Utunk, 1978 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-06 / 1. szám
Töredékek hangulati egysége Oláh Istvánt második, a Gazdátlan tenger című kötete óta tartom figyelemre méltó költőnek. Jóllehet már Forrás-kötete is (Álom a csodalúdról) tartalmazott jó néhány igen szép verset, ám még nem mutatta azt az egyéni, különös hangú költőt, aki a Gazdátlan tenger című könyvben jelentkezett. Tévedés ne essék: nem azt akarom bizonygatni, hogy kötetei kifogástalanok, maradéktalanul megvalósul bennük a költő minden törekvése, ám anynyira nyilvánvaló az újra (néha csupán az egzotikumra) való hajlama, hogy nem lehet egyhamar kitérni előle, észre nem venni, „kegyesen“ elhallgatni, s mégis úgy érzem, az igen kevés elhallgatott költőink közé tartozik, bár nem veszi ezt túlságosan szívére, pedig valószínűleg tisztában van azzal, hogy egészen egyéni hangot próbálgat. A Gazdátlan tenger poémái után arra lehetett következtetni, hogy Oláh megállapodott egyfajta kialakított stílusnál, s immár csak belülről bővíti nagy kompozíciós egységeit, nincs más tennivalója, mint kiküszöbölni a helyenkénti modorosságot, pallérozni a formát... Új könyve azonban arról győzött meg, hogy kötetről kötetre képes változtatni hangján, széttörni a kialakítottnak vélt kompozíciós egységet, vállalni az útkeresés minden nyűgét (és esetleges kudarcát), ami ugyanakkor megmenti attól, hogy megragadjon egy „modorban“, bejárassa, majd lejárassa az untig használt stílust. Elsősorban tehát ezért tartom figyelemre méltónak Oláh István minden újabb kötetét, mert képes mindig változtatni, pedig már nem mondható el róla, hogy a legfiatalabb költőnemzedékhez tartozik, s ezért meglepő éppen nála ez a lázas új keresés, mert egészen fiatal költőink viszont gyakorta „megfeledkeznek“ fiatalságukról olyanképpen, hogy megelégednek második kötetükben is az előzőben elért kisebb-nagyobb eredményeikkel. A Kőkert végül is nem olyan (minden szempontból) egységes kötete Oláhnak, mint a Gazdátlan tenger volt, az elveszett egységért viszont bőven kárpótol színessége, amely még (igen gyakori) töredékeiben is hatásos. Némely versére a „meghökkentő“ jelző illene leginkább, ha nem volna meg a szerzőben a harmónia igénye, mely még torzóiban is föllelhető, olyan rövid két sorokon belül is, amilyenekkel a továbbiakban foglalkozni fogunk. Oláh eredetiségre való törekvését leginkább a — kevésbé elterjedt — stílusalakzatok gondos megválogatásában észlelhetjük; feltűnő az a következetesség, ahogyan mintegy „elhanyagolja“ a hagyományosabb költői kelléktárat (jelző, hasonlat, metafora) a dísztelenebb s verseiben lényegre törőbbnek ható stílusalakzatokért, trópusokért. Képiségükben egyszerűbbeknek tűnnek ezek a versek, hangulatai nem tömör és sok áttételű komplex képekből bomlanak ki, hogy aztán képek során át egymást harsogják túl, torlódjanak, hanem szűkszavúan, gyakorta csupán strukt Kőkert, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca 1977. találással, érdekes, kifejező szórenddel teremti meg a kívánt hangulatot, s ugyanakkor szigorú is magával szemben, mert nem kaszálja egyre több (esetleg) összeegyeztethetetlen hangulat sorát — mint ezt másoknál ugyancsak gyakorta megfigyelhetjük —, hogy a végén ő maga se tudja, hova akart kilyukadni. Bár lényegretörő dísztelensége, olykor lakonikus közlései egy-egy versét elszürkítik, mégsem kell féltenünk az ellaposodástól, hisz ezt bizonyítja kötetének sikerült nagyobbik része, szellemes költői ötletei, tudatos építkezése és igényessége. Kötetnyitó verse (Mellünkön virág kelyhével) hangulatában még előző könyvére utal, nem is túlzottan sikerült a vers, mert csak a pejoratív értelemben vett modort menti át korábbi verseiből, mondatai kényelmesen terpeszkednek el, gyakorta körülményeskedő szófűzése, állandóan az az érzésünk, mintha tőle távol álló világot akarna átélni, befogadni, az epikus lejtés sem válik mindenütt hasznára a kompozíciónak, távolról