Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1973-02-23 / 8. szám
Hatalmunk: az igazság! (Folytatás az 1. oldalról) Ian részeire bomlik és szakadatlan új szintézissé áll össze. Olariu... igen, igen, velem Olariu érttette meg ezt.“ A tartományi állambiztonsági hivatal főnökéjében, Olariuéban, aki a tényleges ellenséggel vívott harcban becsülettel állt helyt, de aki komolyan hiszi, hogy barátja, Petre Petrescu magatartása az osztályellenség malmára hajtja a vizet, és bár meg van győződve ártatlanságáról, ráveszi őt arra, hogy önterhelő vallomást írjon alá, mert mint mondja, neve „lobogója lett minden defetistának, kételkedőnek. Mindenkinek, aki gúnyt űz belőlünk. Akik még nem értik, akik még nem akarják megérteni, hogy építenünk kell, ki kell törnünk a viszszamaradottságból. Egyetlen lehetőséged, hogy bebizonyítsd a pártnak: ugyanaz a Petre Petrescu vagy, aki voltál, aki egyszer s mindenkorra nemet mondott a visszamaradottságnak, a kizsákmányolásnak; ismétlem, egyetlen lehetőséged: igent mondani, akármibe is kerüljön neked ... Segítened kell, hogy semlegesítsük mindazokat, akik a te, részben helyes kifogásaidat arra fogják felhasználni, hogy bennünket szabotáljanak ... Petre, a lelkiismeretedhez szólok, bizonyítsd be nekünk, kommunista maradtál...“ És az igazi emberi-kommunista magatartást megtestesítő Dimáéban, aki tartományi pártbáró tagként mindvégig ellenzi Stoian antidemokratikus intézkedéseit és munkastílusát, nem hiszi el Petrescu bebörtönzésének indokoltságát, a meggyőzés módszereivel akar csak kollektivizálni és életelveit ebben a gondolatban összegezi: „Egy új világot építünk, Pavel, s azt nem lehet másképp, csak tiszta kézzel... És még azt akarom mondani, hogy emberség nélkül, az emberekben való mélységes hit nélkül a szocializmus karikatúrává változik, vagy ami még súlyosabb: önmaga ellentéte lesz.“ Titus Popovici kiváló regényekből, filmforgatókönyvekből és nem utolsósorban lényegfeltáró publicisztikáiból ismert tehetsége ezúttal egy súlyos mondanivalójú politikai dráma lelkiismeret-felrázó igazságaiban éled újra. Mert mindaz, amit az előbbiekben összegeztem a Hatalom és igazság központi problémájáról és főbb szereplőiről, nem a valóságot leegyszerűsítő kívülálló késői visszapillantásai a szocializmus történetének drámai évtizedeire, eredményeire és hibáira s ma is új és új problémákat fölvető jelenére, hanem a valóságot az igazi kommunista humanista író lelkiismeretével feltáró művészé. Titus Popovici nem esett áldozatául annak a hamis álláspontnak, amely úgy vélte vagy úgy véli, hogy a Pavel Stoianok vagy az Olahuk egyszerűen csak megvetendő karikatúrák, akik kizárólag kárt okoztak a szocializmusnak. Ezért a velük szembeni írói álláspontja sem csak az egyértelmű elítélésen alapul, és korántsem cinikus vagy szkeptikus álláspont. Érti, átérzi és sok helyen megrázó hitelességgel érzékelteti sorsukban azoknak a tragikus sorsát, akik a szocializmust főként érzelmi alapokon szolgálták, sokszor tiszta lelkiismerettel és mély meggyőződéssel, de a nélkül az elméleti felkészültség és az erre épülő igazi humanista magatartás nélkül, amely megóvhatta volna őket attól, hogy bármilyen magasztos cél érdekében feláldozzák az embert, az igazságot. Megrázó ebben az összefüggésben az a jelenet, amelyben Pavel Stoiannak egy nagygyűlésen be kellene jelentenie a munkálatok beszüntetését azon az építőtelepen, amelynek a megnyitását Petre Petrescu mérnök a már említett okok miatt ellenezte. Stoiannak azonban nincs ereje vállalni a kudarcot. Mély drámai hangsúlyokkal átszőtt beszédét, amelyet az ismert hagyományokhoz híven a hallgatóság lelkesítő jelszavai szakítanak meg, végül is nem a munkálatok megszüntetésének a bejelentésével zárja, hanem ezzel az elvont értelemben igaz, az adott helyzetben azonban félrevezető szöveggel: „Veletek együtt... dolgozó népünk segítségével legyőzünk minden elénk tornyosuló akadályt!... Mert építenünk kell, mert ez a mi életünk.