Vasárnapi Hírek, 2011. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

2011-04-23 / 17. szám

14-VASÁRNAPI HÍREK - 28. ÉVFOLYAM, 17. SZÁM ■ 2011. ÁPRILIS 23. ízlés Őrangyal súgópéldánnyal Tarr Mari, Tarr Béla filmrendező édesanyja legendás súgó. Mesék a súgólyukból címmel önálló estje van, hamarosan az ötvenedik előadást tartja. Bóta Gábor - Legendák keringenek arról, hogy több alkalommal háttal állt önnek a színész, és mégis rájött, mikor kell súgnia. - Ehhez elég egy vállrándítás is. Trokán Péterhez például a Sosem lehet tudni című előadásban még a kollégája beszélt, amikor észrevettem, hogy meg­rándította a vállát. Ez nem nekem szólt, teljesen ösztönös volt, talán a félelem váltotta ki, hogy nem jut eszébe a szö­veg. És ebből én megéreztem, hogy vala­mi baj van. - De azt mondják, hogy még olyan is előfordult, hogy egészen a színpad másik oldalán volt háttal a színész, és így is észrevette, hogy szükség van önre. - A Salemi boszorkányokban Rác­kevei Anna térdelt Koncz Gábor előtt, és szerepe szerint zokogott. A zokogás köz­ben kellett volna elmondania egy mon­datot. Teljesen Na, könnyű ösztönösen fölsúg­a Tarr Marinak,­tam ezt neki, mert ők ketten vannak, úgy éreztem, hogy hosszabb ideig tart a zokogás, mint ahogy megszoktam. Gondoltam is, hogy majd a szünetben megkérdezem, szükség volt-e erre. Nem kellett várnom a szüne­tig, mert jelenetátállás közben valaki megfogta hátulról a vállamat. Anna volt, és azt kérdezte: „Mari, honnan tudtad?” Szerintem nekem ott az őrangyalom, aki ilyen helyzetekben megbök. Ezért mond­ta rám Gálvölgyi János, hogy „Na, köny­­nyű a Tarr Marinak, ők ketten vannak”. - Igaz, hogy fejből tudta a darabokat? - Vagy 250 darabot és 334 tévéjáté­kot súgtam. Nincs az az emberi agy, ami ezt megtartja. De a folyamatban lévő darabokat természetesen tudtam. - Hogyhogy természetesen? - Miért, a színész nem tudja a szöve­get? Én butább vagyok nála? - De az egy szerep a sok közül. - Az mindegy. A példány a kezemben van, és hallás után én is megtanulom, mert nekem a színészt kell néznem. - Súgott akkor is, amikor még élőben mentek tévéjátékok és mozogni kellett a kamerák között? - Igen. A tévében való súgás nehéz, mert szembe kell kerülnöm a színésszel, hiszen hanggal nem súghatok, ugyanis mellettem áll a mikrofonos. És bizony nemcsak a szövegre, a színész játékára, szemére kellett figyelnem, hanem arra is, a kamera hogyan fordul. És még arra is kellett ügyelnem, hogy amikor rohan­­gászom a kamerák között, hasra ne essek a kábelekben. Ez kemény munka volt. Imádtam, így ismertem meg az egész magyar színésztársadalmat és ők engem. - Musicalt, gondolom, máshogy kell súgni, mint prózát. - Ha észreveszem, hogy valami gik­­szer van, a következő sort megpróbálom beüvölteni a zene fölé. Az operaház fan­tomját és a Józsefet még súgom. - Manapság a legritkább esetben van középen a súgólyuk. Miért alakult ez így? - A díszlettervezők és a rendezők azt mondták, hogy rontja a színpadképet. Én vagy húsz évvel ezelőtt örültem neki, amikor kivonultunk oldalra a portálba, mert úgy éreztem, hogy a színész és a súgó közötti konfliktus oka a „földrajzi helyzet”. Amikor a színész készül egy szerepre, olyan, mintha