Képes Vadász Ujság 1880. május-június (1. évfolyam, 1-3. szám)
TÁRCZA. Kasza Lajos, A bal lába három helyen volt eltörve, a jobb csak kettőn. Hanem a bal kezén aztán négy ujját tudta mozgatni, s igy ez határozott fölényt gyakorolt a másikon,a melynek mind az öt ujja meg volt gémberedve valami puskacső-repedés miatt, mely hogy háborúban történte az öreggel vagy szalonka vadászaton, erre jóformán maga sem emlékezett már. Ha egyik-másik plezárja felől kérdezték, csak ilyenformán szokott volt válaszolgatni: — Inkább meg tudnám mondani, hogy mikor lőttem a tizedik nyulat, mint hogy engem mikor lőttek meg tizedikszer. Csakhogy megmaradtam. S ebben nem is vetette el a sulykot, mert meg kell vallani, hogy soha még embert annyiszor nem kerülgetett golyóhalál, nyaktörés, agyongázoltatás s más egyéb vadászvélemény, mint boldogult Kasza Lajos bácsit. Vagyis roszul tituláltam. Ő a néhai név jussán sehogy sem jutott boldogsághoz, mert annyi megpróbáltatás után megesett vele az a szerencsétlenség, amit teljes életűben kikerülni tü ,ködott : ágyban, párnák hozltak meg. .. . . . megyében, erdőszélben ott áll máig az ősi porta, melybe annyiszor szólították az öreget félholton. Legutoljára vízmosásba rogyott vele a saját nevelésű paripa s Lajos bácsinak,egy kicsit eltört vagy három bordája", ahogy már másnap maga beszélgette. Két hétre aztán ismét talpon volt, ha nem csoda, kivül-belül kúrálta magát: a külső orvosságának katágas volt a venyigéje, a belsőnek venyige a kutágasa. Nos, az erdőszéli portára a múlt héten nagyon komor hír gyűjtött bennünket egybe. Az öreg tíz -beteg“ volt. Soha sem hallottuk mi ezt azelőtt felőle. Mikor egy bakonyi hajtóvadászaton a tüdejét keresztül lőtték, neki akkor is csak „változása“ volt. Most betegnek, jelentette magát. És csakugyan az volt. Rázta a hideg éjjel nappal, hol meg a forróság gyötörte izmos testét. — Na czimborák, jegyezte meg, ezt aligha kiállom. Még a pipa se esik jól! Mi mindannyian vigasztaltuk, kinevettük. Kit ne lelt volna a hideg húszszor is életébe. Lövünk még mi sneffet, nyulat is „szakítunk“ — mondtam az üregnek. De már erre csakugyan elnevette magát, s az ágya lábához támasztott hosszuszáni pipával komolyan megfenyegetett. Mert furcsa története volt ennek a nyul-..szakitásnak,“ ahogy az öreg úr azt állítólag valamikor elbeszélte. Nagy hajtás volt a gerencsér! pusztáit, — adja szájába a hagyomány, de urgenyt se láttunk. Én, meg a Csiky Feri elszakadunk a kompániától, s kerülni kezdjük a gróf nagy repedését, hát egyszer fölugrik előttem egy hatalmas süldő-nyúl. Rálövök, a szél a hátát horzsolja, de abban a pillanatban elsül a Feri fegyvere is. Én közelebb voltam a nyálhoz, hamarább értem hozzá, de alig emeltem fel a fülénél fogva, ott terem Feri, s a ticzkálulozó tapsifüles két hátulsó lábába ragad. Mondom neki, hogy eressze n. Vadászat és vadászok. A férfi mulatságok legszebb és legnemesebbjeinek egyike: a vadászat. Hogy lehetne szép? hogy lehetne nemes? mondják némelyek, hisz a vadászat gyilkolással jár! Van-e szive annak, ki a szelíd őzikét, a turbékoló galambot lelőni képes? Igen is van. Irigyjétek el, a vadásznak van szíve, és pedig ha valakinek van érző, a szépre, jóra fogékony kebele, úgy azt mindenesetre nála a legnagyobb mértékben fogjátok megtalálni. Különbséget kell tenni vadász és vadász között. Az igazi vadász nem lehet soha rosz ember. De hogy is lehetne az, ki a természetet naponta az ő ős eredeti szépségében, naszvságában látja, a ki naponként tapasztalja a