Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1973-02-23 / 8. szám

Hatalmunk: az igazság! (Folytatás az 1. oldalról) Ian részeire bomlik és szakadatlan új szinté­zissé áll össze. Olariu... igen, igen, velem Olariu érttette meg ezt.“ A tartományi állambiztonsági hivatal főnöké­­jében, Olariuéban, aki a tényleges ellenséggel vívott harcban becsülettel állt helyt, de aki komolyan hiszi, hogy barátja, Petre Petrescu magatartása az osztályellenség malmára hajtja a vizet, és bár meg van győződve ártatlansá­gáról, ráveszi őt arra, hogy önterhelő vallo­mást írjon alá, mert mint mondja, neve „lo­bogója lett minden defetistának, kételkedőnek. Mindenkinek, aki gúnyt űz belőlünk. Akik még nem értik, akik még nem akarják megérteni, hogy építenünk kell, ki kell törnünk a visz­­szamaradottságból. Egyetlen lehetőséged, hogy bebizonyítsd a pártnak: ugyanaz a Petre Pet­rescu vagy, aki voltál, aki egyszer s minden­korra nemet mondott a visszamaradottságnak, a kizsákmányolásnak; ismétlem, egyetlen le­hetőséged: igent mondani, akármibe is kerül­jön neked ... Segítened kell, hogy semlegesít­sük mindazokat, akik a te, részben helyes ki­fogásaidat arra fogják felhasználni, hogy ben­nünket szabotáljanak ... Petre, a lelkiismere­tedhez szólok, bizonyítsd be nekünk, kommu­nista maradtál...“ És az igazi emberi-kommunista magatartást megtestesítő Dimáéban, aki tartományi párt­­báró­ tagként mindvégig ellenzi Stoian antide­mokratikus intézkedéseit és munkastílusát, nem hiszi el Petrescu bebörtönzésének indokoltsá­gát, a meggyőzés módszereivel akar csak kol­­lektivizálni és életelveit ebben a gondolatban összegezi: „Egy új világot építünk, Pa­vel, s azt nem lehet másképp, csak tiszta kézzel... És még azt akarom mondani, hogy emberség nél­kül, az emberekben való mélységes hit nél­kül a szocializmus karikatúrává változik, vagy ami még súlyosabb: önmaga ellentéte lesz.“ Titus Popovici kiváló regényekből, filmfor­gatókönyvekből és nem utolsósorban lényeg­feltáró publicisztikáiból ismert tehetsége ezút­tal egy súlyos mondanivalójú politikai dráma lelkiismeret-felrázó igazságaiban éled újra. Mert mindaz, amit az előbbiekben összegeztem a Hatalom és igazság központi problémájáról és főbb szereplőiről, nem a valóságot leegysze­rűsítő kívülálló késői visszapillantásai a szo­cializmus történetének drámai évtizedeire, ered­ményeire és hibáira s ma is új és új problé­mákat fölvető jelenére, hanem a valóságot az igazi kommunista humanista író lelkiismere­tével feltáró művészé. Titus Popovici nem esett áldozatául annak a hamis álláspontnak, amely úgy vélte vagy úgy véli, hogy a Pavel Stoianok vagy az Olah­uk egyszerűen csak megvetendő karikatúrák, akik kizárólag kárt okoztak a szocializmusnak. Ezért a velük szembeni írói álláspontja sem csak az egyértelmű elítélésen alapul, és korántsem ci­nikus vagy szkeptikus álláspont. Érti, átérzi és sok helyen megrázó hitelességgel érzékelteti sorsukban azoknak a tragikus sorsát, akik a szocializmust főként érzelmi alapokon szolgál­ták, sokszor tiszta lelkiismerettel és mély meg­győződéssel, de a nélkül az elméleti felkészült­ség és az erre épülő igazi humanista maga­tartás nélkül, amely megóvhatta volna őket attól, hogy bármilyen magasztos cél érdekében feláldozzák az embert, az igazságot. Megrázó ebben az összefüggésben az a je­lenet, amelyben Pavel Stoiannak egy nagy­gyűlésen be kellene jelentenie a munkálatok beszüntetését azon az építőtelepen, amelynek a megnyitását Petre Petrescu mérnök a már említett okok miatt ellenezte. Stoiannak azon­ban nincs ereje vállalni a kudarcot. Mély drá­mai hangsúlyokkal átszőtt beszédét, amelyet az ismert hagyományokhoz híven a hallgató­ság lelkesítő jelszavai szakítanak meg, végül is nem a munkálatok megszüntetésének a be­jelentésével zárja, hanem ezzel az elvont ér­telemben igaz, az adott helyzetben azonban félrevezető szöveggel: „Veletek együtt... dol­gozó népünk segítségével legyőzünk minden elénk tornyosuló akadályt!... Mert építenünk kell, mert ez a mi életünk.