Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1970-01-02 / 1. szám
Q) ›D 0)› a‹ ›D ›o (!) ZAHARIA STANCU ! Ének Nem hullt le még minden falevél. Majd lehull. Nem hullott le meg a hó. Majd lehull S a rigó sem dalol már. Csak a páva Perfeszti tollait éppúgy, mint azelőtt. Csak ő bontja farkát éppúgy, mint azelőtt. Meg nem hullt el minden hajszálam. Majd elhull. Nem hullott le még a fülem. Majd lehull A szellemem fürge még, akár a mókus, Je szemem világát háromnegyedrészt elvesztettem és nemsokára elvesztem egészen. Már sebzett vadként rohanok végig az erdőn. Sebzett vadként üvöltöm végig már az erdőt. Ha van Xerxész király? Ő sebzett meg engem. Hol van Xerxész király? Mert ő öl meg engem, Xerxész király, nyila Xerxész királynak. Nem hullt le még minden falevél. Majd lehull. Nem hullott le még a hó. Majd lehull. Xerxész király vadra vadászik az erdőn, S a sebzett vadak rohannak s üvöltenek____ hs velük rohan s üvölt Xerxész király is, Velük rohan s üvölt Xerxész király is. •SANA BLANDIANA A lélek Valamiféle titok bennünk a lélek, Mi testünkön kívül nem létezhet. Ó, hányszor találtam lenn a fűben Haldokló, mezítelen lelket... Vigyázva emeltem tenyeremre, De sohasem találtam Senkit, ki mindenét odahagyva A talált lelket magába befogadja ... Tenyerem üres öblét bámultam hosszan, S hirtelen átsuhant rajtam az áram, Mely minden gyanakvó testet megremegtet. Vajon: Isten é, ki mibelénk menekíti a lelket? EUGEN JEBELEANU Ima Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, szállj alá, ha vagy, ide a földre, és vess gátat a vihanó halálnak, és a sisakokból kalapot varázsolj, s halottaink arcát simogatással född le, és életben tartsd meg az élőket mind, és maradj itt köztünk, ha már atyánk lettél borrá varázsoljad kipatakzó vérünk, és változtass minden hadsereget ünnepi menetté ... Ámen. RADU BOUREANU Amiruba Miféle szörnyű, haldokló harangszót hallok, Mely ideszáll a feledés távoli füsttornyából, Micsoda tengermélyi kristályos orgonahangok Remegtetik a dobhártyámat fájón? S mi ez a nyújtózó szó, ez a név. Melyet a kihagyó emlékezet még szótagol. Mi ez a semmibe távolodó betűsor: Amiraba. A — mi — ra — ba! Nos a kulcs, mi fölnyithatná e névlakatot, S a súlytalan kecsesség, mi megrajzolja az arc vonalait? Tán azt hihetném, ha magam volnék, Valami tölcsér bukkan föl emlékeimben, Melyen átáramlik egy anyagtalan harangszóhullám, Vagy mintha mélyrezuhanásaink köreit látnám Gyűrűzni a tavirózsátlan, közönséges vízen ... Fél pár szandál vár a homokon, Hiába vár, pártalan marad. Déli ég fénylik, Éji ég sötétlik, S hiába vár, örökre ott maradt. És meglátlak most, lépdelsz az abszurd hold alatt. Már nem is szenvedsz, már elmúlt minden. Te hihetetlen ember alakú, tengeri virág A tavirózsátlan, közönséges vízben ... KIRÁLY LÁSZLÓ fordításai HORVÁTH ISTVÁN Vákuumban Most a bénult csend zuborog. S hiába keresem — ha kint még zendül is a tél kéken, hallatlanul — itt bent hamvába fúl visszhangja ennek is. S nemcsak néma: vak is ami máskor a szépségre oly fénylőn rátüzelt, s tőle életre kelt a halni hulló pillanat, s a kőben is szív lüktetett és zengés énekelt. Most saját szivem kérdeztem. S makacsul nem felelt. PALOCSAY ZSIGMOND Temetésen * Volt pap is — a Hóstát éle ékeskedett vigasztalta a távozót rendesen — ejtett némi civil szót róla (jól volt informálódva!) de a zsoltárt magasan kezdte. — nem lehetett utána mennem é s a Miatyánkja meg volt tatarozva. (Nagyanyám több helyen nem úgy mondta) A tányérsapkás, csizmás, posztóruhás fogdmegek a koszorúkkal siettek, lecsavarták ügyesen a kocsi tetejéről a katolikus keresztet, helyébe bóbitának református egyebet tettek „Kioldjuk a kendőt?!