fiúcska a korláton csusszant végig, és mindenki előtt földet ért. Fulenti bácsi, a nyugdíjas, ásóval a vállán, mint egy napóleoni gránátos vonult. — Fogjanak meg, mert megölöm — lihegte a divatos frizurájáról híres fodrász, és amilyen szerencsénk volt, jó anyja mindjárt megfogta. Nem akartunk vért látni. Futólépésben közeledtünk a hídfőhöz. Balszárnyon a szabó haladt, foszforeszkált a mellkasa, jobbról az oboás mint óriás madár lobogtatta köntöse szárnyait. A derékhadat a gatyások vezették, nagy, kimért léptekkel és némán. Méltóságos hallgatásukat időnként megtörte az ács dohogása, aki szidta a lába úristenit és azt a gerendát, ami húsz évvel ezelőtt kiábtna, megnyomta a bütykét. Mögöttük legalább harmincan tolongtunk. Az utolsó ház ablakán a filozófus hajolt ki, kezében zseblámpát tartott, messzire kinyújtotta a tömeg feje fölé. Világított és bátorított. A sorok kitágultak, patkó alakban felfejlődtünk. Már egészen közel voltunk a hídhoz, de még nem láttunk senkit, csak cementhamokat, köveket, vastraverzeket. A túlpartról átderengő fényben egy-egy hullám megcsillant és ismét sötétbe tűnt, fantasztikus fekete alakzatok rajzolódtak a lágosabb háttérré. Egy cementhalom szürkeségéből hirtelen kivált egy szürke kabátos nő. Egyedül. Úgy bámult ránk, mintha kísérteteket látna. A szava is elment rémületében. Mi viszont a felfedezés izgalmával körülfogtuk és biztattuk, hogy meg van mentve. Éjszakai váltásból jött, megbotlott egy kőben, mióta a hidat építik, bizonytalan a járás, elesett, erre a cement mögül előlépett egy férfi, megfogta a karját, nem lehetett tudni, milyen szándékkal, azt mondta, szívesen hazakíséri, de ki tudja, mit akart, ő rángatta a karját, a másik fogta, erre ő segítségért kiáltott, a férfi pedig elszaladt a blokkok felé. — Nem megmondtam? — kiáltott fel a kis szabó. — Ott kellett volna elvágni az útját — és futni kezdett a blokkok felé. Néhányan követték. — Nyugi, nyugi — legyintett a fodrász, árnyalatnyi csalódással a hangjában —, csak a táskáját akarta. A vélemények megoszlottak, az „egyszerű rablótámadás" pártiak szembekerültek az „erkölcs elleni merénylet“ híveivel, parázs vita támadt, mire mindenkinek eszébe jutott egy hasonló eset, ami itt vagy másfelé, tegnap, tavaly vagy húsz éve történt, de hitelesen megtörtént, halálos kimenetelű, rettenetes dolgok. Csak most láttuk, milyen szerencse, hogy ezt a merényletet idejében megakadályozták. A kör közepén szemlesütve, szerény büszkeséggel állt a hajadon. Fulenti bácsi keresztülnyomakodott a tömegen. Ásóját az áldozat előtt a földbe lógta, hegyesded orrát magasra emelte. Csönd lett. Mindenki tudta, hogy nevelő jellegű előadás következik. Fillenti bácsi ugyanis hajnali négykor a tejest, nyolckor a szemetest, nyolc-húszkor az Aprozár-eladót és a nap többi órájában a gyanútlan járókelőket edukálja, hogy alkonyaikor a tyilkjaihoz intézzen rövid szónoklatot, ilyenképpen: — Most pedig szépen lefeküsztök, nem kotkodácsoltak, nem csipkelődtök, te se, fekete ördögfióka, te se, gonosz kendermagos, jól viselkedtek, mint a kis óvodások, mert a tyúkocskák szeretik egymást, és úgy alusznak, mint az angyalkák az égben. Ritka alkalom éjnek évadján, együtt harminc pár fül! Fülenti bácsi lábát a kör közepén szilárdan megvetette, egyik kezét ásója nyelére, másikat kabátja gombálásába akasztotta, és merészen felvetett fejjel így kezdte a szónoklatát: — Hatalmasak a mi utcai megvalósításaink, ezt mindenki elismeri, de meg kell mondjam, hogy vannak még hiányosságok is. — Szájáról patakzott a dicséret, ami jólesett a kis gyülekezetnek, nyugtalanság