Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1969-08-15 / 33. szám

8 A nyelv nyomában A botanikus is másképp látja a fát, mint a természetjáró. Disney filmjei zoológiai vonatkozásban állítólag nem állják meg a helyüket.­ (De nem is ez a rendeltetésük.) A nyelvész más­képp látja a nyelvet, mint a beszélők általában. De bárki leélheti az életét úgy, hogy nagyon kevés köze legyen a fákhoz. Vagy az állatokhoz. Vagy a csillagokhoz. De beszélnie kell. A nyelvet nemcsak a nyelvészek akarják érteni, s sokan akarják, hogy mindenki szeresse a nyelvet, szeressék a nyelvészek is, mind. S ezért szembetűnő a nyelvészet hivatalos­kodása. (S ha a hivataloskodás nem is erény, de az oka: a té­nyek tisztelete értékes és szép dolog.) Egy nyelvészeti munkában olvasom, hogy helytelen bizonyos idegen szavakat mondani (mint­ pár excellence, disztingvált, vizavi stb.). „Az ilyen szavak kihalásának folyamatát — ameny­­nyire csak lehetséges — siettetnünk kell" — így a nyelvész. Igaz, helyes, szabatos, de érzéketlen. (S minthogy érzéketlen, kevésbé tetszik igaznak.) Pedig épp a nyelvszeretet mondat vele ilyent. Mondhatná azt is, hogy: nem kell ilyen szavakkal be­szélni. De így mondja: siettetni kell a kihalás (!) folyamatát (!). Íme egy másik mondat: „Az elmaradt nyelvhasználat tehát sokszor a szereplőknek a haladással való szembefordulását jel­zi, vagy társadalmi hovatartozásukat jellemzi; s ha ilyenkor az író nem használja föl elavult nyelvi sajátságaikat is a sokoldalú jellemzésre, akkor emberábrázolása és korrajza szürkébb, sema­­tikusabb marad, vagy pedig más eszközökkel kénytelen pótolni az esetleges hiányt.“ Ez a mondat is megfejthető. De érthetetlen például, hogy a hiány miért esetleges, ha van továbbá az író miért kénytelen pótolni azt, amit pótolnia kell, sőt egyáltalán: az író pótol-e vagy alkot ? Az ilyen nyelvészgondolkodás a nyelvészzsargonnal együtt érthető ellenszenvet kelthet a költői szépségek keresőjében. Szőcs Istvánt bántja, hogy a rövidülést kopássá hivatalosítják. (Szőcs István: S az ellenkezője is..., Utunk, 1969. július 11.) Sok ilyen példát lehetne még mondani. A­­z képző többek között azt fe­jez ki, hogy valamit valamivel „ellátunk". Például megvajazzuk a kenyeret: „ellátjuk" (?) vajjal. (Persze ezt így szoktuk mon­dani: megkenjük vajjal.) S mi lesz a férjes asszonnyal? Nevez­hetjük-e férjezettnek? Hiszen a kenyeret még meg lehet va­­jazni, de a nőt férjezni, férjjel „ellátni" aligha. „Érzelmi viszonyulásunk a nyelvhez más, mint a nyelvé­szeké“ — mondja Szőcs. Én azonban nem hiszem, hogy minden nyelvész élettelenül bánik a nyelvvel. Csakhogy a nyelvészek nagy része tudós, a tudós igyekszik elfogulatlan lenni, ezt el­lesik a még nem tudós nyelvészek is, igen helyesen, de ebből kialakulhat a közömbösség a nyelv iránt. A nyelvész akkor még nem fanyalog, sőt igaza van, amikor az a hangról kinyi­latkoztatja, hogy felső nyelvállású veláris alakhang, időtartama szerint hosszú. Radnóti versét pedig csodáljuk: „ha megharag­szol, épp olyan vagy, mint az ti, mélyhangú, hosszan zengő és sötét" ... S a Radnóti igazsága meggyőzőbb, mert