Vásárhely és Vidéke, 1993. január (3. évfolyam, 558-581. szám)
1993-01-04 / 558. szám
Legendák a buszon Rózsi tanti Münchenből A busz kifogástalan, valamivel 7 előtt ér a müncheni vasúti főpályaudvarhoz és szokás szerint a 11—12-es állás között fékez. A jármű hátsó utastere mondhatni tömve, hasonlóan a csomagok helye is. A műsor akkor kezdődik, amikor elindulunk. — Gyerekek — harsog az aggódó! — Ne menjünk Braunau felé, mert a múlt héten is viszszafordítottak három magyar buszt, hogy csak ott mehet viszsza, ahol bejött. Síri csönd ... majd megszólal az idegenvezető lány. — Hölgyeim és Uraim, üdvözlöm önöket a buszon stb ... ! — Hagyd már abba — szól hátulról valaki — azt mondjátok meg merre menjünk? Hallgatunk és figyeljük, miről is van szó tulajdonképpen. Azután a két sofőr és az idegenvezető lány eldöntik, hogy mégiscsak irány Braunau. A kertek alatt, ki Münchenből a Luipoldon. Az Aggódó megszólalna ... — Én nem bánom — szűrődik még előre, és kész. A város határában feláll egy Tisztességes munkás kinézetű ember és előre jön a büfé mellé, s azt mondja, van neki egy másfél éves tv-je. Megvan a számlája is, mert itt dolgozott évekig. Vinné haza, de mit csináljon a vámnál. Bejelentse vagy ne? — Idefigyelj! — szól a Motoszka, aki eddig és ettől fogva egyfolytában az ember feneke alatt szerelt, leszedte az ülések hátulját és valamit ■fenemód gyömöszkölt a háttámlákba. — Ez egy roppant veszélyes dolog. Ezek a fináncok vadállatok. — A múltkor is képzeld el ... és meséli, hogy elvették az 1 millió 350 ezer magnókazettáját. Lehet, hogy nem ennyi volt, de ahogy festi a dumát, ennyire tippeli az ember. Azután a filozófus nem messzire tőlem rátesz egy lapáttal. — Az a vörös cigányképű zászlós, tudod mit csinált a múltkor? Lepakoltatott bennünket, jött a gépíró és az egész különítményt nekünk esett. Bevittük a motyót az irodába és a fél szoba tele volt vele. Kérdezi, hogy mi kié? Mi kié? Érted! Hát hülye vagyok én? Nekem semmim sem volt. Hát akkor mit hoztam? — kérdezte, mert hogy a két kezem tele volt cumóval, mint nektek — int a társaság felé — és én azt mondtam neki, hogy csak segítettem leszedni a zászlós úrnak a csomagokat. A többiek dettó ugyanez a szöveg, mire a finánc megkérdezte, hogy akkor semmi sem a mienk a buszon? Pontosabban azt, hogy látunk-e valamit, ami itt a mienk? Semmit kérem tisztelettel — ugye így volt — és eljöttünk pucéran. Hát hülye vagyok én azt hiszük! Nos, ha belefutunk ebbe az ürgébe, akkor kampec vagy fiacskám. (Folytatjuk.) Sajtómarakodás és önmarcangolások Kinek van igaza a médiumelnökök körüli huzavonában? A magam részéről nem tudom. Mégpedig azért nem, mert az időnként marakodás jelleget öltő „vita” személyi része kevéssé érdekel. A kölcsönös vádaskodásokból nehéz kibogozni az igazságot, másrészt pedig nem is a bogozgatás veti fel a legizgalmasabb kérdéseket. Hanem az egész folyamatnak a tanulmányozása. Mi felé visznek a viták? Mit sejtetnek a felszínre került érdekek? Mi lesz a nemzeti televízió és rádió sorsa, a közeljövőben érvényesül-e tevékenységükben a biztonságos működés anyagi, és a hiteles tájékoztatás jogszabályilag is garantált erkölcsi követelménye és feltétele? Nagyon sok a vita mostanában a sajtóról. A szabadságról. A hitelességről. És persze ilyenkor az érdekességről is, a színvonalról is. Lapunk diszkréten és szűkszavúan ad hírt e