csak akkor mutatkozott, amikor rátért a kapcabetyárokra, mint a hiányosság kirívó példáira, és ostorozni kezdte a szocialista öntudat hiányát, „mely sorainkban még itt-ott felüti fejét." Bizonyosan nem tudtuk, hogy a hiány vagy az öntudat üti-e fel a fejét, de azt határozottan éreztük, hogy az októberi éjszaka hideg. Sorainkban mocorgás ütötte fel a fejét. De Fillenti bácsi ekkor már az éjféli támadások erkölcsi veszedelmeit taglalta, ami kedves tárgykör lehetett szívének, mert részletesen belebocsátkozott, s még cuppantott is hozzá. Ki tudja, miféle ingoványos területre tévedt volna nevelői lázában, ha a hátulsó sorokból valaki nem dörmög közbe: — No, emberek, kihűl az ágyunk, indítsunk. Tényleg, szép dolog az életmentés, de náthát azért az egész utca mégsem kaphat. Fillenti bácsit finom kézzel kinyomtuk a kör közepéből, és felsorakoztunk az ősi törvény szerint: elöl a férfiak, két lépéssel mögöttük az asszonyok, és középütt az áldozat. Borzongó háttal és emelkedett lélekkel ballagtunk hazafelé. Rágcsáltuk a nagy érzést, amiről annyiszor olvastunk, s most végre személyesen is megéltük, hogy milyen is az: hősnek tenni, lepj hittem én. De megszólalt a bicegő ácsmester, éppen abban a pillanatban, amikor a divatos frizurájáról híres fodrász — búcsúzásképpen, de idő előtt — magához ragadta az áldozat kezét. — Máskor, nagysám, azért jobban gondolja meg, mielőtt sikoltozni kezd. Mer látja, holnap éjjel már nem ugrunk ki ötvenen az ágyból egy kis kiabálásra. — Csínján kell a hangokkal bánni, kérem, ha azt akarjuk, hogy hatásuk legyen — így a szelíd oboás. — Amíg a nők sikoltoznak, nincs baj — mondta ki a vasas —, a baj akkor kezdődik, amikor csend lesz. — Úgy van! — Felettünk a hang mélyen zengett, mint maga a kinyilatkoztatás. Az ablakban a filozófus állt a zseblámpával. — A tragédiák — mondta — csöndben történnek. — Ismered P.-t? — Hogyne, jól ismerem. — Nagyszerű! Hát V.-t? — Vele is elég jól vagyok. — Meg vagyunk mentve! — kiáltott fel az ismerősöm, s mint aki máris kezében érzi a milliót, nagy hévvel előadta, hogy hát azt nem tudom kijének a nem tudom kije éppen most felvételizik a művészetire... S egy kis kapcsolat ugyebár ... — Nos — nézett fel magabiztosan — mikor beszélsz velük? A lerohanás tisztára megzavart. — A-a-akár ma is beszólhatok — dadogtam engedelmesen —, s ha netalán ... Hát holnap amúgy is találkozom velük a presszóban. Ujjongva ugrott fel: — Tudtam, hogy számíthatok rád — csapott a vállamra, s valami „meghálálom“-félét rebegve boldogan elrohant. Másnap ágyból ugratott ki a nagybácsi: — Ne haragudj, hogy ilyen korán ... De az öcsémet is elhoztam, lásd, kiért fáradozol... Igazán derék gyerek — intett a háttérben várakozó ifjúra: — Nos, mutatkozz be! Csakugyan derék fiú volt, csendes, önérzetes, aki már maga is restellni kezdte azt a sok gyámkodást. Mikor a nagy Recept humoros anyagaink használatához OCTAVIAN BOUR rajza bácsi aztán végre magunkra hagyott, azt se tudta, hogy mentegesse magát a bátyja miatt, a protekciózás miatt, kérve kért: ne szóljak senkinek, mert szembenéz ő egyedül is a vizsgákkal. — Tetszik tudni — osztotta meg a gondjait —, örökké roardosna az a tudat, hogy nem a magam erejéből kerültem be az intézetbe. Nyugodj meg, nem szólok, mert nem is szorulsz rá — gondoltam magamban, amint átlapoztam a rajzait —, majd átettem én az öreget. S harmadnap, amikor a nagybácsi újból lerohant, hogy hát intéztem-e már valamit, már el is indult a nagy játék: — Persze, hogy intéztem, légy te csak egész nyugodt, mert minden jól alakul. — De mégis mit mondtak? — Biztattak, s