Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1983-08-12 / 32. szám
DINU SARARU A VADÁSZAT Február vége felé úgy tűnt, hogy a tél megtette kötelességét Cornul Caprei lakosai iránt; a hótakaró elvékonyodott, a mezőkön itt-ott fekete földtúrások tűntek fel, dél tájban fojtottan füstölögtek, az erdő is megszabadult a hótól, s a gyengécske napfény, amely gyorsan áthatol a Magurán, Sacot felé szárítgatta már a fák ágait, esténként pedig különös fuvallat támadt, a meleg szél állott víz szagát hozta, mintha elhagyott tó lehelete volna, de a szag gyorsan tovaszállt, és mire feljöttek a csillagok, a hideg megszigorodott újra, az ablakokra jégvirágok fagytak, s a kályhákba a szokásosnál is jobban befűtöttek. Nem kelt útra senki a faluból, elfelejtették utazási terveiket le a völgybe, az ökrök csendesen kérődztek a szegényes istállókban, a szekereket a régi fészerekben felejtették, az emberek a ház körül foglalatoskodtak, ritkán jártak el egymáshoz. Geanova időnként magához hivatott valakit a tanácsházára, órák hosszat beszélgetett vele, bátor, magabiztos ember volt, jó falusi bírónak tetszett, nem csinált semmi rendkívülit, de nem is rontott el semmit, türelme valósággal gyermekes volt, csodálkozása hasonlóképpen. Nem volt vidám vagy éppen nevetős, mint helyettese, Petre a Tornáé — aki szeretett tudni mindenről és egész nap kacagott, hogy lássák két elrondított fogát szája felső sarkában —, de élénk és meleg fény sugárzott arcáról, s noha mindig úgy cselekedett, ahogy jónak találta, meghagyott mindenkit abban a hitben, hogy az illetők pártját fogja, megérti gondjaikat és érdekeiket. Elnöki szobájában Kurta Pátruval beszélgetett éppen. Nyugodtan várta, hogy Pátru öszszeszedje gondolatait, mert nagyon zavartnak és vívódónak tűnt, az első szavak után jó néhányszor elhallgatott, s miután szórakozottan s kurtán kivágta magát azzal a „majd meglátjukkal“, amely ezeknek a parasztoknak örök kibúvója volt, olyan néma lett, mint a föld. — Lehet — játszotta meg, hogy hiszi, amit Geanova mond —, lehet, ’sze te is szegény voltál, mint mi, és most sem látom, hogy olyan nagyon megszedted volna magad, de hát tudod, hogy van ez, majd meglátjuk, miért akarod éppen velem kezdeni? — Dél felé járt az idő, az eget ködszerű, fehéres párafüggöny takarta, aztán felkelt a csípős tavaszias szél, amely azonban nem könnyű havazást ígért, hanem a hóvihart hozta vissza. Pátru a térdén gyűrögette ócska, sok viseléstől elnyűtt kucsmáját, szemét lehunyta, mintha aludna a széken. Geanova édeskés hangja halkan zsongott, Pátru úgy hallotta, mintha nagyon messziről jönnének e hangok, mintha nem is az elnök irodájában ülne, vagy ha ott, hát máskor, régebb, most pedig csak visszaemlékezik mindenre s így nem köteles felelni. — Nem tudom — mondta meggyőződés nélkül, nagy későre, amikor Geanova is elhallgatott, és úgy tűnt, hogy elfáradt a Pátra válaszára várakozva. Szomorúan és kétkedőn sóhajtott, de anélkül, hogy ellentmondott volna Geanovának, és végtére csakugyan nem is mondott ellent neki, mert nem tudta, mit válaszoljon. Ebből az egész végeérthetetlen beszélgetésből ő csak annyit jegyezett meg, hogy ez nem mehet tovább úgy, ahogyan eddig, s nincs már messze az idő, amikor el kell hagyniuk régi életmódjukat, de nem tudta elképzelni, milyen is lesz az az új életmód, amely felé mindennap legalább egy lépéssel közelebb lökték őket, ők pedig, a falu parasztjai felismerték, hogy nincs már erejük az ellenkezéshez és hogy maga a könyörtelen sors változtatja meg, borítja fel mindazt, ami addig a szemükben megingathatatlannak tűnt. — Hát az ökrökkel mit csináltok azoknak az ökreivel, akiknek van? — kérdezte Pátry, mielőtt elzsibbadt testtel felállt volna a székről. Nem azt kérdezte, mit csinálnak ők, a