Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1970-09-18 / 38. szám

Bele kell nyugodnunk, hogy ami tegnap még életünk, napi vitáink természetes része volt, holnapra már „elidegenedik“ tő­lünk, személyes emlékeinktől — múlttá, történelemmé, kuta­tási tárggyá válik. Minthogy e folyamat feltartóztathatatlan, csak örvendhetünk, ha a sokféle szubjektivizmus, legenda köd­­gyűrűjéből kiszabadulnak az igazi értékek, pontosabban az ér­ték elválik az értéktelentől, az eredeti a másodlagostól; té­mánkra szűkítve a kört, a romániai magyar irodalom önisme­rete lesz ezzel teljesebbé, megbízhatóbbá. Adósságunk amúgy is nagy, nemcsak az első huszonöt év, hanem a rákövetkező negyedszázad is sürget néhány fájdalmasan korán lezárult élet­pálya megmérésére — mindenekelőtt a Gaál Gáboré, az Aszta­los Istváné, a Szabédi Lászlóé vonzhatná irodalomtörténészein­ket. Mindhárman nehéz idők tanúi, egy átmeneti kor alakítói és részben szenvedő alanyai — a feladat tehát elengedhetetlenül mítoszrombolásnak tűnő tárgyilagosságot kíván, ám természetes fényben az értékek is valósabban látszanak. E három életmű elemzése közül talán még az As­ztalos Istváné látszik a leg­könnyebbnek; valószínűleg ezzel is magyarázható, hogy Izsák József 1967-es monográfia-kísérlete után két évvel új könyv született Asztalosról, a Balogh Lászlóé.* Ám az Asztalossal kapcsolatos kérdések sem oly egyszerűek, maguktól megoldódók — példa rá Izsák József könyve. A buda­pesti Balogh László részben már hasznosíthatta marosvásárhelyi kollégája munkájának tanulságait, bár (mint lábjegyzetben írja) tanulmányának törzsanyaga még 1964-ben elkészült. Balogh szemléletmódját, esztétikai-irodalomtörténeti ítéleteit Izsák kö­vetkeztetései nem befolyásolták, felhasználta viszont Izsák Jó­zsef életrajzi kutatásainak eredményeit, anélkül, hogy újabbak­kal próbálta volna azokat kiegészíteni. Az Irodalomtörténeti Füzetek 65. számaként megjelent, 135 oldalas kis könyv­ szer­zője nem is törekedhetett ilyenfajta filológusi dú­sóségre, az­­Asztalos-ügyben ma nem is ez a legizgalmasabb rodaloi- törté­nései feladat; inkább az, amelyet Balogh László hagyományos közelítésű, sajátos szempontokat föl nem vető kismonográfiájá­ban megnyugtatóan oldott meg: egy évtizeddel az író halála után összegezte az­ újraolvasott Asztalos-művek társadalom-esz­­tétikai problematikáját, egyszerre érvényesítve mai igényeinket az Asztalos-korabeliekkel. Az objektív és szubjektív feltételeit szembesítésekor talán szigorúbb is lehetett volna mind a múlt, mind a szerző irányában, alapjában véve azonban Balogh László hitelesen festi fel a hátteret — szociologizálás nélkül ér­zékeltetve az irodalomszociológia fontosságát. Tényismeret­- a kolozsvári és általában a romániai magyar irodalmi életet, a folyóiratokat (főként a két háború közöttieket) s a kortársakat illetően meggyőző, korrekcióra nemigen szorul, esetleg kiegészí­tésre (például az Utunk-szakaszra gondolok), tájékozottságát jó­részt az itteni folyóirat-közlemények figyelésének köszönheti, amelyről tekintélyes bibliográfiája is tanúskodik. Balogh László Asztalos-kismonográfiájának­ legnagyobb ér­deme mégsem az eddig írottak összegyűjtése és egységes, pon­tos tárgyalása, hanem