Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1983-08-12 / 32. szám

DINU SARARU A VADÁSZAT Február vége felé úgy tűnt, hogy a tél meg­tette kötelességét Cornul­ Caprei lakosai iránt; a hótakaró elvékonyodott, a mezőkön itt-ott fekete földtúrások tűntek fel, dél tájban foj­­tottan füstölögtek, az erdő is megszabadult a hótól, s a gyengécske napfény, amely gyorsan áthatol a Magurán, Sacot felé szárítgatta már a fák ágait, esténként pedig különös fuvallat tá­madt, a meleg szél állott víz szagát hozta, mintha elhagyott tó lehelete volna, de a szag gyorsan tovaszállt, és mire feljöttek a csilla­gok, a hideg megszigorodott újra, az­ ablakokra jégvirágok fagytak, s a kályhákba a szokásos­nál is jobban befűtöttek. Nem kelt útra senki a faluból, elfelejtették utazási terveiket le a völgybe, az ökrök csen­desen kérődztek a szegényes istállókban, a sze­kereket a régi fészerekben felejtették, az em­berek a ház körül foglalatoskodtak, ritkán jár­tak el egymáshoz. Geanova időnként magához hivatott valakit a tanácsházára, órák hosszat beszélgetett vele, bátor, magabiztos ember volt, jó falusi bírónak tetszett, nem csinált semmi rendkívülit, de nem is rontott el semmit, tü­relme valósággal gyermekes volt, csodálkozása hasonlóképpen. Nem volt vidám vagy éppen nevetős, mint helyettese, Petre a Tornáé — aki szeretett tudni mindenről és egész nap kaca­gott, hogy lássák két elrondított fogát szája felső sarkában —, de élénk és meleg fény su­gárzott arcáról, s noha mindig úgy cselekedett, ahogy jónak találta, meghagyott mindenkit ab­ban a hitben, hogy az illetők pártját fogja, megérti gondjaikat és érdekeiket. Elnöki szobájában Kurta Pátruval beszél­getett éppen. Nyugodtan várta, hogy Pátru ösz­­szeszedje gondolatait, mert nagyon zavartnak és vívódónak tűnt, az első szavak után jó né­hányszor elhallgatott, s miután szórakozottan s kurtán kivágta magát azzal a „majd meg­­látjukkal“, amely ezeknek a parasztoknak örök kibúvója volt, olyan néma lett, mint a föld. — Lehet — játszotta meg, hogy hiszi, amit Geanova mond —, lehet, ’sze te is szegény vol­tál, mint mi, és most sem látom, hogy olyan nagyon megszedted volna magad, de hát tudod, hogy van ez, majd meglátjuk, miért akarod éppen velem kezdeni? — Dél felé járt az idő, az eget ködszerű, fehéres párafüggöny takarta, az­tán felkelt a csípős tavaszias szél, amely azon­ban nem könnyű havazást ígért, hanem a hóvihart hozta vissza. Pátru a térdén gyűrö­­gette ócska, sok viseléstől elnyűtt kucsmáját, szemét lehunyta, mintha aludna a széken. Gea­nova édeskés hangja halkan zsongott, Pátru úgy hallotta, mintha nagyon messziről jönné­nek e hangok, mintha nem is az elnök irodá­jában ülne, vagy ha ott, hát máskor, régebb, most pedig csak visszaemlékezik mindenre s így nem köteles felelni. — Nem tudom — mondta meggyőződés nél­kül, nagy későre, amikor Geanova is elhallga­tott, és úgy tűnt, hogy elfáradt a Pátra vála­szára várakozva. Szomorúan és kétkedőn só­hajtott, de anélkül, hogy ellentmondott volna Geanovának, és végtére csakugyan nem is mondott ellent neki, mert nem tudta, mit vá­laszoljon. Ebből az egész végeérthetetlen be­szélgetésből ő csak annyit