Vásárhelyi Hírlap, 2017. július (11. évfolyam, 124-144. szám)
2017-07-07 / 128. szám
16 Vásárhelyi Hírlap ■ július 7-9., péntek-vasárnap_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ • INTERJÚ Kallós Zoltán az értékmentésről, a mezőségi táncokról, a csángó gyermekekről mesél Sosem a ládáknak gyűjtött Nagyon divatba jöttem - mondja a tornácon üldögélve az immár 91 éves Kallós Zoli bácsi, amikor megkeressük Válaszúton. Nemcsak arról szeretnénk faggatni, milyen érzés, hogy idén minden díjat elnyert, amit eddig még nem, hanem arról is, hogy kezdődött ez az értékmentés és nehéz volt-e a Szekuritáte árgus szemei előtt néprajzosnak lenni. - Alig egy hónapja, hogy felavatták a kibővített Kallós Zoltán múzeumot. Miért volt rá szükség? - Én nem mondom múzeumnak, inkább népművészeti kiállítás, mert múzeumra engedély kell a kormánytól, s akkor beleszólhatnak, el is vihetnek tárgyakat. Ez egy muzeológiai értékű népművészeti kiállítás. Rengeteg tárgy volt már ládákban, azért volt szükség a bővítésre. Egy ilyen gyűjtés nem lehet öncélú. Mit érek vele, ha tartom a ládában? Újdonság a Kallós-terem a kitüntetésekkel, személyes tárgyakkal, a bőrös hímzések, egy hosszú folyosó van most vitrinekkel, benne tíz bábuval. Van még egy gyönyörű szentmártoni szoba, amit adományba kaptunk, fent a padláson könyvtár és padlástér. - Az idei nagyon zsúfolt év volt nem csak a múzeum tekintetében, több jelentős díjat is megkapott: a Kossuth-nagydíjat, az Europa Nostra-díjat, aminek a közönségszavazását is megnyerte. Mit jelentenek ezek az ön életében? - Mit mondjak? Mit dicsekedjek? Mindenesetre köszönöm azoknak, akik rám gondoltak, mert valószínűleg velem azonos gondolkodású emberek: a népművészet, a népi kultúra javait szorgalmazóak mind tárgyi, mind szellemi vonatkozásban. - Zoli bácsiból mikor és hogyan lett néprajzkutató? - Gyermekkoromban kezdtem a gyűjtést itt, a szülőfalumban. Körülbelül 12-13 éves lehettem. A negyvenes években, a magyar időszakban is voltak ikonjaim, román ikonok. Itt a folyosó tele volt ikonokkal, aztán hogy mi lett velük... Ötvenben ugye elkobozták a házat, s aztán mindent elhordtak. Elvitték a szamosújvári múzeumba, s onnan lába kelt. Valaki eladta. Tudok róla, hogy a román kancsók eljutottak Bukarestbe, onnan a bizományiba, ahol megvásárolta egy szamosújvári görögkatolikus pap, aki közben már meghalt. Megismertem a kancsókat. - Tizenhárom évesen mit fog fel ebből egy gyerek? - Református kollégista voltam, s a népművészetről sok szó esett, de a Mezőséget soha nem említették. Kalotaszeget, Székelyföldet vagy más magyar népművészeti tájegységet igen, de a Mezőséget nem ismerték, a gyűjtők elkerülték. Vegyes etnikumú területnek volt nyilvánítva. A negyvenes években aztán megjelent Palotai Gertrúdnak egy tanulmánya a széki rámás írásokról. Ezeket csak Széken varrják. Ez elkerült Kodálynak a kezébe, aki azt kérdezte: ha ilyen a varrottasuk, milyen lehet a zenéjük? S akkor Lajtha (Lajtha László néprajzkutató - szerk. megj.) elment Székre, ahol még virágzott a régi magyar népzenei stílus, gyűjtése pedig megjelent nyomtatásban. Ennek nyomán többen elkezdtek érdeklődni a Mezőség iránt, de aztán jött a változás, s