forrásainak kritikai szembevétele. És amikor forrást mondok, az elemzések, méltatások mellett min­denekelőtt magukra az Asztalos-művekre gondolok. Balogh László vállalkozása azért eredményesebb minden eddigi kísér­letnél, mert szerzőnknek más, tágasabb a viszonyítási alapja, mint az előző Asztalos-tanulmányok íróinak. Asztalos István helyét a magyar irodalomban valóban nem lehet anélkül tár­gyalni, hogy teljességükben ne vennénk számba a Móricz-indí­­tásokat, s ne vonnánk párhuzamot a két háború közötti népi (Folytatás az első oldalról) Iven könyvek tetszettek a leg­jobban. Melyek voltak rájuk a legnagyobb hatással? A fél­száznál több ,V—VIII. osztá­lyos magyar tanuló válasza nyomán a következő sorrend állítható fel: első hely illeti meg a meséket (a legkisebbek legkedvesebbje) és a Jókai-re­­gényeket, egyaránt 12—12 sza­vazattal. (Utóbbiak közül hat nyolcadikos lány kimondottan Az aranyember-t jelölte meg.) Nem sokkal marad mögöttük, 10 szavazattal. Gárdonyi Gé­za Egri csillagok-ra, míg a harmadik helyre egyenesen hat mű, illetve szerző tarthat igényt, viszont jóval kevesebb, csupán 3—3 igenléssel: Arany János versei (figyelem: Nagy­szalontán vagyunk!), Móricz Zsigmond-regények, Dickens Copperfield Dávid-ja, Defoe Robinson-ja, Verne-művek és Nagy Olga Szidi-je. A Pál ut­cai fiúk két szavazata után egyedi címek következnek — nagyjából ugyanolyan megosz­lásban, mint a fentiek —, de itt már egy-egy kalandos, de­­tektíves história is teret kap. Tekintve, hogy az általános iskolai tagozaton csupán egy román osztály véleménye áll rendelkezésemre, felelőtlenség lenne ebből messzemenő, de akár rövid távú következtetést is levonni. Helyesebbnek tar­tom, ha Antoaneta Corvatescu- Tofan azonos témájú ankétjá­­nak eredményéből idézek (Re­­vista Bibliotecilor, 1970. 5. és 6. szám). A 373 fővárosi, falu­si és kisvárosi, V. és VII. osz­tályos tanuló válaszai alapján ez a népszerűségi sorrend: (a szerzők után az elért szavaza­tok száma): Jules Verne 109, Ion Creanga 88, I. L. Caragia­­le 71, Mihai Sadoveanu 64, A. Dumas­pére 59, majd 50 alatti igenléssel L. Rebreanu, M. Twain, M. Eminescu, C. Chi­­rila, Ch. Dickens, D. Defoe stb. Egy magyar szerző is sze­repel: Molnár Ferenc, 10 sza­vazattal. E két névsor esetében szem­beötlő egyezés állapítható meg. A tizenkét-tizenöt éves gyermekek, serdülők legnép­szerűbb műfaja kétségtelenül a romantikus kalandregény. S íme, egy fontos következtetés, az irodalmi ízlést döntő módon az életkor és nem más ténye­zők határozzák meg. Az első tíz között öt román, illetve magyar klasszikus — köztük egy-egy költő: Arany és Emi­nescu —, majd három, illetve négy világirodalmi híresség neve szerepel, és csak egy-egy élő hazai ifjúsági író: C. Chi­­rila és Nagy Olga. Lapozzunk tovább. Lássuk, milyen művek váltak a 91 ma­gyar líceumista kedvenceivé. Már induláskor problémába botlunk: kinek nyújtsuk az el­sőség pálmáját? Ha együtt tárgyaljuk a Brontë nővéreket (és miért ne, hiszen Jókai sem egyetlen, hanem több regényé­vel szerepel), akkor ők vezet­nek 17 szavazattal — szinte teljesen a leányolvasók rokon­­szen­vének köszönhetően —, s őket követi elpusztíthatatlan fiatalságával és 16, főleg le­ányhódoló igenjével