“ Ugyanez a komplex történelmi és lélektani szemlélet óvja Titus Popovici ot attól is, hogy „pozitív hőseit", Petre Petrescut és mindenekelőtt Dimát, hibátlan személyiségekként tüntesse fel. Az ő sorsukban is érzékelteti a személyi sors és az objektív történelmi feltételek szerves összetartozását, a hősök „bűnrésszességét“, akik szemben állnak egy objektíve negatív irányba sodró árral, de ellenállásuk ahhoz nem elég, hogy emberi integritásukat a totális emberi erkölcs szintjén valósíthassák meg. Petre Petrescu a börtön iszonyú szorításában elhiszi például Olariunak, hogy kicsikart önterhelő vallomásával a szocializmus ügyét szolgálja. Dima pedig, ha kétkedve is, de elfogadja Petrescu pártból való kizárását, mert „defetizmusát“ nem tartja teljesen valószerűtlennek. Mégis: a történelemből és a közelmúltunk történelméből ismert realitásoknak megfelelően Titus Popovici félreérthetetlenül bizonyítja, hogy a szocializmus éppen a Petrescuk és Dimák küzdelmének eredményeként válhat csak azzá a valóban humánus társadalommá, amelylyé a marxizmus filozófiai antropológiája szerint lennie kell. A Petrescuk és a Dimák következetes elvi harca és tisztakezűsége vezetett azoknak a hibáknak a felszámolásához, amelyekről Titus Popovici is kimondja: nem tartoznak szükségszerűen hozzá a szocializmus gyakorlatához, és éppen ezért elkerülhetők, amennyiben a humanizmus és demokrácia elvei nem maradnak csak egy a gyakorlattól elszakadt elmélet szépen hangzó ideológiai tartalmai. Ennek azonban conditio sine qua nonja, hogy a hatalom gyakorlásában a szocializmus viszonyai között azoké legyen a vezető szerep, akik „az összesség hatalma és az öszszesség igaza közötti szintézist“ meg tudják teremteni. Titus Popovici drámájának gondolati lényegét nemcsak elméletileg lehet igazolni. Maga a szerző is a dráma befejező részében Dimát, már mint a Pavel Stoiant felváltó első titkárt mutatja be, aki a humanizált hatalom igazi képviselőjeként nem kiált bosszút azokra, akik szubjektíve jót akartak ugyan, de objektíve képtelenek voltak rá, hanem meg is érteti a fiatalabb nemzedékkel , amely a Pavel Stoianokban és a hozzá hasonló kommunistákban nem hajlandó csak a hatalmat rosszul gyakorló rettegett politikusokat látni, nem pedig azokat is, akik valamikor az életüket is kockáztatták a szocializmus győzelméért —, mi volt Pavel Stoianék nagy és megrázó emberi drámájának a mélyebb alapja. Ennél a drámabeli bizonyságnál azonban sokkal lényegesebb bizonyíték magának a drámának a megírása és bemutatása itt és most. Mert ez a tény a legfőbb bizonysága annak, hogy a IX. pártkongresszusunk után megindult ideológiai, művészeti fellendülésben valóban megerősödik és naggyá lesz az az irodalom és művészet, amely az igazmondásra késztető társadalom ösztönzéseit egy megrázó erejű és szép indirekt apológiával segíti az emberi integritást szolgáló konszolidációban. Titus Popovici drámájának ezt a vonatkozását főleg azokkal a fenntartásokkal szemben kell mindig hangsúlyoznunk, amelyeknek kiindulópontja az a teljesen téves szemlélet, hogy ott, ahol nagy fákat vágnak, elkerülhetetlen a széthulló forgácsok fájdalmas sebeket kiváltó pusztítása. Ez ellen a rosszul leplezett antihumanista szemlélet