feljegyezték a fiú nevét is. Negyednap újra rám csengetett. — Nos, mi van? Találkoztál még velük? — Hogyne, hogyne... De ne sürgess, nem helyes örökké csak ezzel ostromolni őket. — Csak nehogy elfelejtsék. Inkább ígérj nekik valamit mondjuk egy malacot. Majd én szállítom. Enélkül manapság nem megy semmi. — Jó, jó, majd ígérek, ha itt lesz az ideje. És így folyt tovább a színjáték: a kegyes hazugság két héten át ki nem fogyott a tarsolyomból, de végül is megtette a maga hatását. A bácsi úgy vágja két hét után egy reggel örömében valósággal felnyerített a kagylóban: — Köszönöm, öregem, köszönöm! Az öcsköst felvették. Képzeld, nyolcast adtak neki a barátaid! Köszönöm! Mondd meg nekik, hogy szilveszterre meglepem őket az újévi malaccal. (Te jóisten!) — Ne beszélj marhaságot. Erre semmi szükség. Ahogy én ismerem őket, tán még meg is haragudnának ezért. — Nahát, még ilyet se hallottam — ámuldozott hitetlenül a nagybácsi —, engemet annak idején egy hízott ökör segített át az érettségin. BALÁZS Péter PROTEKCIÓ * 4 * % * ♦ ***• * ♦ »* * SURÁNY ERZSÉBET rajza IV Nyújtódi magas volt és sovány. Csontjai hal*■ ’ ban zörögtek, amikor hivatalba sietett. Arcán a pofacsonttól szinte az álláig két mély barázda. Időtálló barázdák, sírig hű kísérők, és azért telepedtek meg Nyújtódi képén, mert a képtulajdonost állandó gyomorbántalmak kínozták. Nem tudott örülni a tavasznak, nem érdekelte a madárdal, a szobájában sohasem volt virág, és sohasem nevetett. Egyszóval életunt volt. Azért csak felkereste az orvost, hogy megnyugtassa magát. Megbizonyosodjon: menthetetlen. Undorodva benyakalta a kását, amivel megvendégelték, s beállt a röntgenkészülék ernyője mögé. Írtak neki latinul egy folytatásos regényt, amit a gyógyszertárban beváltottak töméntelen porra és folyadékra. Ezeket kiskanállal, nagykanállal, marékszámra szedte, és a barázdák mélyültek az arcán. Attól függetlenül, hogy megunta az életet, beköszöntött a nyár. Perzselt a nap, kókadoztak a virágok. A férfiaknak alulról, a nőknek alulról is, felülről is kezdett rövidülni a ruhája. Az udvaron a Kormos kutya lógatta a nyelvét, a szobában nyújtódt. Végül előkereste fürdőnadrágját és kizakatolt a folyóhoz. Belevetette magát a hűsítő habokba, s csak akkor jutott eszébe, hogy nem tud úszni, amikor lenyelte az első korty vizet. Lemerült a fenékre. Kapálózott. Kinyújtotta a kezét, jól megfogta a levegőt görcsbe szaladt ujjaival, és megint ivott. Elszántan szárazra akarta inni magát. Aztán felszínre került, s észrevette, hogy szép kék az ég és kristálytiszta. Ezüstösen csillogott a fűzfák levele, harsogott az égerfák zöldje. Csak a nap volt egy kicsit furcsa. Megnőtt és elfoglalta vakító sárgájával a fél égboltot. Efeletti bánatában Nyújtódi újfent ivott. Buborékokat engedett a víz felszínére, hatalmasat rúgott és beleordította a világba: Segítség!Egy fehér fürdőnadrágos, zömök férfi megunta Nyújtódi duhajkodását. Melléúszott, marokra fogta a haját és gyors karcsapásokkal partra vontatta. Kicsorgatott belőle vagy három liter vizet s életre dögönyözte. Nyújtódi boldog volt, hogy nem kellett felhörpintenie az egész folyót flórájával és faunájával egyetemben. Ez amúgy is felülmúlta volna képességeit. Elkékült ajakkal hálaszavakat dadogott: — Kívánjon bármit, hiszen életet adott nekem. Kiemelt ős szülőanyánk öléből, pedig mennyire ragaszkodott hozzám. Kérvényezni fogom, hogy nevezzék ki tiszteletbeli bábának — karolta át megmentőjét. Az csak kedélyesen vicsorgatta fogait a lelkendező Nyújtódira. — Mit adjak, mit adjak? Az összes megtakarított pénzem a