Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1970-09-18 / 38. szám
Bele kell nyugodnunk, hogy ami tegnap még életünk, napi vitáink természetes része volt, holnapra már „elidegenedik“ tőlünk, személyes emlékeinktől — múlttá, történelemmé, kutatási tárggyá válik. Minthogy e folyamat feltartóztathatatlan, csak örvendhetünk, ha a sokféle szubjektivizmus, legenda ködgyűrűjéből kiszabadulnak az igazi értékek, pontosabban az érték elválik az értéktelentől, az eredeti a másodlagostól; témánkra szűkítve a kört, a romániai magyar irodalom önismerete lesz ezzel teljesebbé, megbízhatóbbá. Adósságunk amúgy is nagy, nemcsak az első huszonöt év, hanem a rákövetkező negyedszázad is sürget néhány fájdalmasan korán lezárult életpálya megmérésére — mindenekelőtt a Gaál Gáboré, az Asztalos Istváné, a Szabédi Lászlóé vonzhatná irodalomtörténészeinket. Mindhárman nehéz idők tanúi, egy átmeneti kor alakítói és részben szenvedő alanyai — a feladat tehát elengedhetetlenül mítoszrombolásnak tűnő tárgyilagosságot kíván, ám természetes fényben az értékek is valósabban látszanak. E három életmű elemzése közül talán még az Asztalos Istváné látszik a legkönnyebbnek; valószínűleg ezzel is magyarázható, hogy Izsák József 1967-es monográfia-kísérlete után két évvel új könyv született Asztalosról, a Balogh Lászlóé.* Ám az Asztalossal kapcsolatos kérdések sem oly egyszerűek, maguktól megoldódók — példa rá Izsák József könyve. A budapesti Balogh László részben már hasznosíthatta marosvásárhelyi kollégája munkájának tanulságait, bár (mint lábjegyzetben írja) tanulmányának törzsanyaga még 1964-ben elkészült. Balogh szemléletmódját, esztétikai-irodalomtörténeti ítéleteit Izsák következtetései nem befolyásolták, felhasználta viszont Izsák József életrajzi kutatásainak eredményeit, anélkül, hogy újabbakkal próbálta volna azokat kiegészíteni. Az Irodalomtörténeti Füzetek 65. számaként megjelent, 135 oldalas kis könyv szerzője nem is törekedhetett ilyenfajta filológusi dúsóségre, azAsztalos-ügyben ma nem is ez a legizgalmasabb rodaloi- történései feladat; inkább az, amelyet Balogh László hagyományos közelítésű, sajátos szempontokat föl nem vető kismonográfiájában megnyugtatóan oldott meg: egy évtizeddel az író halála után összegezte az újraolvasott Asztalos-művek társadalom-esztétikai problematikáját, egyszerre érvényesítve mai igényeinket az Asztalos-korabeliekkel. Az objektív és szubjektív feltételeit szembesítésekor talán szigorúbb is lehetett volna mind a múlt, mind a szerző irányában, alapjában véve azonban Balogh László hitelesen festi fel a hátteret — szociologizálás nélkül érzékeltetve az irodalomszociológia fontosságát. Tényismeret- a kolozsvári és általában a romániai magyar irodalmi életet, a folyóiratokat (főként a két háború közöttieket) s a kortársakat illetően meggyőző, korrekcióra nemigen szorul, esetleg kiegészítésre (például az Utunk-szakaszra gondolok), tájékozottságát jórészt az itteni folyóirat-közlemények figyelésének köszönheti, amelyről tekintélyes bibliográfiája is tanúskodik. Balogh László Asztalos-kismonográfiájának legnagyobb érdeme mégsem az eddig írottak összegyűjtése és egységes, pontos tárgyalása, hanem forrásainak kritikai szembevétele. És amikor forrást mondok, az elemzések, méltatások mellett mindenekelőtt magukra az Asztalos-művekre gondolok. Balogh László vállalkozása azért eredményesebb minden eddigi kísérletnél, mert szerzőnknek más, tágasabb a viszonyítási alapja, mint az előző Asztalos-tanulmányok íróinak. Asztalos István helyét a magyar irodalomban valóban nem lehet anélkül tárgyalni, hogy teljességükben ne vennénk számba a Móricz-indításokat, s ne vonnánk párhuzamot a két háború közötti népi (Folytatás az első oldalról) Iven könyvek tetszettek a legjobban. Melyek voltak rájuk a