ellen mondatja Titus Popovici éppen Dimával, hogy a múltban a szocializmus építésében elkövetett hibákra éppen azért kell emlékeztetni, „hogy ilyesmi soha többé ne történjen ebben a pártban, ebben az országbban ... A történelem logikája, hogy a forradalom egy bizonyos szakaszában a hatalom csak kevés kézben összpontosul, amikor nincs idő vitákra s egyezkedésre. Ilyenkor történik meg, hogy az egyéni emberi hibák nemzeti méreteket öltenek, néha világméretűt... Egy bizonyos időszakban a néhány kézben összpontosult hatalom objektív történelmi szükségszerűség, tehát dialektikus, tehát átmeneti állapot... Csakhogy később... egyeseknek.. .úgy tűnt, hogy így kényelmesebb, hogy az igazság egyedüli letéteményeseinek higgyék magukat. Egymás között. A népnek, az osztálynak csak határozatokat hozzanak a tudomására. Ne avassák be azokat is, akik az ország felemelkedésének terhét vállukon viselik. Az ország felemelkedésének történelmi feladatát." Nem kétséges tehát, hogy a szocializmus tényleges erkölcsi kódexét képviselő Titus Popovici szerint senki sem jogosult arra, hogy olyan fába vágja vagy vágassa a fejszét, amelynek széthulló forgácsai azokat sújtják, akik „az ország felemelésének terhét vállukon viselik“. A Hatalom és igazságot Domokos Géza remek, az eredetivel egyenrangú fordításában a kolozsvári magyar színházban Bán Ernő vitte színre. Munkája, amelynek kiemelkedő érdeme a színmű központi gondolati anyagát jó érzékkel exponáló drámaisága — az utóbbi évek egyik legjobb rendezése a kolozsvári magyar színházban. Kétségtelen, ebben a tényben a rendezőt objektív körülmények is segítették. Mindenekelőtt a színre vitt szöveg történelmünk eleven problémáiba vágó súlyossága, amelyre akkor is figyelni kényszerült volna a néző, ha a színpadi játék teljesen hiányzott volna, és a jó szereposztás. A darab dramaturgiai szerkezete, a múltban és a jelenben zajló eseményekre töredezettsége viszont komoly rendezői nehézségeket okozott, amelyeket azonban Bán Ernő általában ötletes és az előadás pergő ritmusát biztosító eszközökkel oldott meg. A színészi alakítások ezúttal szinte mind jók. Majdnem hibátlannak azonban én csak a Héjja Sándor (Dima) teljesítményét érzem. Alkati rokonszenvessége ugyanis ezúttal nemcsak a szerep karakterével volt „szinkronban“, hanem olyan intellektuális szerepépítkezéssel egészült ki, amelyre hasonló példát keveset láttam az utóbbi évek magyar színházi eseményeiben. Nem kétséges, hogy Héjja Sándor ma már nemcsak nemzedéke, de a romániai magyar színjátszás egyik jelentős képviselője. Alakításának legnagyobb érdeme teljes pátoszmentessége, szép és okos szövegmondása és nem utolsósorban minden fölösleges színpadi gesztust kerülő összetett egyszerűsége. Senkálszky Endre (Stoian), Horváth Béla (Petre Petrescu), Pásztor János (Olariu), Köllő Béla (Manu), Virályos Ildikó (Márta), Andrási Márton (Nichifor), Márton János (Ion) és Bíró Levente (Marles) az előadás egy-egy jól átgondolt, tisztán elhatárolható alakját hozza Teljesítményeikért csak azért nem tudok mégsem maradéktalanul lelkesedni, mert szerepépítkezéseikben itt-ott kiütközik egy-egy hamis felhang vagy a modorosság egy-két megnyilvánulása. Alakításaikban azonban nem éreztem szövegellenes értelmezések bántóbb megnyilvánulását. Ellenkezőleg, mindenikük, elsősorban Senkálszky játéka az írói és rendezői szándék helyes értelmezésére vallott. Az előadás sikerében jelentős szerepe volt Stürmer Helmuth szép díszleteinek és Schrantz-Kunovits Edit jelmezeinek is. A Hatalom és igazság előadásáról távozó néző, aki a mai hazai drámairodalom eredményeit figyelemmel kíséri, megnyugtató érzéssel veheti tudomásul, hogy elsősorban D. R. Popescu, Titus Popovici, Páskándi Géza műveiben megszületett az a hazai dráma, amely mind erkölcsi tartalmával, mind művészi színvonalával igazolja ezt a Titus Popovicitól sokat idézett lenini gondolatot: „Az igazság a forradalom legerősebb szövetségese.