parasztok, és nem is, hogy mi lesz a földjeikkel; őt az érdekelte, mi történik az ökrökkel, noha nem voltak ökrei, csak álmodozott arról, hogy szert tesz egy szekérre és egy pár ökörre, mert ez az igazi bizonyítéka annak, hogy végképp megalapozta a maga gazdaságát. Meghalt egy gyermek valakinek a házában, S a ház gazdája bánatosan, kisírt szemmel, hajadonfőtt és borotválatlanul járt egy hétig, kettőig, de az élet nem változott semmiben; amit el kellett végezni, elvégezte, mint addig; de ha egy igás ökröt veszítettek el, életük nagyon megnehezedett, nem volt könnyű másik ökröt szerezni; a gazda arca elsötétült, jól látszott, miként gyengül az ereje, kezdődtek az adósságok és hozzászoktak, hogy tehénnel segítsék ki magukat; szegénység leselkedett rájuk, sokáig emlegették ezt a szerencsétlenséget. — Nyár közepén, amikor megdöglött egyik ökröm, és itt maradtam egészen elerőtlenedve — mesélte Gheorghe Otát, akinek mind a három gyermeke meghalt, köztük egy leánykája, aki éppen járni kezdett, amikor egy éjszaka váratlanul elveszítette, s nem sokkal ezután egy ökre szántás közben összeesett a járomban, és a szeme előtt pusztult el. — Mikor megdöglött egyik ökröm a járomban, akkor szegényedtem el és fogtam hozzá a kályharakáshoz; azon a nyáron, amikor megdöglött a járomban, akkor jöttem rá, hogy nincs szerencsém. — Igen — mondta mindig valaki —, Gheorghének akkor szép ökrei voltak. Senki sem emlékezett a leánykájára, aki éppen járni kezdett, a nevét is elfelejtették! — Az ökör szántás közben elesett a járomban — mondta egy másik falusi, mert mindannyian ismerték a történetet, és megrettentek a szerencsétlen állat hirtelen pusztulásától. Részlet az író négy kiadást megért, színpadra és filmre vitt nagy sikerű regényéből, A Nişte ţărani-ból, amely Rókavadászat címmel hamarosan megjelenik magyar fordításban is. —Szép ökör volt, a neve is szép, Cerbunak hívták, rázta a szarvát, de nem döfött. — Mit mondott az öklökről? — kérdezte Náitá Lucean, akinek Pátru részletesen elmesélte hosszú beszélgetését Geanovuval. Este volt már, a köd visszavonult, az égbolt megint aláereszkedett, koromsötét lett, és Náitá felesége, aki az udvaron foglalatoskodott, jó hangosan bekiáltott a házba, ahol a férfiak beszélgettek: — Náitá, hé, mégsem teljesedik a jóslatod, sok van még tavaszig, havazni kezdett megint. — Nekem is róka pusztította el a pulykáimat — mondta Kurta Pátra, ahelyett, hogy a Náitá Lucean kérdésére válaszolt volna. — Volt négy pulykám s most, hogy felmelegedett az idő, a szénatartó mellett, a szilvafán aludtak; egy átkozott róka pedig, nagy kellett hogy legyen, beosont az udvarra, mert a kutya már egyáltalán nem alszik itthon, s mind a négy pulykát leterítette. — Tudod-e, hogy csinálja? — tapogatózott, vajon Nátának van-e fogalma a róka stratégiájáról. — Beoson a szilvafa alá, s addig néz felfelé, míg elaltatja a pulykákat, s azok úgy hullnak alá, mint a kövek. — Tudom — bólintott elgondolkozva Náitá Lucean —, de mit mondott az ökrökről? — Mit mondhatott volna? Hát hogy a mieink maradnak, velük megyünk dolgozni, velük végezzük el, amit el kell végezni, számon tartják, kinek mije van. — Igen — hagyta jóvá Náitá Lucean Kurta Pátra felvilágosítását, anélkül, hogy továbbra is odafigyelt volna. — Havazik, elkezdett pilinkélni, azt hiszem, újra itt a tél. Meglátjátok, most kezdődik az igazi tél — mondta Náita felesége, s ahogy bejött a házba, jól látszott rajta az aggodalom a váratlan időváltozás miatt. Eddig mintha becsapta volna őket az idő, s reménykedni kezdtek, hogy az idén hamarább beköszönt a tavasz, mint más esztendőkben. — Ha jó nagy hó esik — mondta Náitá elgondolkozva —, és ha reggelfelé megáll a havazás, ahogy világosodik, megyünk a róka után. És mereven nézett