Vásárhely és Vidéke, 1993. január (3. évfolyam, 558-581. szám)

1993-01-04 / 558. szám

Legendák a buszon Rózsi tanti Münchenből A busz kifogástalan, valamivel 7 előtt ér a müncheni vasúti fő­­pályaudvarhoz és szokás szerint a 11—12-es állás között fékez. A jármű hátsó utastere mond­hatni tömve, hasonlóan a cso­magok helye is. A műsor akkor kezdődik, amikor elindulunk. — Gyerekek — harsog az ag­gódó! — Ne menjünk Braunau felé, mert a múlt héten is visz­­szafordítottak három magyar buszt, hogy csak ott mehet visz­­sza, ahol bejött. Síri csönd ... majd megszólal az idegenvezető lány. — Hölgyeim és Uraim, üd­vözlöm önöket a buszon stb ... ! — Hagyd már abba — szól há­tulról valaki — azt mondjátok meg merre menjünk? Hallga­tunk és figyeljük, miről is van szó tulajdonképpen. Azután a két sofőr és az idegenvezető lány eldöntik, hogy mégiscsak irány Braunau. A kertek alatt, ki Münchenből a Luipoldon. Az Aggódó megszólalna ... — Én nem bánom — szűrődik még előre, és kész. A város határá­ban feláll egy Tisztességes mun­kás kinézetű ember és előre jön a büfé mellé, s azt mondja, van neki egy másfél éves tv-je. Meg­van a számlája is, mert itt dol­gozott évekig. Vinné haza, de mit csináljon a vámnál. Beje­lentse vagy ne? — Idefigyelj! — szól a Motoszka, aki eddig és ettől fogva egyfolytában az em­ber feneke alatt szerelt, leszed­te az ülések hátulját és valamit ■fenemód gyömöszkölt a háttám­lákba. — Ez egy roppant ve­szélyes dolog. Ezek a fináncok vadállatok. — A múltkor is kép­zeld el ... és meséli, hogy el­vették az 1 millió 350 ezer mag­nókazettáját. Lehet, hogy nem ennyi volt, de ahogy festi a dumát, ennyire tippeli az em­ber­. Azután a filozófus nem messzire tőlem rátesz egy la­páttal. — Az a vörös cigány­képű zászlós, tudod mit csinált a múltkor? Lepakoltatott bennün­ket, jött a gépíró és az egész különítményt nekünk esett. Be­vittük a motyót az irodába és a fél szoba tele volt vele. Kérdezi, hogy mi kié? Mi kié? Érted! Hát hülye vagyok én? Nekem sem­mim sem volt. Hát akkor mit hoz­tam? — kérdezte, mert hogy a két kezem tele volt cumóval, mint nektek — int a társaság felé — és én azt mondtam neki, hogy csak segítettem leszedni a zászlós úrnak a csomagokat. A többiek dettó ugyanez a szöveg, mire a finánc megkérdezte, hogy akkor semmi sem a mienk a bu­szon? Pontosabban azt, hogy lá­tunk-e valamit, ami itt a mienk? Semmit kérem tisztelettel — ugye így volt — és eljöttünk pucéran. Hát hülye vagyok én azt hiszü­k! Nos, ha belefutunk ebbe az ürgébe, akkor kampec vagy fiacskám. (Folytatjuk.) Sajtómarakodás és önmarcan­golások Kinek van igaza a médium­elnökök körüli huzavonában? A magam részéről nem tu­dom. Mégpedig azért nem, mert az időnként marakodás jelleget öltő „vita” személyi része ke­véssé érdekel. A kölcsönös vá­daskodásokból nehéz kibogozni az igazságot, másrészt pedig nem is a bogozgatás veti fel a legizgalmasabb kérdéseket. Ha­nem az egész folyamatnak a ta­nulmányozása. Mi felé visznek a viták? Mit sejtetnek a felszín­re került érdekek? Mi lesz a nemzeti televízió és rádió sor­sa, a közeljövőben érvényesül-e tevékenységükben a biztonságos működés anyagi, és a hiteles tá­jékoztatás jogszabályilag is ga­rantált erkölcsi követelménye és feltétele? Nagyon sok a vita mostaná­ban a sajtóról. A szabadságról. A hitelességről. És persze ilyen­kor az érdekességről is, a szín­vonalról is. Lapunk diszkréten és szűkszavúan ad hírt e vita