“ Ugyanez a komplex történelmi és lélektani szemlélet óvja Titus Popovici­ ot attól is, hogy „pozitív hőseit", Petre Petrescut és mindenek­előtt Dimát, hibátlan személyiségekként tüntes­se fel. Az ő sorsukban is érzékelteti a személyi sors és az objektív történelmi feltételek szer­ves összetartozását, a hősök „bűnrésszességét“, akik szemben állnak egy objektíve negatív irányba sodró árral, de ellenállásuk ahhoz nem elég, hogy emberi integritásukat a totá­lis emberi erkölcs szintjén valósíthassák meg. Petre Petrescu a börtön iszonyú szorításában elhiszi például Olariunak, hogy kicsikart ön­terhelő vallomásával a szocializmus ügyét szol­gálja. Dima pedig, ha kétkedve is, de elfo­gadja Petrescu pártból való kizárását, mert „defetizmusát“ nem tartja teljesen valószerűt­lennek. Mégis: a történelemből és a közelmúltunk történelméből ismert realitásoknak megfele­lően Titus Popovici félreérthetetlenül bizonyít­ja, hogy a szocializmus éppen a Petrescuk és Dimák küzdelmének eredményeként válhat csak azzá a valóban humánus társadalommá, amely­­lyé a marxizmus filozófiai antropológiája sze­rint lennie kell. A Petrescuk és a Dimák kö­vetkezetes elvi harca és tisztakezűsége veze­tett azoknak a hibáknak a felszámolásához, amelyekről Titus Popovici is kimondja: nem tartoznak szükségszerűen hozzá a szocializmus gyakorlatához, és éppen ezért elkerülhetők, amennyiben a humanizmus és demokrácia el­vei nem maradnak csak egy a gyakorlattól el­szakadt elmélet szépen hangzó ideológiai tar­talmai. Ennek azonban conditio sine qua non­­ja, hogy a hatalom gyakorlásában a szocializ­mus viszonyai között azoké legyen a vezető szerep, akik „az összesség hatalma és az ösz­­szesség igaza közötti szintézist“ meg tudják teremteni. Titus Popovici drámájának gondolati lénye­gét nemcsak elméletileg lehet igazolni. Maga a szerző is a dráma befejező részében Dimát, már mint a Pavel Stoiant felváltó első titkárt mutatja be, aki a humanizált hatalom igazi képviselőjeként nem kiált bosszút azokra, akik szubjektíve jót akartak ugyan, de objektíve képtelenek voltak rá, hanem meg is érteti a fiatalabb nemzedékkel , amely a Pavel Sto­­ianokban és a hozzá hasonló kommunistákban nem hajlandó csak a hatalmat rosszul gyakor­ló rettegett politikusokat látni, nem pedig azo­kat is, akik valamikor az életüket is kockáz­tatták a szocializmus győzelméért —, mi volt Pavel Stoianék nagy és megrázó emberi drá­májának a mélyebb alapja. Ennél a drámabeli bizonyságnál azon­ban sokkal lényegesebb bizonyíték ma­gának a drámának a megírása és be­mutatása itt és most. Mert ez a tény a legfőbb bizonysága annak, hogy a IX. pártkongresszusunk után megindult ideológiai, művészeti fellendülésben valóban megerősödik és naggyá lesz az az irodalom és művészet, amely az igazmondásra késztető társadalom ösztönzéseit egy megrázó erejű és szép indi­­rekt apológiával segíti az emberi integritást szolgáló konszolidációban. Titus Popovici drámájának ezt a vonatkozá­sát főleg azokkal a fenntartásokkal szemben kell mindig hangsúlyoznunk, amelyeknek kiinduló­pontja az a teljesen téves szemlélet, hogy ott, ahol nagy fákat vágnak, elkerülhetetlen a szét­hulló forgácsok fájdalmas sebeket kiváltó pusz­títása. Ez ellen a rosszul leplezett antihumanista szemlélet ellen