Kurta Pátrára, aki ijedten rezzent fel, mert annyi esztendő óta nem esett szó közöttük efféléről, most pedig ismét Náitá Lucean tervét hallhatja. — Megvan-e még, ami kell? — kérdezte Náitá, és kurta pillantással mereven a szemébe nézett. — Megvolt valahol — felelte Pátru egy-két pillanatnyi gondolkodás után —, kicsit megrövidítettem a csövét, hogy ne látszódjék ki a kabát alól. — Hát akkor — zárta le a témát Náitá —, ha eláll a havazás, gyere el hozzám egy órával pitymallat előtt és megyünk Ismerem én a rókalyukat. És Petre a Tornáé nem volt a községházán, amikor te ott jártál? — kérdezte roszszallólag, felszájjal Náitá felesége. — Egy ideig ott volt, ott forgolódott minden cél nélkül, telefonon is beszélt valakivel... — Petre a Tornáé? ... — csodálkozott el az asszony azon, hogy Petre telefonon beszélhet. — Kivel beszélt? — Nem lehetett jól érteni, ő se nagyon értette, aztán elment. Rosszabb, mint Geanova, örökké kacag azokkal a kiálló aranyfogakkal. Látszott, hogy nemigen volt ínyére emlékezni a Petre a Tornáéval való találkozásra. — Mit csinálsz, Pátru, még mindig a Nástá Lucean adjutánsa vagy? — vette volt elő meglehetősen felülről Petre a Tornáé, amikor bement a tanácsházára és Geanovát kereste. — Mi közöd hozzá ? — vágott vissza Pátra — Hát csak éppen a szájamra jött... — Éppen az a baj, hogy a szájadra jött, jobb lenne, ha kérdezetlenül nem beszélnél! — Megharagudtál? — játszotta meg az aggodalmast Petre. — Nem hiszem. — De csak higgyed, mert adósom maradtál, éppen akkor, mikor Nánánál dolgoztunk, elmaradtál két napszámmal, most megadhatod, fizetésed van, nem lehet, hogy ne kapj fizetést, ha már itt ülsz hiába. . Mennyivel tartozom? — kérdezte nagy sietve Petre a Tornáé, aki nem szerette volna, hogy megtudják a tartozását. Sebesen bedugta kezét az egyik zsebébe, és előhúzott száz lejt. ~ Jól van — és kitépte kezéből a pénzt. Nem volt ott senki, aki láthatta volna őket, s Petre egy kicsit el szeretett volna beszélgetni Pátruval. — El is felejtettem, beálltam én is ide, de nehogy azt hidd, hogy olyan könnyű itt. Nem könnyű — Pátra azonban kételkedett, hogy Petre szolgálata tényleg olyan nehéz lenne —, nem könnyű, de te jól beletalálod magad, és engem magamra hagytál a kőművességgel. — Hívtak mint régebbi tagot — mentegetőzött Petre a Tornáé —, meg hát ezek a mostani tervek, szükség van rám. — Lehetséges — igyekezett befejezni a beszélgetést Pátru, mert a lépcsőkön Ciklopsz jött felfelé. — Hozzám jöhetsz, Pátru, amikor akarsz, az én ajtóm mindig nyitva előtted — mondta hangosan Petre a Tornáé, hogy az övé legyen az utolsó szó. — Nincs szükségem, elboldogulok valahogy. — Elboldogulsz te — dünnyögte Ciklopsz —, de majd meglátom, hogyan fogsz boldogulni, amikor jön a kollektivizálás, mert jön, az biztos! — Honnan tudja ez a Ciklopsz, hogy biztos, ha Geanova semmi biztosat nem mondott neked a tegnap? — érdeklődött Naitá Lucean. Lábujjhegyen mentek, mint a macskák a lágy hóban, amely egész éjszaka hullott, most is havazott, apró pihék szitáltak csak, de havazott. Sötét volt még, sűrűn szuszogtak, míg a pelyhes hóval borított ösvényen felfelé kapaszkodtak, a terhüktől lehajló havas bükkfaágak fejüket verdesték. Fülükre húzták kucsmájukat, meggörnyedtek menet közben, hogy ne hulljon nyakukba az ágakról a hó. Pátru katonaköpenyében volt, szakadt vállpántja lecsüngött válláról, a köpeny alja kifoszolva, megégve. A bő kabátujjakba bújtatott karjait menet közben keresztbe tette, egyik karján egycsövű, lefűrészelt vadászpuska lógott. Azon az emlékezetes őszön egy másik, általa reparált ócska puskát szolgáltatott be, „hogy essem túl rajta“, ahogy Nátának mondta volt a községháza felé tartva. — Honnan tudja ő ilyen pontosan? — ismételte meg újra a kérdést Náitá