Vásárhely és Vidéke, 1994. január (4. évfolyam, 856-880. szám)

1994-01-03 / 856. szám

1994. január 3., hétfő VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE Miért nem lesz könyvpremier? 55A zsiráf előtt..." (Folytatás az I. oldalról) S e kultúra az emberi lélek számára nagyon fontos, s ennek köszönhető természetesen az is, hogy nem hal ki az emberi faj; e kettősség alkotja az életmódot, mely hozzátartozik az em­berhez születésétől halálig. Sőt, már hamarabb is. — Hogyhogy? — Az ultrahangos és endoszkópos vizsgálatok ma már, anélkül, hogy bajt okoznának a fejlődő magzatnak, pontosan megmutatják őt. Már akkor szopó mozdulatokat végez, bekapja ujját, és, hát, például nemi szervével is játszik. Tehát az előbb említett folyamat egészen a halálunk pillana­táig tart; tetszik, nem tetszik, ma­gunkkal hordozzuk a szexualitást, mint életjelenséget. Ennek természetesen történelmi vetülete is van: a közép­korban különösen érdekessé válik a szexualitás, két szempontból. Először is, létezik egy nagyon komoly erköl­csi tiltás a vallások részéről, ugyanak­kor tapasztalható egy óriási szabados­ság, amelyet egyrészt a primitívség fokoz, másrészt pedig a hatalmas, sokszor egész földrészekre kiterjedő járványok, amelyek országrészeket pusztítanak ki, így egyszerűen kell, hogy az emberek szaporodjanak. Ma már viszont az is közismert, hogy a haláltól való félelem miatt még inten­zívebbé válik a szexualitás. A szexua­litás azonban nem közösülést jelent, ez alapvető tévedés; a szexualitás ugyanis a gondolattal kezdődik; azzal a gondolattal, amely rátereli az ember figyelmét erre az egész kérdéskörre. A legszebb, például a szerelemmel, a párválasztással kapcsolatos kérdés is például a szexualitás egyik periféri­kus megnyilvánulása. Nos, a közép­kor bizonyos mértékig tovább tart a Dél-Alföldön a török hódoltság után, ugyanis a körülmények középkorias jellegűek, sőt, amit a középkori kultú­ra produkált, vagy Mátyás reneszán­sza, azt a hódoltság elpusztította. Vá­sárhely az 1690-es években közel nyolc évig lakatlan, és amikor 1700- ban újratelepül a város, akkor zömé­ben az elbujdosott, elmenekült lako­sok térnek vissza... Kettős magatartás érvényesül, egyrészt az egyházak ál­tal, szigorú erkölcsi normák alapján a vezetők megpróbálják ezt az „ el­vadult” lakosságot újra európaivá ne­velni, nagyon helyesen, másrészt pe­dig­ továbbra is érvényesülnek a buj­­dosás során kialakult farkastörvények. Az 1720-as években az egész Dél- Alföldön föllángolnak a máglyák, a legdöbbenetesebb az 1728-as Szegedi Boszorkányper, amikor egy éjszaka tizenhárom szerencsétlen alatt gyújt­ják meg a máglyát, s Vásárhely is a boszorkányüldözések egyik központ­ja. Komáromy Andor, illetve Sch­ramm Ferenc több kötetben adták ki az általuk felkutatott boszorkánype­rek anyagát, kiderült, hogy a boszor­kányperek vádlottjain az esetek jelen­tős részében szexuális bűntetteket haj­tottak végre. A boszorkányság vádja mindig szexuális „ kihágásokkal” is összefügg. Ezek a tények hívták föl a figyelmet arra, hogy a feudalizmus­ban, ahol ezek a boszorkányperek zajlanak, tisztán szexuális jellegű bűn­pereket is lefolytathattak, és kiderült, hogy csak itt, a Dél-Alföldön földol­­gozhatatlan mennyiségű szexuális bűn­­per van, a különböző levéltárak féltett anyagi között. A szentesi és a vásár­helyi fióklevéltárak büntetőperei közül 407 ilyen anyagot gyűjtöttem ki és dolgoztam föl. 1994-ben elkészül a teljes anyag földolgozása, de több elkészült fejezetét már eddig is folya­matosan közöltem különböző szak­könyvekben, monográfiákban, orvos­­történeti közleményekben. — Helyi sajtóorgánumokkal nem próbálkozott, hiszen az anyag helyi érdeklő­désre is számot tarthat? — Néhány évvel ezelőtt egy na­gyon rövid válogatást próbáltam az egyik helyi lapban közzétenni, és már arra is általam primitívnek ítélt reagá­lás született. Holott ezek a szexuális bűnperök sem történelmileg, sem or­­vosszociológiailag, sem a népi élet­módkutatás tekintetében nem alább­­valóak, mint mondjuk