“ kérdezte hangosan, amelyik krákogott is köztük, mert seriff lehetett. Anyám intett, hogy — természetesen ... (Kioldotta a kék kendőt Nagyanyám állán az illető nagyon természetesen). Az egyik ló nem volt egészen fekete s a hegyen tiszteletlenkedett. Elöl mentem. Esett. Ki volt ásva a föld Nagyapám, A TŰZOLTÓŐRPARANCSNOK felett előzmények nélkül való. Hát Lőni szerint? Itt is igazat kell adnom Barótinak: „A kiszigetelő szemlélet jelentkezik az irodalomtörténet történeti felfogásában is: ebben a felépítésben ugyanis a romániai magyar irodalom merőben előzménytelennek és egyszeriből adottnak tűnik.“ Nem kísérteties ez az összecsengés? Huszár álláspontjában van logika: ő egyszerűen „kiiktatja“ irodalmunkból a polgári vonulat legértékesebb hagyományát, Adynak a közép- és kelet-európai népek sorsközösségéből fakadó forradalmi demokratizmusát, amely — nyugodt szívvel állíthatjuk — a marxi—lenini ideológia mellett a legáldásosabb hatással volt irodalmunk fejlődésére. Ez az a „valami“, ami Huszár szerint 1919-cel véget ért. S vajon miért? Tán a polgári demokratikus forradalom feladatai lekerültek társadalmi fejlődésünk napirendjéről? Ne kérdezzük! E „valaminek“ egyes képviselőit — például Bartalist, Endre Károlyt, Moltert stb., „akik egy általános humánum tiszta, fehér lobogóját viszik tovább“, Huszár egyszerűen kiiktatja a romániai magyar irodalomból. De kiiktatja „a század eleje és a háború rossz hagyományainak folytatóit“ is, Végvári-Reményikkel az élen: „Ők tehát az első fejezet, akiknek a tudata az első háború előtt vagy alatt alakult ki, s művük ennek hatását viseli, akik azonban nem nyitnak, hanem zárnak korszakot. Nem kezdete, hanem vége egy folyamatnak.“ Magyarán szólva ez annyit jelent, hogy ez első fejezetbe utalt írók művészete nem a romániai magyar nemzetiség társadalmi valóságába, hanem „a századeleje eszmevilágába“ ágyazódik, „egy megelőző kor eszmevilágát képviseli,“, tehát a társadalomnak egy bizonyos fejlődési fokát „túlélő“ fantomirodalommal van dolgunk. Mondom, Huszár álláspontjában van logika: ha ő az 1919 után Romániában dolgozó — s a polgári demokratikus eszmék hatása alatt alkotó — íróink egy részét sem hajlandó a romániai magyar irodalomba befogadni, hogyan is ismerhetné fel a romániai magyar irodalom közvetlen előzményeit az 1919 előtti erdélyi magyar irodalmi eseményekben? Ám miért nem ismeri fel Lőni, aki — ezt könyvének számtalan része bizonyítja — nem dagadja ki a romániai magyar irodalomból Ady polgári demokratikus forradalmi örökségét? Irodalomtörténetírásunknak e látszólag kis „hiányossága“ (ami azonban irodalmunk eszmei gyökereinek világos feltárását jelentené!) súlyosan üt vissza a Huszár cikkében. Mert ha a romániai magyar irodalom nem egy fejlődési folyamat eredménye, ugyan mi az, ami 1919-ben hirtelen létrehozta? Milyen eddig nem létező új eszme indult el ekkor, amelynek bűvös ereje egy irodalmat volt képes egyik napról a másikra elővarázsolni? „...egy történelmi sorsfordulat életérzése“ — derül ki Huszár cikkéből. „A romániai magyar irodalom tulajdonképpeni megalapozói írja Huszár —, akiknek a nyűvében a romániaiság mint sorskérdés először jelentkezik, a Marosi szóhasználata szerinti második generáció, akik közé én Kós Károlyt, Berde Máriát, Szentimrei Jenőt és Gaál Gábort is besorolom. Ez a romániai magyar irodalom második fejezete. Ennek a korszaknak az írója vall és vállal. Keresi a kisebbségi magyarság útjait és boldogulását. A romániai lét feltételei határozzák meg minden cselekedetüket és minden leírt sorukat.