sem sejteti azt a hol fanyar, hol groteszk ötletességet, mely a könyv nagy részét élvezetessé teszi. Ezért szerintünk az érdembeni kötetnyitó vers a Villanások című „töredék“, mely előre jelzi az egész kötet uralkodó hangvételét, azt a lényegretörő egyszerűséget, mely meghatározza ezt a kötetnyi egységet Oláh költészetéből: nyitás egyszerű, fanyar hasonlattal, ami megmenti a továbbiakban a verset a túlhevített pátosztól, ám a tragédia megjelenítése mégsem fullad cinikus közönybe, mert a költő mértéktartó (feltételes) párhuzamban láttatja a bombázás előtti idilli képet, mintegy villantja az elveszett lehetségest, s nem is a romok felett kell szembenéznünk immár a jövővel, hanem a kedves „fájó arcán kell ezentúl kinézni az örömre“. („Fénykép lenne a falon, ha a fal állna meg, / a szél a szembe szögezi a kedvest, s mint egy könnyet. / Az ő fájó arcán kell ezentúl kinézni az örömre.“) Már ebben az idézetben rá kell eszmélnünk, hogy — bár töredékkel van dolgunk — Oláh verseiből nem lehet büntetlenül kiszakítani az idézeteket, szinteszinte sután hangzanak magukban, annyira egy tömbből faragott a versek hangulata. E második részben a szigorú szórenddel, meg a lehetséges és valóságos feltételes módú egybejátszatásával kelt hangulatot, a harmadik rész szóbeékeléssel nyert paronomasztikus alakzatai (tömörebben) ugyanezt a hangulatot idézik újra, vagy inkább húzzák alá, s ugyanakkor az általános felé tágítják a kört, míg az utolsó egység már csupán lezáró-visszatekintő rész. Nem egyszerűen önmagáért való szójáték, az ötlet bűvölete a harmadik részben föllelhető, jobb híján szóegybeékeléssel nyert paronomasztikus alakzatként meghatározott szókép, s nem egyszeri előfordulású a kötetben, mondhatni kedvenc, egyik leggyakoribb használatú stílusalakzat Oláhnál a paronomázia, mellyel tökéletesen megteremti a kívánt hangulatot, s ugyanakkor megőrzi verse egyszerűségét is. „Vegytisztább“ állapotban megtalálható a Pillanatkép, háttérben Chagallal című „hangulatreprodukciójában“, amikor hasonló hangalakú, de teljesen eltérő jelentésű szavakat csendít össze. (Pl. „Kékké simul az ég, / hegedűvé. / S a muzsik már messzi / muzsikában repül." A kiemelések tőlem, M. A.) Másik kiváló tablójában (Napéjegyenlőség zsiráffal) már paronomázia nélkül, puszta leíró rendszerezéssel teremti meg a Dali-i szürrealisztikus hangulatot, látomásossá rendezve a kép már ismert elemeit a versben. Jóllehet mindkét költemény (elsődlegesen) hangulati, mégis van némiátértelmező jellegük (az élményt egy egészen más művészeti ágba transzponálja), s ezért tarthatjuk ugyanolyan mértékben intellektuális teljesítménynek is az idézett verseket. A másik, talán még egyszerűbb s még gyakoribb előfordulású stílusalakzat Oláhnál az ún. polüptoton. A más grammatikai, szövegkörnyezetbeli viszonyok között való szóismétlés ugyancsak a hangulatot izzítja át egyre inkább az Amikor azt mondtad, A fal, Ez a délután stb. versekben. Például A fal címűben a rétegződés (álom, versírás) élményének megteremtője, egyfajta „bennetételt“ eredményez, játékos lemerülést az egyre mélyebb élményrétegekbe, tudatalatti és tudatos egybemosását. (Ezzel a jelenséggel még Vásárhelyi Géza Vértelen győzelem őszelől vasárnap című hosszabb poémájában találkozunk, csakhogy ott a stílusalakzat nem önmagáért, egy könnyed költői játékért él a versben, nyilvánvalóbb eszköz szerepe.) A legszembeszökőbb kettőssége e kötetnek az, hogy Oláh néhány versében menynyire nehézkes és körülményeskedő is tud lenni, jóllehet sok szép példáját adja a kötet a könnyed játékosságnak. A Szodomák finom frivolitása, helyenkénti enyhén rokokvízű „pörgetései“, a Villanások és a Pillanatkép, háttérben Chagallal hangulatos paronomáziái, a Vásári mulatságok gyermek-vers-gördülékenysége és hangulati gazdagsága után igen kirívó A vasárnap fényei című ciklus néhány darabjának nehézkessége. Talán ebből a ciklusból kellett volna kihagyni a legtöbb