jegyezett meg, hogy ez nem mehet tovább úgy, ahogyan eddig, s nincs már messze az idő, amikor el kell hagy­niuk régi életmódjukat, de nem tudta elkép­zelni, milyen is lesz az az új életmód, amely felé mindennap legalább egy lépéssel közelebb lökték őket, ők pedig, a falu parasztjai fel­ismerték, hogy nincs már erejük az ellenke­zéshez és hogy maga a könyörtelen sors vál­toztatja meg, borítja fel mindazt, ami addig a szemükben megingathatatlannak tűnt. — Hát az ökrökkel mit csináltok­ azoknak az ökreivel, akiknek van? — kérdezte Pátry, mielőtt elzsibbadt testtel felállt volna a szék­ről. Nem azt kérdezte, mit csinálnak ők, a pa­rasztok, és nem is, hogy mi lesz a földjeikkel; őt az érdekelte, mi történik az ökrökkel, noha nem voltak ökrei, csak álmodozott arról, hogy szert tesz egy szekérre és egy pár ökörre, mert ez az igazi bizonyítéka annak, hogy vég­képp megalapozta a maga gazdaságát. Meghalt egy gyermek valakinek a házában, S a ház gazdája bánatosan, kisírt szemmel, ha­jadonfőtt és borotválatlanul járt egy hétig, kettőig, de az élet nem változott semmiben; amit el kellett végezni, elvégezte, mint addig; de ha egy igás ökröt veszítettek el, életük na­­gyon megnehezedett, nem volt könnyű másik ökröt szerezni; a gazda arca elsötétült, jól lát­szott, miként gyengül az ereje, kezdődtek az adósságok és hozzászoktak, hogy tehénnel se­gítsék ki magukat; szegénység leselkedett rá­juk, sokáig emlegették ezt a szerencsétlenséget. — Nyár közepén, amikor megdöglött egyik ökröm, és itt maradtam egészen elerőtlenedve — mesélte Gheorghe Otát, akinek mind a há­rom gyermeke meghalt, köztük egy leánykája, aki éppen járni kezdett, amikor egy éjszaka váratlanul elveszítette, s nem sokkal ezután egy ökre szántás közben összeesett a járom­ban, és a szeme előtt pusztult el. — Mikor megdöglött egyik ökröm a járomban, akkor szegényedtem el és fogtam hozzá a kályhara­káshoz; azon a nyáron, amikor megdöglött a járomban, akkor jöttem rá, hogy nincs sze­rencsém. — Igen — mondta mindig valaki —, Gheor­­ghének akkor szép ökrei voltak. Senki sem emlékezett a leánykájára, aki ép­pen járni kezdett, a nevét is elfelejtették! — Az ökör szántás közben elesett a járom­ban — mondta egy másik falusi, mert mind­annyian ismerték a történetet, és megretten­tek a szerencsétlen állat hirtelen pusztulásától. Részlet az író négy kiadást megért, szín­padra és filmre vitt nagy sikerű regényéből, A Nişte ţărani-ból, amely Rókavadászat címmel hamarosan megjelenik magyar fordításban is. —Szép ökör volt, a neve is szép, Cerbunak hívták, rázta a szarvát, de nem döfött. — Mit mondott az öklökről? — kérdezte Náitá Lucean, akinek Pátru részletesen elme­sélte hosszú beszélgetését Geanovuval. Este volt már, a köd visszavonult, az égbolt megint aláereszkedett, koromsötét lett, és Náitá felesége, aki az udvaron foglalatosko­dott, jó hangosan bekiáltott a házba, ahol a férfiak beszélgettek: — Náitá, hé, mégsem teljesedik a jóslatod, sok van még tavaszig, havazni kezdett me­gint. — Nekem is róka pusztította el a pulykái­mat — mondta Kurta Pátra, ahelyett, hogy a Náitá Lucean kérdésére válaszolt volna. — Volt négy pulykám s most, hogy