Utunk, 1974 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1974-01-04 / 1. szám
Kutyanyelven Méltóságodon nem esik csorba. Ember vagy. Enn^^“ röhöghetsz, mint a fakutya. Kosztolányi Dezső Alkalmi rovatunk címe, a TRÉFAKUTYA, némi nyelve- SS melvilSíttésra «Jgl ISA - “Sje'wszót hamarosan 'dézojelbe kene tennem, mert még azt hihetné valaki, hogy a K5va kutyák vagy valam titkos társaság nyelve holott erről szó sincs. A az a nyomdai levonat ame nyomdászok ferkesztik és nyelvünkben - tekintve a kutya sokezeréves emberbaráti érzelmeit és hasznos szolgáltait - a fogalmak, szolások és kifejezések valóságos , utyatenyészetét hozta létre. Az Értelmező Szótár szerint valaki vigyorog (röhög, nevet, vihog), mint a fakutya. Bárium ostobán, rendszerint kellő ok nélkül — teszi hozzá a bölcs és majdnem mindent tudó szótár. (E megállapításának tüzetesebben utána kell nézni) A fakutya szántalpra erősített szék különben, amelyet két hegyesvégű bot segségével taszítva lehet hajtani, nemkülönben fából készült csizmahúzó. De ma már mindenekelőtt nevet. Okkal vagy ok nélkül, az rendszerte hamar kiderül a nevető és a nevetés minőségéből. A nevető ember nem — legalább is nem csak ellentéte a síró embernek. A nevetés az a képessége az embernek amely minden cselekvése előtt és után szükségszerűen szükségesen elhatárolja minden szerves és szervetlen rokonától, kétségtelenül fölébük emeli még a tragikomikum pillanataiban is. Miközben a nevetés az értelem legfontosabb biztosítószelepe is, érzékenységünk (és mások érzékenységének) mélységeiben pedig az egyetlen vészfék. És ki tudja, meg mi minden. Élet nedve, a feszültség feloldó szünetjele. A nevetéskor kicsorduló könny is sós, csak másképpen. Ez a különbözés lényegesnek lenni látszik a mosoly derengő színétől a harsány kacagás harsány színeiig a nevetés csodálatos szivárványában. A fakutyának is van oka nevetni, ha nem is mindig „kellő“. Térjünk tehát vissza a Fakutyához. Játszott egyszer négy író, egyetlen fogalom nyelvi akadémiáját játszotta (négy rendes, az előfordulások sorrendjében: Páskándi Géza, Bajor Andor, Láng Gusztáv és jómagam, valamint két leveledző tag: Majtényi Erik és Lászlóffy Aladár). A feladat ez volt: ki tud a nem létező Fakutya című humoros nyelvművelő lapnak minél több olyan rovatcímet ajánlani, amelynek mindegyikében benne van a kutya vagy az eb szó, a kutyával kapcsolatos szólás és nyelvi fordulat, kutyatevékenység stb. Azt már az elején kimondtuk, hogy a macska szó egyetlenegyszer fordulhat elő: „Macskaköröm“, e cím alatt közölné a lap a közleményeiről szóló bírálati megjegyzéseket, olvasók véleményét. A játékot a szavak követték. Valahogyan ilyenformán: Kutyakötelesség, k'*tya' nyelv (nyelvművelés), Ebrud (bírálat), Kutyamosó (háztartás), Sánta kutya (mellébeszélések), Ebcsont beforr (emlékirodalom), Ebek harmincadja, Kutyahúsig (szerelmi sztorik), Kutyabaja (orvosi jelentések), Tarka kutya (magazin), Kutyakaparó (vendéglői élet), Ebadra (gyermekeknek), Kutyaúszás és Kutyaszán (nyári, ill. téli sportok), Irigy kutya (irodalmi vetélkedő), Kutyabőr, Kutyából nem lesz szalonna, Éneklő kutya (zene), Kutyakomédia (színház), Ebtárlat (képzőművészet), A kutyás hölgy (film), Kutyavilág (nemzetközi élet), Eben gubát, Kóbor kutya (útijegyzetek), Kutyavásár (apróhirdetések), Kutyafüle (könyvbírálat), Tacskó (új tollak), Őrkutya (tudományos élet). Egy kutya (szövegösszehasonlító munkák), Kutyafuttában (irodalomtörténet) — de idetartoznak még a kutyatej, ebzárlat, szájkosár, villanypózna, kutyaharapás, örv, szimat, kutyaharag, víziszony, öleb, farkcsóva, kutyáskodás, eb ura fakó, hátrább az agarakkal, Sajó és Uszkár, kutyafája, kutyatemető, szelindek, kutyába venni, póráz, kölönc, sintér, ebadó stb. stb. A Fakutya a legjobb írásait évenkénti Uszkár-díjjal jutalmazhatná. Nem folytatom. A főszerkesztő ugyanis olyan Tréfakutyát szeretne, amelyik nem harap. A szerkesztő művészete A szerkesztő örömmel fogad, majdnem kitörő lelkesedéssel, hellyel kínál, mert befáradtam a kézirattal, ezt megelőzőleg elfáradhattam, amíg a művet megírtam, ők ugyan nem kérték az írást, ezzel szemben várták, megtiszteltetésnek veszik, a lap kéziratokból áll össze, abból, amit a szerzők behordanak, a szerkesztők begyűjtenek, 10 százalék imprimatur, 90 százalék ad acta, az a jó szerkesztőség, amely munkájáért cserébe kímélettel övezi a szerzőt, amolyan előzetes dicsfénnyel, az eset hasonlít ahhoz az esethez, amikor levelét valaki megírta, személyesen viszi a címzett házba, ott mindig otthon vannak, elolvassák, ha nagyon kíváncsiak, szerző és szerkesztő együttesében, előbb azonban kis rendet tesz asztalán a szerkesztő, lapok, kéziratok, levelek, előjegyzési naptárak, telefonkészülékek tájékán, lopva némi időt akar nyerni, mielőtt teljesen átadná magát a műélvezetnek, ki akarja fürkészni, milyen hangulatban van a szerző, mit gondol és vél saját kéziratáról maga a szerző, ez fontos mozzanat, még a döntés előtt, leolvasható-e valami a szerző ábrázatáról, a szerkesztők gyakorlott leolvasók, „kétségek hat és fél atmoszférán“, „reménykedés a megjelentetésben nulla“, „szerző lelkiállapota a remekbe sikerült mű útra bocsátása előtt", „feledhetetlen, esetleg alig egy héttel ezelőtti sérelmek visszfénye a magabiztos mosolyban“, azután következik a kézirat kisimítása, egy pillantás a címre, megnézni, megvan-e a kézirat vége, illetve milyen hosszú munkába fog a szerkesztő, aki csakis a jelenlévő szerzőnek a kedvéért máris elolvassa a művet, indul a nagy kaland, kettejük között ott feszül az alkotó csend. Hoppá, elfelejtettünk valamit, rá kell gyújtani, most már mehet, a szerző szemérmesen elnéz más irányba, szinte láthatatlanná, jelenlét nélkülivé válik ezzel, a szellem tetszhalottjává, szíve a torkában dobog, ki tudná egyetlen mozdulattal emelni a torkából a szívét, meg tudná mutatni bárkinek, a szerkesztő ceruzája idegesen izeg-mozog, mint a macska farka, mielőtt vadászni indul könnyedén, majdnem bocsánatkérően fölemelkedik, kitesz egy hiányzó ékezetet, nem mozdul vissza a papírról, tettre készen ott settenkedik a sorok mögött és között, akár valami Geiger-Müller-féle radioaktivitás-mérő, már a kézirat első lapjának alján tarthat a szerkesztő, döntő pillanat következik, lapozni fog, a szerző most ezt várja, azután ismét a szerkesztői szoba más irányába réved, a szoba tele van emberekkel, ki-be járnak, akkora ajtócsapkodásokkal, mint semmilyen más hivatalban, a szerző homályosan felismer néhány lézengő lángelmét, aki már túl van az aznapi leadáson vagy egyszerűen csak szokásból benézett a laphoz, egyesek, nem a lángelmék, bőröndben is hoztak műveket, telefon cseng