“ De miért csak Kost, Berdét, Szentimreit és Gaál Gábort sorolnánk be a romániai magyar irodalom megalapítói közé? És miért ne soroljuk ide mondjuk Benedek Eleket, Molter Károlyt, Tabéry Gézát, Kádár Imrét és Ligeti Ernőt is, akik Kós politikai fegyvertársaiként, az Erdélyi Néppárt köré csoportosulva az 1920-as évektől vállvetve küzdöttek a romániai magyar konzervativizmus, a feudális nagybirtok, nagytőke és az ezeket támogató egyházi vezetés politikai egyeduralomra törése ellen, a romániai magyar dolgozó tömegek demokratikus politikai megszervezéséért és a tömegeket szolgáló, haladó irodalmi élet megteremtéséért. Hiszen nekik is „a romániai lét feltételei határozzák meg minden cselekedetüket és minden leírt sorukat“? Vagy Sípos Domokos, aki fiatal irodalmunknak a legértékesebb útmutatást szolgáltatta, tán nem vallott és nem vállalt eleget? Elhihető-e, hogy az a fiatal erdélyi magyar irodalom, amely a demokratikus eszmék hatására a század első évtizedének vége felé Erdély társadalmi valóságának talaján kialakulva, a magyar konzervatív erőkkel szemben oly határozottan szállt harcba a társadalmi haladásért, az 1919-es történelmi események következtében romániaivá válva egyszeriben lemondott társadalmi hivatásáról, s céljául a mindenek fölött álló nemzetiségi eszme szolgálatát tette? Mert ugyan mi mást jelentenek a következő sorok: „Szerintem a harmincas évek elejétől árnyalatoktól és ideológiai ellentétektől függetlenül ez jellemzi az irodalom főbb csoportosulásait. Az egyes írói csoportosulások a maguk felfogása és ideológiája szerint az új államban az optimális létfeltételeket keresik. Ezért, bár a Korunk-csoportot a Helikonétól ideológiai szakadék választja el, mégis azáltal, hogy azonos korszakban a kiutat keresik, sokkal inkább rokonok, mint külön bármelyikük a határon kívüli irodalmi megnyilatkozásokkal.“ Nem hiszem, hogy Huszár, aki napjaink irodalmi életének egyes finom árnyalatait oly éles szemmel veszi észre, teljesen végiggondolta elméletét, s komolyan hiszi, hogy pusztán nemzetiségi meghatározottságából kifolyólag például Nagy István közelebb állt mondjuk Bánffyhoz, mint Nagy Lajoshoz, Salamon Ernő közelebb állt Reményikhez, mint József Attilához, Gaál Gábor meg közelebb állt a Helikont szerkesztő Kovács Lászlóhoz, mint a 100%-ot szerkesztő Tamás Aladárhoz. Anélkül, hogy e két írói csoportosuláshoz tartozó írókat pusztán csoportcímkével akarnám minősíteni, ami durva vulgarizálást jelentene — ezt épp a „határesetek“, Szentimrei, Tamási, Bárd, Asztalos stb. bizonyítják a legjobban —, kitartok ama felfogásom mellett, hogy e csoportosulások fő eszmei vonalát képviselő írók a „kisebbségi magyarság“ nagyon is heterogén képződményéből más-más osztályoknak vagy csoportoknak a boldogulását keresték, és más-más utakon, míg a vagyonos osztályok reprezentánsai koruk osztálytársadalmának konszolidációjától várták „népük“ boldogulását, a kizsákmányolt osztályok tudatos képviselői egy új, kizsákmányolásmentes társadalom eljöveteléért dolgoztak. S ha Huszár nem iktatta volna ki a romániai magyar irodalomból a konzervatív vonalat, arra is könnyen rájöhetett volna, hogy íróink romániaiságtudatának sem volt közös a tartalma, mert míg a társadalmi haladást képviselő írók a magyar nemzetiség sorsát Románia társadalmi összefüggéseibe ágyazva szemlélték,és társadalmi törekvéseikben Románia haladó — vagy haladónak vélt — erőire próbáltak támaszkodni, ami semmiképp sem jelentette a nemzetiségi szabadságjogok feladását —, a konzervatívok a világ reakciós erőire támaszkodva a revizionizmusban keresték azt a bizonyos „kiutat“. Mindezeket csupán azért említem, hogy rámutassak: hová vezethet az