Valóság, 1980 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1980-09-01 / 9. szám - ALMÁSI MIKLÓS: Esszé a problématudatról
ALMÁSI MIKLÓS: ESSZÉ A PROBLÉMATUDATRÓL Mi legyen hát a kritérium a téves, ám problémagazdag és a problematikus, de helyes elméletek megkülönböztetésében? Könnyű lenne a dolgunk, ha kaphatnánk egy ilyen ,,király vizet”: jobbára csak visszafelé, a történelmi szelekció során tudjuk megítélni az elméletek érvényességi különbségeit, igazságtartalmát. Jelenben a már említett „pragmatikus” szemponton túl (mennyivel tud többet az új ?) a kontinuitásmozzanatot említeném: bármennyire is „szakít” az új teória a régivel, bizonyos módszertani vagy elméleti pontokon folytatja is azt. A problematizálás nem azt jelenti, hogy a kutató minden korábbi koordinátarendszertől elszakad, hanem a megváltoztatott perspektíván belül újra felveheti az előző elmélet elvétett vagy rossz irányba szőtt fonalát. Bohr jegyzi meg Einsteinről, hogy miközben a sajátjától homlokegyenest eltérő gondolatmeneteket is „kölcsönkért”, hogy a látszólag ellentmondó jelenségmozaikot értelmezni tudja, végül is mindenkinél következetesebben ragaszkodott saját koncepciójához. Csak a problematizálás munkafázisában szakította meg saját logikája kontinuitását, hogy egy diszkontinuus kitérő után visszatérhessen saját, immár javított, gazdagodott elméletéhez.10 Kétségtelen, hogy a tudománytörténetben a problematikus elméletképzés ritkább jelenség. Válságkorok környékén azonban épp ez iránt a teóriatípus iránt növekszik a társadalmi igény: akkor is kapnak az ilyen kísérleteken, ha azok még csak a dilemmákra tudják felhívni a figyelmet. Mai társadalomtudományunk nagy lehetősége itt nyílna, ha tudna élni a „keresztkérdések” módszerével, a társadalmi egészben való gondolkozás követelményével. Ma azonban még csak ott tartunk, hogy az interdiszciplinaritás elvi hangoztatása mellett az egyes tudományágak külön-külön részalagutakat fúrnak saját, körülkerített hegyoldalukba. Legfeljebb egymástól „kérdeznek”. Heurisztikus problémák azonban nem a „rész felől résznek’’’szituációból születnek, hanem akkor, ha az egyes tudományterületek az „egész felől” fogalmazzák meg a kérdéseiket, ha részkérdésekben az egész társadalmi struktúrát láttatják új összefüggésben. Ha tehát problémáikkal a totalitást veszik célba. Néhány tudományos vívmányban már meg is jelent ez a módszer (életmódkutatás). Egészében azonban ez az összmozgásra koncentráló kérdésképesség nem érvényesül — jobbára néhány „miért-kérdésre” futja, valamint részjelenségek — egyébként termékeny — kutatására. Az elmélet a társadalmi összmozgás kérdésszerű megragadását a politikára bízza, csakhogy a politika épp az elmélettől várná az új, összegző — akár alternatíve összefogó — teóriát. Ez a készülődés — vagy átmeneti bénultság — féligmeddig érthető: a válságkorban minden mozgásba lendül, s jóval nehezebb új fogalmi „mátrixokat” kialakítani. De erős a gyanúm, hogy a társadalom egészében gondolkozó problématudat azért is fejletlen, mert túl fegyelmezett: nem akar kényes, esetleg döntéseket keresztező kérdésekkel jelentkezni. Pedig ma már ezt várja tőle a kor. Facit A problémacentrikus gondolkozás tehát a tudomány első számú hajtóereje. Státusával szemben mégis felemás beállítottság él közgondolkodásunkban. Egyfelől jelentősen kiszélesedett mozgástere, másfelől újra meg újra előbukkan az a szemléletmód, mely a problémák tételezésében — főképp a társadalomtudományok elméleti kérdőjeleinek kiemelésében — destruktív gesztust lát. Az egyik oldalon a legvalószínűtlenebb elméleti kérdésfeltevések is teret kaphatnak, másfelől vitális érdekek teoretikus, de problémaszerű megközelítése hirtelen merev falba ütközik — olykor magában a tudományos csoportmozgásban. Közös társbérletben és az anarchisztikusan problematizáló és a problémátlan magatartás — kisugárzó hatásukkal egymást bénítják. Ennek a felemás beállítottságnak oka, hogy felkészületlenül ért bennünket a válság, pontosabban: későn kapcsoltunk, s most a pánikreakcióink is működnek. Ezért nem természetes ma még, hogy a problématudatnak nagyobb kísérleti térre van szüksége, mint az alkalmazási fázisnak, ezért jelentkezhet mumusként illegitim gondolatok bevonása a problémaképzésbe. Ezért vagyunk bizalmatlanok az új, eddig ismeretlen