Lucean. Suttogva beszélgettek, s mikor kinyitották a szájukat, a reggel sűrű párája borította be arcukat, hogy éppen csak sejtették egymást. Bakancsuk alatt meg-megcsikordult a hó, ilyenkor megálltak, mintha arra vártak volna, hogy lépteik visszhangja halkuljon, azután tovább indultak, óvatosan haladtak, nehogy eltéveszszék a hó alatt rejtőzködő ösvényt. A hegy tetejéről fehéres esik indult el és lopakodott be a bükkfák közé. — Kezd világosodni — mondta Kurta Pátru —, messze van-e még? — Nincs — súgta kurtán és kedden Náitá Luceanu menet közben visszafordította a fejét. — Ott, ahol mészkövet szedtünk volt ki Tudora emberével. Észrevette, hogy Pátrunak nemigen akaródzik felelni a kérdésre, és menet közben azon törte fejét, hogy miért halogatja Pátru a választ, mi nem tetszett neki, mi dühítette fel, amikor megtudta, amit megtudott, most pedig kerüli, hogy egyáltalán emlékezzék rá. — És ha jön a kollektivizálás, te mit nyersz rajta, hogy úgy örülsz neki? — kiáltott Ciklopszra Kurta Pátra, látva, hogy fenyegeti őt a községháza lépcsőjén, és mennyire örül a maga ostoba módján: hályogos szemével megbélyegzett arcán gonosz öröm ömlik szét. — Pátru, te! — fordult feléje Petre a Tornáé — ne nézd azt, hogy ostoba. Mert az ostoba is mond néha igazat. Jön most a kollektivizálás, és itt az ideje, hogy te meg én és a hozzánk hasonló nyomorultak, mert mi mindig csak afféle nyomorultak voltunk ezen a világon, hát hogy mi elsőnek köszönjünk jó napot neki. Pátru felelet nélkül ereszkedett alá a lépcsőkön és olyan lendülettel ért a fapallóra, mintha egy hegyoldalból szaladt volna alá, és csak a csoda mentené meg attól, hogy le ne bukfencezzék a mélybe. — Hé! — kiáltott utána a lépcsők tetejéről •Ciklopsz —, mondd meg Náitá Luceannak, hogy válasszon más adjutánst magának! Soha ennyire zokon nem vette, mint most a gúnynevét. Régen ragasztották rá, már nem is bosszantotta igazán. Néha ugyan elgondolkozott rajta, miért is mondják neki, hogy „Náitá Lucean adjutánsa“, miért csúfolják így a barátságukat sőt, mintha gyámoltalanul mindig a Náitá nyakába csimpaszkodnék. De nem fogta fel gonoszkodásnak a tréfát, és ugyanúgy nem törődött vele, ahogyan másokat sem bántott a csúfnevük, hiszen nem volt olyan ember a faluban, akinek nem lett volna gúnyneve és ne szólították volna ezen a néven, de minden rosszindulat nélkül. Most azonban úgy tűnt, hogy Ciklopsz védelmezőre talált az ő régi barátjában, Petre a Tornáéban, aki szemébe mondja neki, hogy ez a Ciklopsz pedig okosabb nála és jóval megfontoltabb, ő pedig vegyen példát erről a senkiről, aki nem tudott egyebet egész életében, csak kuglizni, de a kuglin is mindig veszített. Kiértek egy erdei tisztásra, egy régebbi vágtérre. A hó elborította az öreg bükkfák törzseit, amelyeket túl magasan fűrészelt el valaki, aki nem nagyon sajnálta a fákat és válogatás nélkül döntötte ki őket. Fejük fölé egy darabka kékes, komor ég borult. A havazás elállt, a fagy csípőssé vált, és úgy tűnt, hogy felkel a szél. Nola Lucean megállt egy villámsújtott bükkfa törzsénél, és figyelmesen vizsgálgatta a friss nyomokat. Pátru melléje ért, kíváncsian fürkészte ő is, hová vezetnek a nyomok, amelyek csak rókáé lehetnek. Nem néztek egymásra, nem is beszélgettek, mintha rég megállapodtak volna mindenben, és amikor elváltak, mind a ketten tudták, mit kell tenniük. Náitá elindult a nyomok mentén az előtte hirtelen megnyíló keskeny völgy irányába, amelyet a bőséges hóhullás egészen beborított sima fehér takaróval. A völgy szélén megállt, mert a nyomok alig húsz lépésnyire tőle belevesztek egy dombhátként emelkedő hófalba. Pátru a nyomoktól jobbra ereszkedett le, óvatosan került egyet, és ő is tanácstalanul megállt a hófal előtt. Jól kivilágosodott, és úgy láthattak