Utunk, 1977 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1977-01-07 / 1. szám
VASILE REBREANU : A kaszkadőr szerelmei (Részlet) Az első megbízatása havasi nyomozás volt. A nyári reggel bársonyos és légies fényében a detektív ugyanabban a fekete öltönyben mászott fel idáig. A fákat és a füvet még hármat lepte, földön és égen a levegő oly tiszta volt és makulátlan, mint a világ kezdetekor. Felmászott majdnem a meteorológus menedékházáig , akiről tudta, ilyenkor ugyan nincs otthon, meg kell majd várnia, hogy megfigyelje tevékenységét. Tudta, a meteorológusnak van egy fia, nem ismerte a nevét, de úgy értesült hogy az apja A.-nak hívja. Egyszerűen A-nak, és pont. Csak kettesben éltek itt, és a fiú nemegyszer maradt egyedül a havasi házban. Az apa gyakran távozott. Vagy Cumpanára ment vagy Strunga Doamnei-ra vagy elment egészen a Caltuntóig vagy Podraguba, vagy Fereastra Zmeilorba, Strunga Ciobanuluiba. Elindult összegyűjteni az adatokat és méréseket azokról a helyekről, ahová felszerelte készülékeit. Gyűjtötte ezeket az adatokat útközben is, visszatértekor pedig meg-megállt és szóba elegyedett a juhászokkal. Egyesek megállapították számára az időjárást reumás lábuk, kezük vagy foguk fájdalmából. Mert a juhászoknak is fáj néha a foguk annak ellenére, hogy a fogorvosoktól messze távolban élnek. A meteorológus nem ellenkezett velük, meghallgatta őket, hiszen nagy öröme telt benne. Nem annyira ő szeretett beszélni, mint inkább azokat hallgatni. Hallgatag meteorológus volt. Épp maga mondta egyszer, az igaz, csak egyszer voltak hasonló gondolatai, hogy ő egy fajta szélcsend, azaz amolyan csendes levegő, alkalmas ejtőernyősök kiugrására. Azok, akik meséltek neki, a meteorológus képletében mindanynyian bizonyos fajta ejtőernyősök voltak, vágyakozva ők nehogy lássanak valakit, hogy beszélhessenek valakinek, hogy találkozzanak tökmindegy kivel, csak hogy találkozzanak valakivel. És persze örültek, ha meteorológussal találkoztak, mint ahogy az ejtőernyősök is örülnek, ha földdel találkoznak. És a föld különben is elég hallgatag pasas. A meteorológus talán annak a ténynek is köszönhette hallgatagságát, hogy állomáshelyén nem készültek prognózisok, s így nem nyílt lehetősége telefonon érintkezésbe lépni a világgal. Állomáshelyén, amely jelentéktelen volt — a meteorológus statisztikákhoz gyűjtött adatokat. Elgyalogolt azokra a helyekre, ahová felszerelte készülékeit, feljegyezte naponta a szükséges számjegyeket és alig tíz naponként közölte a légnyomást, hőmérsékletet, szélirányt, csapadékot, saját maga ereszkedett le Cumpanáig, sőt ő maga hurcolta hosszú bőrtáskáját, s abban benne volt a légnyomás és a hőmérséklet és a szélirány és a csapadék. Állomáshelye nem bírt jelentőséggel, a statisztikai adatok begyűjtéséért létesítették. Tehát megbízatása csupán az adatgyűjtés volt. Jobb napjaiban, ihletett állapotban néha-néha mégis saját maga is statisztikákat állított össze. A fiú, az A., majdnem mindig egyedül maradt. Különösen nappal, és szerencsétlenségére nem volt mit csinálnia. Aludt. Ébren gyakran elfogta az ihlet, de nem készíthetett statisztikákat, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem tudott írni. Értik ugyebár, ha egyszer nem tudott írni, hát nem állt módjában statisztikát készíteni. De mert ébren szakadatlanul ihletett állapotban volt, ennél fogva gazdálkodott, magot szórt a tyúkoknak és a kakasnak. Mert voltak ott tyúkjaik is. És volt egy kakasuk is. Estefelé A. kezdte készíteni a vacsorát. Miután a műveletét befejezte és megterítette az asztalt, a tükör elé állt, megfésülködött, inget váltott, ruhát és minden este felhúzta fekete lakkcipőjét. Mert hát volt a fiúnak bizonyos fekete cipője, jobban mondva, egyszer fekete