Vasárnapi Hírek, 1991. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-22 / 38. szám
— Az öltöztetés— és vetkőztetés művésze — Ha egy színháznak soje pénze van, akkor művésznőit pazar, látványos kosztümökbe öltözteti, ha pedig nincs pénze, akkor levetkőzteti... — mondotta Horváth Tivadar megnyitóbeszédében Vogel Eric festőművésznek, a hazai díszlet- és jelmeztervezők doyenjének a budapesti Mikroszkóp Színpad társalgójában péntek délután megnyílt vándorkiállításán. A népszerű színművész — akit 1949 óta fűznek baráti, művésztársi kapcsolatok Vogel Erichez — találó szellemességgel jellemezte ezzel nemcsak e pályát, hanem Vogel egész tevékenységét, életművét. Mert hiszen mint a falakon látható egykori fényképekből, színes rajzokból, jelmeztervekből kitűnik, alkotó munkásságában mindkettőre bőven akadt példa és természetesen sok más értékes és maradandó emlékű feladatra is. Nagy ívű oeuvre az övé! Nemcsak díszletei és jelmezei, hanem színházi plakátjai, grafikái az elmúlt évtizedek, a kor stílusának egyéni tükröződései voltak. Már 1927 óta számos színház tervezője, mind a klasszikus drámai művek, mind az operettek, mind a revük világában otthonosan mozgott, s mozog ma is, hiszen csak nemrégen járult hozzá egy veszprémi bemutató sikeréhez. Végignézni azt a kis ízelítőt, melyet most kiállítva láthatunk, szinte kereszmetszetet kapunk több mint hat évtized színháztörténetéből, melyet Horváth Tivadar sok kedves közös epizóddal színesített. Mindezekből is az világlott ki, hogy egész korszakokon át a hazai művészet legjelesebbjeinek, számos felejthetetlen színésznek a figuráját tervezte, vitte jelmezeivel a színpadra. Valóban fölsorolhatatlanok a nevek, akik az ő jelmezeiben léptek föl, kezdve a hajdani Király Színháztól, az egykori Teréz körúti kabarén, revüszínpadon át az Operettszínházig vagy a Magyar Színházig, melynek falai között most a Nemzeti játszik és ahol annak idején megismerkedett Kálmán Imrével, hogy utolsó nagyoperettjének, a Josephin császárnénak a díszleteit és jelmezeit álmodja meg. Reménytelen vállalkozás lenne megemlíteni a Latabárokat, Sárdyt, Rátkai Mártont, Jávort, Karádyt, Honthy Hannát, vagy a ma élők közül például Tolnay Klárit, Turay Idát, Rátonyi Róbertet, a napokban ünnepelt Fejes Terit, mindazokat, akik az ő jelmezeitől kaptak alighanem még külön indíttatást egy-egy jellem megformálásához . . . e fölsorolásnak sohasem érnénk igazán a végére. Pedig most csak a színházakról szóltunk, de sok tévés alkotáshoz is tervezett képeket, jelmezt. Hol gazdagabban, hol — no nem szegényesen —, hanem afféle vetkőztetésen. Öröm,hogy 1987-es, pesti vigadóbeli nagy tárlata után most ez a színháztörténeti minikiállítás bejárja a színházi városokat, kiterebélyesítve az előadások nyújtotta élményeket. (lőkös) (Lenyó László felvétele) A kiállítás megnyitóján Vogel Eric, Horváth Tivadar és Medveczky Ilona, akinek spéciei nem sok anyagból kellett jelmezt tervezni a revüjeleneteihez Bodrogiék vállalják Révay utcájában Abban a szerencsés — vagy szerencsétlen? — helyzetben vagyok, hogy az éppen negyven éve alakult Vidám Színpad első műsorának főpróbáján jelen lehettem. Hogy mit láttam, arra egy fél mondat kivételével homályosan emlékszem csupán. Az a bizonyos fél mondat azonban kitörölhetetlenül bennem maradt és — Kellér Dezső szájából — így hangzott: „Most, hogy mi is bejöttünk a Révay utcájába ..Ennél ártatlanabbul aligha kezdődhetett volna egy pesti konferanszié. De hát a naptár 1951-et jelzett, és a kapuit éppen kitárni készülő új politikai kabaré első műsorának bemutatására készült. Másnap este, a premieren a