Vásárhely és Vidéke, 1904. január-június (22. évfolyam, 1-81. szám)
1904-05-08 / 59. szám
1904. május 8. VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE 59. szám. Életrajzi adatok. Jókai Mór Révkomáromban 1825. február 19-én született, Ásvai Jókai József és Pulay Mária szülőktől. Az elemi iskolába már bizonyos ismeretekkel került, osztályában hamar első lett s a tanító gyakran magánál fogta az eleven eszü fiút, hogy szép történetekkel mulattassa, így rákapott a verselésre s már 9 éves korában megjelent két versikéje a Regélőben. A gimnáziumot szülővárosában kezdte, de már a szintaxisra 10 éves korában Pozsonyba küldte atyja német szóra. A gimnázium többi osztályát Komáromban végezte; azalatt megtanult francziául, angolul és olaszul Vályi Ferencz tanárától, ki később sógora lett s haladt a rajzolásban, festésben is, mire még atyja vezette volt. Az 1841—42. iskolai évben a II. bölcseleti osztályt Pápán hallgatta, hol többek közt Tarczy Lajos tanította. Itt néhány hasonló fényes tehetségű ifjúval került össze, akikkel nemes versenyt folytatva fejleszthette szellemi erőit, Kerkápoly Károlylyal, Orlay Petrich Somával, Kozma Sándorral, de különösen Petőfi Sándorral. Amellett, hogy minden tárgyból kitűnő osztályzatot kapott, a főiskola képző-társulatában is dicséretet arattak lírai versei és elbeszélései s 1842. júl. 26. Tűz és viz. cz. elbeszélésével pályadijat is nyert; ugyanakkor nyert dijat Petőfi is. A következő két évet Kecskeméten töltötte, itt testileg is megerősödött, szellemi élete is egészségesebb, vidámabb irányt vett. Itt ismerkedett meg az alföld természeti bájaival s népéletével. Jól tanult, festegetett s egy két műkedvelői szinielőadást is rendezett. Ekkor (1842.) írta az akadémia pályázatára Zsidó fiú czimű drámáját, 5 felvonásban, folyékony jambusokban . Petőfi tisztázta le a pályaművet s e szívességet Jókai Petőfi arczképének olajban lefestésével viszonozta. A mű dicséretet nyert, sőt két bíráló, Vörösmarty és Bajza jutalomra ajánlják. 1844-ben elvégezvén jogi tanulmányait, egy évig Komáromban volt ügyvédnél patvarián, majd egy pesti ügyvéd mellett jurátuskodott, letette a czenzurát s megszerezte az ügyvédi oklevelet 1846., de mikor első perét megnyerte, félretette diplomáját s egészen az irodalomnak szentelte tehetségét. írói pályája, póknak mutatványa. E regényt önállóan 1846. adta ki két kötetben, megnyitva vele szépirodalmi műveinek száz meg száz kötetes sorozatát. 1846. belső munkatársa lett az Életképeknek, majd a Helmeczy Jelenkorának, amott a színházi, itt hírrovatot vezetve. Midőn az Életképek szerkesztője Bécsbe költözött, a 22 éves Jókinak adta át a szerkesztést s Jókai a lapot ennél még magasabb színvonalra emelte, a magyar költészet és szépirodalom legfényesebb nevű alakjait csoportosítva maga körül. 1848. márcziusában Jókai Petőfivel együtt a pesti ifjúság egyik vezére volt. Ezzel a politikai térre lépett s a szabadságharcznak mint szónok, később mint zsurnaliszta tett szolgálatokat. Lapja is mindinkább politikai színezetet öltött (egyidejűleg Petőfivel közösen szerkesztette). Az izgalmas eseményekben gazdag napokban a szépirodalom terén keveset dolgozhatott. Ez év aug. 29-én vezette oltárhoz Laborfalvi Benke Rózát, a nemzeti színház művésznőjét, aki szellemével és kedélyével a legüdvösebb hatással volt reá. Kossuthtól küldve, politikai megbízással is járt a bécsi felkelőknél. Lapja ez év végén megszűnt s Jókai újévtől kezdve a Pesti Hírlap szerkesztését vette volna át, de közbejött Windischgrätz bevonulása a fővárosba s Jókai nejével együtt épen újévkor Debreczenba menekült. Itt februártól kezdve a kormány hivatalos közlönyébe czikkezett békéltető irányban, majd 1849 február 22-én