felmelege­dett az idő, a szénatartó mellett, a szilvafán aludtak; egy átkozott róka pedig, nagy kel­lett hogy legyen, beosont az udvarra, mert a kutya már egyáltalán nem alszik itthon, s mind a négy pulykát leterítette. — Tudod-e, hogy csinálja? — tapogatózott, vajon Nátának van-e fogalma a róka straté­giájáról. — Beoson a szilvafa alá, s addig néz felfelé, míg elaltatja a pulykákat, s azok úgy hullnak alá, mint a kövek. — Tudom — bólintott elgondolkozva Náitá Lucean —, de mit mondott az ökrökről? — Mit mondhatott volna? Hát hogy a mieink maradnak, velük megyünk dolgozni, velük vé­gezzük el, amit el kell végezni, számon tart­ják, kinek mije van. — Igen — hagyta jóvá Náitá Lucean Kurta Pátra felvilágosítását, anélkül, hogy továbbra is odafigyelt volna. — Havazik, elkezdett pilinkélni, azt hiszem, újra itt a tél. Meglátjátok, most kezdődik az igazi tél — mondta Náita felesége, s ahogy bejött a házba, jól látszott rajta az aggodalom a váratlan időváltozás miatt. Eddig mintha be­csapta volna őket az idő, s reménykedni kezd­tek, hogy az idén hamarább beköszönt a ta­vasz, mint más esztendőkben. — Ha jó nagy hó esik — mondta Náitá el­gondolkozva —, és ha reggelfelé megáll a ha­vazás, ahogy világosodik, megyünk a róka után. És mereven nézett­ Kurta Pátrára, aki ijedten rezzent fel, mert annyi esztendő óta nem esett szó közöttük efféléről, most pedig ismét Náitá Lucean tervét hallhatja. — Megvan-e még, ami kell? — kérdezte Náitá, és kurta pillantással mereven a szemébe nézett. — Megvolt valahol — felelte Pátru egy-két pillanatnyi gondolkodás után —, kicsit megrö­vidítettem a csövét, hogy ne látszódjék ki a kabát alól. — Hát akkor — zárta le a témát Náitá —, ha eláll a havazás, gyere el hozzám egy órá­val pitymallat előtt és megyünk Ismerem én a rókalyukat.­­ És Petre a Tornáé nem volt a község­házán, amikor te ott jártál? — kérdezte rosz­­szallólag, felszájjal Náitá felesége. — Egy ideig ott volt, ott forgolódott minden cél nélkül, telefonon is beszélt valakivel... — Petre a Tornáé? ... — csodálkozott el az asszony azon, hogy Petre telefonon beszélhet. — Kivel beszélt? — Nem lehetett jól érteni, ő se nagyon ér­tette, aztán elment. Rosszabb, mint Geanova, örökké kacag azokkal a kiálló aranyfogakkal. Látszott, hogy nemigen volt ínyére emlé­kezni a Petre a Tornáéval való találkozásra. — Mit csinálsz, Pátru, még mindig a Nástá Lucean adjutánsa vagy? — vette volt elő meg­lehetősen felülről Petre a Tornáé, amikor be­ment a tanácsházára és Geanovát kereste. — Mi közöd hozzá ? — vágott vissza Pátra — Hát csak éppen a szájamra jött... — Éppen az a baj, hogy a szájadra jött, jobb lenne, ha kérdezetlenül nem beszélnél! — Megharagudtál? — játszotta meg az aggo­dalmast Petre. — Nem hiszem. — De csak higgyed, mert adósom maradtál, éppen akkor, mikor Nánánál dolgoztunk, el­maradtál két napszámmal, most megadhatod, fizetésed van, nem lehet, hogy ne kapj fizetést, ha már itt ülsz hiába. . Mennyivel tartozom? — kérdezte nagy sietve Petre a Tornáé, aki nem szerette volna, hogy megtudják a tartozását. Sebesen bedugta kezét az egyik zsebébe, és előhúzott száz lejt. ~ Jól van — és kitépte kezéből a pénzt. Nem