mindent, mint a tenyerüket. NáRá felhúzta kétcsövű puskájának ravaszát és a Pátra intését várta. Ez kissé hátrább húzódott onnan, ahol állt, és fejével egy rövidet intett Nátának, hogy ereszkedjék alább néhány lépésnyit. A hó csikorgott a Náitá bakancsa alatt, és amikor ennek ellenére előbbre akart lépni, meglátta, hogy Pátru csak vállához kapja a puskát. A hófal alól villámként rontott elő egy kékes-vöröses róka, mintha úszott volna a tejfehér hó fölött. Náita sietség nélkül követte a puska irányzékával, engedte, hogy a keskeny völgy másik oldalára érjen, és amikor a róka jól a puskacső elé jött, meghúzta a ravaszt. Fekete füst vakította és fullasztotta: a töltényeket aknavetőbe való régi puskaporral töltötte meg. Zavarában úgy tűnt neki, hogy vele egy időben lőtt még valaki, és amikor felocsúdott, tekintetével Pátrut kereste. Ez azonban leengedte a puskáját, és Náijá jelét várta. Ő nem lőtt. A róka könnyedén felhemperedett a havon, és vércsikot hagyva maga után, visszagurult oda, ahonnan az előbb kiugrott. — Gyerünk — mondta szárazon Nálá Lucean, és Pátru lehajolt, hogy felemelje a rókát. Nem is pillantott Náhára. __A keskeny völgy másik oldaláról valaki szintén a róka felé ereszkedett alá, anélkül hogy meglátta volna őket. — Pátru, te! — kiáltotta kurtán Náitá Lucean, és amikor Pátru csodálkozva felemelkedett, tekintete a Tudora fiáéval találkozott, azéval, aki az államvédelemnél szolgált volt. A keskeny völgy másik oldalán, a bükkfák közül Tudora embere jött elő, kezében füstölgő puskával. Pátru visszafordult és Náitá Lucean felé igyekezett. Tudora fia is megtorpant, dermedten nézte Kurta Pátrut. — Náitá — kiáltott feléjük tagoltan Tudora embere —, ki lőtt elsőnek, hé? A fény vakítóvá vált, noha a nap nem jött fel még az égre, de a hó természetellenes fehérsége égette a szemüket. Kurta Pátru lihegve szedte lábait felfelé a völgy oldalán, Náitá irányába. — Nincs semmi harag — mondta Tudora embere. — Ha a tiétek, vihetitek. Hagyd csak. Sandu — szólt a fiára, aki zavartan állt a lelőtt róka előtt. Náitá gyorsan megfordult, és felelet helyett megindult a dombtető felé. Mikor felértek, Náitá és Kurta Pátra nem állhatták meg, hogy egy pillantást ne vessenek arra a helyre, ahol a róka hevert. A másik domboldalon Tudora fia kapaszkodott a bükkfák felé, amelyek alatt az apja eltűnt. Hajlott háttal ment, lesütött fejjel, és egy bogos botra támaszkodott, bizonyára az erdőben törte. Majdnem vadonatúj katonaköpeny volt rajta, de vállpánt és rézgombok nélkül. Fején is nemet katonakucsma, jelvény nélkül ez is. Fekete csizmában taposta a csikorgó havat, és újra meg újra elsikult, ilyenkor a kezére támaszkodott, mert a botnak, mint sétapálcának, nem sok hasznát vette. „Vagyis hát ők is, akárcsak mi — gondolta Kurta Pátru —, engedély nélkül ők is. És hányunkat bemártott, amíg az volt, aki volt...“ — Hol a róka, hé? — süvítette a Pátru fülébe Náitá, amikor ez odaért melléje. Az a hely, ahová a róka legurult és ahol elterült, üres volt már, csak a letaposott hóról lehetett felismerni. Tekintetük a véres nyomokra esett, amelyek a völgy szélén vezettek, és eltűntek a kivágott bükkfák csonkjai között. Pátru mondani akart valamit, de Náitá tenyerét a szájára tapasztotta, és maga után húzta arra az ösvényre, amelyen jöttek volt. Egy félig kiszáradt bükkfa odvában elrejtették puskáikat, és némán lépkedtek tovább az ösvényen, visszafelé. Mikor meglátták a Náitá Lucean házát, megálltak pihenni egy keveset, s noha magukban voltak és egymásra néztek, egyiküknek sem volt kedve beszélni. Nána ujjasa zsebéből két piros patront húzott elő, messzire hajította őket a vastag hóba, aztán leporolta tenyerét, mintha tele lenne száraz puliszkával. BEKE GYÖRGY fordítása Nicolae Maniu: Augusztus 5