a boszorkány­­perek, sőt, a lektorok véleménye sze­rint egyértelmű, hogy épp az életmód­kutatást ezek nélkül, megfelelő tudo­mányos szinten művelni nem lehet. — Tehát nagy szükség van erre a gyűjteményre. — Így van. Ha a kultúrált nyugat­európai országok történetkutatását nézzük, vagy a törzsi kultúrák hagyo­mányait, vagy éppen az ókori kultúrá­kat, esetleg a ma is virágzó keleti kultúrákat; láthatjuk, hogy a népi sze­xuális kultúra közismert, felkutatott, és hatását a mai korszerű szexuális irodalomban is érezteti. Itt tehát hihe­tetlen elmaradottságról beszélhetünk, s ezt az elmaradottságot rendkívül nehéz legyőzni. A vásárhelyi polgá­rok egy részének gondolkodása ezzel a témával kapcsolatban sajnálatos mó­don ma is eléggé elmaradott. Jellem­ző példát említek, amikor a Paraszt­vallomások című könyvemben az egyik falusi körzeti orvosunk a népi szexualitásról szóló fejezetet elolvas­ta, csodálkozott, mondván, hogy mek­kora fantáziám van, merthogy ezeket a történeteket kitaláltam. A polgárok egy jelentős része el sem tudja kép­zelni azt a fajta szexualitást, amely évszázadokon keresztül az itt élő pa­rasztság életmódjának része volt. Hiá­ba szembesül a vásárhelyi ember pél­dául a több évszázados okmányokban hitelesen leírt történetekkel, megfele­lő kultúra hiányában úgy áll a jelen­ség előtt, mint a viccbeli falusi ember az állatkertben a zsiráf előtt; azt gon­dolja, hogy „ ilyen állat pedig nem létezik.” Egyrészt ezért nem kívánok a most megjelent Paráznák című kö­tettel — mely kicsiny terjedelmű, válogatott anyag — bemutatót tartani Vásárhelyen. — Mi a mások ok? — Ez egy valóban kicsi válogatás, mely úgymond keresztmetszetében sem tudja megmutatni azt a monográ­fiát, amely a teljes anyagot fölöleli. De hát ennyire volt pénz, és ez is óriási, hogy mégis akadt szponzor, aki vállalkozott a közlésre. — Ki az a szponzor? — Elsősorban dr. Rapcsák András polgármester illeti köszönet, továbbá az önkormányzatot, és a Magyar Tu­dományos Akadémia szegedi albizott­ságát; az ő támogatásukkal készült el ez a kötet, mely elsősorban azt jelen­ti, hogy nem hallgattam el, dolgozom, vagyok. — Lehetséges, hogy később a tel­jes anyag is megjelenhet? — Ha a gazdasági helyzetünk úgy hozza, hogy a monográfia teljes terje­delmében kiadhatóvá válik, akkor „ félretéve a meg-nem-értést”, a kö­zösségnek is bemutatom ezt az anya­got. Csak zárójelben említem, hogy a mai árak mellett a több kötet kiadása mintegy hárommillió forintba kerül­ne, s így egyelőre remény sincs arra, hogy a teljes anyag belátható időn belül megjelenjen. Egyébként ugyan­ez a helyzet az 1985-ben, a Gondolat Kiadónál megjelent Parasztvallomá­sok című könyvemmel is; ezt a köny­vet akkor ideológai okok miatt teljes terjedelmében nem engedték megje­lenni, körülbelül az anyag fele „jött”. Gyönyörű és nagyon jó vallomásfüzé­­rek maradtak ki, egész fejezetekről van szó, melyek például a kuláksorsot, a padlások lesöprését, a kényszerű szövetkezetesítést beszélik el. A szak­ma ösztönzött ennek megírására és nagyon várná most a teljes megjele­nést, mivel ez magyarországi viszony­latban az első összefoglaló munka, amely a gazdatársadalom elsősorban a vásárhelyi középparaszti réteg teljes életmódját érinti a fogantatástól az eltemetés utáni gyászidőszakig. E kö­tet teljes kiadása is a mai árakat figyelembe véve mintegy hárommil­lió forintba kerül. S ez az összeg természetesen csak nőni fog. Bakos András Apátok szerencsés volt! Gyümölcsös pácban kapta meg a égtisztességet... A diapullmon Az ünnepek előtt nyakamba zú­dult az évi rendes meghűléses be­tegségem. Ezt rendesen úgy szok­tam kikúrálni, hogy két napig inha­lálok kamillával és diapullmonnal, így hát az ünnep előtti utolsó mun­kanap utolsó munkaórájában be­tértem egy patikába, hogy a húsz éve jól bevált módszer alkalmazá­sára vásárolják néhány fiola dia­­pullmont. Ám ez naív elképzelésnek bizonyult. Ugyanis a patikában közölték velem, hogy a kért ampulla csak receptre kapható, de egyéb­ként is mindegy, mert a gyógysze­ren