nem a fone­tika, hanem az érzelmek síkján szól hozzánk. (Ezért tartom egy kicsit bűnnek, hogy itt és így megemlítettem.) A nyelvészek mindent pontosan akarnak megjelölni. De a nyelv főképpen nem arra való, hogy tűrje, hogy rajta és benne mindent pontosan megjelölgessenek (Ezt a nyelvészek sem ál­lítják, csa­k sajnos olykor éppen ez az érzésünk.) A nyelv ugyan­is végtelen. S ezért nem akarom cáfolgatni Szőcs István állí­tásait sem, hiszen valahol mélyen nagyon igaza van. S okta­lanság volna (bár lehetséges) szófejtő szótárak alapján vitát kez­deni, hiszen a szófejtő szótárakat Szőcs István is nyilván for­gatja, de ő éppen arra kíváncsi, ami belőlük kimaradt. S ami kimaradt, azt a tudomány síkján aligha lehet megta­lálni. Megtalálják a költők, akik nem vizsgálják a nyelvet, ha­nem bennük él a nyelv. Megtalálják az emberek, akik beszél­nek és megértik egymást. Van Erdélyi Józsefnek egy könyve. Eb ura fakó a címe, ez is olyan fogantatásé, mint a Szőcs István cikke. .Sajnos a költő beáll nyelvésznek (költő gyanánt nyelvész módon oktat), s így aztán a könyve fájdalmasan értelmetlen. Szőcs szerencsére nem ezt teszi, inkább csak lázadozik a „fenyalgó" nyelvészet ellen, s (hiába igyekszik) nem mond ellent mindenben a nyelvészet megállapításainak. Éppen nyelvtani vázlatokat készítettem, amikor Szőcs cikke megjelent. S éppen ilyen szavak sorakoztak már­ egymás mel­lett: csattan-esetten, dobban-döbben, dong-döng, dorombol-dö­römböl, forgatag-förgeteg, gyúr-gyűr, sajdul-sejdül, szortyog­­szörtyög, puffan-pilffen, tompa-tömpe. Ugyanilyen összefüggése­ket Szőcs István is elsorol. De hadd fűzzek hozzá ezekhez vala­mit: szükséges-e­­nem mint nyelvészeknek, hanem mint nem­­nyelvészeknek!) minden szóban valami ellentétfélét találnunk? Ilyen eredendő ellentétet? Hiszen a nyelvben talán milliónál is több szó van. S bezzeg a Szőcs István példái közül hiányoznak az ilyenek: bál-bér, sajt-sejt, sor-sör, bár-bér, jó-jó. (A nyelv­­végtelen — mondjuk a nyelvészettel kapcsolatban. Mondjuk el az ellennyelvészettel kapcsolatban is.) Nem volna- e jobb megen­gedni, hogy a nyilvánvaló eredendő összefüggéseken kívül nagy szerepe van annak is, hogy milyen maga a hangrendszer? (Ez még nagyobb, tágabb összefüggés.) Harminc-negyven hang kom­binációjából százezernyi szó állhat össze, de ez még mind nem jelenti az összes kombinációs lehetőségeket. Kinyitok egy angol szótárt, s azt látom, hogy öt oldalon át se (azaz: szk) kezdetű szavak sorakoznak. Kinyitok egy magyar nagyszótárt, és csak hat szk kezdetű szót találok benne. De nézzük meg, hogy két gyakori mássalhangzónk között hányféle magánhangzó fordul­hat elő. Például az f és az l között: fal, fel, fél, föl, fúl, fül, fül(ik). És ez mind tőszó! S ha a nyelvjárási szavakat is szám­ba vesszük: fil=fül, fíl=fél, föl=iö. Majdnem minden lehet­séges kombináció. Sőt még lehetetlen kombinációk is, mert két fél szavunk is van (egy ige és egy főnév) és két fél szavunk (egy ige és egy névszó). Tehát maga a hangrendszer, a nyelv hangzása, a nyelv csengése csak bizonyos hangkapcsolatokat hoz létre. Erről sem szabad