legnagyobb hatással? A félszáznál több ,V—VIII. osztályos magyar tanuló válasza nyomán a következő sorrend állítható fel: első hely illeti meg a meséket (a legkisebbek legkedvesebbje) és a Jókai-regényeket, egyaránt 12—12 szavazattal. (Utóbbiak közül hat nyolcadikos lány kimondottan Az aranyember-t jelölte meg.) Nem sokkal marad mögöttük, 10 szavazattal. Gárdonyi Géza Egri csillagok-ra, míg a harmadik helyre egyenesen hat mű, illetve szerző tarthat igényt, viszont jóval kevesebb, csupán 3—3 igenléssel: Arany János versei (figyelem: Nagyszalontán vagyunk!), Móricz Zsigmond-regények, Dickens Copperfield Dávid-ja, Defoe Robinson-ja, Verne-művek és Nagy Olga Szidi-je. A Pál utcai fiúk két szavazata után egyedi címek következnek — nagyjából ugyanolyan megoszlásban, mint a fentiek —, de itt már egy-egy kalandos, detektíves história is teret kap. Tekintve, hogy az általános iskolai tagozaton csupán egy román osztály véleménye áll rendelkezésemre, felelőtlenség lenne ebből messzemenő, de akár rövid távú következtetést is levonni. Helyesebbnek tartom, ha Antoaneta Corvatescu- Tofan azonos témájú ankétjának eredményéből idézek (Revista Bibliotecilor, 1970. 5. és 6. szám). A 373 fővárosi, falusi és kisvárosi, V. és VII. osztályos tanuló válaszai alapján ez a népszerűségi sorrend: (a szerzők után az elért szavazatok száma): Jules Verne 109, Ion Creanga 88, I. L. Caragiale 71, Mihai Sadoveanu 64, A. Dumaspére 59, majd 50 alatti igenléssel L. Rebreanu, M. Twain, M. Eminescu, C. Chirila, Ch. Dickens, D. Defoe stb. Egy magyar szerző is szerepel: Molnár Ferenc, 10 szavazattal. E két névsor esetében szembeötlő egyezés állapítható meg. A tizenkét-tizenöt éves gyermekek, serdülők legnépszerűbb műfaja kétségtelenül a romantikus kalandregény. S íme, egy fontos következtetés, az irodalmi ízlést döntő módon az életkor és nem más tényezők határozzák meg. Az első tíz között öt román, illetve magyar klasszikus — köztük egy-egy költő: Arany és Eminescu —, majd három, illetve négy világirodalmi híresség neve szerepel, és csak egy-egy élő hazai ifjúsági író: C. Chirila és Nagy Olga. Lapozzunk tovább. Lássuk, milyen művek váltak a 91 magyar líceumista kedvenceivé. Már induláskor problémába botlunk: kinek nyújtsuk az elsőség pálmáját? Ha együtt tárgyaljuk a Brontë nővéreket (és miért ne, hiszen Jókai sem egyetlen, hanem több regényével szerepel), akkor ők vezetnek 17 szavazattal — szinte teljesen a leányolvasók rokonszenvének köszönhetően —, s őket követi elpusztíthatatlan fiatalságával és 16, főleg leányhódoló igenjével az öreg Jókai. Harmadikként 14 szavazattal a Semmi következik (no, ennek kitalálásához sem kellett erős fejfájdítás), hogy utána Berkesi András törjön be a klasszikusok tisztes gyülekezetébe, detektív- és kalandos históriáival. A további sorrend: V. Hugo Nyomorultak: 9, Verne-művek: 6, G. Calinescu Ottilia titka: 4 és egy bolyban Maupassant Egy aszszony élete, Margaret Mitchel: Elfújta a szél, Jack London Martin Eden: 3—3 szavazattal. Mennyiben különbözik az azonos korú román diákok irodalmi ízlése? Száznégy válasz nyomán a következő sorrend alakult ki: a Brontë-nővérek 12, V. Hugo Nyomorultak: 11, Stendhal Vörös és fekete: 9, Eugéne Sue Párizs rejtelmei: 8, Dickens Copperfield Dávid: 8, A. Dumaspére Monte Christo-ja és más művek: 6, L. Rebreanu Lázadás: 6, M. Sadoveanu történelmi tárgyú regényei: 6, Verne-művek: 4, Gárdonyi Egri csillagok: 4 szavazattal. A tíz szerző közül hét nyugat-európai, két román és egy magyar klasszikus. Mintha egymásról másolta volna a két diákcsoport, oly meglepő a hasonlóság. A felmérés következő kérdése így hangzott: van-e kedvenc íród, költőd? Ha van, ki az? Ennek az újabb tudakozódásnak jól meghatározott szerepet szántam. Meg akartam győződni az előbbi válaszok