volt ott senki, aki láthatta volna őket, s Petre egy kicsit el szeretett volna beszélgetni Pátruval. —­ El is felejtettem, beálltam én is ide, de nehogy azt hidd, hogy olyan könnyű itt. Nem könnyű — Pátra azonban kételke­dett, hogy Petre szolgálata tényleg olyan ne­héz lenne —, nem könnyű, de te jól beletalá­lod magad, és engem magamra hagytál a kő­­művességgel. — Hívtak mint régebbi tagot — mentegető­zött Petre a Tornáé —, meg hát ezek a mos­tani tervek, szükség van rám. — Lehetséges — igyekezett befejezni a be­szélgetést Pátru, mert a lépcsőkön Ciklopsz jött felfelé. — Hozzám jöhetsz, Pátru, amikor akarsz, az én ajtóm mindig nyitva előtted — mondta hangosan Petre a Tornáé, hogy az övé legyen az utolsó szó. — Nincs szükségem, elboldogulok valahogy. — Elboldogulsz te — dünnyögte Ciklopsz —, de majd meglátom, hogyan fogsz boldo­gulni, amikor jön a kollektivizálás, mert jön, az biztos! — Honnan tudja ez a Ciklopsz, hogy biztos, ha Geanova semmi biztosat nem mondott ne­ked a tegnap? — érdeklődött Naitá Lucean. Lábujjhegyen mentek, mint a macskák a lágy hóban, amely egész éjszaka hullott, most is havazott, apró pihék szitáltak csak, de ha­vazott. Sötét volt még, sűrűn szuszogtak, míg a pelyhes hóval borított ösvényen felfelé ka­paszkodtak, a terhüktől lehajló havas bükkfa­ágak fejüket verdesték. Fülükre húzták kucs­májukat, meggörnyedtek menet közben, hogy ne hulljon nyakukba az ágakról a hó. Pátru ka­tonaköpenyében volt, szakadt vállpántja lecsün­gött válláról, a köpeny alja kifoszolva, meg­égve. A bő kabátujjakba bújtatott karjait me­net közben keresztbe tette, egyik karján egy­csövű, lefűrészelt vadászpuska lógott. Azon az emlékezetes őszön egy másik, általa reparált ócska puskát szolgáltatott be, „hogy essem túl rajta“, ahogy Nátának mondta volt a község­háza felé tartva. — Honnan tudja ő ilyen pontosan? — is­mételte meg újra a kérdést Náitá Lucean. Suttogva beszélgettek, s mikor kinyitották a szájukat, a reggel sűrű párája borította be ar­cukat, hogy éppen csak sejtették egymást. Ba­kancsuk alatt meg-megcsikordult a hó, ilyen­kor megálltak, mintha arra vártak volna, hogy lépteik visszhangja halkuljon, azután tovább indultak, óvatosan haladtak, nehogy eltévesz­­szék a hó alatt rejtőzködő ösvényt. A hegy tetejéről fehéres esik indult el és lopakodott be a bükkfák közé. — Kezd világosodni — mondta Kurta Pátru —, messze van-e még? — Nincs — súgta kurtán és kedden Náitá Lucean­u menet közben visszafordította a fe­jét. — Ott, ahol mészkövet szedtünk volt ki Tudora emberével. Észrevette, hogy Pátrunak nemigen aka­­ródzik felelni a kérdésre, és menet közben azon törte fejét, hogy miért halogatja Pátru a választ, mi nem tetszett neki, mi dühítette fel, amikor megtudta, amit megtudott, most pedig kerüli, hogy egyáltalán emlékezzék rá. — És ha jön a kollektivizálás, te mit nyersz rajta, hogy úgy örülsz neki? — kiáltott Cik­­lopszra Kurta Pátra, látva, hogy fenyegeti őt a községháza lépcsőjén, és mennyire örül a maga ostoba módján: hályogos szemével meg­bélyegzett arcán gonosz öröm ömlik szét. — Pátru, te! — fordult feléje Petre a Tornáé — ne nézd azt, hogy ostoba. Mert az ostoba is