Vásárhely és Vidéke, 1883. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)
1883-10-18 / 42. szám
J£ó£mezö-Vásárhely, október 10. 42-ik szám. 1003. Első évfolyam. Előfizetési díj: egész évre 4 írt. Félévre 2 írt. Negyedévre 1 írt. Egyes szám ára 8 kr. Hirdetések jutányosan közöltétnek. Megjelenik minden csütörtökön. Előfzetéseket és hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal, Lévai F. nyomdatulajdonos és Steiner Sándor könyvkereskedő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Főutczán, III. tized 874. sz. alatti gróf Károlyiházban. Szeged. Ezelőtt négy és fél évvel Budapestről egy külön királyi vonat indult meg, melynek végczélja Szeged volt. Tavasz volt akkor. A merre csak a külön vonat elindult, lent az alföldön egész Szatymazig, az ébredő természet enyhe szellők csókjára bimbót, rügyet fakasztott a fák ágaira. Itt-ott zöldült már a vetés, s amint a napsugár letűzött a rónára, pacsirta tört az ég felé, megfürdett a napsugárban, és hálaadó dalt énekelve, ismét leszállott fészkére. Paraszt emberek szántottak, vetettek, barázda hasította a fekete földet, messziről hangzott a friss fűre kivert ménes hangos dobogása, jókedvű nyerítése. A királyi vonat egyik kocsijának ablakából jóságos arczú férfiú nézte az alföld sík pusztáján az ébredező munkás életet. Nagy ritkán jár erre, örült, hogy így láthatta. De nem soká tartott öröme. Oda ért a szegedi határba. Nem volt ott tavasz, még csak haldokló ősz sem, hanem az igazi haldokló tél, még ennél is fagyosabb. Mintha az ősvilág előtti tenger felszabadult volna onnan, ahová századokkal ezelőtt elvonult, a föld mélyéből. Merre csak a szem ellátott, pusztulás és rom volt mindenfelé, piszkos, tajtékzó hullám terült el mértföldekre, s maga alá temette a szántót, a rétet, a falut és a várost. Ott volt Szeged felett a pusztulás és rombolás szelleme, házai összedültek, lakosainak egy része ott veszett a romok alatt, más része széllyel széledt és mindenki azt hitte, hogy Szeged soha sem lesz többé az, a mi volt. Ez iszonyú pusztulás láttára följajdult a király, a nyomor szemlélése könyet fakasztott szemében és „amit egy vízözön lerombolt, egy könycsepp újra alkotta.“ Akart a király, akart a nemzet és akart Szeged városa. A könyörület, az áldozatkészség, a munka és szorgalom a fejedelem jóslatát valóvá tette: „Szeged szebb lesz, mint volt“. Gunyhók helyett paloták épültek, a Tisza, ez a mérges folyó, meg van zabolázva, hatalmas körtöltés keríti gyűrűként a nagy művet, megvédendő a romboló elem ellen; a technikának csodás remekei ott szemlélhetők abban a városban, mely Phönix madárként uj életre ébredt, s megifjulodva áll ott a Tisza parton és hangosan hirdeti, hogy a „király akarta és én akartam.“ Azóta négy és fél év folyt le Budapest mellett Gödöllőről ismét kirobogott a királyi vonat Szeged felé. Az alföldi rónán akkor a tavaszi alá szántottak, most az őszit vetik el. A felséges király, aki végig néz a síkon, örömmel szemléli a tájat. És ez öröme nem lohad akkor sem, ahogy közel ér Szegedhez. Nincs már ottan az ár, a tajtékzó hullám , ahol azelőtt dühöngött, ott már azóta háromszor is aratták a ringó kalászt. Messziről látszik az új Szeged, a csoda módon kiépült új város fehérre meszelt házaival, rendezett utczáival, elégedett népével. Jöhet már a király, a nagy mű, a melyet királyi szavával akart, létrejött. Jöhet már megnézni ! És a király, a ki részt vett Szeged fájdalmában, a nemzet fájdalmában, eljött, hogy részt vegyen örömében is. A ki könnyet hullatott az iszonyú szerencsétlenségen, annak van joga részt venni az örömben is. A magyar nemzet szine java oda ment Szegedre a király elé, hogy hódolatát kimutassa iránta atyai jószívűségéért. Ő felsége kegyesen fogadta őket. Egy eszme, egy szív hozta őket Szegedre, annak falai közé. Szegednek az ünnepe a király ünnepe és a nemzeté is. És ez ünnepen az a mi óhajunk, hogy a királyi szó beteljesülése után a most már felépült város boldog, virágzó legyen, ne zavarja fejlődését semmi baj, semmi vész és ne feledje jelentőségét azon napoknak, melyek alatt a koronás király falai közt udvart t ártott . . . A király megérkezése. A királyfogadó Szeged ünnepi díszt öltött magára, hogy méltóan fogadja a szeretett királyt, kinek varázsszavára kiemelkedett a romok közül. Okt. 14-én a király érkezése napján, már a korai reggeli órákban óriási nép sírgott-forgott Szeged utczáin, a vaspálya-társulatok különvonatai ezer meg ezer embert szállítottak a vidékről a lobogó díszbe öltözött városba, kik szintén részt akartak venni Szeged örömében, s kik szintén üdvözölni akarták a királyt. A vidék városai közül, mindenesetre Hódmező-Vásárhely népe volt legnagyobb számmal a királyt váró néptömeg közt képviselve s léptennyomon ismerősére bukkanhatott a vásárhelyi ember, még abban a népözönben is, mely egészen elfoglalta azon hosszú