kellérdezsői „oldalvágásról” szó sem volt már, mivel hogy a művelődési tárca akkori parancsolóját Révai Józsefnek hívták. Negyven évvel ezelőtt Bodrogi Gyula még nem döntötte el, hogy milyen pályát válaszszon élethivatásul. Szerda délután, a Vidám Színpad negyvenéves jubileuma alkalmából rendezett happeningen azonban Bodrogi direktor olyan hevülettel beszélt, mintha egyenesen a Révay utcai igazgatói irodába született volna! Néhányan a jelenlevők közül, így Turay Ida, Kabos László, Horváth Tivadar, Forgács László, tehát az alapítógárda jelen levő tagjai is bólintottak minden szavára. A legtöbbet mégsem a múltról, hanem a jövőről ejtette. Egyetlen szót pedig különösen sokszor ismételt: Vállalkozás. Ebben látja a színház — saját színháza, de az egész magyar színházi rendszer — jövőjét. Ezért is hívta meg a legismertebb hazai vállalkozókat — Palotás Jánost, Pintér Józsefet — erre a találkozóra. (E két vállalkozót egyébként a Vidám Színpad jubiláns társulati ülésén ismertette egymással össze!) Akár szimbolikusnak is tekinthetjük ezt az epizódot: Bodrogi Gyula így szeretné újra összehozni a színházat és a közönséget. Jól tudva, hogy személyes kontaktusok nélkül nincs pénz, nincs eleven pezsgés, tehát színházi élet is elképzelhetetlen. (bános) a negyven esztendőt Negyven év! Az a negyven év, amiről mostanában olyan sok szó esik. Csakhogy mi, a mi negyven évünkről, hála Istennek, másképpen beszélhetünk. Amikor ezt a kis megnyitót elkezdtem írni, érdekes dologra jöttem rá. Nekünk nem kell megtagadnunk a negyven évünket. Nyugodtan, tiszta szívvel ünnepelhetjük elődeinket. Körülöttünk csapkodnak az indulatok, szikráznak és lesújtanak, számon kérnek és elszámoltatnak, felhívják a figyelmet arra, amire ez a színház 40 év óta következetesen, gyáván és bátran, de perc kihagyás nélkül, állandóan felhívta a figyelmet. Volt idő, amikor „bátorságnak”, volt idő, amikor „szerepnek” nevezték azokat a mondatokat, amik itt elhangzottak ... De a közönség mindig tudta, hogy amit itt hall, az az igazság és az a jövő. A közönség itt mindig szívesen hallotta a kimondott szavakat, szívesen értette meg a ki nem mondottakat és nevetéssel, tapssal jelezte cinkos egyetértését. Igen, nevetéssel és tapssal. Sokféle nevetéssel és sokféle tapssal. Az okos kuncogástól a kitörő röhögésig, az egy-két tenyér öszszeütésétől a dörgő tapsviharig a változatok végigkísérték ennek a színháznak a negyven évét. Voltak nézőink, akik „csak” nevetni jártak ide, voltak, akik szórakozva okosodni, voltak olyanok is, akik azért jöttek ide, mert nyilvánosan akarták hallani, amit különben is gondoltak... De „üres kézzel” csak az távozott innen, aki már eleve „üres fejjel” érkezett. Elhangzottak itt olyan sikeres mondatok, amiket előadás után a nézők az utcán suttogva mertek megismételni. De megismételték tízszer, százszor, ezerszer, amíg „sláger” nem lett belőle. Például: „Nem a folyosón kell suttogni, suttogni” (Benedek Tibor). —„Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni” (Salamon Béla). Így lett a Vidám Színpad „bátor” színház. Pedig esküszöm, nem a Spartacusok, nem Dózsa Györgyök csinálták itt a színházat, inkább kitűnő agyú polgárok, akik tudtak félni, rettegni, szolgálni, veszíteni és győzni, csak egyet nem tudtak, hazudni. S bár ők is, mint minden színházművész, odavoltak a hivatalos elismerésért, mindenüket odaadták volna érte, csak hát voltak bizonyos dolgok, amikről nem tudtak lemondani soha: az egyéniségükről, az igazukról és a közönségről, így aztán nekünk nem kell megtagadnunk a múltunkat, nem kell megtagadni az elődöket, nem kell szégyenkezni