egy-egy újabb fordulópontjáról. Mert a közvélemény szolgálata nem azt jelenti, hogy önnön gondjainkat és önnön vágyain­kat teregessük a nyilvánosság elé. Mostanában amúgy is min­denféle foglalkozás űzői gond­ban vannak. És az emberek leg­többjét nem is a nagypolitika kérdései foglalkoztatják jelen­leg a leginkább. Nem is a sajtó­ügyek. Hanem a közvetlen ke­nyérkérdések. Amennyiben a sajtóviták éle­ződése és a „patt”-helyzet su­gallata mégis a közt érinti, az a jelen. És a jövő. A kettő szo­rosan összefügg. Most, a jelen­ben dől el, hogy lesz-e Magyar­­országon mindenki által gyo­morrontás nélkül fogyasztható, értékálló, hiteles tájékoztatás. Ez nagyban befolyásolja az ez­redforduló körüli időszak kom­munikációképességét is, hatással van, és lesz az egyszerű társas­­érintkezésektől a közéletig és az üzleti életig. Hiszen sok min­den a megszokás kérdése. És a szokás nagy úr. A jelenben már érződik, hogy sokan kezdik al­kalmazni a közszereplőktől elle­sett vádaskodásokat, homályba burkolásokat, blöfföket, tisztát­­lan megoldásokat. Ha nem len­ne televízió, rádió, írott sajtó, akkor a néhány száz közember magatartása rejtve maradna, belső ügyük lenne. És itt mutat­kozik meg a médiumok szerepe. A fertőzés eszközei „ők”. Kér­dés, hogy jóval, vagy kevésbé jóval fertőzik-e a közvéleményt? A ruházati divatban már elfo­gadtuk, és ellenvetés nélkül tu­domásul vesszük, hogy vannak divatdiktátorok. Ha netán furcsa egy kissé­ az ízlésük, csak meg­csodáljuk, ám nem követjük őket. Amit azonban a különféle hatalmi csoportosulások láttat­nak divatként a közvélemény­nek, az általában nem marad hatástalan. A televíziót figyelve például sokan azt hiszik, ezt így kell csinálni, így kell egy prob­lémát megoldani, így kell vitat­kozni. De aki érzi is, hogy ez így nem stimmel, esetenként annak gondolkodásmódjába is belopódzhat a vagdalkozás, mint a könnyebb megoldás lehetősé­ge. Nem szólva egyéb fertőzés­­veszélyekről, amelyeket persze a sajtó is elősegít. A sajtóról szólva sokan kárörvendően mu­tatnak körbe: lám erre vezet az a híres sajtószabadság! Mert tény ami tény, a tényszerűség gyakran a sajtóproduktumokból is hiányzik. És ez önvizsgálatra, önmarcangolásra ad okot. Addig azonban, amíg a hivatalban levő országfelelősök nem csillogtat­nak Kossuth-i, Deák-i, vagy Sz­échenyi-i erényeket, addig a lapírók is hajlanak arra, hogy a „nagyok” példáját kövessék. A fenti­ példánál maradva: pár évvel ezelőtt újjáélesztették Kossuth lapját, ám a Kossuth-i mondanivaló, és a Kossuth-i színvonal nélkül. Miközben pedig a közvéle­mény unja a sajtóvitákat és a miniszterelnök azt hangoztatja, hogy sajtószabadság van, a je­lenlegi hatalom busásan szórja a pénzt újságvásárlásra. Ez még nem lenne baj, sőt, ez érthető is. Valahol azonban „bibi” van: a jelenlegi legerősebb kormány­­zópártnak még nem sikerült igazán olvasott újságot megho­nosítania. Valamit rosszul csi­nálnak, és nem kapcsolnak. To­vábbra is harcolnak a különféle lapok tulajdonjogának megszer­zéséért, és azt gondolják, hogy ez a megoldás: termékeny viták és szembesítések helyett minél több kiadványban döntő befo­lyásra szert tenni. Akkor majd arról szólnak e lapok, amiről a hatalom akarja. És ez vezet a sajtószabadság megnyugtató biz­tosításához? Ez kellene, hogy megelégedettséget keltsen a köz­véleményben? Ezen az alapon fejlődik majd tovább a demok­rácia? - Kovács - Ifjúsági mozgalmak (1.) Nem csupán