annyi az ártámogatás, hogy az úgy sem tudnám kifizetni. Most hagyjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy ha az egészségemről van szó, semmi sem drága. Ha már úgyis csak receptre lehet kapni, az már az én pechem, hogy nem néznek ki belőlem ezer forintot. A kérdés az, hogy miért csak recept­re lehet kapni? Nem. Ez sem kér­dés, hiszen már hallom is a vá­laszt: nehogy visszaélések legyenek. Míg öt napig fetrengtem otthon, volt időm két lázgörbe között elgon­dolkodni. Ha én vissza akarnék élni a gyógyszerrel, biztosak lehet­nek abban, hogy elsősorban re­cepttel mennék oda. Abban is bizto­sak lehetnek, hogy nem 10 darabot kérnék, hanem ötvenet, vagy többet. Aztán eszembe jutott, hogy eddig miként jutottam diapulimonhoz. A feleségem elment az orvoshoz és felíratta. Nem akkor, amikor beteg volt, hanem amikor kifogyott a há­zipatikánkból. Azt hiszem a höl­gyek ismerik a módszert. Erre is hallom a választ: az orvos nyilván jól ismeri a páciensét és bátran felírja a gyógyszert, mert tudja, hogy nem a visszaélésre­ lesz. Tehát a hölgyeknek elhiszik, és nekem is elhiszi az orvos, hogy nem élek vissza a diapallmonnal, hiszen simán felírná, ha kérném. De, ha egy lázrózsás pali beesik a patiká­ba, jojóznak a szemei,­­nem tud kigyögni a két értelmes szót sem, annak ezerért sem adnak orvossá­got. Most akkor ez piacgazdaság, szociális háló, vagy mi a csoda? Ugyanis, ha valaki az én termé­kemet meg akarná vásárolni, akkor én annak semmilyen akadályt nem gördítenék az útjába. Sőt. Ha na­ponta ezer darabot vásárolna, még jutalékot is fizetnék neki. Persze a gyógyszer az más, és ehhez én biztosan keveset konyítok, így viszont megvettem 54 forin­tért egy másik gyógyszert, ami állí­tólag ugyanaz, csak egy kicsit más, mert nem használt. A kellemes ün­nepeket ágyban töltöttem, majd néhány munkanapot is. Most, hogy jobb a közérzetem, nem is tudom érdemes-e elmélkedni a dolgok lo­gikáján. Mindenesetre eszembe ju­tott egy régi bűnügyi filmen hallott szlogen:­­a módszer lehet hogy megnehezíti a bűnözők dolgát, de megkeseríti a becsületeseket.­ Rozmann Sándor Folyóiratszemle Kilenc osztrák költő verseit közli a Nagyvilág december száma, Tandori Dezső fordításában. Wolfgang Bauer egyik verséből idézek: „ Víz, víz / folyó áll az aszfalton / szákott kény­szerképzetek / korlátozzák megtartón / ahogy a napfény ragyog”. Később XX. századi kolumbiai elbeszélők írá­sait olvashatja az érdeklődő. „Guillermina Dióssá már kislányként is így érezte ezt, amikor magas hom­loka fölött hol kontyba, hol meg kitárt szárnyú pillangóformára fonta vörö­ses haját. Lánykorában aztán egészen beleívódott a nagyheti hangulat, mely­ben az imák után rögtön szerelmes nóták következnek, s a szent ceremó­niák egybeolvadnak mindenféle tánc­cal.” Esterházy Péter a regényről ír na­gyon szép mondatokat a Beszél­gessünk, aztán menjünk el vacsorázni, és majd ott is beszélgessünk című írásában. „ Hogy mi a regény, kedves kollegák, valljuk be, nem tudjuk. A kiadók úgy mondják, hogy az, ami 177 oldalnál több, ez szerint definíci­ónak látszik, de nem a miénk. Még a legelfogadhatóbbnak az a (természe­tesen) szavakon túli meghatározás tet­szik, hogy a regény az a lélegzetvétel, az elbeszélés lélegzetének tágassága. (Előadó mutatja.) Valahogy így, könnyen összetéveszthető a sóhajto­­zással, ez végül is, durván szólva, tehetség kérdése.” Alejandro Gándara spanyol regény- és esszéíró, a hagyományos epika egyik legjelesebb művelője Európa című írását közli a lapban. Az ő mondatai is nagyon szépek, jó ez a szám: „ A homály behatol a világos­ság szabályozott birodalmába, szem­beszáll vele, s hol megtelepszik ben­ne, hol pedig visszavonulásra kény­szerül. Az író szeretné a lehető legtá­volabbra kiterjeszteni a homály biro­dalmát, addig, ameddig csak a nyelv és a világ engedi.” Vlagyimir Makanyin a spanyolor­szági regényszimpóziumon tartott elő­adását közli az orosz regény evolúció­járól, Bronislaw Baczko pedig Or­­wellről és Szolzsenyicinről ír. B. A. Nagyvilág 3

Next