magáé. Van egy vadonatúj nadrágtartóm, tegye el emlékbe. Hát semmire sincs szüksége? — Nem kell nekem semmi, kérem — szólalt meg őszinte hangon a zömök. — Ezt bárki megtette volna, ez emberi kötelesség. Most büszke vagyok és jól érzem magam. Nézze, milyen embergyűrű vett körül. Én vagyok a nap hőse. Ha nem leszek azzá, most alulról szagolná a halakat. Megveregette Nyújtódi vállát. Lekent két pofont a vérkeringés meggyorsítása céljából. Szakavatott mozdulattal gyomorszájon vágta, hogy köpje ki a maradék vizet. Aztán kidüllesztette a mellét, szétnyomta a bámészkodókat és ellépdelt. Nyújtódi tudomásul vette, hogy újra él. Felöltözött, hazament. Otthon lefeküdt, mert ki akarta pihenni a vízbefulás fáradalmait. Másnap reggel, amikor felébredt, arra gondolt, hogy milyen jó dolga van a medúzáknak. Beszívják a vizet, aztán kilövellik, és úsznak, mint annak a rendje. Azzal az erőkifejtéssel, amit a tegnap véghezvitt, lepumpálta volna magát akár a Fekete-tengerig is. Egy csinos kis úszóharanggal igazán megajándékozhatott volna a természet. Mibe került volna az neki? Cserébe lemondtam volna a vakbelemről. Amikor idáig futott az elmélkedésben, kopogtak. Nagyot nyújtózkodott égnek emelt karral, s úgy szólalt meg: Szabad! Mintha a mennyezetre lenne felkötve karjánál fogva. Csak lassan csuklott össze, s igen hülyén nézett a belépőre. Az életmentő jelent meg az ajtókeretben. — Mégis meggondolta magát. Na látja, ez okos dolog. Ha nem, egész életemben adósnak éreztem volna magamat. De hogy talált rám? Elfelejtettem bemutatkozni, és nem mondtam meg a címemet. A zömök csak nézett Nyújtódira, s aztán nekitántorodott az ajtófélfának. Nevetni kezdett. Könnyes szemmel nyerített és mutogatott egy hosszú cédulát. — ... A... a vizszámlát hoztam. — Milyen vizszámlát, ember — rökönyödött meg Nyújtódi —, arra, amit kirázott belőlem? — Nem, négy köbméterre, amit meg tetszett inni, el tetszett mosakodni, főzni és mosogatni, összesen két lej. Én ugyanis augusztus elsejétől a városgazdálkodási hivatal tisztviselője vagyok. Most hajtom be a hátralékokat. Nyújtódt az ágyban egyenesre, majd görbére röhögte magát, és fizetett. A ráncok az arcán mintha kisimultak volna... Este két összeölelkezett ember lépett ki a vendéglő ajtaján. Tánclépésben mentek a járda egyik szélétől a másikig, és daloltak. Valami olyat, hogy csacsacsa, és igen jól lehetett az ütemére ugyanannyit menni hátrafelé, mint amennyit előre. A milicista megnézte a toronyórát. Szemügyre vette az utcát, hogy elég széles-e. Miután meggyőződött, hogy a csendháborítók sem a törvénybe, se a ház oldalába nem ütköznek , elsétált. Így ment haza a bába és az újszülött. TOMPA ERNŐ tünetit történet RASZUL GAMZATOV Költő barátomról mesélt anyja, egy avar öregasszony Míg nem beszélt, csak gügyögött e gyermek. Szót értettünk mi ketten csodaszépen. Hej, már felnőtt, most szónokol és vereet Irkál, s bizony én egy szavát se értem. Vélemény egy irodalmi alaphoz írt kérésre Hagyjuk jóvá a kölcsönt. Bár rossz költő, hadd költsön. Családja jól ehessék, S ne tudja: nincs tehetség. Hiszen az apró emberek Naponta kérnek kenyeret. Akár a Tolsztoj-gyerekek. ÓVÁRY GÉZA fordításai GELIJ NAUM Melegágy Víg forrás és sikló ér sem rejti annyi szín és frisseség özönjét habtaréj közt csillogón, amennyi fényt tárol az üvegfedte zöldség. Kis palánták szomja már felém süt remegőn kitárják csatornáik, hűs esőt varázsló pőreségük most valódi záporokra vágyik. Üres kézzel jöttem, más ajándék — bár elkelne — tőlem nem telik: e növényi szép nosztalgiáért Eluard-ból olvasok nekik. MAJTÉNYI ERIK fordítása