lehetett, disznóbőrből csinálták, igaz, kissé félretaposott és nagyon kevésbe került. De hát ez volt a lakkcipője, és csak ünnepélyes alkalmakkor húzta föl. Minden est ünnepélyes alkalomnak számított neki. Mert A. várta őt. Az apa rendszerint mindig ö előtt érkezett. Rendszerint még napvilágkor, ö csak éjszaka jött. Általában későn, amikor a távoli tüzek is pislákolva látszottak a sziklák tetejéről, amikor már kezdtek lohadni és kialudni. Akkor jött meg ö. A. látta, miként közeledik a fenyőfák között, miként mászta meg ezt az emelkedőt, hogyan lépett be az udvarba, figyelte, miként haladt el a tyúkketrecek előtt. Ott egy pillanatra megállott, hallgatózott, majd ellenőrizte, vajon be van-e zárva a ketrec ajtaja. Amikor ennek a végére járt, a tyúkok meg a kakas nyugtalan álmos hangokat hallattak... Végül ő megérkezett és megállott az ablak előtt. Mindig az ablak előtt állott meg és hosszú ideig ott maradt. Jelekkel értekeztek egymással. Miután apja elaludt, A. akkor kikelt fekvőhelyéről, lábujjhegyen lépkedett a sötétben, kinyitotta az ajtót és ő belépett. Suttogva későig beszélgettek. Addig beszélgettek, míg Neki távoznia kellett. Mindig idejében ment el, és A. tudta, hogy éppen ezért.A. minden baj nélkül majd me fllegint jön, hogy újból láthas-t vala. Egyszer is meghalt, náthásai lett. A. gyógyszereket készített elő és teát főzött. • Ki csak egyszer haragudott meg A.-ra. Akkor, amikor A. elfelejtette bezárni a tyúkokat. — Hátha jönnek a rókák és megeszik őket. Akkor mit csinálsz? — kérdezte, és szavaiban dorgálás rejtőzött. Az utóbbi időben jól megértették egymást. Boldogan éltek, már rég nem haragudtak meg egymásra. Most nyár volt, az ég magas, széles és fehéres, a nap forrón sütött. Az éjszakák nagyon rövidek. És minthogy egész éjjel Vele beszélgetett, a fiú nappal aludt. Nappal aludt és mindig Róla álmodott. Furcsa, mindig Róla álmodott, ha nappal elaludt. Vajon miért nem álmodott soha Róla éjjel? Lehet, ennek oka az is lehetett, hogy A. nem aludt ébren maradt és egész idő alatt Vele beszélgetett. Ha pedig Vele beszélgetett, hogyan álmodhatott volna Róla?... ki volt A. egyetlen barátja. Egy nap apja Cumpánáról hozott egy vöröses kislányt. A. fintorgott és aztán többé rá sem akart nézni. Az éjszaka folyamán, mint rendesen, megjött Ö. Úgy érkezett, mint azelőtt. Csak most sütött a hold, és A. észrevette a fenyők között. Nagyon jól láthatta. Az éjszaka ellenére meleg volt. Ö pedig csak egyszál ingben jött. Élénk, színes ing volt, és a holdvilágnál a színek nagyon jól látszottak. Amikor a drótkerítéshez érkezett, ott egy pillanatra megállott és csak azután nyitotta ki az ajtót és jött be. Amint elhaladt a tyúkketrec előtt, nem feledkezett meg ellenőrizni, hogy nem maradt-e nyitva az ajtó. Csak ők ketten tudták, miért kellett az ajtónak okvetlenül zárva lennie. Ő megjött és állt az ablak előtt, megint jelekkel beszélgettek egymással, örültek, hogy a holdvilág mellett olyan jól látszott minden, mint nappal. Sosem látták egymást ilyen nagyszerűen, egymás arcát ilyen tisztán. Eddig sohasem. Amikor az apa elaludt, de különösen amikor érezte, hogy a vöröses lányka is elaludt, A. kikelt az ágyból s lábujjhegyen kinyitotta az ajtót és D. belépett. Vajon mi történt? A. olyan későn ébredt fel, mint soha. Nem emlékezett semmiképpen sem, mikor távozott. Emiatt el kezdett sírni, megrázó forró zokogással, miközben könnyein keresztül állandóan gyűlölködve nézett körül. Amint megpillantotta azt a kislányt az asztal mellett, közelebb ment hozzá és felgyűlt dühvel belemélyesztette körmeit karjába. Mindkét karját véresre karmolta. — A kislány vágta le a kakast! Itt van ne, csupa vér! Meg is karmolta! — kiáltotta A. miközben bámulta a kislány vérbe borult karját. — Te