miattuk, mert ha volt is valami hibájuk, az az volt, hogy jobbak voltak nálunk. Betyárok voltak. Az aszfalt betyárjai, akinek mindig, mindenről megvolt a maguk véleménye, és azt el is mondták. Rejtekhelyük, búvóhelyük a humor volt. A nevetés. A támadások elől a komédiába bújtak el, s onnan adtak jeleket az embereknek, jelezve, hogy van igazság, van remény, és élni nem csak szabad, de kell is. Megfoghatatlanok voltak. Mint minden komédiás. Hogy udvari bolondok voltak? Lehet. De a legsűrűbb időkben és a legsűrűbb igazságokat mondták ki alázatosan, de bátran. Csak néhány nevet a negyven év hatalmas listájáról: Benedek Tibor, Peti Sándor, Alfonzó, Salamon Béla, Kiss Manyi, Sennyei Vera, Dévai Hédi, Vidor Ferike, Komlós Vilmos, Bársony István, Herczeg Jenő, Boross Géza, Bikády György, Mezei Mária, Viola Mihály, Hlatky László, Rozsos István, Kazal László, Misoga László, Darvas Szilárd, Mátrai György, Erdődy Kálmán, Brachfeld Siegfried, Pethes Ferenc, Gálcsiky János, Mányai Lajos, Kellér, Békeffy, Nóti, Vadnai, László Miklós, Tabi, Gábor Andor. És nem kell megtagadnunk a közönségünket sem. Mert Istennek hála, ennek a színháznak mindig volt közönsége, törzsközönsége, és pártoló közönsége, akikre eddig is és ezután is számítunk, akikért élünk, s akiknek a jó, a nemes szórakozásért mindent megteszünk. Ebben a nehéz gazdasági helyzetben, ami a külföld megítélése szerint nem olyan tragikus, de mi tudjuk, hogy igen komoly megpróbáltatások elé nézünk ... most ebben a helyzetben, amikor már nem kell segélyeznünk Kubát, Afrikát, a Szovjetuniót... Amikor már nem ingyenes az oktatás, a benzin ára az égbe szökött, amikor az adók iszonyatosak, a munkanélküli segélyalap 1- ről 6 százalékra fog emelkedni, a termelés jó, vagy túl jó, a dolláraktívum emelkedik, a mamutberuházásokat leállítottuk ... a kormány jó és ügyes ... az ellenzék okos ... Torgyán szellemes ... és mégsincs pénz?! Meghívtam ezért ide néhány vállalkozó barátunkat, abból merítve bátorságot, hogy őseinknek, a vállalkozó ősöknek ebben a színházban született meg az ősi neve. Itt találta ki a nyelvújító, slágerszerző konferanszié Kellér Dezső a szót, a fogalmat: maszek. Édes barátaink, kedves maszekutódok, drága vállalkozók, tartsátok rajtunk a szemeteket! Nem! Nem kell megijedni, nem kell elszaladni, mi nem vagyunk a kultúra kaszás serege ... nem. Mi kapunk támogatást a költségvetéstől, csakhogy az állami támogatás, mint tudjuk, ami állami, az itt már 40 éve nem biztonságos. Mert a kulturális életet ma is az a cél irányítja... ne, nem, még mindig az a cél irányítja, hogy a közönséget szolgálni kell, nem kiszolgálni. Kedves vállalkozók, figyeljetek ránk, törődjetek velünk, mert ha az állam nem is, mi vállalkozás, vállalkozópártiiak vagyunk. Szeretnénk a ti színházatok lenni. Vidám Színpad a Vállalkozók Színháza. Vsz! — Vsz! Komolyan mondom, ha csak rágondolok, végigfut a hideg a hátamon. Micsoda perspektíva! Húsz gólyaporrá zúzott kazetták Pécsi roham a feketevideósok ellen - kiállítással és vásárral Úthengerrel zúzták porrá a hamis videokazettákat egy esztendeje Pécsett, ezzel téve emlékezetessé az első országos video szakmai találkozót és vásárt. A szervezők a héten kezdődő videós összejövetelre is hasonló meglepetést ígérnek. A TIT pécsi szervezete a most következő héten, szeptember 25-e és 28-a között rendezi meg a honi videózásban érdekelt szakemberek találkozóját Baranya fővárosában, a Palatínus Szállóban. A nagyobb és kisebb videoskiadók, -forgalmazók, az újonnan indult hazai kazettagyártók képviselői várhatóan kifejthetik véleményüket, elpanaszolhatják gondjaikat a