“ Hinnünk kell abban, hogy ezt az igazságot előbb-utóbb azok is megértik, akik a Hatalom és igazság Itt-ott jelentkező publicisztikai mondatait vagy D. R. Popescu és Páskándi Géza drámáinak bonyolult, nemegyszer homályos, parabolisztikus, de mindig kibogozható mondanivalójú konstrukcióját alkotó marxizmusuk megkérdőjelezésére és művészetük kétségbevonására használják fel. RACZ győző Senkálszky Endre és Héjja Sándor (Csomafáy Ferenc felvételei) Horváth Béla és Pásztor János Kár volt bosszankodni! Nagyon erős bennem a gyanú, hogy A Hét 6. számában közölt Egy elmulasztott alkalom című glosszáját G. J. „csak“ azért tette le az oldalt összeállító szerkesztő asztalára, hogy a lap olvasói is értesülhessenek művészettörténeti műveltségéről és tájékozódottságáról, önzetlen figyelmességét köszönjük és tudomásul vettük. „Hanem azért valami mégis felbosszantott“ sorait olvasva. Nevezetesen, hogy G. J. egy olyan szerzői rövidfilmsorozatról ír bíráló és számonkérő sorokat, amely sorozatot „csak foghíjasan“ látott. Ugyancsak saját soraival bizonyítja és árulja el, hogy ez esetben fogalma sincsen arról, tulajdonképpen miről is írt. Mert ha tudná, akkor Ioan Grigorescu író szerzői filmsorozatának esetében nem említene „kétszer is“ többes számban filmeseket, hanem „csak“ Ioan Grigorescu szövegírói, operatőri és kommentátori munkájáról beszélne. Mellesleg megjegyezve a vasárnap délutánonkénti 360 fok nevet viselő blokkadás keretében nem „folytatásos párizsi öszszeállítást közölt a tévé.“ Ugyanis e fényvárosi rövidfilmsorozat sokkal több volt mozaikszerű összeállításnál. Alkotói film volt a Javából: egy író lírai vallomásai a mindennapok Párizsáról — a film nyelvén, de nem szimplán dokumentarista fokon! (E tényt egyébként megcáfolhatatlanul számtalan tévénéző is tanúsította, amikor hétről hétre kifejezte a lírai vallomássorozat iránti tetszését az adásszerkesztőknek.) És azt is tudná G. J., hogy a film alkotója miért volt kénytelen lemondani a belső felvételekről s idézni Brinnculi művészetét „csak“ a Père-Lachaise temető, a Musée de l’Art Moderne külső felvételeivel, míg a Louvre körül filmezve eltekinteni a Milói Vénusz, a Mona Lisa stb. stb. filmrevételétől__Nos, ezt a műhelytitkot vagy alkotói problémát maga az író-filmes Ioan Grigorescu sajnálkozva adta a nézők tudtára többször is. Mármint hogy nem rendelkezett semmiféle világosító berendezéssel, sem személyzettel. Annyi baj legyen — mondjuk és mondjuk mi, a nézők —, hiszen feketefehérben már ugyancsak jól ismerjük a glosszaíró által hiányolt és nem hiányolt Brancu?i- és nem Brancu?!- Párizsban fellelhető műremekeket. Ioan Grigorescu ezekben a hetekben a Spectacolul lumii (A világ előadása) című ciklusának részeként a halhatatlan flamandiai Brugesbe hívott meg, kószálva megismerni a várost, filmfelvevőjének társaságában, s bizonyára a következő vasárnapokon is hiányozni fognak a belső felvételek és ennek következtében híres képzőművészeti alkotások a filmszalagról, ám ennek ellenére is türelmetlenül várjuk a folytatást, mely a továbbiakban is minden bizonnyal bővíteni fogja a sok tízezer tévénéző művészettörténeti látókörét, tudását, még akkor is, ha a ciklus és sorozatai nem kimondottan ezzel a céllal készültek. LAKATOS MIKLÓS