elfelejtkezni. Hiszen ez a nyelv leginkább kézzelfogható, azaz leginkább füllel hallható sajá­tossága. S az itt felsorolt hasonló, azaz csak egy-egy magánhangzó­ban különböző szavak közösek-e eredetük szerint? Ki tudná ezt ma már megmondani? Nekünk, ma, szép, hogy így van, sza­­bályosság, biztonság árad belőlük, s hogy közöttük hellyel-közzel eredendő értelmi kapcsolat is van, azt hisszük, valljuk s rész­ben tudjuk is. De csak hellyel-közzel. Igen, ezt állítom. Pedig aligha van jogom a nagy általáno­sítást bírálgatni. Hogy miért: elmondom, Szőcs István cikke adta hozzá a bátorságot. Régebben meggyőződésem volt, hogy a nyelv eredeti szavai hangutánzó szavak voltak. Tehát a nyelv hangutánzásból lett. És úgy gondoltam, hogy kiváló érvekkel tudom ezt bizonyítani. Először is azzal, hogy amikor még az ember nem tudott beszélni, mi mást próbált volna mondani, mint amit utánozhatott. Hogy ma már a legtöbb szóról nem lehet bebizonyítani, hogy hangutánzó lett volna? Nem baj. Az álmélkodik szóról bebizonyították, hogy alapja az d indulatszó. Mert ne lehetett volna mondjuk a bogrács szó alapja hangu­latfestő, akár valamelyik átadó nyelvben? Csak nem lehet be­bizonyítani. (De az ellenkezőjét sem!) Aztán megtanultam, hogy az én elméletem nem az enyém, régi, úgy nevezik, hogy hangutánzó elmélet; polgári és tudo­mánytalan. Mert akkor minden nyelvnek egyformának kellene lennie, ha hang­után­zásból keletkeztek volna a szavak. Erre az ellenérvre mindjárt bizakodni kezdtem. Hiszen a nyelvek csakugyan egyformák, legalábbis azon az ősi szinten, amelyikre gondolok. Persze más-más a csengésük (amiről épp az előbb beszéltem). Más is kell hogy legyen, hiszen a menny sem dörög emberi nyelven, a csirke sem csipog emberi nyel­ven, de az orosz grom és a német Donner ugyanazt a dörgést utánozza, a francia pépier és a román piui ugyanazt a csipogást utánozza. Ugyanazt — más-más csengéssel. Nemrégiben a jó hangkapcsolattal kezdődő finn szavakat csodálgattam. Nem kö­zösek a magyar szavakkal, nem is hasonlítanak hozzájuk. De érthetők! Különösen a megfelelő hangsúllyal, hanglejtéssel, hang­erővel, mozdulattal (ami, gondolom, mind szükséges volt a be­szédhez, valamikor a legkezdetibb fokon, hiszen sokszor még ma is szükséges, s ha nem szükséges is, élünk vele). Tehát: töpö=csonka, kurta (eszünkbe jut: töpörödött, töpörtyű), töp­­sa=zömök, töpömnen=papucs (eszünkbe jut: tipeg-topog), tö­­kerö=kontár, töllerö=együgyü, töllöttáá=bámul (mint a borjú az új kaput), törmade nekiütközik stb. Belenyugodtam, hogy a nyelvtudományban az ilyen össze­függések ma még képzelődésszámba mennek. A nyelvtudomány rengeteg munka, fáradság nyomán egy­­kétezer évre tud visszanézni. Csak a felületet ismeri. S ott se lát mindent. Sok ezer évből pedig nem lát semmit. A távoli időkre még csak következtetni sincs miből. De hiszem, hogy a nyelvészet az ősi összefüggésekig is el fog jutni. .Sok-sok mun­kával, sőt sajnos lélekölő munkával is, kitérővel, zökkenővel, s valószínű, elektronikus számítógépiekkel, tehát még több pró­­zaisággal, mint amennyi a mostani való vagy látszólagos nyel­­vész-hivataloskodásban