az öreg Jókai. Harmadikként 14 szavazat­tal a Semmi következik (no, ennek kitalálásához sem kel­lett erős fejfájdítás), hogy utá­na Berkesi András törjön be a klasszikusok tisztes gyüleke­zetébe, detektív- és kalandos históriáival. A további sor­rend: V. Hugo Nyomorultak: 9, Verne-művek: 6, G. Cali­­nescu Ottilia titka: 4 és egy bolyban Maupassant Egy asz­­szony élete, Margaret Mit­­chel: Elfújta a szél, Jack Lon­don Martin Eden: 3—3 szava­zattal. Mennyiben különbözik az azonos korú román diákok irodalmi ízlése? Száznégy vá­lasz nyomán a következő sor­rend alakult ki: a Brontë-nő­­vérek 12, V. Hugo Nyomorul­tak: 11, Stendhal Vörös és fe­kete: 9, Eugéne Sue Párizs rej­telmei: 8, Dickens Copperfield Dávid: 8, A. Dumas­pére Mon­te Christo-ja és más művek: 6, L. Rebreanu Lázadás: 6, M. Sadoveanu történelmi tárgyú regényei: 6, Verne-művek: 4, Gárdonyi Egri csillagok: 4 szavazattal. A tíz szerző közül hét nyugat-európai, két román és egy magyar klasszikus. Mintha egymásról másolta vol­na a két diákcsoport, oly meg­lepő a hasonlóság. A felmérés következő kér­dése így hangzott: van-e ked­venc íród, költőd? Ha van, ki az? Ennek az újabb tudako­zódásnak jól meghatározott szerepet szántam. Meg akar­tam győződni az előbbi vála­szok őszinteségéről, valódisá­gáról. Vajon a kedvelt mű és a kedvenc szerző szinkronban van-e? Némi eltérés, sorrendváltás elképzelhető, hiszen az író ér­tékrendjét gyermek és felnőtt számára életrajza, embersége, jelleme és sok-sok olvasott alkotása közösen határozza meg. Nem kötelező, hogy ked­venc regényemnek éppen vá­lasztott íróm legyen a szerzője. Ennek ellenére tágabb keret­ben értelmezett egységre szá­mítottam, ami irányzat- és stí­lusazonosságra, kortársi mi­voltra vonatkozott. Ez az elvá­rás természetesnek és jogosnak bizonyult, mint erről az aláb­bi táblázatok vallanak. Magyar tagozat V—VIII. osztály Petőfi Sándor 31 Arany János 20 Jókai Mór 11 Móricz Zsigmond a J. Verne a Ady Endre d Mikszáth Kálmán d Gárdonyi Géza 5 I. Creanga 4 IX—XII. osztály Petőfi Sándor 211 Jókai Mór 23 Ady Endre 12 J. Verne 13 Arany János 11 „Nincsen“ 11 M. Eminescu a Móricz Zsigmond a Victor Hugó a Berkesi András 6 Rejtő Jenő 6 Emil Zola e Román tagozat VIII—XII. osztály M. Eminescu 36 M. Sadoveanu 20 A. Dumas­pére 18 I. Creanga 13 L. Rebreanu 12 I. L. Caragiale 12 V. Hugó 10 Gh. Coşbuc 9 J. Verne b E. Hemingway e Brontë-nővérek 6 Ch. Dickens 6 I. Minulescu 6 A diákok kedvencei — akár­csak a műveknél tapasztaltuk — a múlt századi és század­­fordulói klasszikusok. E pártatlan közlések után kí­sérletet teszek néhány követ­keztetés levonására. Az általános iskola tanulói, a 15. életévig terjedő korosz­tály, kedvenc könyveit, íróit jórészt a kötelező olvasmá­nyok sorából és a tankönyvben szereplő szerzők közül nevezi meg, s ez némileg egységes ol­vasási kultúrát biztosít szá­mukra. Tágabb látókört, egyé­ni ízlést csak a legjobbak ré­széről tételezhetünk fel. (Ez utóbbi jelenség erőteljesebben a XI. és XII. osztályban nyil­vánul meg.) Jól van ez így. Inkább természetes, s ez az egységes alap — amelyre a változatosság várát építhetik majd évek teltén — még ro­konszenves is egy tanár szá­mára. Némi pótlás azért még­sem ártana ezen a