passzívan vesz­nek részt a felnőtt társadalom­­ban a fiatalok. Nem csupán be­fogadói, hanem aktív formálói a társadalomnak, politikai erőt képeznek. A radikális diákság a világtörténelem eseményeiben mindig óriási szerepet vállalt a fennálló társadalmi rend ellen folytatott küzdelemben. Elég az 1848-as forradalmat, vagy az 1968-as diáklázadásokat említe­nünk. Ez utóbbi eseménysorozat 25. évfordulója alkalmából em­lékezünk meg a ’68-as esemé­nyekről, az ifjúság egykori és mai szerepéről, mozgalmairól és irányzatairól. 1968-ban a középosztálybeli diákok tízezrei lázadtak fel az egész világon a hatalmi rend el­len. Közös vonás volt mindegyik megmozduláson, hogy eszmény­képként Che Guevarát és Mao Ce-tungot tisztelték, akik az im­perializmus elleni harc nagy egyéniségei közé kerültek a történelemkönyvekben. A regio­nális megmozdulásokat mindig valamilyen helyi sérelem váltot­ta ki; a diákok szerettek volna nagyob beleszólást az egyetemek irányításába, ezért többek között ülősztrájkokat kezdeményeztek. Az Amerikai Egyesült Álla­mokban 1967—68-ban könny­gázbombákat vetett be a rend­őrség a vietnami háború ellen tiltakozó egyetemisták ellen. A diákok a Demokratikus Társa­dalomért és a Nemzetközi Ifjú­sági Párt (Ydppies) széles ala­pokon nyugvó, igen nagy támo­gatást élvező szervezetek vol­tak, ám 1968. augusztus 28-án a Demokrata Párt jelölőgyűlésén a háború ellen tiltakozók közé lőttek, így az eseménynek a kí­méletlen rendőri terror vetett véget. Két év­vel később a Ken­ti Állami Egyetemen négy tüntető diákot lőttek le. Ám a diák­­megmozdulások nem voltak hiá­bavalók, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy 1973-ban kivonultak az amerikai katonák Vietnam­ból. Csehszlovákiában, 1968. au­gusztus 20-án, a szovjet tankok lépték át a határt, hogy véget vessenek Alexander Dubcek li­beralizálódó rendszerének. Ezért a csehországi és szlovákiai diák­ság a legkülönfélébb megmozdu­lásokon hallatta a hangját. A tiltakozás legszörnyűbb esemé­nyére 1969. január 16-án került sor, miikor a prágai Vencel té­ren Jan Palach, a diákmozga­lom egyik vezetője felgyújtotta magát, ezzel tiltakozva a szov­jet beavatkozás ellen. (Folytatjuk.) Péter Dallas, R-GO, Pokolgép Lesben Egyre több helyen hal­lottuk, hogy elég már a Dallas című „világd­rámá­­ból”. Arra a kérdésre azonban senkinek sem tud­tunk választ adni, hogy meddig veszik még el pén­tek esti jókedvünket az Ewing család tagjai. A Képes Európában azután ráakadtunk néhány adatra: a Dallast 65 országban, mintegy 360 millió ember látta eddig, a sorozat pe­dig pontosan 356 részből áll. Kitartás! Szikora Robi és az R-Go nemrégiben koncertezett városunkban , mintegy 80 érdeklődő előtt. Úgy tűnik, a 10 éves jubi­leumát ünneplő gárda egy­re kevesebb rajongót vonz a koncerttermekbe. A régi R-Go barátok azonban Robin kívül senkit sem láthattak a nagy csapat­ból. Az új felállás ugyanis így fest: Szikora Róbert, Kató Zoltán, Csejtei Ta­más (ő civilben állatido­már), Tőzsér Attila és Ju­tok Tamás. A régi hagyo­mányokat követve egy gi­­dát megtartottak, ő Taj­­mel Barbara. Informá­cióink szerint az R-Go márciusban lép a piacra új hanganyaggal, addig pedig az év végi rock and roll-műsorral kell beér­nünk. * Budapesten december 26- án rendezték az I. Metál­­karácsonyt, melyen hatal­mas sikert aratott a las­san két éve átszerveződött Pokolgép. A Rudán József (ének), Tarca László (dob), Kukovecz Gábor (gitár), Jung Norbert (gitár), Paz­­dera György (basszusgitár) alkotta csapat nem sokkal az évforduló előtt dobta piacra második albumukat „Vedd el ami jár!” cím­mel. A pihi vége Sziasztok c íme, itt az új év első ifjúsági rovata, mely már a változás, az új gondolatok, ötletek je­gyében született. Be kell vallanom, hogy az elmúlt év során nem mindegyik Alagsor sikerült úgy, ahogy szerettük volna. Ennek ta­lán az az egyik oka, hogy nem voltatok igazán vál­lalkozó kedvűek, és keve­set írtatok lapunkba. A téli szünidő végén azt kell mondanom: vége a pihi­­nek! Nem csupán azért, mert többségeteket mától kezdve újra az iskola falai között nyúznak a tanárok­nak nevezett kínzóegység tagjai, hanem azért is, mert szeretnénk, ha csat­lakoznátok hozzánk, sza­badidőtökben írásra kész­tetnétek magatokat. Ha mást nem, küldjétek ne­künk ötleteket, mikor mi­ről írjunk. Hetente várjuk slágerlistáitokat, hogy a Vásárhely és Vidéke Top­listája valóban a Ti véle­ményeteket tükrözhesse. Mi cserébe megpróbá­lunk olyan írásokat produ­kálni, melyek szórakozta­­tóak, esetleg véresen ko­molyak — de feltétlenül számot tarthat érdeklődé­setekre. Megpróbálunk a világ sztárpletykáiból né­hányat felcsipegetni, igye­­kezzük kiszimatolni: a kedvencek mikor válnak és nősülnek, havonta ol­vashatjátok a megyei kon­cert-terveket, s most az év első hónapjában megem­lékezünk azokról a fiata­lokról, akik pontosan 25 évvel ezelőtt (1968-ban) szerte a világon fellázad­tak a hazájukban uralko­dó (legyen az kapitalista, vagy éppen szocialista) rend ellen. Ebből az alka­lomból a világ ifjúsági szervezeteiről, mozgalmai­ról, küzdelmeiről olvas­hattok. Várom leveleiteket, írá­saitokat. BUÉK! - péter - Filmpercek A lezárult naptári évben — valljuk be őszintén — nem túl sok örömük volt a moziba já­róknak, s videokazetta-piacra sem­­kerültek be igazán jó fil­mek. Most kalandozzunk az el­múlt két és fél hónap filmjei­ben, s nézzünk néhány új pro­dukciót. A Férfias játékok című alko­tás jobb híján megtette, viszont a Fekete macska bűnrossz. A filmen érezhető, hogy Stephen Shinn rendezőnek megnyerte a tetszését Luc Besson Nikitája, s lemásolta azt. Az alapsztori rop­pant egyszerű: egy hétköznapi férfi megismerkedik egy töré­keny asszonykával, aki „civil­ben” titkosügynök. Ha még nem láttad, ak­kor inkább a tévében nézd meg — a Hupikék törpiké-e­két! A Zsákolj, ha tudsz nem egy­szerűen kosarasfilm feketékről és fehérekről. A film eredeti cí­me (White Man Can’t Jump, azaz A fehér ember nem tud ugrani) mindent elárul a mon­danivalóról. A történet főhőse egy fehér srác (aki mellesleg ügyesen kosarazik), s „színes” barátnője révén lassan össze­haverkodik a feketékkel. A film nagyszerűen mutatja be az ame­rikai nagyvárosi fiatalok életét, a tereket, ahol jónéhány, ma már csodált kosársztár pályafu­tása elkezdődött. Azt hiszem már lejárt lemez a Halálos fegyver 3, mely a soro­zat eddig bemutatott darabjai közül a legrosszabb volt. A két rendőr, Mel Gibson és Danny Glover együtt másznak bele minden marhaságba és együtt is jönnek ki belőlük. A filmbeli humor eltérő bőrszínükön alap­szik, a poénok döntő többsége azonban ízes zsarutréfa. Bármi­lyen problémát megoldanak, közben azért néha felrobbanta­nak egy-egy irodaépületet. Gib­­ison és Glover kiváló színészek, s egy gyengébb produkciót is el tudnak adni. Most ez történt. -per- VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE 13

Next