van. A csillagokba is csak ezernyi szá­mítógép segítségével lehet majd eljutni, s nem biztos, hogy közben azt fogjuk énekelni: Csillagok, csillagok, szépen ragyog­jatok, a szegény legénynek utat mutassatok, esetleg utána el lehet énekelni, csak azért is. NAGY KÁLMÁN ­ Öröm és várakozás Jegyzet végzős képzőművész hallgatók tárlatáról Örömmel és várakozással fi­gyeljük, hogyan alakul, szerve­ződik át évről évre a kolozsvá­ri „Ion Andreescu“ Képzőmű­vészeti Főiskola szerkezete, ho­gyan billen át lassanként a súlypont a hagyományos művé­szeti ágakról a mindennapi szükségleteket, az életet köz­vetlenebbül kiszolgáló esztéti­kum — az alkalmazott és ipar­művészeti ágazatok javára. (A sokszorosító grafikai technikák fellendülésének a jelenségét is ebebyen a folyamatban szem­lélve!) ■ És régóta nem a „fiatalos lendületet",, keressük a képző­­művészeti főiskolások nyári tárlatán, mert nagyon jól tud­juk, hogy az csak valahol a férfikor derekán lobbanhat fel — a főiskolán s az azt követő években lakott mesterségbeli, ha nem éppen „akadémikus" tudás máglyájából. Egyéniségről és szemléletről beszélni is felelőtlenség ott, ahol még csak a tehetség szik­ráiból következtethetünk Nos, az 1969-ben kilépő ko­lozsvári végzősök nem lesznek „nagy nemzedék". Tárlatukból mindössze annyi mérhető, mennyire igyekeztek kihasz­nálni a főiskola nyújtotta ta­nulási és tájékozódási lehető­ségeket a korszerű művészi nyelv és látás megalapozására. A festészeti szak hallgatói kö­zül erről is csak két V. éves, Ioan Nanu és Kádár Tibor kompozíciói vallanak — egyik az olasz neorealisták és némi­képpen a Chirico nevével ösz­­szeforrott metafizikus festészet szellemében, a másik a század­­eleji expresszionizmus eszközei között kutatva. A technikai biztonság és sok­oldalúság a grafikai munkák összességéből és egyénenként is világosabban kirajzolódik. Különösen a rézmetszés (sok színes és kombinált technikájú lap!) meggyökeresedésének ör­vendhetünk, de legalább eny­­nyire feltűnő — s már évek óta — a fametszet művelésé­nek a háttérbe szorulása. Persze a legszigorúbban az iparművészeti szakok végzett­jei mérik magukat mestersé­gük művészi kívánalmaihoz. Mariela Deleanu (V. éves) vég­sőkig elemzett és elvonatkozta­tott Chagall-tanulmánynak ha­tó faliszőnyege, Fogarassy Ka­talin és főleg Cseri Zsuzsanna vizsgaműve (tépett szélű, szí­nes függőlegesekből szőtt, em­beri formákat is sugalló, izgal­mas formahullámzásra épített kompozíciója) elsősorban az anyag (gyapjú) regisztereit zen­­geti meg, aztán tereket invol­vál, amelyekben funkcióját teljesíthetné, s csak ezután jut eszébe a szemlélőnek azt is fel­mérni, hogy ezek a tehetséges, fiatal iparművészjelöltek meny­nyit merítettek saját képzele­tükből pályájuk első, nagy, be­köszöntő munkájának a meg­­fogal­mazásához. A tárlat kellemes utóhangja: a II. és III. évesek üveg-, por­celán- és kerámiamunkáinak két kis gyűjteménye, pontosab­ban az a tiszta anyagszerűség teszik feleletüket. — Milyen tanulságokat le­hetne levonni az idei felvételi vizsgák után? Szigeti József: Míg koráb­ban csak a nagyobb városok­ból