fundamen­tumon, mert a világirodalom olyan gyermek- és ifjúsági szerzői maradtak említetl­enül, mint De Amicis, Kipling, Z. Lagerief, Saint-Exupéry, Móra Ferenc és P. Ispirescu; s ha már javításra kerül sor, ha­zai íróink is hadd járuljanak hozzá: Asztalos István, Nagy István, Horváth István és Méhes György. Különös, hogy vannak szer­zők, akik mindenik korosz­tály számára népszerűek. A magyar olvasóknál Jókaiban és Vernében tisztelhetjük e „különcöket“. A romantikusok, köztük Jókai kontójára már filozofálgattunk. Miért hagy­junk akkor békét Vernének? Mert mégiscsak furcsa, hogy a Kozmosz de facto meghódí­tásának s az atom-tengeralatt­járók „elterjedésének“ idősza­kában kis és nagyobb diákok inkább a technikai fikciók, mint a megvalósult álmok iránt érdeklődnek. Ha pedig fantasztikumra van szükségük, hogy nem fedezték fel maguk­­nak csapatosan Lemet és a csillagásztudós Kulin Györ­gyöt (O. Lin), utóbbit már sza­­lontai mivoltáért is? Miként lehetséges az, hogy a legmodernebb életformát követő és követelő ifjúság irodalmi ízlésben és olvasás­ban egy évszázaddal kullog je­lenünk mögött? Antoaneta Corvatescu-To­­fan szerint a tanárok, könyv­tárosok s a szülők a lu­dasok, mert „nem népszerűsí­tik“ a diákok előtt s között a kortárs irodalmat. Nem a cso­dát! — felelem halkan. Hi­szen tantervi anyag. Tanítják és tanulják, könyvtárban, ki­rakatban megjelenik, ifjúmun­kás­ban. Utunk-ban, igaz Szó-ban, Korunk-ban és na­pilapokban ebbe botlanak. Szép és meggyőző sorokat olvastam a Korunk 7., ifjúsá­gi számában arról, hogy ez a korosztály az eksztázisban, a beat-zenében, a mai táncban önmaga lelkiségének kifejezé­sét keresi. S az irodalom? Ott nem találkoznak sajátos prob­lémáikkal? Vagy inkább afféle Robinson-szigetnek tartalékol­ják a művészet eme ágát, ahol „megfáradt lelkiségük“ hamisítatlan békebeli nyugal­mat lel? ... Lehet-e segíteni ezen az el­lentmondásos helyzeten? Re­mélem, igen.­­ Tanítsuk úgy mai hazai iro­dalmunkat, hogy egy életre szóló olvasói érdeklődés és szeretet támadjon belőle. Ne az adat ,, hanem az élmény­nyújtás álljon az irodalmi óra középpontjában. Meglehet, hogy ezzel szabálytalanságot követünk el s vállalnunk kell az igazgató vagy a szakfel­ügyelő ódiumát. Ha úgy jön, bátran tekintsünk ki a kötele­­ző tantervi anyagból: szaval­junk, friss írást, irodalmi vi­tát idézzünk, rendezzünk, kép­zőművészeti alkotással, szín­házlátogatással, zenével il­lusztráljunk,­­ még ha ez a hagyományos leckék kereteit szét is feszíti, s aznap nem kerül sor szabályos feleltetés­­re. Az élménynyújtás vi­szont felforrósítja a légkört. Ünnepi hangulatot teremt. A végső célkitűzés természe­tesen csakis egy komplex ne­velési program gyümölcse­ként érlelhető meg, amelynek termő­talaja mély és hatásos irodalmi kultúra kell legyen. Valamennyi művészet közül leginkább ez adhat tiszta fo­galmakat napjaink és kortár­saink szellemi alkotásainak megértéséhez. Ez fejleszti a gondolkodás kultúráját, s ala­kít ki összetett, bonyolult ér­zéseket. DANIELISZ ENDRE Kedvelt írók diák olvasók H­EGEL (Folytatás az első oldalról) sem értheti. Mint ahogy a He­gel értése is a Hegel előtti böl­cselet, mindenekelőtt Herder, Kant, Fichte és Schelling ér­tését