viták, nevetés, a szerkesztő most házon kivül van minden figyelme már a műé’ ez azonban csak látszat, azt leehetne hinni, nem látja-hallja ami körülötte történik, ez azonban súlyos téveszme, a másolási oldtítás tartvány a fele táján, ekkor váratlanul beleszól a körülöttük kavargó vitába, néhány percre abbahagyja a kézirat olvasását, a szerző döbbenten nézi, hogy máris nem olvassa tovább, a szerző néma, úgy érzi, abban az írásban, amely most kiterítve fekszik a szerkesztő előtt, egyelőre mindent elmondott a világról, nincs más mondanivalója rosszat sejt, ám próbálja egérteni, inkább megmagy ahogy a szerkesztő is ember, megpihen, joga van megpihenni, a műben nehezebben emészthető gondolatok is vannak, legalábbis szerintem, első személyre vált a szerző, észre sem veszi, mert azt figyeli, mikor és hol folytatja a szerkesztő az olvasást, megtalálja-e az imént elszakadt fonalat, nem, előbb pár percig elbeszélget telefonon a feleségével, valami családi ügy, sürgősen intézkedni kell a telefonbeszélgetésnek vége a szereszte átszalad a másik emént , nemsokára megjön, elnézést kér, olvasni kezd, azaz folytatja, arca felderül, belülről, hangtalanul ösztökélem, csak így tovább, a szerkesztő nevet, ez jó jel, a humorérzék az emberi lelkek közlekedő edénye, szereti, de éppen csak felnevet, mint aki jelezni akarja, hogy újra tökéletesen elmerült a műben, azonnal mérsékeli magát, érthető, nem mondhatja előre a véleményét, amikor az a vélemény még ki sem alakult benne, csodálkozva pillant fel, azon csodálkozik, hogy éppen engem olvas és én éppen ott ülök vele szemközt, valami ilyesmi van a tekintetében, a munka ismerős révülete, tovább javítja a hiányzó ékezeteket, betűhibákat, új szalagot kell vennem, ez is számít, a gépelés, a külalak, a szerkesztő szeme kincs, közkincs, nem szabad rontani, a helyesírás-nem-ismeretét egy szinten felül már elnézik, még ma veszek új gépírószalagot, halvány a gépelés, a szerkesztőben esetleg olyan érzés támadhat, halvány az írás is, már nincs sok hátra, a következő cigarettáig befejezzük. Csehov jut eszembe, akinek egy írását egyszer Tolsztoj a szerző jelenlétében olvasta el, utána nyomban megdicsérte, mire Csehov zavartan törülgette evikkerét, sok benne a sajtóhiba — motyogta szerényen, csak ne legyen majd benne aztán sajtóhiba, lehetőleg, a közlés ugyanis már majdnem biztos, a szerkesztő egyre gondosabban javítgatja a gépelési hibákat, ez a kézirat talán még ma már nyomdába megy, ezen is túl vagyunk, nini, a szerkesztő már oda is írja a nevét a kézirat aljára, hogy részéről mehet, nihil obstat, imprimatur, most mindjárt fölnéz, esetleg melegen megszorítja a kezem, hogy ez igen, remek, valami ilyesmit is mondhat, azután mint akik még elpancsolgatnak a ketten az olvasóknak szerzett közös örömben, megisszuk a kávénkat, aníg a feszültségnek lassan vége. Szerkesztő váratlanul fölnéz, tekintetében bánat és némi vigasztaló, bocsánatkérő rémület: — Sajnos. Azzal, mint aki további részvétet írásban nyilvánít, átnyújtja a gondosan kijavított, felékezett és általa is aláírt kéziratot a megkövült szerzőnek, aki az első emeletről székestől a földszintre zuhan. A hosszú csontú kutya (Jóska öcsémnek) Döcögit kevesen szerették a műhelyben. Tulajdonképpen senki, ő tudta ezt. „Aki engem szeret, szeresse a kutyám is“ — mondta. De már azelőtt