utczasort, melyen a királyi menet átvonulandó volt. Különösen a Boldogasszony-sugárút volt a szó szoros értelmében ellepve néptömeggel, mert ezen út vezet az osztrák-magyar államvasút pályaházához, melynek udvarán a küldöttségek összes tagjai s a kiválóbb vendégek várták fényes díszruhákban az érkező királyt. Beni a pályaházban a pompázó küldöttségek, kint az utczákon a százezernyi nép feszült várakozással lesték a jelt, mely Szeged királyi vendégének érkezését hírül adja. Végre 11 órakor mozsarak durrogása s harangok zúgása közt berobogott a pályaudvarba a fejedelmi különvonat s perczekig tartó lelkes éljenzéi közt Szeged földjére lépett a szeretett király. A fényes küldöttségek kört képeztek a király körül, akit örömtől könyező szemekkel, Szeged polgármestere Pálffy üdvözölt. A király tiszta magyarsággal s éretteljes hangon válaszolt az üdvözlésre s megköszönve a lelkes fogadtatást, biztositá Szeged városát „hogy szívesen fog nehány napot tölteni körükben, mint egű város örömének részese.“ A Felség szavait hosszas éljenzés kísérte, mi alatt a király szívélyesen köszöntött jobbra balra s Haynald bibornok-érsekhez fordulva, örömét fejezte ki, hogy itt láthatja. Majd a polgármester, miniszterek, a kir. biztos s a fényes küldöttségek kíséretében a nehéz szőnyegekkel s dólövi növényekkel díszített lépcsőkön lehaladt az indóháztérre s Tisza Kálmánt felszólító, hogy foglaljon helyet kocsijában. A bevonulás. Ekkor kezdetét vette a nagyszerű bevonulás, mely a szegedi ünnepélyek közt, kétségkívül a legimpozánsabb hatást tette a közönségre. A menetet a bandériumok nyitották meg. A felső- és alsó tanyai lovasok élénk piros lótakaróikkal s festői kék egyenruhásokkal igen szép látványt nyújtottak, azonban számosan szívesebben látták volna e paraszt-bandériumot népviseletben, mert nagyon meglátszott a banderisták némelyikén, hogy feszélyezve érzi magát a szokatlan kék mondatban. A 16 tagból álló úri bandérium daliás kis csoportot képezett s több helyt megéljenezték. A fogatok sorát Pálffy polgármester és Szluha főkapitány nyiták meg; a nyomukban hajtó első udvari fogaton a Király ült, balján Tisza Kálmánnal, a másodikon Haynald bibornokérsek br. Mendel főhadsegéddel, a harmadikon br. Popp altábornagy főhadsegéd egy szárnysegéddel, a negyediken ő felsége szárnysegédei, az ötödik fogaton dr. Orczy Béla miniszter Tisza Lajos kir. biztossal, a hatodikon Görgey Kornél altábornagy honvéd kerületi főparancsnok; az ezután következő fogatokon sorrendben a következők foglaltak helyet: Jekelfalussy miniszteri tanácsos, Angyelics Germán pátriárkha, Váncsa János metropolita érsek, Németh József püspök, Lenhardt Ferencz püspök, Nagál János nagyváradi püspök, Pável Mihály püspök, Szabó János püspök, Metiánu János püspök, Petrovics Bazilián püspök, Mihályi Viktor püspök, Brankovics György püspök, továbbá az esztergomi lókáptalan képviselői, a nagyváradi káptalan képviselői, a nagykikindai esperes, a különböző küldöttségek sorrendben, végre nagyszámú előkelő egyéniség. Összesen több mint 200 fogaton. A hatóságok közt különösen a csanád- és torontálmegyei küldöttségek tűntek ki gyönyörű fogataikkal s fényes diszmagyar öltözékeikkel, az összes fogatok közt pedig leginkább kivált a gróf Karácsonyi Guidó magyar diszfogata. Többekben visszatetszést szült a szegedi frakkeres kocsisok némelyikének impertinens megjelenése, mely szerint „unterczug“-ban hajtották közülök többen lovaikat, s egy főpapot is ilyen „untenzugos“ kocsis vitt fiakkerjében, ami nagyon kirívó volt az ünnepélyes menetben. A menet a Boldogasszony-sugárúton és Gizella-téren vonult át, s azután a Tisza-Lajos körúton végig a Tiszáig haladt, honnan a Stefániasétánynál betért a bástya-utczába s a színház előtt a Széchenyi-térre haladt a városház elé. A Boldogasszony-sugárút sarkán díszes emelvényen Hungária díszes éremszobra volt felállítva, jobbjában koszort tartva az elvonuló király feje fölé. Minden póznán felváltva fehér-kék és nemzeti szinti zászlók lobogtak. A Gizella-téri diadalkapu óriás alkotásával valóságos műremek volt. Sok helyen valóságos zászlóerdő pompázott s az egész után, merre a menet vonult minden többé-kevésbbé, különösen pedig az erkélyek gazdagon és ízléssel voltak díszítve, ép úgy a hid is. A bevonulás egész utján végig testületek képeztek sorfalat s mindenütt a legnagyobb rend uralkodott. Az idő, mely egész délelőtt fenyegetően borús volt s néha permetező esőt is hozott, a bevonulás végét kissé megzavarta, mert midőn a felség a színházhoz ért, megeredt az eső, a nagy közönség azonban a kedvezőtlen idő daczára kitartóan állta helyét s mindenütt lelkesült riadó éljenzéssel üdvözölte szeretett királyát. A városháza előtt a király leugrott a kocsiról s a tiszteletére kirendelt díszszázad felé tartva, ennek parancsnokától fogadta a jelentést, miután a városháza kapuja felé tartott, hol a