előfeltételezi. Ahhoz te­hát, hogy a marxizmus jegyé­ben formálódó századunkat igazán megértsük, nem elég a filozófiákat nemegyszer vulga­rizáló vagy hamisító­­ról-ről magyarázatokat tudomásul vennünk, hanem vissza kell mennünk a létet végiggondoló filozófiákhoz, közöttük a Hege­léhez. Nem csorbítja Hegel emlé­két, ha a bicentenáris ünnep­ségeken is emlékeztetünk arra, hogy ezt a visszamenést ép­pen a hegeli filozófiához He­gel stílusa valóban nem köny­­nyíti. Az Esztétika kivételével minden nagy Hegel-mű homá­lyos olvasmány. A spekuláció mágiájában fogant gondolatok nem egy esetben parttalan mondatok élén ringnak, néha a maximumig leegyszerűsített kopár, néha költői magasla­tokat ostromló nyelvi anyag­ban. Hegel azonban sohasem írt szándékosan homályosan. Lé­nyegláttató alkatától idegen volt az ezoterikus homályked­velők bántó modorosságokba merevedett, az eredeti gondo­latiság hiányát leplező pózo­lása. Jelentős Hegel-kutatók, közöttük Hegel nagy román szakértője, D. D. Roşea pro­fesszor, mutatták ki, hogy a hegeli úgynevezett homályos­ságban a legteljesebb össz­hangban jelentkezik nyelv és gondolat. A hegeli filozófiára is teljes egészében érvényes tehát az a megállapítás, amit Hegel ókori bálványával, Hé­­rakleitosszal kapcsolatban írt le: „E filozófia homályossága abban rejlik, hogy egy mély spekulatív gondolat van ben­ne kifejezve; ez mindig nehéz, homályos az értelemnek, a matematika viszont egészen könnyű.“ Ha Hegelt ebben az össze­függésben az idealista filozó­fia bármelyik képviselőjével hasonlítjuk össze, megdöbben­tően jelentkezik az értékren­dek nagy különbsége. Mert igaz ugyan, hogy egy-két pol­gári gondolkodó, közöttük a legnagyobbak és a szubjektíve is becsületesek (Kierkegaard, Kleidegger, Sartre) a hegeli fi­lozófia valóságosan jelentkező hibáit bírálták és nem egy he­geli megsejtést továbbgondol­tak, mégis filozófiai alapállá­suk elfogadhatatlansága filo­zófiáik értékét centrális össze­függésekben kérdőjelezi meg. Ezzel szemben Hegel a lét logikájának a titkait nyitogat­­va, a „semmiből“ az ész felfe­dezéseinek bámulatosan gaz­dag világát építette fel. Mindehhez döntően hozzá­járul az az ugyancsak idézés­re és követésre méltó hang, amellyel Hegel „filiszter-copf­­ja" ellenére kora és hazája problémáiról ítélkezett. Mert Hegel — filozófiájának lénye­ge szerint — nemcsak a hiva­talos poroszság berlini egyete­mén szónokló apologétája volt a porosz junker államnak, ha­nem a francia forradalom tisz­teletére szabadság­fát ültető Hölderlin és Schelling eszme­társa is. Igaz, hogy ez a meg­állapítás elsősorban arra a korszakra érvényes, amikor Hegel még kereste a „végső igazságokat“ és nem a romlan­dó anyagú metafizikai tetőt húzta nagy felfedezései vilá­ga fölé. Hegelt bátor őszinteségében a kor is segítette. A kor, amely vele egyidőben csak Németor­szágban minden idők egyik legnagyobb elégikusát, Hölder­­lint, egyik legnagyobb költő­jét, Goethét és egyik legna­gyobb matematikusát, Gausst szülte. Nem kismértékben já­rult hozzá a hegeli filozófia tartalmi gazdagodásához, hogy ilyen kapacitású kortársak felfedezéseit is általánosíthat­ta. Mégis, az, hogy Hegel egész filozófiai tevékenységében mintaszerűséggel tükröződnek