Valóság, 1991 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1991-05-01 / 5. szám - MŰHELY - UJVÁRY GÁBOR: Egyetemi ifjúság a "neobarokk társadalomban": a bajtársi szövetségekről
UJVÁRY GÁBOR: EGYETEMI IFJÚSÁG A „NEOBAROKK TÁRSADALOMBAN" 69 acélos izmú fiatalság megjelenése csodaként ihlette meg az elpuhult polgárt. Minden magyar lélekben felvillant a megnyugtató érzés: van még keménykötésű magyar fiatal, van erőt jelentő nemzeti szervezet!” A „neobarokk” pompaszeretetének kiváló bizonyítékai voltak a szigorúan szabályozott szertartások szerint évenként megrendezett közgyűlések: az Országos Követtáborok (Turul), a Nagykáptalanok (Emericana), a Nagygyűlések (Hungária) és a Nagy táborok (Szent István B. Sz.). A Turul 1933-as „dísztáborán” például Gömbös Gyula miniszterelnököt is üdvözölhették, „aki felé ma úgy tekint a magyar ifjúság, mint az ősi magyar erő Szent László hercegére, akinek kezébe adta a nemzet szeretete és hite a csodatevés legendás szekercéjét”. Gömbös — fején a Turul fekete bársonysapkájával, vállán a Szövetség mellszalagjával — kijelentette: „Mint Magyarország miniszterelnöke büszkén hordom a Turul Szövetség jelvényeit... Fegyelemmel legyetek azok iránt, akik vezetnek benneteket, bízzatok bennük . . . kövessétek őket, mint kell követni minden magyarnak azt, aki vezérnek választatott.” A látványos, „lovagias”, „ősmagyar” külsőségek azonban nem takarhatták el az elképzelések és a gondolatok ürességét. A bajtársi szövetségek „sokszínűsége” többnyire ideológiai egyszínűséget jelentett. Az egymás közötti gyakori civódások, az állandó, olykor kíméletlen összetűzések ellenére a szövetségek vezetősége — ám természetesen nem egész tagsága — egyetértett az ellenforradalmi rendszer támogatásában, megrázkódtatásmentes reformokkal történő javításában. A saját területükön kizárólagosságra törekvő bajtársi egyesületek föl- és megosztották ugyan — szakmai és vallási alapon vagy a legitimizmus szerint — a zömében a középosztályból származó egyetemi fiatalságot, ám ideológiailag mégis meglehetősen közel álltak egymáshoz. Bár mindegyik bajtársi szövetség kinyilvánította teljes függetlenségét a pártpolitikától, a politikamentesség állandó és nyilvánvalóan illuzórikus hangoztatása mégsem akadályozhatta meg a tagok aktív politizálását. A bajtársi szövetségekben a „keresztény úri középosztály” sokszínű, de a rendszer fenntartásának igényében egységes politikája volt a meghatározó. Ám ezen belül (s néha ezen túl is) a legkülönbözőbb politikai irányzatok képviselői kaptak helyet az egyesületekben. A szövetségek országos vezetői és irányítói — s így a külső megfigyelők szemében maguk a szövetségek is — kétségtelenül a fennálló rend támogatói és támaszai voltak. Ez semmiképpen sem jelentette azonban a szövetségek közötti vagy akár az egy szövetségen belüli teljes nézetazonosságot. A viszonylag önálló tagegyesületek sokszor a szövetségi központtól eltérő állásponton voltak. A hathatós és valódi reformokért síkraszálló népi írók követői mellett szélsőséges ideológiák hívei, nyilasok és— náluk jóval szerényebb számban — kommunisták is beférkőzhettek egy-egy csoportba, sőt befolyást is gyakoroltak a tagokra. A két legnagyobb bajtársi szövetségben, a Turulban és az Emericanában a harmincas évek elejétől-közepétől mindinkább kiéleződtek a belső ellentétek. A gazdasági világválság, a növekvő értelmiségi munkanélküliség, majd a népi írók mozgalmának hatására a bajtársi szövetségek fiatalsága is radikalizálódott, társadalmi és szociális reformok mellett érvelt. Egyre magasabb válaszfalak emelkedtek az idősebb, maradi, az egyetemisták többségét még mindig befolyásolni képes irányítók és a reformokért küzdő, erősödő és izmosodó „ellenzéki csoportok” diákjai között. „A magyar élet antinómiái” — a nemzedékprobléma, a zsidóság és a kapitalizmus egymáshoz való viszonya, az elszakított magyarság és az anyaország kapcsolata, a föld- és a felekezeti kérdés — megosztották, polarizálták a bajtársi szövetségeket is. Az Emericanánál mindig is radikálisabb Turulban ez igen látványosan és szembetűnően tükröződött. Míg bajtársi egyesületeinek többségében az „öregdiákok” és a vezetők „az 1919—20-ban megkezdett úton”, olykor a szélsőjobboldallal kacérkodva haladtak