jöttek jó felkészültségű di­ákok, most a kisvárosok, faluk líceumainak végzettjei is ver­senyképesek. Véleményem sze­rint a hazai magyar irodalom­történet-oktatás reneszánszá­nak jelei mutatkoznak. Az utóbbi 10—15 évben képzett fiatal tanerők vidéken is igé­nyes, gondos munkát végez­nek. Az iskolák felső tagozata­in minden megyében egyetemi végzettségű tanárok tanítják az irodalmat. Márton Gyula: .Sajnos, a ko­lozsvári iskolák végzettjei nem remekelnek, Marosvásárhely, Brassó, Székely­udvarhely volt diákjai tűnnek ki jó felkészült­ségükkel. / Szigeti József: Az eddig el­mondottak tanulságaként arra hívnám fel az irodalomtaná­cs biztató tárgyformáló kész­ség, ami ezekben a stúdiumok­ban egyrészt az Intézetben fo­lyó pedagógiai tevékenység, másrészt a díszítőművészeti szakok növendékeinek a fele­lősségérzetére, a valóság napi­parancsai iránti fogékonysá­gukra utal. (b. z.) volt figyelmét, hogy erősíteni kéne azt a máris jelentkező tendenciát, hogy a diák már most, az alapi tárgyi tudás birtokában igyekezzék önálló véleményt kialakítani. Ehhez föltétlenül szükséges a szakiro­dalom olvasása. Egyre égetőbb szükségletté válik egy jó is­kolai irodalomtörténeti tan­könyv kiadása. Nivellálná a diákok felkészültsége közötti nagy különbségeket, s eljuttat­ná a távoli iskolákba is a ku­tatók legújabb nézeteit, ered­ményeit. Sóni Pál: Végezetül mind­hármunk közös véleményét fe­jezem ki: fel kellene emelni a helyek számát — legalább negyvenre. Nagyon sok a jó képességű, alapos tudású diák. A szükségletek nagyok, egyre több tanárt igényelnek az is­kolák különböző tagozatai, márpedig ha csak 25 hely van, jó felkészültségű jelentkezőket is el kell utasítanunk. Gaal György írásának folytatása a 3. oldalról T További felhasználát végett... Van egy megsárgult, múlt szá­zadi kéziratom. Nem akarok történetet kitalálni hozzá, biz­tosan a háború hozta. Az első oldalán Petőfi neve látható, azért tehettem irományaim közé. Nem szeretem a kontár tör­ténészkedést, igyekszem hát rövidre fogni mondandómat, hiszen biztosan akad majd va­laki, aki avatott megjegyzése­ket fűzhet a kézirathoz. Talán megbocsátható, hogy a Petőfi­­évforduló alkalmából felhí­vom a figyelmet rá, hiszen ha nem helytállóak a cári hadse­reg hangulatára vonatkozó utalások, akkor is érdekesek lehetnek; de laikusként hinni szeretném, hogy igaz dolgokat állít az emlékező. Keltezés nélküli, aláíratlan fogalmazványról van szó, amit Haller gróf vetett papírra: „Dr. Török Aurél mint a Pe­tőfi Sándornak földi maradvá­nya felkutatására kiküldött biztos urnak azon felhívása folytán, hogy a Fehéregyháza és Segesvár községek között az 1849 július 31én történt csatá­ról részleteket a­mennyiben azok felől biztos tudomással bírok, további felhasználás vé­gett, közöljek, mellőzhetet­­lennek tartom saját életrajzo­mat röviden elő­adni, mivel abban, nézetem szerint egy ne­vezetes mozzanat fordul elő.