mindenható teremtő végtelen hatalmát és bölcsségét teremtményeiben, műveiben. Ő ki az erdő, mező vadjaival társalog, melyeket nem rontott meg önzés, és álcivilizáczió; ő ki vadász-kalandjaiban mindig a jó, a szép műveivel találkozik: ő lehetne rész, lehetne szívtelen? Nem! nem! azt hinni nem lehet. Mindazáltal van különbség a vadászok között. S ha osztályozni akarjuk őket, három fokozatra akadunk, t. i.: a tulajdonképen vadászra, a vadászra a szó szoros és teljes értelmében, a pecsenye vadászra és a dögvadászra. Alosztályt képeznek az úgynevezett vasárnapi vadászok, és a jog, a törvény megvetői, az orvadászok. A tulajdonképeni vadász, az igazi vadász, a mint rendszeresen, szabályok szerint űzi a vadászatot, s a vadat csak azon időben ejti el, midőn az általa új szaporodást nem rontja meg: egyszersmind védője és ápolója annak. Nincs fáradság, nincs viszontagság, mely őt visszarettentené; a kelő nap, sőt a pitymallat is helyén találja őt, s midőn a város elpuhult fia ásitva hagyja el párnáit kürtje hangjától visszazeng bérez és völgy, és rengeteg. Gyönyörködve nézi a kelő nap sugárból megvilágított tájat, a zöld füvön legelésző őzet üllőjével: keble feldobog; nincs erő, nincs hatalom, mely rá vinné, hogy fegyverét e boldog családélet durva felbontására használja. Amott legel a bak lehajtva agancscsal koronázott büszke fejét; lassan közeledve feléje, annak számára tartja golyóját. — Vagy hajtók kurjantásai verik fel az erdő magányos csendét, mormogva közelit feléje a bozontos fejű medve; tudja hogy ha golyója ezért tévesztett, vagy rosz helyen talált, életével játszik, de ő nyugodtan áll meg a fenevad előtt, daczol rettenetes erejével, s hideg vérrel veszi a czélt, hogy a kártékony, vérengző állatot megsemmisítse. Ő nem öl azért, mert neki ülni élvezet; de mert neki élvezet megvívni a veszélyes vaddal, mert neki élvezet ügyességgel túltenni a róka ravaszságán, a futó, a repülő vad gyorsaságán. Nem bánja, ha, nem is jutott lövéshez, csak ha hallja a köpök csalódását, a hajtók lármáját, vagy bebarangolhatott erdőt, mezőt. Rendszeres, szabályozott vadászat öröm neki, és visszaborzad a mészárlástól. Egy derék vadász beszélte előttem, hogy egykor igen vaddús vidékre suvták meg vadászatra. Télközepe volt, övig érő a hó. Utakat hányattak ki a hegyoldalakon, s kopófalkát bocsájtottak be az erdőbe. Az üldözött őzek ezen utakra lővén, azok mentében kerestek menedéket, de az ott felállított vadászok fegyverei torkába jutottak. Töméntelen volt az áldozat: szivem borzadt meg, mondá, e vérengzés fölött s azt mondtam: uraim! ily vadászatra engem többé meg ne hívjatok, mert ez nem vadászat, ez mészárlás. Ilyen az igazi vadász! Ez telivér vadász volt. A vadász ápolja, kíméli a vadat, ellős állatot, anyát meglőni ő előtte bűn, melyet menteni gyalázat, melyet lemosni nem lehet. Ő gondoskodik arról, hogy a vadnak szigorú, havas teleken legyen tápláléka, s e czélra ilyenkor megfelelő fákat vágat le, vagy némely erdei rétek szénáját rezerválja; sózókat öliit fel, s a vadnak üldözését meg nem engedi. Jó vadász, midőn a hó teteje be van fagyva, de a futó vad lábai alatt beszakad, és annak szárait kisebzi, s nem vadászik. A vadász tanulmányozza a vad sajátságait, szokásait, természetét: ő zoolog és psycholog; észlel, s mindenütt a természet remek és bölcs szabályaival találkozik. Egészen más a pecsenyevadász. Neki nem a vadászat, a természet szépségei nyújtják az örömet: ő pe- 1. 1. szám. K K 1* E S VADÁSZ-U.J S Á 0. 11.10. május 20. c*