verset, hogy a könyv egységesebb lehessen. És igazán lehangolóak egy mégoly jó kötetben is a Közöny című vershez hasonló együgyűségek, mégha a szándék szerint paradoxonnak is készültek... A már említett trópusokon, stílusalakzatokon kívül Oláh szinte minden versét a meghökkentő ellentétezés és párhuzam lendíti, meg a gyakori, egyáltalán nem esetleges mellérendelések (parataxis). A felsorolt stílusalakzatok, mivel igen könnyen kezelhetőek, gyakorlatilag végtelen számú kombinációs lehetőségeket kínálnak, ugyanakkor nem lesz túlbonyolított a vers, csak néha a kiszámítottság leleplezhetőségének veszélyét hordozza magában ez a módszer. Pedig Oláh István töredékeinek spontaneitása is nagyon hatásos olykor. Talán a kötet egyik legszebb verse a hol groteszk, hol patetikus (ritka ez Oláhnál!) Húsz töredék a távolságokról című. A sorjázó két-három sornyi töredékek hol feleselnek egymással, hol meg egymásba simulnak, összemosódnak, s mégis egységes hangulat marad a vers után. Egyetlen kétsoros töredékben is megfigyelhető az az egyáltalán nem hivalkodó játszadozás a szavakkal, belső rímmel, mint például a következőben: 9. a földem ha majd meszszi időben néped messziről néz vissza rád — (kiemelések tőlem, M. A.) A kiemelt szavak magánhangzó-rendjének a rájuk értelmileg rímelő szavakba való megfordítása (messzi—vissza) különösen zeneivé teszi e két sort, s bár a második sor belső ríme (messziről — vissza rád) kancsal rím, mégsem disszonanciát hordoz, hanem belesimul a metrumba. Kísérleti kötetben — márpedig annak tartjuk (méghozzá a legjobb értelemben vett kísérleti kötetnek) Oláh könyvét — sosem volt túl nagy a kerek gondolati egységet körülzáró versek száma. Oláh is inkább ügyelt a versek és a kötet hangulati egységére. Mégis akad néhány verse, melyekben az explicite kifejeződő gondolat az elsődleges fontosságú. (A nyelvetlen harang, Indián mese, A közömbös éten stb.) Hogy mégsem ezekkel a (könnyebben elemezhető) versekkel foglalkoztunk a kritikában, annak oka, hogy újabb szintézis-erejű kötetet vélünk körvonalazódni e próbálkozások alapján, ám egészen más szinten, mint ahogyan az a Gazdátlan tenger című kötetben alakot öltött. Egyébként — s erről eddig nem szóltunk — egy újabb kötetnyi ciklus körvonalait mutatja a Született Nyerges Vilma címnév alatt szereplő három kötetzáró vers. A travesztia azonban nem egységes a ciklusban, mert — az eléggé gyakori műveltségszavak révén — a költő kikacsint Nyerges Vilma elbeszélésének sorai közül, gyakorta megtörve az összhatást. Az utolsó sor azonban sejtetni engedi, hogy Oláh Istvánnak még van mondanivalója ebben a témakörben, bár az említett egyenetlenségek miatt nem hinnék, hogy így, ilyen formában egy hatásos „paraszt-Psyché" képe kerekedne ki egy esetleges bővített ciklusból. Ám Oláh szándékai a három versben még nem konkretizálódnak teljesen, nem tudhatjuk, milyen irányt vesz végül is a folytatás, csak az anyag bővíthetőségét lehet több-kevesebb bizonyossággal kikövetkeztetni. Sokfelé ágazhat-irányulhat Oláh István költészete a továbbiakban. Minek hallgatnék el: a tévút lehetősége éppúgy adott, mint egy egységesebb új kötet ígérete. De ennek latolgatása már nem ránk tartozik. MÓZES ATTILA nyeit hiányosan ismerjük. Az Évkönyvben közölt írásokban a Város és az ipari környezet mint feltétlen jó jelenik meg, mert magasabb kultúrába emeli a hagyományaiból kiszakadó egyént, anélkül, hogy az új környezetben szükséges minőségi életvitelről valamit is mondanának. Azt sem hiszem, hogy a matematika mint „új világnyelv“ meg tudja teremteni a kultúra újabb egységét. A kultúra huszadik századi válsága és töredezettsége nemcsak az információközlés egységes nyelvének hiányával magyarázható, hanem sokkal inkább az értékrendszerek különbözőségével és szüntelen ütközésével, a szakértők és a magas kultúra megértésétől elszakadt „avatatlanok“ köré ékelődő érdekeltérésekkel. Rövidre fogva a szót, kétséges, hogy bármilyen módszerrel a jövő egyszeribe alakíthatóvá tehető. A túlzott önbizalom és az észbe vetett vakhit éppolyan veszélyes lehet, mint a megoldási lehetőségek megismerésének tagadása. A homo sapiens örökös keresésében nem ért mindig oda, ahová el akart jutni. Apollinaire aforizmájával szólva „az ember utánozni akarta a járást, s feltalálta a kereket, amely egyáltalán nem hasonlít a lábhoz.