őszinteségéről, valódiságáról. Vajon a kedvelt mű és a kedvenc szerző szinkronban van-e? Némi eltérés, sorrendváltás elképzelhető, hiszen az író értékrendjét gyermek és felnőtt számára életrajza, embersége, jelleme és sok-sok olvasott alkotása közösen határozza meg. Nem kötelező, hogy kedvenc regényemnek éppen választott íróm legyen a szerzője. Ennek ellenére tágabb keretben értelmezett egységre számítottam, ami irányzat- és stílusazonosságra, kortársi mivoltra vonatkozott. Ez az elvárás természetesnek és jogosnak bizonyult, mint erről az alábbi táblázatok vallanak. Magyar tagozat V—VIII. osztály Petőfi Sándor 31 Arany János 20 Jókai Mór 11 Móricz Zsigmond a J. Verne a Ady Endre d Mikszáth Kálmán d Gárdonyi Géza 5 I. Creanga 4 IX—XII. osztály Petőfi Sándor 211 Jókai Mór 23 Ady Endre 12 J. Verne 13 Arany János 11 „Nincsen“ 11 M. Eminescu a Móricz Zsigmond a Victor Hugó a Berkesi András 6 Rejtő Jenő 6 Emil Zola e Román tagozat VIII—XII. osztály M. Eminescu 36 M. Sadoveanu 20 A. Dumaspére 18 I. Creanga 13 L. Rebreanu 12 I. L. Caragiale 12 V. Hugó 10 Gh. Coşbuc 9 J. Verne b E. Hemingway e Brontë-nővérek 6 Ch. Dickens 6 I. Minulescu 6 A diákok kedvencei — akárcsak a műveknél tapasztaltuk — a múlt századi és századfordulói klasszikusok. E pártatlan közlések után kísérletet teszek néhány következtetés levonására. Az általános iskola tanulói, a 15. életévig terjedő korosztály, kedvenc könyveit, íróit jórészt a kötelező olvasmányok sorából és a tankönyvben szereplő szerzők közül nevezi meg, s ez némileg egységes olvasási kultúrát biztosít számukra. Tágabb látókört, egyéni ízlést csak a legjobbak részéről tételezhetünk fel. (Ez utóbbi jelenség erőteljesebben a XI. és XII. osztályban nyilvánul meg.) Jól van ez így. Inkább természetes, s ez az egységes alap — amelyre a változatosság várát építhetik majd évek teltén — még rokonszenves is egy tanár számára. Némi pótlás azért mégsem ártana ezen a fundamentumon, mert a világirodalom olyan gyermek- és ifjúsági szerzői maradtak említetlenül, mint De Amicis, Kipling, Z. Lagerief, Saint-Exupéry, Móra Ferenc és P. Ispirescu; s ha már javításra kerül sor, hazai íróink is hadd járuljanak hozzá: Asztalos István, Nagy István, Horváth István és Méhes György. Különös, hogy vannak szerzők, akik mindenik korosztály számára népszerűek. A magyar olvasóknál Jókaiban és Vernében tisztelhetjük e „különcöket“. A romantikusok, köztük Jókai kontójára már filozofálgattunk. Miért hagyjunk akkor békét Vernének? Mert mégiscsak furcsa, hogy a Kozmosz de facto meghódításának s az atom-tengeralattjárók „elterjedésének“ időszakában kis és nagyobb diákok inkább a technikai fikciók, mint a megvalósult álmok iránt érdeklődnek. Ha pedig fantasztikumra van szükségük, hogy nem fedezték fel maguknak csapatosan Lemet és a csillagásztudós Kulin Györgyöt (O. Lin), utóbbit már szalontai mivoltáért is? Miként lehetséges az, hogy a legmodernebb életformát követő és követelő ifjúság irodalmi ízlésben és olvasásban egy évszázaddal kullog jelenünk mögött? Antoaneta Corvatescu-Tofan szerint a tanárok, könyvtárosok s a szülők a ludasok, mert „nem népszerűsítik“ a diákok előtt s között a kortárs irodalmat. Nem a csodát! — felelem halkan. Hiszen tantervi anyag. Tanítják és tanulják, könyvtárban, kirakatban megjelenik, ifjúmunkásban. Utunk-ban, igaz Szó-ban, Korunk-ban és napilapokban ebbe botlanak. Szép és meggyőző sorokat olvastam a Korunk 7., ifjúsági számában arról, hogy ez a korosztály az eksztázisban, a beat-zenében, a mai táncban önmaga lelkiségének kifejezését keresi. S az irodalom? Ott nem találkoznak sajátos problémáikkal? Vagy inkább afféle Robinson-szigetnek tartalékolják a művészet eme ágát, ahol „megfáradt lelkiségük“ hamisítatlan békebeli nyugalmat lel? ... Lehet-e segíteni ezen az ellentmondásos