mondatja Titus Popovici éppen Dimával, hogy a múltban a szocializmus épí­tésében elkövetett hibákra éppen azért kell emlékeztetni, „hogy ilyesmi soha többé ne tör­ténjen ebben a pártban, ebben az országbban ... A történelem logikája, hogy a forradalom egy bizonyos szakaszában a hatalom csak kevés kézben összpontosul, amikor nincs idő vitákra s egyezkedésre. Ilyenkor történik meg, hogy az egyéni emberi hibák nemzeti méreteket ölte­nek, néha világméretűt... Egy bizonyos idő­szakban a néhány kézben összpontosult hata­lom objektív történelmi szükségszerűség, te­hát dialektikus, tehát átmeneti állapot... Csak­hogy később... egyeseknek.. .úgy tűnt, hogy így kényelmesebb, hogy az igazság egyedüli leté­teményeseinek higgyék magukat. Egymás kö­zött. A népnek, az osztálynak csak határozato­kat hozzanak a tudomására. Ne avassák be a­­zokat is, akik az ország felemelkedésének ter­hét vállukon viselik. Az ország felemelkedé­sének történelmi feladatát." Nem kétséges te­hát, hogy a szocializmus tényleges erkölcsi kó­dexét képviselő Titus Popovici szerint senki sem jogosult arra, hogy olyan fába vágja vagy vágassa a fejszét, amelynek széthulló forgá­csai azokat sújtják, akik „az ország felemelé­sének terhét vállukon viselik“. A Hatalom és igazságot Domokos Géza re­mek, az eredetivel egyenrangú fordításában a kolozsvári magyar színházban Bán Ernő vitte színre. Munkája, amelynek kiemelkedő érdeme a színmű központi gondolati anyagát jó érzék­kel exponáló drámaisága — az utóbbi évek egyik legjobb rendezése a kolozsvári magyar színházban. Kétségtelen, ebben a tényben a rendezőt objektív körülmények is segítették. Mindenekelőtt a színre vitt szöveg történel­münk eleven problémáiba vágó súlyossága, amelyre akkor is figyelni kényszerült volna a néző, ha a színpadi játék teljesen hiányzott volna, és a jó szereposztás. A darab drama­turgiai szerkezete, a múltban és a jelenben zajló eseményekre töredezettsége viszont ko­moly rendezői nehézségeket okozott, amelyeket azonban Bán Ernő általában ötletes és az elő­adás pergő ritmusát biztosító eszközökkel ol­dott meg. A színészi alakítások ezúttal szinte mind jók. Majdnem hibátlannak azonban én csak a Héjja Sándor (Dima) teljesítményét érzem. Alkati rokonszenvessége ugyanis ezúttal nemcsak a szerep karakterével volt „szinkronban“, hanem olyan intellektuális szerepépítkezéssel egészült ki, amelyre hasonló példát keveset láttam az utóbbi évek magyar színházi eseményeiben. Nem kétséges, hogy Héjja Sándor ma már nemcsak nemzedéke, de a romániai magyar színjátszás egyik jelentős képviselője. Alakí­tásának legnagyobb érdeme teljes pátoszmen­tessége, szép és okos szövegmondása és nem utolsósorban minden fölösleges színpadi gesz­tust kerülő összetett egyszerűsége. Senkálszky Endre (Stoian), Horváth Béla (Petre Petrescu), Pásztor János (Olariu), Köllő Béla (Manu), Virályos Ildikó (Márta), Andrási Márton (Nichifor), Márton János (Ion) és Bíró Levente (Marles) az előadás egy-egy jól átgon­dolt, tisztán elhatárolható alakját hozza Telje­sítményeikért csak azért nem tudok mégsem maradéktalanul lelkesedni, mert szerepépítke­zéseikben itt-ott kiütközik egy-egy hamis fel­hang vagy a modorosság egy-két megnyilvánu­lása. Alakításaikban azonban nem éreztem szövegellenes értelmezések bántóbb megnyil­vánulását. Ellenkezőleg, mindenikük, elsősor­ban Senkálszky játéka az írói és rendezői szán­dék helyes értelmezésére vallott. Az előadás sikerében jelentős szerepe volt Stürmer Helmuth szép díszleteinek és Schrantz-Kunovits Edit jelmezeinek is. A Hatalom és igazság előadásáról távozó né­ző, aki a mai hazai drámairodalom eredmé­nyeit figyelemmel kíséri, megnyugtató ér­zéssel veheti tudomásul, hogy elsősorban D. R. Popescu, Titus Popovici, Páskándi Géza műveiben megszületett az a hazai dráma, amely mind erkölcsi tartalmával, mind művészi szín­vonalával igazolja ezt a Titus Popovici­tól so­kat idézett lenini gondolatot: „Az igazság a forradalom legerősebb szövetségese.