abbamaradtak a kutatások. Aztán a táncházmozgalommal újra felfigyeltek a Mezőségre. Jagamas János, az én régi folklórtanárom szerint a mezőségi zenei felállás lehetett az erdélyi fejedelmi udvaroknak a zenélési módja. Nem véletlen, hogy innen került elő Rákóczi ritka magyarja, tánca, Lajtha László pedig Székről Rákóczi keservesét jegyezte fel, Jagamas pedig Bethlenben a Bánffyak táncát. Közös lehetett ez az örökség, aztán nyugati hatásra megváltozott az úri osztálynak a zenei ízlése. Sok olyan dolog került elő, amiről nem is tudták, hogy létezik, mint például a nemzetségek tánca. 1955 után a moldvai csángók közt és a Gyimesekben is tanított. Ön választotta a csángókat? Válaszúti lévén hogyan szerezte ezt az érdeklődését? - Bentlakó voltam a kollégiumban, s ott volt egy ifjúsági könyvtár, én azon végigrágtam magamat. Akkor került a kezembe Domokos Pál Péternek a Moldvai magyarsága. Ez annyira felcsigázta az érdeklődésemet, hogy elhatároztam, oda egyszer el kell menni. Kiírtam az egész bibliográfiát csángókról szóló kötetekből, s végigolvastam. Kikerültem Vistára (Magyarvista) tanítani, s amikor bevonultam katonának 1948-ban, akkor választani lehetett Roman, Suceava vagy Huși között. Persze, hogy Románt választottam, tudtam, hogy ott vannak a csángók. Később elmentem önként Lészpedre tanítani. Akkor Bákóban is volt magyar tanítóképzői részleg, s Lészpedre jártak ki gyakorló tanításra hetente egyszer. Lészpeden egy évet három hónapot tanítottam, a magyar forradalom ott ért engem. - Ön nagyon sok vészharangot kongatott a csángókkal kapcsolatban, mit gondol, most mi a helyzet velük? - Ugyanaz a helyzet. Megy a románosítás tovább. A fakultatív tanítás nem ér semmit. Csak a sok kiadás van vele. Az intenátus lenne a megoldás, ilyen, mint ez a mienk is. Szórványiskolák. Itt a vegyes házasságokból mind ide jönnek hozzánk. A legnagyobb része a gyerekeknek itt tanul meg magyarul. S szebben, mint a szülei. Kodály Zoltántól kapta az első magnetofonját. Ismerte őt? - Nem ismertem korábban. Nem kaptam útlevelet tíz évig, aztán mikor sikerült szerezni egyet, egy kirándulásra iratkoztam fel Brassóban. Elindultunk, Váradon megaludtunk, másnap megérkeztünk Budapestre, s harmadnap délben indultunk vissza. Minden szerdán az akadémián volt gyűlés. Kodály is megjelent, s pont egy ilyen alkalommal voltam ott, akkor megismerkedtünk. Adományozott nekem egy hordozható Loewe- Optát, nagyon jó minőségű felvételeket lehetett csinálni vele, főleg hangszerest. Hangszerest addig én nem gyűjtöttem, nem volt mivel. - Mennyire volt nehéz ez a gyűjtőmunka a Szekuritáte árgus szemei előtt? - Most éppen kezembe került egy kéziratom, amibe jegyeztem a balladákat, a házkutatáson ugye elvitték ezeket a jegyzeteimet. Ebből is kitéptek vagy hat lapot, nem is tudom, mit. Ugye van az a ballada, aminek refrénje „Oláhul Merinka, magyarul Margitka", kihúzták azt a szót, hogy oláhul, s föléje írták, hogy románul. Mert hogy mi az, hogy oláhul. Hát régies nyelvjárással azt használják a Mezőségen is. Az anyám falujában nem mondták, hogy román, hanem oláh. Anyám feketelaki volt. - Úgy tudom, hogy cselezett Zoli bácsi, hogy felszállt az egyik vonatra, a másik