helyzeten? Remélem, igen. Tanítsuk úgy mai hazai irodalmunkat, hogy egy életre szóló olvasói érdeklődés és szeretet támadjon belőle. Ne az adat ,, hanem az élménynyújtás álljon az irodalmi óra középpontjában. Meglehet, hogy ezzel szabálytalanságot követünk el s vállalnunk kell az igazgató vagy a szakfelügyelő ódiumát. Ha úgy jön, bátran tekintsünk ki a kötelező tantervi anyagból: szavaljunk, friss írást, irodalmi vitát idézzünk, rendezzünk, képzőművészeti alkotással, színházlátogatással, zenével illusztráljunk, még ha ez a hagyományos leckék kereteit szét is feszíti, s aznap nem kerül sor szabályos feleltetésre. Az élménynyújtás viszont felforrósítja a légkört. Ünnepi hangulatot teremt. A végső célkitűzés természetesen csakis egy komplex nevelési program gyümölcseként érlelhető meg, amelynek termőtalaja mély és hatásos irodalmi kultúra kell legyen. Valamennyi művészet közül leginkább ez adhat tiszta fogalmakat napjaink és kortársaink szellemi alkotásainak megértéséhez. Ez fejleszti a gondolkodás kultúráját, s alakít ki összetett, bonyolult érzéseket. DANIELISZ ENDRE Kedvelt írók diák olvasók HEGEL (Folytatás az első oldalról) sem értheti. Mint ahogy a Hegel értése is a Hegel előtti bölcselet, mindenekelőtt Herder, Kant, Fichte és Schelling értését előfeltételezi. Ahhoz tehát, hogy a marxizmus jegyében formálódó századunkat igazán megértsük, nem elég a filozófiákat nemegyszer vulgarizáló vagy hamisítóról-ről magyarázatokat tudomásul vennünk, hanem vissza kell mennünk a létet végiggondoló filozófiákhoz, közöttük a Hegeléhez. Nem csorbítja Hegel emlékét, ha a bicentenáris ünnepségeken is emlékeztetünk arra, hogy ezt a visszamenést éppen a hegeli filozófiához Hegel stílusa valóban nem könynyíti. Az Esztétika kivételével minden nagy Hegel-mű homályos olvasmány. A spekuláció mágiájában fogant gondolatok nem egy esetben parttalan mondatok élén ringnak, néha a maximumig leegyszerűsített kopár, néha költői magaslatokat ostromló nyelvi anyagban. Hegel azonban sohasem írt szándékosan homályosan. Lényegláttató alkatától idegen volt az ezoterikus homálykedvelők bántó modorosságokba merevedett, az eredeti gondolatiság hiányát leplező pózolása. Jelentős Hegel-kutatók, közöttük Hegel nagy román szakértője, D. D. Roşea professzor, mutatták ki, hogy a hegeli úgynevezett homályosságban a legteljesebb összhangban jelentkezik nyelv és gondolat. A hegeli filozófiára is teljes egészében érvényes tehát az a megállapítás, amit Hegel ókori bálványával, Hérakleitosszal kapcsolatban írt le: „E filozófia homályossága abban rejlik, hogy egy mély spekulatív gondolat van benne kifejezve; ez mindig nehéz, homályos az értelemnek, a matematika viszont egészen könnyű.“ Ha Hegelt ebben az összefüggésben az idealista filozófia bármelyik képviselőjével hasonlítjuk össze, megdöbbentően jelentkezik az értékrendek nagy különbsége. Mert igaz ugyan, hogy egy-két polgári gondolkodó, közöttük a legnagyobbak és a szubjektíve is becsületesek (Kierkegaard, Kleidegger, Sartre) a hegeli filozófia valóságosan jelentkező hibáit bírálták és nem egy hegeli megsejtést továbbgondoltak, mégis filozófiai alapállásuk elfogadhatatlansága filozófiáik értékét centrális összefüggésekben kérdőjelezi meg. Ezzel szemben Hegel a lét logikájának a titkait nyitogatva, a „semmiből“ az ész felfedezéseinek bámulatosan gazdag világát építette fel. Mindehhez döntően hozzájárul az az ugyancsak idézésre és követésre méltó hang, amellyel Hegel „filiszter-copfja" ellenére kora és hazája problémáiról ítélkezett. Mert Hegel — filozófiájának lényege szerint — nemcsak a hivatalos poroszság berlini egyetemén szónokló apologétája volt a porosz junker államnak, hanem a francia forradalom tiszteletére szabadságfát ültető Hölderlin és Schelling eszmetársa is. Igaz, hogy ez a