mond néha igazat. Jön most a kollektivizá­lás, és itt az ideje, hogy te meg én és a hoz­zánk hasonló nyomorultak, mert mi mindig csak afféle nyomorultak voltunk ezen a vilá­gon, hát hogy mi elsőnek köszönjünk jó napot neki. Pátru felelet nélkül ereszkedett alá a lépcső­kön és olyan lendülettel ért a fapallóra, mintha egy hegyoldalból szaladt volna alá, és csak a csoda mentené meg attól, hogy le ne bukfencezzék a mélybe. — Hé! — kiáltott utána a lépcsők tetejéről •Ciklopsz —, mondd meg Náitá Luceannak, hogy válasszon más adjutánst magának! Soha ennyire zokon nem vette, mint most a gúnynevét. Régen ragasztották rá, már nem is bosszantotta igazán. Néha ugyan elgondol­kozott rajta, miért is mondják neki, hogy „Náitá Lucean adjutánsa“, miért csúfolják így a barátságukat s­őt, mintha gyámoltalanul mindig a Náitá nyakába csimpaszkodnék. De nem fogta fel gonoszkodásnak a tréfát, és ugyanúgy nem törődött vele, ahogyan másokat sem bántott a csúfnevük, hiszen nem volt olyan ember a faluban, akinek nem lett volna gúnyneve és ne szólították volna ezen a né­ven, de minden rosszindulat nélkül. Most azonban úgy tűnt, hogy Ciklopsz vé­delmezőre talált az ő régi barátjában, Petre a Tornáéban, aki szemébe mondja neki, hogy ez a Ciklopsz pedig okosabb nála és jóval megfontoltabb, ő pedig vegyen példát erről a senkiről, aki nem tudott egyebet egész életé­ben, csak kuglizni, de a kuglin is mindig ve­szített. Kiértek egy erdei tisztásra, egy régebbi vág­­térre. A hó elborította az öreg bükkfák tör­zseit, amelyeket túl magasan fűrészelt el va­laki, aki nem nagyon sajnálta a fákat és válo­gatás nélkül döntötte ki őket. Fejük fölé egy darabka kékes, komor ég borult. A havazás elállt, a fagy csípőssé vált, és úgy tűnt, hogy felkel a szél. Nola Lucean megállt egy villámsújtott bükkfa törzsénél, és figyelmesen vizsgálgatta a friss nyomokat. Pátru melléje ért, kíváncsian fürkészte ő is, hová vezetnek a nyomok, amelyek csak rókáé lehetnek. Nem néztek egymásra, nem is beszél­gettek, mintha rég megállapodtak volna min­denben, és amikor elváltak, mind a ketten tudták, mit kell tenniük. Náitá elindult a nyo­mok mentén az előtte hirtelen megnyíló kes­keny völgy irányába, amelyet a bőséges hó­hullás egészen beborított sima fehér takaróval. A völgy szélén megállt, mert a nyomok alig húsz lépésnyire tőle belevesztek egy d­ombhát­­ként emelkedő hófalba. Pátru a nyomoktól jobbra ereszkedett le, óvatosan került egyet, és ő is tanácstalanul megállt a hófal előtt. Jól kivilágosodott, és úgy láthattak mindent, mint a tenyerüket. NáRá felhúzta kétcsövű puská­jának ravaszát és a Pátra intését várta. Ez kissé hátrább húzódott onnan, ahol állt, és fe­jével egy rövidet intett Nátának, hogy eresz­kedjék alább néhány lépésnyit. A hó csikorgott a Náitá bakancsa alatt, és amikor ennek elle­nére előbbre akart lépni, meglátta, hogy Pátru csak vállához kapja a puskát. A hófal alól vil­lámként rontott elő egy kékes-vöröses róka, mintha úszott volna a tejfehér hó fölött. Náita sietség nélkül követte a puska irányzékával, engedte, hogy a keskeny völgy másik oldalára érjen, és amikor a róka jól a puskacső elé jött, meghúzta a ravaszt. Fekete