sem. Amióta pedig megvan a kutya, még többen nem állhatták: a mester üvegkalitkáját egyszerűen csak „a kutyaól”-nak hívták. Kutyából is megárt a dicsekvés. Folyton a kutyájával hencegett. Döcögi úgy volt ezzel a kutyával, mint az, aki már megette kenyere javát, de csak azután jön rá élete értelmére. Kutyát vett. Biztos helyről, drága pénzen, fajtisztát, „akit“ ő nevel föl, hamis kutyát nevel belőle, ami azt jelentette, hogy valódi harapós kutyát, majd ő megmutatja. Ez a fenyegetőzés egyelőre homályos volt, de miután minduntalan hangoztatta, úton-útfélen, főleg a gyárban, bárki célzásnak vehette. Tappancs. A Tappancs ilyen kutya. A Tappancs olyan kutya. Ha látnák. Tappancsot ismerni kell. Tappancsot azonban még senki sem látta. Még kölyökkutya volt, amikor Döcögi máris elkészíttette a zománcrészlegen a háromnyelvű, kétszínű táblát: CIME RAU HARAPÓS KUTYA BISSIGER HUND Ezt kiszögezte a házkapura, nehogy valaki aztán azt mondhassa, hogy nem figyelmeztette előre. Tappancs már ekkora, mutatta, mekkora, de mint a halászok a halat, kicsit megtoldotta a kutyát. Tappancs ma jól evett, tegnap is jól evett, eszi a csontot. Tappancs már parancsra futkároz. Tappancs, ha nem ismeri valaki, farkasnak nézné — fekete szájpadlás, hegyes fülek, rozsdabarna körmök. Tappancs hoszszú csontú kutya lesz, két mellső lábával már hanyatt tud dönteni egy felnőtt embert. A házba senkit be nem enged, de még az udvarra sem. Úgy, ugat, mint valami gépágyú. Tappancsnak most ház készül, sajnos láncon kell tartani, mert a postást kiszabta a nadrágjából. Tappancs egyre félelmetesebb lett, szinte műszakról műszakra, ennek okáért egyre többet evett. Döcögi mindig legkedvesebb mosolyát vette elő, amikor a beosztottjai uzsonnamaradékait összegyűjtögette, különös tekintettel a bármiféle csontokra. Kell Tappancsnak. A kutyát még senki sem látta, de már mindenki ismerte a gyárban. És utálták is kellőképpen szegényt, kizárólag a gazdája következtében. Döcögi üvegkalitkájának kilincsén olykor valószínűtlenül hosszú, de hófehér, kiszáradt csontok fityegtek, spárgán. Egyszer pedig egy cédula, elváltoztatott írással: „Jellemedhez jobban illene egy véreb. A farkaskutya finom embereknek való.“ Döcögi vicsorogva nyelte le a durva sértéseket. Tappancsról még vadabb lelkesedéssel beszélt. Gondterhelten mondta el, hogy a minap elkezdte a veszettség elleni oltássorozatot, mert Tappancs olyan vad, olyan villámgyors, hogy nevelés közben esetleg a saját gazdáját is megmarhatja, ő már ajánlotta a környékbelieknek is, nehogy aztán panasszal jöhessen valaki, ha Tappancs, mert ráadásul kari, eltépné magát a láncról, esetleg. A gyár finommechanikai részlegén külön sétáltató és külön megkötő láncot készíttetett Tappancsnak. Már csak így hívta mindenki a gyárban a kutyát: „Tappancs, a rémek“. Egyéves lehetett ebben az időben. Döcögivel már alig lehetett bírni. A többi kutyáról, voltakról és élőkról csak ilyen fitymálva nyilatkozott: „Egykutyák." — Na és az igazgató kutyája? — próbálkoztak vallomásra szorítani a szemtelenebb fiatalok. — Az igazgató vizslája, az kutya? — Hogyhogy kutya? — válaszolta a mester. — Kutya, kutya. Kutyája válogatja. A kutyát úgy kell kiválogatni, hogy az embernek szerencséje is legyen. Tappanccsal már nem lehet bírni. Döcögit évente csak egyszer lehetett otthonában a beosztottjainak