megállapítás elsősorban arra a korszakra érvényes, amikor Hegel még kereste a „végső igazságokat“ és nem a romlandó anyagú metafizikai tetőt húzta nagy felfedezései világa fölé. Hegelt bátor őszinteségében a kor is segítette. A kor, amely vele egyidőben csak Németországban minden idők egyik legnagyobb elégikusát, Hölderlint, egyik legnagyobb költőjét, Goethét és egyik legnagyobb matematikusát, Gausst szülte. Nem kismértékben járult hozzá a hegeli filozófia tartalmi gazdagodásához, hogy ilyen kapacitású kortársak felfedezéseit is általánosíthatta. Mégis, az, hogy Hegel egész filozófiai tevékenységében mintaszerűséggel tükröződnek kortendenciák és a német história, semmit sem von le a tükrözés személyi nagyságából. Sőt, ebben az összefüggésben a hegeli mű gigantikus méretei és mélysége bizonyítják, mennyire nem közömbös, hogy egy korparancsot milyen képességű és lelki alkatú személyiség teljesít. Hegel nem önmagát, hanem a világot akarta megmutatni, és csak a megmutatott világban mutatta meg önmagát. Olyan karakterisztikuma ez a hegeli filozófiának, amelyben minden gondolkodónak követni kell. .Paradox módon, Hegel filozófiájának építő hatása még negatívumain is átütött. Kudarcba fulladt heroikus kísérlet jellege minden emberi tudásnak egy zárt filozófiai rendszerben való kifejezésére tisztán jelezte azokat a történelmi korlátokat, amelyeken belül Hegel az értelem sorsát tette kockára. Nemcsak azért, mert a legnagyobb lángész szellemi teljesítőképessége is csak véges lehet, hanem mert a totalitás, mint minden metafizika tárgya, gyakorlatilag kimeríthetetlen. Marx számára ez a konklúzió egyben gyümölcsöző premissza, amely az ész kalandozásait termékeny tájakra terelte. Bármennyire enciklopédikus tudású is volt Hegel és bármennyire is egy a polihisztorisággal még nem ellentétes korban élt, a totalitást ő sem tudta cáfolhatatlan érvényű igazságokba fogni. Málta és jövőbe átragyogó analíziseire ezért mosolyog néha vissza szükségszerű elnézéssel a mindig újat hozó idő. A hegeli filozófiával először szembenéző nemegyszer éli a fegyvertelenség riadalmat- Hegel híres mondása (amelyet olyan előszeretettel használtak föl ellene törpe ellenfelei): „Csak egy ember ér meg engem, és az is félreért —• sokszor tűnhet tartalmas paradoxonnak. ... Ha a Hegel emlékét idézem, talán ezért is jut eszembe mindig Pascal aforizmája„Az ember oly nagy, hogi nagysága még önnön nyomorúságának ismeretében is megnyilvánul.“ RÁCZ GYŐZŐ Megbízható Asztal®* - portré írók rokon hangvételű műveivel. Az életrajzi tények csakúgy mint az esztétikai elemzések, alátámasztják Balogh László megállapításai „Élete végéig kapott ösztönzést Móricz Zsigmondtól s tanult tőle ábrázolást, szerkesztést, megoldásokat, emberi és művészi magatartást. Világának tágasságában, összegező készségben nem versenyezhetett vele, de Asztalos is meglelte a maga tájait, egyéni témáit." Ezeken a saját tájakon és témákon belül pedig ugyancsak jól tájékozódik Balogh László, ha nem is közvetlen polémiában, helyreigazítja Izsák nagy tévedéseit a novellák és regények értékviszonyának megítélésében; az Asztalos-novelláról adott jellemzése bizonyéra érvényes marad akkor is, amikor majd teljesebb-terjedelmesebb Asztalos-monográfiával rendelkezünk. Idézzük hát, Balogh László hozzáértésének bizonyságául: „Igazi műfaja a miniatúra, a story, a karcolat, a tökéletes rajz, a kisgrafika. Elbeszélései is akkor a legssikeresebbek, amikor a miniatúra belső törvényeinek megfelelően, belülről tágítja a történés burkát és nem kívülről, erős szakolt beavatkozással. (Végső soron ebből adódik regényeinek felemássága: tulajdonképpen a masszív, erősen koncentrált jelenetek tartják össze a mű egészét és nem fordítva.)“ KÁNTOR LAJOS * Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969.