“ Ahhoz, hogy megtaláljuk azt, ami egyáltalán nem hasonlít a kezdetben elképzelthez, egész újító struktúra kell kialakuljon, olyan új gondolkodásmód, magatartás, módszer, értékrend, amely új módon és formában rendeli alá a megismerhető és gyakorlatba befogható valóságot az ember szükségleteinek. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy korunk közgondolkodása és gyakorlata nem annyira racionális, hogy nyugodt lélekkel rábízhassuk magunkat, bármilyen „kibernetikai logikára“. Egy angol abszurd versikében olvashatjuk: Miss Bright, a csodalény Gyorsabban járt, mint a fény. Elindult egy szép napon. Furcsa einsteini módon, S előző éjjel hazatért A társadalomszervezés és a közgondolkodás nem „einsteini módon“ száguld a „történelmi tér-idő kontinuumban“. A tudomány gyorsuló ideje és az irányítás ideológiája között még nincs egyezés. Az egyezések csak rendkívüli esetekben valósulnak meg, ezeket a korszakokat nevezzük forradalmi korszakoknak. A jövő tudományát csak fenntartásokkal lehet a „cselekvés tudományának“ nevezni. Történelmi példákra is lehet hivatkozni, természetesen nem egyértelmű bizonyítékként. A késő Rómában a számítógépek sem tudták volna előre jelezni, hogy új lehetőségeket jelentő építészeti és technikai vívmányai ellenére, néhány évtized múlva barbár lovasok fognak száguldani a Fórumon. Ma többet tudunk, épp ezért célszerűbb és tudatosabb, ha az alternatívák sokféleségére és a felelősség erkölcsi parancsára hívjuk fel a figyelmet. Mindezt írom a nyíltabb, kötöttségektől mentesebb világnézeti tájékoztatás érdekében. Rácz Győző esszéjében — Nélkülözhetetlen filozófia — a filozófiára mint totalitásmodellre hivatkozik. „Mert a filozófia feladata a tudományos-műszaki forradalom korában inkább, mint bármikor az, hogy visszaadja az embernek az elveszett totalitásérzés visszaszerezhetőségébe vetett hitet.“ A totalitás nem egyoldalú problémazártság, hanem nyitottság az alternatívák teljesebb megértése felé. A világ megértése, a „szellem oldaláról“. Reméljük, hogy a következő évkönyvek sokoldalúbb láttatással fogják szolgálni nemzetiségi közművelődésünket. Az ismeretszerzés kérdései Fábián Ernő cikkének folytatása az 1. oldalról Andonisz Papadopoulos: Portrék HÉTKÖZNAPI KRÓNIKA Gondolatok a pilótafülkében (Vili) Ha elfogadjuk a tételt, hogy a személyes viszony, magatartás lehetséges változatainak nagyon széles skáláját kell tudnia kialakítani annak a „pilótának“, aki minden munkatársából az elérhető legtöbbet és legjobbat igyekszik „kihegedülni“ — akkor eddigi morfondírozásaink eljuttattak az indoklás (motiváció) legnehezebb, de talán legfontosabb területének kapujáig. Nincs tehát egyértelmű felelet a kérdésre, hogy milyen legyen a pilóta személyes viszonya, munka közben tanúsított magatartása, hangvétele munkatársaival szemben. Ahány munkatárs — ésszerű határok között —, annyi magatartás, annyi színben, tartalomban, hőfokban árnyalt emberközi kapcsolat! A fentiekből nyilván ez az egyetlen ésszerű következtetés. S ilyen értelmezés, ilyen szintről fogalmazott igények mellett a pilótának nyilván végleg le kell mondania a reményről, hogy legalább az előforduló gyakoribb „esetekre“ alkalmazható használati utasítást, a „fülkén“ belül és azon kívül születő viszonyok kialakítására használható receptkönyvet fedezzen föl. Persze a világon forgalomban levő szakirodalom, különösen annak könnyebb fajsúlyú, az olcsó és gyors tanácsadást vállaló ága nem riad vissza attól, hogy az egységek vezetői, pilótái ilyen szükségleteinek kielégítésére