karmoltál meg — mondta a lányka. — Ez a vörös vágta le a kakast! Mit keres itt? Miért van itt? A. dobbantott a menedékhely parkettján, hordja el magát! Miért vágta le a kakast? Miatta nem mehetett el Ő. Miért vágta le a kakast? Hol a kakas nyaka? Szándékosan csinálta, hogy Ö ne mehessen el idejében. Te csináltad ezt! Te vágtad le a kakast és Ö most elégett! Elégett! Elégett! Elégett! Elégett! Elégett! Elégett! — Hogyhogy elégett? — Ostoba! Nem is tudja, ostoba! — Hogy égett el? — Hallj oda! Megint kérdi, ostoba! Hogyne olvadna el, hogyne égne el, ha nem indult el, amikor a kakas kukorékolt? Azért vigyáztunk anynyira is, meg én is a kakasra. Vigyáztunk a kakasra, hogy ő elmehessen, mielőtt rásüt a nap! És te levágtad a kakast! — A kakas az udvaron van ... — De te levágtad. Levágtad a kakast. Nincs az udvaron! Tiszta véres vagy. Szándékosan csináltad. Tudtad, hogy majd rásüt a nap. Tudtad hogy nyár van. Azért vágtad le a kakast, hogy süssön rá a nap. — Na és mi van, ha rásütött a nap? — Hogyhogy mi van, ha rásütött a nap? Ostoba! Ostoba! Felégette a nap, nem érted, hogy felégette a nap, nem megy a fejedbe, hogy ő harmatból volt? Ha egyszer harmatból volt! Elolvad! Ostoba! Te sohasem olvadsz el! Járhatsz, amenynyit kedved tartja, alhatsz is a napon, ostoba, te nem olvadsz el soha! Soha! Soha!... Te vörös! Hirtelen figyelmesen és elgondolkozva a kislányra nézett. — Te is vörös vagy — suttogta a lányka. Egymásra néztek hosszasan, hallgatagon, nagyon elgondolkozva és egyszerre csak szégyenlősen. És A. kirohant a virradat fényébe, magasnak tűnt, és a fű nedvesen csillogott az ég könnyeitől. Tengernyi könny, és a detektív felriadt könynyű álmából, mintha hallucinált volna, lőtt, neki is magasnak tűnt. És amikor közeledett, meglátta az ártatlan A-t. testét, egy gyerektestet, a havasok virradatának tenger sok könynye között. A detektív őrjöngve nekiiramodott a pisztolylövéstől felriadt erdőben és ő maga, mármint a detektív, még érezte kezében a vonagló pisztolyt, mint egy furcsa madarat halálvergődésében. PÁVAI MIHÁLY fordítása Paulovics László: A kutyás hölgy Paulovics László: A bucsu 4 cwsjjp- 1 1813 SSSS&StMa lywni »Wi ■■IBI I Vasile Rebreanu könyve, a Iubirile cascadorului (A kaszkadőr szerelmei, Eminescu Könyvkiadó, 1976) modern szövésű regény, akár a Călăul cel bun (A jó hóhér, 1965), de emberi problémavilága sokkal tágabb, művészileg pedig sokkal kifejezőbb, mint amaz volt. A Călăul cel bun kétértelmű volt és kísérleti, cselekménye mesei szerkezetű. Főhőse miniatűr Fát-Frumos — Nagyerejű János —, kalandokon esik át, szóba elegyedik a tárgyakkal, csodás lényekkel találkozik (a magányos emberrel, a vadásszal, aki minden madárra lő, két asszonnyal, „hasukban a boszorkányság fészkel“, a gyönyörök szigetén lakoznak; a halállal, aki elegáns és vonzó dáma), aztán rálel a lovakra, a tisztaság és gyöngédség jelképeire. A regény alapeszméje kezdettől világos volt. „A háború után voltunk — szögezi le az író —, az emberek szükségét érezték valami szépnek.“ A mindennapi kenyér mellett az ártatlanságot, a tisztaságot, az őseredeti taglejtések természetességét keresik, „a teremtés nyolcadik napját“, a tökéletes boldogságot. A Călăul cel bun a boldogságvágy parabolája; cselekménye éles ellentétekre épül, jámborság és ocsmány vétek, angyal és rohadék áll szemben. A fény és árny játéka végig megőrzi kifinomult, művészies kétértelműségét, hiszen itt a képzettársítások szabadsága uralkodik, amit indokol a hit: senki sincs egyedül a világban, aki megőrzi ifjúi ártatlanságát s nem veszíti el kapcsolatát a dolgokkal. A mesei szerkezet elemei az új regényben is fel-felbukkannak, az emberi boldogság kérdése is felvetődik, a szerelmeiről valló kaszkadőr