fölkeresni hívás nélkül (mivel egyébként soha senkit meg nem hívott magához), neve napján. Ilyenkor Döcögi László is Döcögilaci. Ha jöttek, nem örült, ha viszont elmaradtak, azt számon tartotta hetekig, megjegyezte magának, így hát mentek, most főleg megnézni végre Tappancsot, a rémeket. Kapun a tábla: CÍME RAU HARAPÓS KUTYA BISSIGER HUND a kapu nyitva, a kutyaól nem olyan díszes, mint Döcögi üvegkalitkája a gyárban, a csakugyan szép farkaskutyaláncon, de a farkát csóválja, a társaság már zászlózásból haladt a további lászlózás irányába, egyik bátrabb tagja, aki a kelleténél többet öntött le a gégén, megindult egyenesen a kutya felé, a Tappancs értette a nevét, de el akart somfordálni, az alkalmi kutyaszelídítő azonban nem hagyta magát, ki tudja, miket motyoghatott a vérebnek, elég az hozzá, a rettenthetetlen farkaskutya engedelmesen tűrte, hogy a láncról leoldja, sőt: ölébe vegye, „hát ez egy szekind“, úgy indultak a ház bejárata felé, amikor is a harsogó nevetésre Döcögi már kilépett elébük, hogy Tappanccsal mint ölebbel találkozzék. Elfelejtette, vagy tán mint kezdő kutyabarát nem is tudta, hogy a részegek és a kutyák között rejtelmesen kölcsönös megnemtámadási szövetség áll fenn, de ha ez nem lenne is így, tudnia kellett volna: Szűz Mária kötényében óvja a részegeket minden bajtól. Akit a kutya sem ismer L. A.a többrendbeli ígérgetések után végre egyszer elszánta magát, hogy velem jön Kőszegremetére. Mintha az Északi-sarkra indultunk volna, valahogy előre fázott ettől a kirándulástól. A készülődésből utoljára hagyta azt a műveletet, melynek során beszuszakolta magát avantgarde csizmájába. Ez a lábbeli átmenet volt a plébánosi eugoscipó és a sertéskupec csizma között. A költő határozottan fess volt benne, féllábszártól lefelé. Az évek azonban telnek, a csizmák lábbal mindjobban megtelnek, késő éjszaka már spanyolcsizmát viselt a költő, öreg este hajtatott velem szállásunkra, a félszemű Sajó a gépkocsilámpa ellenében is megismert, a ház már aludt, egy, csak egy legény volt még sokáig talpon a vidéken. Nyugtalanul vitte az avantgarde csizma szelíd lelkű gazdáját ajtóküszöbtől ablakpárkányig, széklábkeresztfától a szemöldökfáig, a csizma nem akart távozni a lábról. — „Nem tudom lehúzni.“ — „Fakutya kellene.“ „Röhögj csak, röhögj, mint valami fakutya.“ — „Szeretem, hogy nyelvérzéked az alkalomnak tökéletesen megfelelően írja le szorongatott helyzetedet.“ — A végén csak megesett a szívem rajta. Egyetlen lábjegyzet, azaz szó nélkül lehúztam a csizmáját. Ezt a megaláztatást azonban a későbbi jelek szerint már reggeli kedélyvilága sem tudta kiheverni. Reggel, a háziak már rég a mezőn, megkérdezésem nélkül indult az udvar felfedezésére, a deszkából épült Brudifort irányába, ahol is a félszemű Sajó szakadatlan hörgések közepette útját állta. Újabb megaláztatás formájában segítségemért kellett kiabálnia. Az avantgarde csizma már a lábán volt, este tehát megint csak lesz majd dolgom. A helyzet pontos megfogalmazásával még az éjszakáról most én voltam adósa. „Látod, ez az, amikor valakit a kutya sem ismer." A találat nyilván pompásan ült, mert nem is nagyon beszélt velem, amíg déltájban egy falusi tanár barátommal * A továbbiakban: Lászlóffy Aladár. fr 0VMiJCrV7&C ArVULT'Veveriet)\rd (VrfzM k/cLCZVi/WÁ£rtyvzróu • i)GX&OE*l A VtD’ttGCrtt. 4