füst vakította és fullasztotta: a töltényeket aknavetőbe való régi puskaporral töltötte meg. Zavarában úgy tűnt neki, hogy vele egy időben lőtt még va­laki, és amikor felocsúdott, tekintetével Pátrut kereste. Ez azonban leengedte a puskáját, és Náijá jelét várta. Ő nem lőtt. A róka könnye­dén felhemperedett a havon, és vércsikot hagyva maga után, visszagurult oda, ahonnan az előbb kiugrott. — Gyerünk — mondta szárazon Nálá Lu­cean, és Pátru lehajolt, hogy felemelje a ró­kát. Nem is pillantott Náh­ára. __A keskeny völgy másik oldaláról valaki szin­tén a róka felé ereszkedett alá, anélkül hogy meglátta volna őket. — Pátru, te! — kiáltotta kurtán Náitá Lu­cean, és amikor Pátru csodálkozva felemelke­dett, tekintete a Tudora fiáéval találkozott, azéval, aki az államvédelemnél szolgált volt. A keskeny völgy másik oldalán, a bükkfák közül Tudora embere jött elő, kezében füstölgő puskával. Pátru visszafordult és Náitá Lucean felé igyekezett. Tudora fia is megtorpant, der­­medten nézte Kurta Pátrut. — Náitá — kiáltott feléjük tagoltan Tudora embere —, ki lőtt elsőnek, hé? A fény vakítóvá vált, noha a nap nem jött fel még az égre, de a hó természetellenes fe­hérsége égette a szemüket. Kurta Pátru li­hegve szedte lábait felfelé a völgy oldalán, Náitá irányába. — Nincs semmi harag — mondta Tudora embere. — Ha a tiétek, vihetitek. Hagyd csak. Sandu — szólt a fiára, aki zavartan állt a lelőtt róka előtt. Náitá gyorsan megfordult, és felelet helyett megindult a dombtető felé. Mikor felértek, Náitá és Kurta Pátra nem állhatták meg, hogy egy pillantást ne vessenek arra a helyre, ahol a róka hevert. A másik domboldalon Tudora fia kapaszkodott a bükk­fák felé, amelyek alatt az apja eltűnt. Hajlott háttal ment, lesütött fejjel, és egy bogos botra támaszkodott, bizonyára az erdőben törte. Majdnem vadonatúj katonaköpeny volt rajta, de vállpánt és rézgombok nélkül. Fején is ne­met katonakucsma, jelvény nélkül ez is. Fe­kete csizmában taposta a csikorgó havat, és újra meg újra elsikult, ilyenkor a kezére tá­maszkodott, mert a botnak, mint sétapálcának, nem sok hasznát vette. „Vagyis hát ők is, akárcsak mi — gondolta Kurta Pátru —, engedély nélkül ők is. És há­­nyunkat bemártott, amíg az volt, aki volt...“ — Hol a róka, hé? — süvítette a Pátru fü­lébe Náitá, amikor ez odaért melléje. Az a hely, ahová a róka legurult és ahol el­terült, üres volt már, csak a letaposott hóról lehetett felismerni. Tekintetük a véres nyo­mokra esett, amelyek a völgy szélén vezettek, és eltűntek a kivágott bükkfák csonkjai kö­zött. Pátru mondani akart valamit, de Náitá te­nyerét a szájára tapasztotta, és maga után húzta arra az ösvényre, amelyen jöttek volt. Egy félig kiszáradt bükkfa odvában elrejtették puskáikat, és némán lépkedtek tovább az ös­vényen, visszafelé. Mikor meglátták a Náitá Lucean házát, megálltak pihenni egy keveset, s noha magukban voltak és egymásra néztek, egyiküknek sem volt kedve beszélni. Nána ujjasa zsebéből két piros patront hú­zott elő, messzire hajította őket a vastag hóba, aztán leporolta tenyerét, mintha tele lenne szá­raz puliszkával. BEKE GYÖRGY fordítása Nicolae Maniu: Augusztus 5

Next