vita egy-egy újabb fordulópontjáról. Mert a közvélemény szolgálata nem azt jelenti, hogy önnön gondjainkat és önnön vágyainkat teregessük a nyilvánosság elé. Mostanában amúgy is mindenféle foglalkozás űzői gondban vannak. És az emberek legtöbbjét nem is a nagypolitika kérdései foglalkoztatják jelenleg a leginkább. Nem is a sajtóügyek. Hanem a közvetlen kenyérkérdések. Amennyiben a sajtóviták éleződése és a „patt”-helyzet sugallata mégis a közt érinti, az a jelen. És a jövő. A kettő szorosan összefügg. Most, a jelenben dől el, hogy lesz-e Magyarországon mindenki által gyomorrontás nélkül fogyasztható, értékálló, hiteles tájékoztatás. Ez nagyban befolyásolja az ezredforduló körüli időszak kommunikációképességét is, hatással van, és lesz az egyszerű társasérintkezésektől a közéletig és az üzleti életig. Hiszen sok minden a megszokás kérdése. És a szokás nagy úr. A jelenben már érződik, hogy sokan kezdik alkalmazni a közszereplőktől ellesett vádaskodásokat, homályba burkolásokat, blöfföket, tisztátlan megoldásokat. Ha nem lenne televízió, rádió, írott sajtó, akkor a néhány száz közember magatartása rejtve maradna, belső ügyük lenne. És itt mutatkozik meg a médiumok szerepe. A fertőzés eszközei „ők”. Kérdés, hogy jóval, vagy kevésbé jóval fertőzik-e a közvéleményt? A ruházati divatban már elfogadtuk, és ellenvetés nélkül tudomásul vesszük, hogy vannak divatdiktátorok. Ha netán furcsa egy kissé az ízlésük, csak megcsodáljuk, ám nem követjük őket. Amit azonban a különféle hatalmi csoportosulások láttatnak divatként a közvéleménynek, az általában nem marad hatástalan. A televíziót figyelve például sokan azt hiszik, ezt így kell csinálni, így kell egy problémát megoldani, így kell vitatkozni. De aki érzi is, hogy ez így nem stimmel, esetenként annak gondolkodásmódjába is belopódzhat a vagdalkozás, mint a könnyebb megoldás lehetősége. Nem szólva egyéb fertőzésveszélyekről, amelyeket persze a sajtó is elősegít. A sajtóról szólva sokan kárörvendően mutatnak körbe: lám erre vezet az a híres sajtószabadság! Mert tény ami tény, a tényszerűség gyakran a sajtóproduktumokból is hiányzik. És ez önvizsgálatra, önmarcangolásra ad okot. Addig azonban, amíg a hivatalban levő országfelelősök nem csillogtatnak Kossuth-i, Deák-i, vagy Széchenyi-i erényeket, addig a lapírók is hajlanak arra, hogy a „nagyok” példáját kövessék. A fenti példánál maradva: pár évvel ezelőtt újjáélesztették Kossuth lapját, ám a Kossuth-i mondanivaló, és a Kossuth-i színvonal nélkül. Miközben pedig a közvélemény unja a sajtóvitákat és a miniszterelnök azt hangoztatja, hogy sajtószabadság van, a jelenlegi hatalom busásan szórja a pénzt újságvásárlásra. Ez még nem lenne baj, sőt, ez érthető is. Valahol azonban „bibi” van: a jelenlegi legerősebb kormányzópártnak még nem sikerült igazán olvasott újságot meghonosítania. Valamit rosszul csinálnak, és nem kapcsolnak. Továbbra is harcolnak a különféle lapok tulajdonjogának megszerzéséért, és azt gondolják, hogy ez a megoldás: termékeny viták és szembesítések helyett minél több kiadványban döntő befolyásra szert tenni. Akkor majd arról szólnak e lapok, amiről a hatalom akarja. És ez vezet a sajtószabadság megnyugtató biztosításához? Ez kellene, hogy megelégedettséget keltsen a közvéleményben? Ezen az alapon fejlődik majd tovább a demokrácia? - Kovács - Ifjúsági mozgalmak (1.) Nem