kultúráért felelős vezető politikusoknak is. A négy nap során a legtöbb szó minden bizonnyal a feketevideózás visszaszorításának esélyeiről és lehetőségeiről esik majd, hiszen egyes becslések szerint a legálisan működő kiadók és kölcsönzők a hazai össz-videoforgalom felén kénytelenek osztozni a feketepiaccal, mely a hasznot is legalább ilyen arányban fölözi le , adómentesen. Az események sorában, 27- én, péntek délelőtt, nyilvános közgyűlést tart a Videokölcsönző Országos Szervezete (a VIDOSZ). Ezen a becsületesen kereskedő tékatulajdonosok vélhetően ismét felvetik a feketézők ellen alkalmazható jogszabályok szigorításának szükségességét, melyek a jövőben mérsékelhetnék a fekete videoiparosok vállalkozókedvét. A találkozót kiállítás és vásár követi, amelyen a videobarátok a kiadók és forgalmazók legújabb filmjei közül válogathatnak. (falus) Gyémánt és arany a Vas utcában Hétfőn, holnap délután háromkor a Színház- és Filmművészeti Főiskola ünnepélyes tanévnyitóján dr. Biszterszky Elemér, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium államtitkára beiktatja tisztségébe az intézet új rektorát Babarczy Lászlót, a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatóját. Megbízása három évre szól. Az új rektorhelyettes Illés György operatőr, aki eddig ideiglenes megbízatással a rektori teendőket ellátta. Az Ódry Színpad széksoraiban hatvanöt fiatal színésznő- és színészjelölt foglal majd helyet, köztük húsz elsőéves is — tíz fiú és tíz lány —, akik abban az osztályban kezdik el a színitanulmányaikat, amelyet Horvai István egyetemi tanár, a Vígszínház volt igazgató-főrendezője vezet. A több évtizedes hagyományoknak megfelelően, ezúttal is meghívták a tanévnyitóra a hatvan, illetve ötven évvel ezelőtt végzett egykori növendékeket, akiknek gyémánt-, illetve aranydiplomát adnak át. Gyémántdiplomát kap Hollós Melitta, a Vidám Színpad egykori művésznője és Balogh Klári, a Bábszínház nyugdíjas művésznője. Aranydiplomát vesznek át: Fábri Zoltán filmrendező, Bodor Tibor, Horváth Tivadar és Turgonyi Pál színművészek. Ugyancsak aranydiplomát kapnak olyan, a főiskolán fél évszázada végzett hallgatók, akik már régen pályát változtattak: Torday Gábor, Kereszty Erzsébet és Váradi Gyöngyi. Ugyancsak ötven éve végzett Nizsinszky Tamara, a századelő kiváló magyar színészegyéniségének, Márkus Emíliának unokája, aki 1957 óta előbb Kanadában élt, majd Amerikában telepedett le. Az ötvenes évek elején itthon a Rádió színtársulatának, majd a Bábszínháznak volt szerződtetett tagja. Harmincnégy év után idén nyáron először volt itthon, de várhatóan a közeljövőben újra Budapestre érkezik. A főiskola aranydiplomáját akkor fogja majd átvenni. A tanévnyitóra egyébként a főiskola Vas utcai épületének új háziszínpada is elkészült, amelyet Ódry Padlásnak kereszteltek el. (b.) Társasági gesztus Követésre méltó gondolkodásmódot képvisel egy kicsiny budapesti vállalkozás, a VERZÁL Kft., hiszen nemcsak a jelennek él, de a jövővel is számol. Amint Korsós Imre marketingigazgató elmondta, speciális továbbképzési, tanácsadói munkájuk és a szakkönyvek kiadása mellett líraibb dolgokkal is foglalkoznak . . . — Csatlakoztunk a Pro Musica Alapítványhoz, amely színvonalas könnyű- és komolyzenei produkciókra vállalkozott. A — várható — nyereség egy részéből pedig évi 20 ezer forintot ajánlottunk fel a Gödöllői Agrártudományi Egyetem gyöngyösi üzemszervezési karán végzett egy-egy kiváló diáknak. Az öszszeg jelképes, ám reméljük gesztusértékű. A kultúra nem eshet ki a távlatokban gondolkodó vállalkozók látóköréből! — lád — 1991. SZEPTEMBER 22., VASÁRNAP 13