“ Hinnünk kell abban, hogy ezt az igazságot előbb-utóbb azok is megértik, akik a Hatalom és igazság Itt-ott jelentkező publicisztikai mon­datait vagy D. R. Popescu és Páskándi Géza drámáinak bonyolult, nemegyszer homályos, pa­­rabolisztikus, de mindig kibogozható mondani­valójú konstrukcióját alkotó marxizmusuk megkérdőjelezésére és művészetük kétségbevo­nására használják fel. RACZ győző Senkálszky Endre és Héjja Sándor (Csomafáy Ferenc fel­vételei) Horváth Béla és Pásztor János Kár volt bosszankodni! Nagyon erős bennem a gya­nú, hogy A Hét 6. számában közölt Egy elmulasztott alka­lom című glosszáját G. J. „csak“ azért tette le az oldalt összeállító szerkesztő asztalá­ra, hogy a lap olvasói is érte­sülhessenek művészettörténeti műveltségéről és tájékozódott­­ságáról, önzetlen figyelmessé­gét köszönjük és tudomásul vettük. „Hanem azért valami mégis felbosszantott“ sorait ol­vasva. Nevezetesen, hogy G. J. egy olyan szerzői rövidfilmso­rozatról ír bíráló és számon­­kérő sorokat, amely sorozatot „csak foghíjasan“ látott. Ugyancsak saját soraival bi­zonyítja és árulja el, hogy ez esetben fogalma sincsen arról, tulajdonképpen miről is írt. Mert ha tudná, akkor Ioan Grigorescu író szerzői filmso­rozatának esetében nem em­lítene „kétszer is“ többes szám­ban filmeseket, hanem „csak“ Ioan Grigorescu szövegírói, operatőri és kommentátori munkájáról beszélne. Melles­leg megjegyezve a vasárnap délutánonkénti 360 fok nevet viselő blokkadás keretében nem „folytatásos párizsi ösz­­szeállítást közölt a tévé.“ Ugyanis e fényvárosi rövid­­filmsorozat sokkal több volt mozaikszerű összeállításnál. Al­kotói film volt a Javából: egy író lírai vallomásai a minden­napok Párizsáról — a film nyelvén, de nem szimplán do­­kumentarista fokon! (E tényt egyébként megcáfolhatatlanul számtalan tévénéző is tanúsí­totta, amikor hétről hétre ki­fejezte a lírai vallomássorozat iránti tetszését az adásszer­kesztőknek.) És azt is tudná G. J., hogy a film alkotója miért volt kénytelen lemon­dani a belső felvételekről s idézni Brinnculi művészetét „csak“ a Père-Lachaise teme­tő, a Musée de l’Art Moderne külső felvételeivel, míg a Louvre körül filmezve elte­kinteni a Milói Vénusz, a Mo­­na Lisa stb. stb. filmrevételé­től__Nos, ezt a műhelytitkot vagy alkotói problémát maga az író-filmes Ioan Grigorescu sajnálkozva adta a nézők tud­tára többször is. Mármint hogy nem rendelkezett semmiféle világosító berendezéssel, sem személyzettel. Annyi baj le­gyen — mondjuk és mondjuk mi, a nézők —, hiszen fekete­­fehérben már ugyancsak jól is­merjük a glosszaíró által hiá­nyolt és nem hiányolt Bran­­cu?i- és nem Brancu?!- Párizs­ban fellelhető műremekeket. Ioan Grigorescu ezekben a hetekben a Spectacolul lumii (A világ előadása) című cik­lusának részeként a halhatat­lan flamandiai Brugesbe hí­vott meg, kószálva megismer­ni a várost, filmfelvevőjének társaságában, s bizonyára a következő vasárnapokon is hiá­nyozni fognak a belső felvéte­lek és ennek következtében híres képzőművészeti alkotások a filmszalagról, ám ennek el­lenére is türelmetlenül vár­juk a folytatást, mely a to­vábbiakban is minden bi­zonnyal bővíteni fogja a sok tízezer tévénéző művészettör­téneti látókörét, tudását, még akkor is, ha a ciklus és so­rozatai nem kimondottan ez­zel a céllal készültek. LAKATOS MIKLÓS

Next