kortendenciák és a német his­tória, semmit sem von le a tükrözés személyi nagyságából. Sőt, ebben az összefüggésben a hegeli mű gigantikus mére­tei és mélysége bizonyítják, mennyire nem közömbös, hogy egy korparancsot milyen ké­pességű és lelki alkatú sze­mélyiség teljesít. Hegel nem önmagát, hanem a világot akarta megmutatni, és csak a megmutatott világban mutatta meg önmagát. Olyan karakte­­risztikuma ez a hegeli filozó­fiának, amelyben minden gon­dolkodónak követni kell. .Paradox módon, Hegel filo­zófiájának építő hatása még negatívumain is átütött. Ku­darcba fulladt heroikus kísér­let jellege minden emberi tu­dásnak egy zárt filozófiai rend­szerben való kifejezésére tisz­tán jelezte azokat a történelmi korlátokat, amelyeken belül Hegel az értelem sorsát tette kockára. Nemcsak azért, mert a legnagyobb lángész szellemi teljesítőképessége is csak vé­ges lehet, hanem mert a tota­litás, mint minden metafizika tárgya, gyakorlatilag kimerít­hetetlen. Marx számára ez a konklúzió egyben gyümölcsöző premissza, amely az ész ka­landozásait termékeny tájakra terelte. Bármennyire enciklopédikus tudású is volt Hegel és bár­mennyire is egy a polihisztor­­isággal még nem ellentétes korban élt, a totalitást ő sem tudta cáfolhatatlan érvényű igazságokba fogni. Málta és jövőbe átragyogó analíziseire ezért mosolyog néha vissza szükségszerű elnézéssel a min­dig újat hozó idő. A hegeli filozófiával először szembenéző nemegyszer éli a­­ fegyvertelenség riadalmat- Hegel híres mondása (ame­lyet olyan előszeretettel hasz­náltak föl ellene törpe ellen­felei): „Csak egy ember ér meg engem, és az is félreért —• sokszor tűnhet tartalmas paradoxonnak. ... Ha a Hegel emlékét idé­zem, talán ezért is jut eszem­be mindig Pascal aforizmája­„Az ember oly nagy, hogi­ nagysága még önnön nyo­morúságának ismeretében is megnyilvánul.“ RÁCZ GYŐZŐ M­egbízható Asztal®* - portré írók rokon hangvételű műveivel. Az életrajzi tények csakúgy mint az esztétikai elemzések, alátámasztják Balogh László meg­­állapításai „Élete végéig kapott ösztönzést Móricz Zsigmondtól s tanult tőle ábrázolást, szerkesztést, megoldásokat, emberi és művészi magatartást. Világának tágasságában, összegező kész­­ségben nem versenyezhetett vele, de Asztalos is meglelte a maga tájait, egyéni témáit." Ezeken a saját tájakon és témákon belül pedig ugyancsak jól tájékozódik Balogh László, ha nem is közvetlen polémiában, helyreigazítja Izsák nagy tévedéseit a novellák és regények érték­viszonyának megítélésében; az Asz­talos-novelláról adott jellemzése bizonyéra érvényes marad ak­kor is, amikor majd teljesebb-terjedelmesebb Asztalos-monográ­­fiával rendelkezünk. Idézzük hát, Balogh L­ászló hozzáértésé­nek bizonyságául: „Igazi műfaja a miniatúra, a story, a kar­colat, a tökéletes rajz, a kisgrafika. Elbeszélései is akkor a legs­sikeresebbek, amikor a miniatúra belső törvényeinek megfelel­­ően, belülről tágítja a történés burkát és nem kívülről, erős szakolt beavatkozással. (Végső soron ebből adódik regényei­­nek felemássága: tulajdonképpen a masszív, erősen koncentrált jelenetek tartják össze a mű egészét és nem fordítva.)“ KÁNTOR LAJOS * Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969.

Next