csupán passzívan vesznek részt a felnőtt társadalomban a fiatalok. Nem csupán befogadói, hanem aktív formálói a társadalomnak, politikai erőt képeznek. A radikális diákság a világtörténelem eseményeiben mindig óriási szerepet vállalt a fennálló társadalmi rend ellen folytatott küzdelemben. Elég az 1848-as forradalmat, vagy az 1968-as diáklázadásokat említenünk. Ez utóbbi eseménysorozat 25. évfordulója alkalmából emlékezünk meg a ’68-as eseményekről, az ifjúság egykori és mai szerepéről, mozgalmairól és irányzatairól. 1968-ban a középosztálybeli diákok tízezrei lázadtak fel az egész világon a hatalmi rend ellen. Közös vonás volt mindegyik megmozduláson, hogy eszményképként Che Guevarát és Mao Ce-tungot tisztelték, akik az imperializmus elleni harc nagy egyéniségei közé kerültek a történelemkönyvekben. A regionális megmozdulásokat mindig valamilyen helyi sérelem váltotta ki; a diákok szerettek volna nagyob beleszólást az egyetemek irányításába, ezért többek között ülősztrájkokat kezdeményeztek. Az Amerikai Egyesült Államokban 1967—68-ban könnygázbombákat vetett be a rendőrség a vietnami háború ellen tiltakozó egyetemisták ellen. A diákok a Demokratikus Társadalomért és a Nemzetközi Ifjúsági Párt (Ydppies) széles alapokon nyugvó, igen nagy támogatást élvező szervezetek voltak, ám 1968. augusztus 28-án a Demokrata Párt jelölőgyűlésén a háború ellen tiltakozók közé lőttek, így az eseménynek a kíméletlen rendőri terror vetett véget. Két évvel később a Kenti Állami Egyetemen négy tüntető diákot lőttek le. Ám a diákmegmozdulások nem voltak hiábavalók, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy 1973-ban kivonultak az amerikai katonák Vietnamból. Csehszlovákiában, 1968. augusztus 20-án, a szovjet tankok lépték át a határt, hogy véget vessenek Alexander Dubcek liberalizálódó rendszerének. Ezért a csehországi és szlovákiai diákság a legkülönfélébb megmozdulásokon hallatta a hangját. A tiltakozás legszörnyűbb eseményére 1969. január 16-án került sor, miikor a prágai Vencel téren Jan Palach, a diákmozgalom egyik vezetője felgyújtotta magát, ezzel tiltakozva a szovjet beavatkozás ellen. (Folytatjuk.) Péter Dallas, R-GO, Pokolgép Lesben Egyre több helyen hallottuk, hogy elég már a Dallas című „világdrámából”. Arra a kérdésre azonban senkinek sem tudtunk választ adni, hogy meddig veszik még el péntek esti jókedvünket az Ewing család tagjai. A Képes Európában azután ráakadtunk néhány adatra: a Dallast 65 országban, mintegy 360 millió ember látta eddig, a sorozat pedig pontosan 356 részből áll. Kitartás! Szikora Robi és az R-Go nemrégiben koncertezett városunkban , mintegy 80 érdeklődő előtt. Úgy tűnik, a 10 éves jubileumát ünneplő gárda egyre kevesebb rajongót vonz a koncerttermekbe. A régi R-Go barátok azonban Robin kívül senkit sem láthattak a nagy csapatból. Az új felállás ugyanis így fest: Szikora Róbert, Kató Zoltán, Csejtei Tamás (ő civilben állatidomár), Tőzsér Attila és Jutok Tamás. A régi hagyományokat követve egy gidát megtartottak, ő Tajmel Barbara. Információink szerint az R-Go márciusban lép a piacra új hanganyaggal, addig pedig az év végi rock and roll-műsorral kell beérnünk. * Budapesten december 26- án rendezték az I. Metálkarácsonyt, melyen hatalmas sikert aratott a lassan két éve átszerveződött Pokolgép. A Rudán József (ének), Tarca László (dob), Kukovecz