irodalomtörténet elhanyagolása, egyes alapvető irodalomtörténeti kérdések megoldatlansága. Hiszen Huszárnak „egy történelmi sorsfordulat életérzése“ által létrehívott irodalomról szóló, cseppet sem eredeti tétele kártyavárként omlik össze, ha a romániai magyar irodalmat történelmi fejlődésében szemléljük. Ebben az esetben azonban a romániai magyar irodalomtörténet első fejezetének A ROMÁNIAI MAGYAR IRODALOM KÖZVETLEN ELŐZMÉNYEI címet kell viselnie, mely korszak időben körülbelül 1907—1919 közé rögzíthető. E korszak történelmi lényege az imperializmus előretörése következtében kiéleződő osztályharc, ami a közép- és keleteurópai társadalmakban ismét napirendre tűzi a polgári demokratikus forradalom kérdését. A polgári radikális eszmék új lökést adnak az irodalom fejlődésének, s Magyarországon éppen úgy, mint a szomszédos államokban, a haladó szellemű, modern polgári irodalom létrejöttét eredményezik. A magyar irodalmi életben a polgári demokratikus forradalmi eszmék legkövetkezetesebb képviselője Ady, aki a közép- és kelet-európai népek sorsközösségét felismerve, e népek harcos összefogását hirdeti elnyomóik ellen. A fővárost meghódító modern irodalmi törekvések lassan a vidéket is megmozgatják. A fejlettebb polgársággal rendelkező nagyobb vidéki városokban egymás után jönnek létre a „destruktív“ fiatalok irodalmi csoportosulásai, melyek almanachokat, majd folyóiratokat jelentetnek meg, s harcba lendülnek a hivatalos rendszert szolgáló konzervatív akadémizmus ellen. Az erdélyi konzervatívok legtekintélyesebb irodalmi orgánumának, a Kolozsvárt megjelenő Erdélyi Lapoknak 1913-ban történt bukása már a modern irodalom erdélyi térhódítását hirdeti. Azok a fiatal írók, akik a konzervatív szemléletet bármilyen formában kikezdték, a konzervatívok ellen folytatott harcuk során szükségszerűen eljutottak a konzervatív nemzetszemlélet felülvizsgálásához, ami Erdélyben elválaszthatatlan volt a nemzetiségi kérdéstől. E folyóiratok lapjain már feltűnik a román tömegekkel együttlakó erdélyi magyarság sajátos helyzetének felismerése, a testvéri együttélés vágya, s ami ennek nélkülözhetetlen feltétele, a támadó ésű „nagymagyar" nacionalizmus elvetése és demokratikus nemzetiségi politika követelése. E fiatalok néha meglepő tisztánlátással mutatnak rá a kizsákmányoló társadalmi rendszer és a nemzetiségi elnyomás mély összefüggéseire. A Szentimrei Jenő által szerkesztett Új Erdély 1918. febr. 9-i (4-es) számában például a következő sorokat olvashatjuk: „... Ne igyekezzünk hát egyik kultúrát sem a másik fölé emelni... Egyebet kell itt tenni. Szilárdítsuk meg a gazdasági alapépítményt, szüntessük meg a kizsákmányolás minden fajtáját, az uzsorát, az éhbéreket, jutassuk földhöz, tisztességes megélhetéshez a Nincstelen Jánosokat, Pintye Gligorokat és Hans Sachsokat egyaránt, és akkor magától fog felépülni mindnyájunk büszkeségére, különböző, de egységes harmóniába olvadó színű kövekből az erdélyi kultúra nagyszerű épülete.“ (Dr. Turnowsky Sándor: Kultúrák egysége.) E fiatalok polgári radikális felfogásának érlelődését nagyban meggyorsította az imperialista háború, amely felnagyítva mutatta meg a félfeudális társadalom minden ellentmondását. Amint tudjuk, mindez az 1918 októberében kirobbanó polgári demokratikus forradalomhoz vezetett. Körülbelül ezzel zárul a romániai magyar irodalom közvetlen előzményeinek korszaka. (Folytatása a 4—5. oldalon) VARRÓ JÁNOS Lugossy László: Mágia (ott mások voltak — hántolni — pont heten!) ... HA EZ AZ AGYAG ÖSSZEÁZIK BEMOCSKOL MINDENT ... (Apám idegeskedett) Köhögni kezdtem. És rám szóltak a rokonok : A KALAPOT MÁR FELTEHETED. 3