egyfajta, önmagával kegyetlen „hóhér“. A könyv a condition humaine átfogó képe szeretne lenni, az emberi élet és az erotikus tapasztalat szakaszaiból áll össze, hőse pedig sokrétű, mindig más és mindig ugyanaz. Az első fejezetben magányos kisfiú sorra lesz középiskolás, egyetemista, művész, tudós, aztán egyszerűen Férfi, „az asszony embere“, általános személy, akinek jelképes és stilizált útja nem az egyénítést, hanem egy elvontabb jelentésű közérzet érzékeltetését szolgálja. A. fiúcska a mese és a képzelet gyermekkora, B. tanuló a zűrzavaros kamaszkor, C. hallgató átéli az első szerelmi diadal könnyű mélabúját. A szobrász a konkrét alakzatok embere, ismeri a testi erotikát, meztelen teste „álomtól és szerelemtől gőzölög“. A fiatal tudós azonban lidércbe lesz szerelmes. A cselekmény, mint látható, a szerelem ismeretes korszakait veszi sorra — a szakaszok mindegyike tragikusan végződik. Detektívet bíznak meg azzal, hogy kövesse „a hideg árnyékot bennünk“, hogy „megjelölje világosságunkat és szerelmeinket“, elpusztítja a hős mindegyik alakváltozatát, s ezzel segíti át a következő stádiumba. A Iubirile cascadorului a szerelmi láz és a kegyetlenség elegye. A belévegyülő furcsa sejtelem: a tragikus, a kozmikus borzongás. Az elbeszélés maga rugékony és árnyalt. A kezdet jelképes, kihagyásos, áttetsző jellegét a könyv végére elemző, realista alaphang váltja fel, az epilógus pedig inkább esszé. A krimi fordulatai sem hiányoznak, láthatólag Dürrenmatt nyomán (az öreg bíró meggyilkolása az elhagyott tengerparton). A hangnem változékonysága azonban nem jelent írói ingadozást, ez a téma belső fejlődésével összhangban módosul. A regény egyik legfőbb erénye a lelkiállapotok pontos rajza, az öntudat kibontakozása, a kamaszlélek élményei, feszültségei, látomásai; ez utóbbiak adják a regény vezérmotívumát „Fiatal, éhes, űzött farkasok“ a regény hősei, rettegés, gőg, lázongás, értetlenség, az értékek fagya és a vágyak viharzása — életük stációi. Feltűnő Vasile Rebreanu regényében az illatok jelentősége, az ősz halotti illata, egy műteremben az agyag, a testmeleg, a füvek, a békalencse, a fa, az olaj, a festékek, a gyümölcsök szaga, s amit a képzettársítás hoz: a falusi ház szaga, a tömjénillat, a hószag. Vasile Rebreanu írása felismerhető, sajátos illatot áraszt. A világ olfaktikus újjáalkotása: rejtélyes, aromás gyümölcs. A képek és illatok barokkos bőségében a kamasz habzó szerelme is átminősül. A szerelem totális és kimerítő érzés, birtokba veszi az érzékeket és az értelmet is. Soha nem jelenik meg tisztán, keveredik benne a nemi vágy és a szellemi együttlét, a test láza és a kegyetlenség, az odaadás és a magány, a teljes öröm és a tragikus visszahúzódás a bizonytalan lelki zónákba. Nagyszerű lapokat szentel az író a féktelen testi szerelemnek, de az erotikus habozás egynek halk kopogtatásra, is. A követelőző, férfias türelmetlenség, a hosszas várakozás egy halk kopogtatásra, a hallgatag, fáradt, bizonytalan léptek, a hallgatás mint az érzelmi összetartozás jele, a mély, földi álom (ez is jelkép: menekülés az erotikától), a főhős állandó szerelmi válságának órái. Ez néha a tárgyak prózájába csap át, mint a francia „új regényben“, egy kombiné, „eleven láng“, a bútorok alig észrevehető ingása, a szerelem elhagyott színhelye, de ez nemcsak a „tekintet technikájának“, hanem az érzés technikájának is a műve. A iubirile cascadorului a formai mívesség és az elbeszélő kiegyensúlyozottság könyve, amely — minden bizonnyal — termékeny új szakaszt nyithat meg Vasile Rebreanu életművében. A stílus gondossága, sadoveanui értelemben vett „édessége“ nem homályosítja el az élet színjátékának fényeit és árnyait, a szenvedélyek drámaiságát. ION CARCASU Vasile Rebreanu új regénye