is vállalkozzék. Vezetéstudományi szaktanácsadás területén működő, rangos külföldi egyesület szépen kiállított, ötletes kiadványa került a kezembe. Pontosan körülhatárolt területen igyekszik szellemes, rövid szöveggel, szemléletes rajzokkal tanácsot adni a pilótáknak: miként vezessenek egy fontos, nehéz vállalati kérdésben döntésre hivatott munkaértekezletet úgy, hogy a tanácskozóasztal mellett sündisznónak rajzolt „morcos“, majomnak rajzolt „fecsegő“, vízilónak ábrázolt „kényelmes“ vagy lovacska alakját öltő „pozitív“ alak ne gátolja, hanem épp eltérő vérmérséklete és viselkedése folytán serkentse egyik a másikat a legjobb megoldás kidolgozásában. Akár mosolyogni is lehet egy ilyen „szakkiadványon“, s azzal a véleménnyel tenni félre, hogy íme, néhány szellemes, de minden tudományos igényről eleve lemondó sort, néhány ügyes karikatúrát így lehet jó áron eladni. Érzésem szerint ebben az esetben a fölényes mosoly mégsem indokolt. Nem azt akarom állítani, hogy ez az egyetlen hangvétel s ez az elérhető legmagasabb szint, ahol az általánosítás szándékával erről a tárgyról valamit el lehet mondani. De szabályok, valamelyest is elfogadott normák, sikert biztosító modellek felállításának szándékával, azt hiszem, nehezen lehet sokkal messzebbre jutni. Jónéhány más követelmény mellett talán épp ez teszi mesterséggé, hivatássá a pilóta funkcióját, hogy tudatosan és egyidejűleg szinte már reflexszerűen megtalálja munkatársaival szemben az indoklás követelményeinek megfelelő, differenciált magatartást. Minden tevékenységi ág nyilván más és más szakmai, műszaki ismereteket követel a maga pilótáitól. Más tudományágak tanait kell ismerniük azoknak, akik egy ipari vállalat, a vasúti közlekedés vagy egy állattenyésztő farm „pilótafülkéiben“ dolgoznak. De munkájuk tárgyától függetlenül, az alacsonyabb vagy magasabb szintű egységek pilótáival szemben támasztott igényeket elkerülhetetlenül összeköti ez a közös szakmai jegy, motivációval foglalkozó szakkönyvekkel, kedélyeskedően tanácsadó nyomtatványokkal vagy azok nélkül, de elfogadható szinten kell uralniuk a beosztottaikkal — miért ne tegyük tüstént hozzá? — és fölötteseikkel szembeni hatékony, eredményes viselkedés gyakorlatát. Nyilván érvek és ellenérvek hosszú sorával lehet vitatni azt, hogy az egység, embercsoport vezetőjének, és általunk átvitt értelemben használt elnevezéssel „pilótának“ lenni külön mesterség, szakma, hivatás-e vagy sem. A tételt, hogy akit egyszer pilótafülkébe vezényeltek s kisebb-nagyobb egység kormányrúdját adták a kezébe, annak föltétlenül pilótaként, vezetőként kell majd nyugdíjba vonulnia — általános szabályként, már csak a demokratizmus követelményeiből fakadtan sem fogadhatja el a közösség. De ez az álláspont, úgy érzem, nem kerül ellentmondásba annak a ténynek elismerésével, hogy a pilóta funkciója a munka követelményeiből folyólag elkerülhetetlenül „profeszszionalizálódik“. S ez többek között épp azért, mert az emberközi viszonylatok kiépítésének bonyolult, csak hosszabb idő alatt megszerezhető, tehát társadalmilag értékes ismereteit és tapasztalatait kell fölhalmoznia ahhoz, hogy ezt a sajátos „mesterséget" gyakorolni tudja Nem akarnám jottányit sem alábecsülni az értékét annak, amit a munkatársakkal való személyes viszony kiépítéséről, az indoklás lélektanáról a pilóta olvasmányaiból tud vagy tudhat. Nagyon hasznos lenne, ha átböngésznénk mindazt, ami e téren hozzáférhető. De ami a pilótát valóban pilótává avatja, mesterségének ebben a vonatkozásában, az kétségtelenül a maga saját sikereinek és kudarcainak értelmezéséből, őszinte és önmagával kíméletlen elemzésből leülepített, bizonyos fokon túl már szinte ösztönösen, radarszerűen működésbe lépő tapasztalat ez, amely az emberek érzésében és értékelésében még ott is durva hibák nélkül igazítja el, ahol halvány, alig fogalmazható benyomásokon kívül nem áll még rendelkezésére pontosabb információ. TOMPA ISTVÁN