Gábor (gitár), Jung Norbert (gitár), Pazdera György (basszusgitár) alkotta csapat nem sokkal az évforduló előtt dobta piacra második albumukat „Vedd el ami jár!” címmel. A pihi vége Sziasztok c íme, itt az új év első ifjúsági rovata, mely már a változás, az új gondolatok, ötletek jegyében született. Be kell vallanom, hogy az elmúlt év során nem mindegyik Alagsor sikerült úgy, ahogy szerettük volna. Ennek talán az az egyik oka, hogy nem voltatok igazán vállalkozó kedvűek, és keveset írtatok lapunkba. A téli szünidő végén azt kell mondanom: vége a pihinek! Nem csupán azért, mert többségeteket mától kezdve újra az iskola falai között nyúznak a tanároknak nevezett kínzóegység tagjai, hanem azért is, mert szeretnénk, ha csatlakoznátok hozzánk, szabadidőtökben írásra késztetnétek magatokat. Ha mást nem, küldjétek nekünk ötleteket, mikor miről írjunk. Hetente várjuk slágerlistáitokat, hogy a Vásárhely és Vidéke Toplistája valóban a Ti véleményeteket tükrözhesse. Mi cserébe megpróbálunk olyan írásokat produkálni, melyek szórakoztatóak, esetleg véresen komolyak — de feltétlenül számot tarthat érdeklődésetekre. Megpróbálunk a világ sztárpletykáiból néhányat felcsipegetni, igyekezzük kiszimatolni: a kedvencek mikor válnak és nősülnek, havonta olvashatjátok a megyei koncert-terveket, s most az év első hónapjában megemlékezünk azokról a fiatalokról, akik pontosan 25 évvel ezelőtt (1968-ban) szerte a világon fellázadtak a hazájukban uralkodó (legyen az kapitalista, vagy éppen szocialista) rend ellen. Ebből az alkalomból a világ ifjúsági szervezeteiről, mozgalmairól, küzdelmeiről olvashattok. Várom leveleiteket, írásaitokat. BUÉK! - péter - Filmpercek A lezárult naptári évben — valljuk be őszintén — nem túl sok örömük volt a moziba járóknak, s videokazetta-piacra semkerültek be igazán jó filmek. Most kalandozzunk az elmúlt két és fél hónap filmjeiben, s nézzünk néhány új produkciót. A Férfias játékok című alkotás jobb híján megtette, viszont a Fekete macska bűnrossz. A filmen érezhető, hogy Stephen Shinn rendezőnek megnyerte a tetszését Luc Besson Nikitája, s lemásolta azt. Az alapsztori roppant egyszerű: egy hétköznapi férfi megismerkedik egy törékeny asszonykával, aki „civilben” titkosügynök. Ha még nem láttad, akkor inkább a tévében nézd meg — a Hupikék törpiké-ekét! A Zsákolj, ha tudsz nem egyszerűen kosarasfilm feketékről és fehérekről. A film eredeti címe (White Man Can’t Jump, azaz A fehér ember nem tud ugrani) mindent elárul a mondanivalóról. A történet főhőse egy fehér srác (aki mellesleg ügyesen kosarazik), s „színes” barátnője révén lassan összehaverkodik a feketékkel. A film nagyszerűen mutatja be az amerikai nagyvárosi fiatalok életét, a tereket, ahol jónéhány, ma már csodált kosársztár pályafutása elkezdődött. Azt hiszem már lejárt lemez a Halálos fegyver 3, mely a sorozat eddig bemutatott darabjai közül a legrosszabb volt. A két rendőr, Mel Gibson és Danny Glover együtt másznak bele minden marhaságba és együtt is jönnek ki belőlük. A filmbeli humor eltérő bőrszínükön alapszik, a poénok döntő többsége azonban ízes zsarutréfa. Bármilyen problémát megoldanak, közben azért néha felrobbantanak egy-egy irodaépületet. Gibison és Glover kiváló színészek, s egy gyengébb produkciót is el tudnak adni. Most ez történt. -per- VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE 13