megindította az Esti Lapokat, mely épen úgy küzdött a haza alkotmányos szabadságáért, mint a túlzók ellen, kiknek főorgánuma a Márczius 15. cz. lap volt. Áprilisban a detronizálás kérdésekor azonban Jókai is radikálissá lett. Pest fölszabadulása után Jókai is visszatért, megindította a Pesti Hírlapot s az Esti Lapokat is ide tette át jun. 4-től kezdve. Júliusban az előnyomuló osztrákok és oroszok elől ő is Szegedre menekült, itt találkozott nejével, azt Gyulára küldte az Erkelcsaládhoz, maga Nyári Pállal Aradra, majd a Görgey táborába ment s jelen volt az ujaradi csatában. A katasztrófa után az orosz táboron keresztül Gyula felé menekült s nejével együtt a borsodi Bükk rengetegeibe bujdosott. Tardonán húzódott meg öt hónapig, mialatt neje és barátai kieszközölték megmenekülését; sikerült nevét beíratni a komáromi kapitulláltak közé, akiknek mind amnesztia volt biztosítva. Azonban még Pestre visszatérte után is tanácsos volt rejtőznie . A bujdosó naplója és a Tardonán csak numerus s minden időkben a tisztult ízlés jellemzője volt. Ezek meg, bár a magyar nép elég magas homloka, ezt a díszüket betakarják hosszúra növesztett hajukkal s olyan formák vele, mint a botokud-indián. Ne felejtsük el azonban, hogy ez húsz év előtt úri divat volt, amely mostanában jutott el hozzánk. Az apámtól hallottam, aki öreg ember, hogy az ő gyermekkorában, úgy hatvannéhány év előtt a köznép nem járt csizmában, hanem bocskort viselt, csatra járót. Efféle bocskort, csuszát manapság már csak a pusztai gulyásoknál lehet látni. A csizmaviseletet átvették a módosabb osztályoktól s a hogy ezek abbahagyták a csizmaviselést s fölkerült a pantalló, ezt is átvették. A mi tanyavilágunkban ma már hétköznapi a pantalló. Az átokházi puszta felé, ahol már a bunyeváczokkal érintkeznek, azoktól veszik át a harisnyás és a papucsos viseletét, így változik el apránkint minden. Jellemző a még nálunk élő egyetlen öreg gombkötőmester mondása, hogy az ő ipara manap már csak a rácz papokból él. Valóban, ez a testület megtartotta öltönyein a zsinórdíszt, amelyet háromszázéves megszokás alapján magyar dísznek nevezünk, bár nem az, három század előtt még nem volt a magyar ruhán zsinór. Amint az emberek öltözködésénél így van ez, csak akként van a női divatnál is. Az átvett dolgok uralkodnak, amin nincs is mit csodálni, mikor a parasztlegény is azt írt Forradalmi csataképek csak Sajó álnév alatt jelenhettek meg. Az 50-es években egyike volt azoknak az íróknak, kik tollukkal a nemzetmentés nagy ügyeinek tettek halhatatlan szolgálatot s többet e téren nem tett nála senki. 1865. alapította a Nagytükör cz. füzetekben megjelent humorisztikus illusztrált vállalatot, majd 1858. aug. 21-ével megindította az Üstököst, ez illusztrált szatirikus hetilapot, melynek politikus csizmadiája, Tallérosy Zebulonja, Kakas Mártonja országszerte népszerű alakok lettek s a közhangulatot többnyire igen szerencsésen tolmácsolták a humor és komikum eszközeivel. De ez időből valók Jókainak nagy regényei is, így első történeti regénye, Erdélyaranykora, melyet 1851. irt s ennek folytatása : Török világ Magyarországon, majd A janicsárok végnapjai s a rendi Magyarország és a reformkorszak idejéből vett nagy társadalmi regényei: Egy magyar nábob és folytatása a Kárpáthy Zoltán. A 60-as években mint képviselő és politikai lapszerkesztő politikai szerepet is vállalt. Az 1861-iki országgyűlésen a siklósi kerületet képviselte s a határozati párt hive volt, itt lépett fel először parlamenti szónokul is, nagy sikerrel és hatással. 1862. átvette a Magyar Sajtó szerkesztését, 1863. pedig alapította a Hon-t (I. o.) a Tisza-párt közlönyéül. Azóta mostanig mindig élén állt egy első rangú politikai lapnak; 1882-ig szerkesztette a Hon-t, mely akkor a Csernátonyi Ellenőrjével a kormánypárti Nemzetbe olvadt össze, ez utóbbinak Jókai volt a főszerkesztője. 