“ Ezek után részletesen előadja életrajzát, amiből itt csak any­­nyit jegyzek fel: 1825. augusz­tus 8-án született Fehéregyhá­zán. Segesvár kerületi parancs­noka volt 1849-ben, és részt vett az ütközetben, ahol látta ugyan Petőfit, de fontosabb dolgokat nem tud eltűnéséről. Annál érdekesebbek az emlé­kezésben elszórt megjegyzései, amelyek, ha igazak, talán új szempontokat adnak a cári se­reg hangulatának megítélésé­hez; hogy negyvennyolc után ezekről nem beszéltek, az ért­hető, de hogy később sem tör­ténik említés róluk, furcsa. A Segesvár felől közeledő orosz csapatokat ágyútűzzel fogadják. Skariakin tábornok elesik. „Azt hogy Skariakin tábornok volt az, aki elesett, tábornokunk azon muszkave­zető őrmestertől vett tudomást, a­ki 100 legénnyel az ütközet folyama alatt délután 2 órakor átállott és Pap Lajosnak az üt­közet után, nekem tett nyilat­kozata szerint tábornokunkat felkérte volna, hogy a tüzelést tartsa, mivel a muszkák nem győzik, nagy a veszteségük.“ A bekezdés végén arról szól, hogy Bem azért merészelt ily cse­kély erővel támadni, mivel Kemény Farkas ezredes sere­gét várta, akinek 12 000 ember­rel és 24 ágyúval kellett volna megérkeznie. „Ez miután dél­után 2 óráig meg nem érkezett, nem feltételezhető az, hogy tá­bornokunk a megérkezésre re­ményt táplálhatott, s ennél fogva kétségen kívül esik az, hogy a tüzelést a tábornokunk az átalálló muszkák biztatásá­ra folytatta." Visszavonulás közben Héjas­falván utolérte Hallert Bem, akit csak két székely huszár kísért. Sajnos nem tudtam megállapítani miért, de Haller leírása szerint a tábornok na­gyon búsult felfordított, kira­bolt kocsija láttán; erre később is utal, azonban itt Bem meg­menekülésének magyarázata érdekes. A kocsin túl már ott voltak a kozákok, akik „Gene­ráló, Generáló!“ kiáltással igye­keztek valamilyen akadályt megkerülni, hogy elfoghassák Bemet. A két huszár a kukori­cásba menekítette, de Keresz­túron már elestének változatait beszélték a menekült tisztek. A vitát az zárta le végül, hogy éj­jel fél egykor Bem megérke­zett a két huszárral. Lapszéli jegyzet: „Pap Lajostól hallot­tam, hogy mikor a csatarend megbomolván az ublanusok előretörtek, Bem reájuk kiál­tott lengyel nyelven, földiek nyissatok utat.“ Ez után arról elmélkedik Haller, hogy az agyúk, a fedezet és a kozákok elhelyezkedését megvizsgálva, és azt is számításba véve, hogy a kozákok biztosan kutattak Bem után a kukoricásban, „bi­zonyítottnak mutatkozik azon tény körülmény, hogy a zsidós ulánusok közbelépte nélkül a kozákok elöli menekvés lehet­­sé­ges­ nem volt volna.“ Reggel 4 órakor indultak to­vább. Bem báró Gamera né­gyesfogatán, Haller saját fo­gatán és két ismeretlen egyént is felvett, a tá­bornok kérésére. Az egyik­­kel németül beszélt, aki megmutatta Londonba szóló út­levelét, amiből Haller megér­tette, miért bánkódott oly na­gyon Bem, amikor szekere pusztulását meglátta. A L' Aid sík utitársam valószínűleg fáj­dalmas érzületektől gyötörve mély gondolkozásba merülve részvétlenül ült lesütött fővel Németül megszólítlván, fran­ciául fejezte aziránti sajnála­tái, hogy csak muszkául és franciául tud. Ezután röviden előadta mi­szerint Törcsvárnál menekült át, azon hadseregből, amely át akart állani, de a terv elárulo­­dott.