buszra, s akkor nem tudta a milícia, hogy éppen merre jár. - Klézsében például a busz a központban állt meg. A falu hét kilométer hosszú, négy részre tagolódik, én Alsóbudán leszálltam, bementem az Istók családhoz, az egy nagyon jó magyar érzelmű család volt, a gyerekek mind magyar iskolában tanultak, s oda hívattuk le az adatközlő nénit, aki a központban, szem előtt lakott. Máskor Kalagorban voltam, ahol minden csütörtökön piac volt. Gondoltam, bemegyek a piacra, vásároljak valamit. Le akartam szállni a piacnál, egy rendőr ott állt. Bekísért a Szekuritátéra, megmotoztak. De volt, hogy Búzában bezártak egyszer a pincébe a tanácsnál, habár ott a fél falu rokonom. Meg akarták akadályozni a gyűjtéseket, megfélemlíteni az embereket. A néprajzosok mind nacionalistáknak voltak nyilvánítva, nemcsak a magyarok, a románok is. Csak a magyarok fokozottabban. A rendszerváltás után hatalmas tervekkel vágott neki a szabad világnak, visszaszerezte a szülőházát, és elhatározta, hogy berendez itt egy néprajzi gyűjteményt. Hogy történt ez? - Én meg akartam csinálni ezt még a Ceausescu-időben, mert a kántori lak üresen állott. Meg is beszéltem a pappal, Bodor Lajossal, ki is hoztam onnan egy csomó mindent. De aztán megtudta a kultuszinspektor, a tartományi, s kijött a szekus, és ráijesztett a papra, hogy nem szabad, csak egyházi vonatkozású tárgyakat kiállítani. - De 1990 után lehetőség nyílt erre. - Negyven év alatt egy szeget nem vertek a házba, amit visszakaptam. Ki kellett cserélni a fedelét, ablakot, ajtót. Nekem pénzem nem volt rá. A Kossuthdíjból, amit kaptam, csak annyi. Akkor Szép Gyulának a javaslatára megcsináltuk a Kallós Alapítványt. Én Válaszút Alapítványt akartam, de Gyuszi erősködött, így tudtunk aztán pályázni pénzeket. Sikerült felújítani az épületet. A jelenlegi múzeum közepe volt a családi házunk, a két szélső rész most épült. - Időközben létrehozta az alapítvány által működtetett szórványiskolát is. - Annak idején, amikor visszakaptam a házat, nem akarták visszaadni, csak a földet, s akkor bepereltem őket. Szerencsére nem volt még államosítva. Aztán elkezdtünk mi építkezni. Hatalmas munka volt. Amikor az első tábort megszerveztük, rengeteg gyerek feljött a környékről, s akkor Gyöngyi (Balázs Bécsi Gyöngyi, Kallós Zoltán Alapítvány elnöke - szerk. megj.) megkérdezte, hogy ha ennyi magyar gyerek van, miért nincs magyar iskola. Huszonöt évig nem volt magyar iskola. S akkor ő végigjárta a magyar családokat a pappal, s kiderült, hogy a szülök akarják. De hol? Nem volt helyiség. Aztán tizennyolc apuka jelentkezett, s felújították a kántori lakot: vécét építettek, kerítést, ablakokat lefestették, s beindult négy gyerekkel az oktatás. Ma már több mint százötvenen járnak a szórványkollégiumba. - Elérte ez a 21. század az erdélyi falvakat is. Nagyon sok hagyomány elveszett. Kell-e ezeket manapság félteni? - Tulajdonképpen ez tartott meg minket: a hagyományok, a magyar nyelv, ehhez kapcsolódik egy zenekultúra, zenei anyanyelv és ahhoz szorosan kapcsolódik egy magyar mozgáskultúra. Ez elválaszthatatlan egymástól. SZÁSZ CS. EMESE FOTÓ: BÍRÓ ISTVÁN Nem dicsekszik, magáról is alig beszél a kétszeres Kossuth-díjas művész