1867. az Igazmondó cz. politikai néplapot alapította s 1879-ig szerkesztette. Az Üstökössel pedig 1880. hagyott fel. 1863. egy évi súlyos börtönre ítélték vasban, mint szerkesztőt, gr. Zichy Nándornak a Honban közölt alapkérdéseink cz. czikkeért; királyi kegyelem utján azonban egy hónap múlva kiszabadult. Képviselő mandátumot is minden országgyűlésre kapott, rendkívüli népszerűsége révén olykor bokrosával is. A kiegyezés után a balközépnek volt kiváló tagja. 1875. a fúziónak egyik hive és eszközlője, azóta a szabadelvű párt rendíthetetlen bajnoka. Amellett azonban szépirodalmi tevékenysége sem csökkent s majdnem hihetetlen tevékenységgel egymásután bocsátotta közre köteteit. Évenként négy-öt, gyakran több kötet új művet bocsátott közre, regényeket és novellákat. Lakását a forradalom óta állandóan Pesten tartja. 1853-ban szerezte svábhegyi telkét, melyet mint szenvedélyes kertész tartja mulatságnak manap, ha egy éjjel megiszik tizenhat fekete kávét. Némely dolog igen gyorsan átverődik, másik lassan, de azután sokáig megmarad. Mikor előkerült az a női divat, hogy nem a szoknya marad a derékon alul, hanem a szoknyába belekötik a derekat s fölébe övet kapcsolnak: ez a divat egy év alatt kijutott a tanyákra is. Úgy hallottam, hogy az övnek ezt a sajátságos nevet adták: gyász. Van nóta is a lányról, aki nagyszerű fán, mert „gyász a derekán.“ De azután megint eltűnt ez a divat, hirtelen jött, hirtelen ment. A meglehetősen ízléstelen sok szoknyahordás ellenben ma is járja, pedig ez még az úri krinolinkorszakból támadt. Apránként ezt is kiöli az átvett újfajta úri divat és a ruhák anyagában előtérbe kerül a bársony meg a selyem. És terjed is, bár azt lehet mondani, hogy csak a lányságnál látható, meg a fiatal menyecskénél, aki elhordja a lánykori ruháit. Az is érdekes benne, hogy nem mind utánozza a mostani úri divatot. Megmarad a réginél, illetve régebbinél, de szövetet drágábbat használ, mint azelőtt. Nyilvános írói pályája legikább 1845-től, Pestre költözésétől számítandó, amikor Petőfi útján megismerkedett a főváros fiatal íróival s a Pesti Divatlapban és az Életképekben megjelentek első novellái és 18 éves korában írt első regényének, a Hétköznakodni, akár egy asszonydivaton is kimutathatja azt. Az öreg Róza nenő, odaki a tanyán, foglalkozásszerűen becsmérelvén a világi hiúságokat, a kiérkezéskor a „no nenő, mi újság ?“ja azonnal mondja: — Hát tekintetes úr, ezek a kiváló lányok már még a hajukat is divatabbra szabják . . . Hát kérem szépen, ilyen borzasztóságot ... Mi lesz a világodból, szerelmes Krisztusom ? . . . Mivelhogy a sütővas már régen kiért oda is és csak oly bodor a hajuk, mint mikor a modern festő sütővasas munkával és „frizérnével“ készült hajpompájú angyalokat pingál a menyországba. A nóta is azt mondja: Ezt a kislányt már azóta szeretem, Mikor vele legelőször beszéltem. Nem is másért, mint gyönyörű szaváért, De szaváért, Homlokára bodorodó hajáért. Átvett dolog pedig ez is. Mindent átvesznek s gyakran nem keresik szép e, vagy csúnya. Ha az ember manap fedetlen fővel lát egy csomó parasztlegényt, szinte hajlandó fölkiáltani: — Uram Isten, hát ezek hová tették a homlokukat ? Mert lefésülik a hajukat a szemükig. Ezen megbotránkozunk. Ha valamely férfiarcz szép-e, nem szép-e, manap bizonyára mellékes dolog, de a tiszta homlok mégis Hogy aztán a nép fiainak tetszik-e a nép leányainak ezen virtuskodása, nem tudom. Hogy gúnynevet adtak már rájuk, az bizonyos. A vasárnap délelőtti miséről kitolongó, selyembe-bársonyba öltözött lánysereget úgy hívják, hogy: seremcsorda.