“ A bekezdés további ré­sze át van húzva, de idézem: „Ha áll egy szebeni fogoly társamnak — Sárossi Ferenc fii­hadnagynak a 22 Székely gya­logezredből, azon közlése, mely szerint, tábornokunk Kiss Sán­dor alezredesnek, kinek ren­delkezésére 1 zászlóaljat a ágyúval adatott, azon utasítá­sa, hogy 19 júniusán meg fog támadtatni, ha a szoros előtti térségre érve, az ellenség bi­zonyos jeleket ad akkor.“ A csonka, áthúzott megjegy­zi?. , későőbb megvilágosodik előbb azonban idézni szeret-’ nem, mit mondott szeptember közepe táján az emlékezés író­jának egy németül jól beszélő orosz tiszt, amikor Erzsébetvá­­rosban az anyjánál megszállt tábornokhoz ,,nagyzene elő­adás“-ra gyűltek össze. ...... a segesvári csatában körülbelül 100 embert vesztettek s 91 tü­zért az ütegek mellől, de mon­­da — a magyaroktól nem fél­tünk annyira, mint saját had­seregünktől, mivel azok az át­­szökésre, kedvező alkalomra várva — készen állottak. Itt felemlítendőnek tartom azt, hogy Segesvári parancsnoksá­­y°m alatt, 18 muszka s azok között csak egy lengyel állott, kik az 1849 ki­tel folyama alatt március közepéig Moldvából Csikón át szöktek be, a magyar hadsereghez leendő csatlakozás végett. A muszka hadseregnek a határon történt beérkezte után ezen kisded muszka csa­patot, amely rendes magavise­letével és pontos szolgálattétel­lel magát kitüntette, figyelmez­tettem arra, hogy a muszkák­kal ellenséges viszonyban áll­va, azok már Brassót elfoglal­ták s nem kívánjuk, hogy sa­ját nemzetiségük ellen harcol­janak, 5 napi illetménnyel el­látva seregükhöz visszabocsá­­tom. Ezen felszólításra egy muszka a sorrendből kilépve Jetett s annak átmagyarázata után értelme az volt, hogy ha katonai szolgálatban őket meg­­tartani ,nem akarjuk, lövessük őket főbe, mert ők Muszkaor­­szágba többé visszatérni nem akarnak.“ És itt következik az áthúzot­­, HaSyarázsra. Szebeni fo­­golytársa, Sárossi Ferenc őr­nagy beszélte el, hogy a tábor­­nok, nyilván Bem, a következő utasítást adta Kiss Sándor al­ezredes határparancsnoknak: „bie werden am 19 ten ange- Vnffen; lassen sie die Russen bis zűr Ebene vorrücken, da werden sie Ihnen Sigrml gébén, őie ziehen sich zurück, und kommendieren den Russen rechtsum attakiren die diesen nachfolgenden Truppén und wen Sie nich gleich attakiren, lassen sie darein schissen.“ Ezután egy másik fogolytársa, Silowski őrnagy, a brassai vár parancsnoka, szavait idézi. Az oi nagyot a cári tisztek összeté­­vesztették Silovski tábornokkal. az oroszokkal szemben 1820-ban derekasan küzdött, s ezért Oroszországba vitték. ■ Muszkaországban — ha jól emlékszem Podolszk helységet jelölvén meg — érkezve, ott ta­­lált egy körülbelül 30 csoport­ból álló fogoly muszka tiszte­ket nagy fedezet alatt bekebe­­lezteteket. Ezen foglyok lehet­tek s valószínűleg voltak is azok, a kik az átszökésre ma­gukat elszánták és azok közül egynek menekülni sikerült a­kit én Keresztúrról a Bemnek már említett felhívására Ma­rosvásárhelyre vittem.“ Ennyi, amit hirtelen, rövidre fogva idézni akartam. A kéz­iratot átadom a sepsiszentgyör­gyi múzeumnak: előbb-utóbb úgyis odakerült volna, ha a há­ború szeszélye nem sodorja véletlenül hozzám. FORRÓ LÁSZLÓ

Next