szülne. Nehéz­ségei, fájdalmai vannak, és baja van saját magával. A rendezőnek nem meri mondani, de bele tud kötni például a kellékesbe. És természetes, hogy beleköt a súgóba, aki ott van a lábánál. Tehát alatta van. - Világhírű filmrendezőnek az édes­anyja. Megnézi a fia filmjeit? - Persze. És tetszenek is. - Beszélnek róluk? - Pár szóban, de beszélünk. Magán­emberként én ezt a stílust szeretem, Tarkovszkijt például. Szerintem hasonlít rá, amit a fiam csinál. - A torinói ló hogy tetszett? - Szerettem. Fizető nézőként láttam. Nem volt sok néző, de a stáblistát is mindenki végignézte, és amikor már föl­kapcsolták a lámpákat, még akkor is mozdulatlanul ültek egy ideig, annyira a film hatása alá kerültek. - Már saját estje is van, tulajdonkép­pen előadóművész. - Előadóművész lettem. A legna­gyobb dicséret számomra az volt, amit Tolnay Klári mondott, hogy „Mari, te vagy olyan nagy művész, mint mi, csak téged nem látnak”. certrudist fojtogatták Selmeczi Bea_______ A színházi bakik egy része egyszerű nyelv- vagy szóbotlás, amin a játszók pajkosan összekacsinta­nak, de komolyabb hibák adott esetben a darabot is megváltoztatják (amikor a hírnök odakint felejti a király levelét, így a főhős mégse nyer kegyelmet). A bakiknak nincs irodalma, pedig több kötetet töltenének meg, kizárólag színészek vagy rendezők önéletrajzaiból vagy saját színházi élményeinkből csemegézhetünk. A Bánk bánt játszották a Nemzetiben, és ahhoz a jelenethez értek, amikor Bánk leszólja Gertrudis királynőt. Igen ám, de Beregi Oszkár hiába próbálta előrántani tőrét, mert az belegabalyodott a derékövébe. A másodpercek pedig egyre teltek... Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve odaugrott Fái Szerénához, és fojtogatni kezdte. A királynő rémületében felsikoltott: „Oszkár, megőrültél?” Egy másik klasszikus a Faust nem­zeti színházi előadásán történt. Somlay Artúr (Valentin) és Ódry Árpád (Faust) Mefisztóra vártak a színpadon, de mintha Godot-ra. Pethes Imre ugyanis eltévedt a hátsó színpad útvesztőjében. A helyzetet Somlay mentette meg egy rögtönzött Goethe-idézettel: „Itt az egyik: épp a Mester, ó, de hol késik a másik? Akit átkozok ezerszer, s akire a fogam vásik.” 1836-ból maradt fenn az egyik legszebb stílustö­rés, amikor az Arad megyei Kisjenőben egy vándor­színtársulat az akkor divatos Lázadó zsidók című drámát adta elő. A statisztér­a a község vállalkozó kedvű román legényeiből állt, akik stílszerűen hosz­­szú fekete kaftánt, sábeszdeklit, szakállat és pajeszt viseltek. Ment minden, mint a karikacsapás, amíg meg nem dördült az ég, és kitört a vihar. A tizenkét statiszta gyorsan keresztet vetett, és hangosan éne­kelni kezdte a román Miatyánkot. A színészek néha szándékosan viccelik meg tár­saikat. Egy klasszikus darabra készültek a Madách Színházban, amelyben Körmendi Jánosnak csak egy kétmondatos szerep jutott. A színész megkérte Vámos László rendezőt, hadd játssza kopasz paróká­ban. A nyilvános főpróbán aztán kiderült a turpis­ság. A csatajelenet után Körmendi felkiáltott: „Ég­nek áll a hajam a borzalomtól!” Valószínűleg a rendezőé is. A Nemzeti Színház Az ember tragédiája előadá­sán egy öreg statisztának az a feladat jutott, hogy berohanjon a színre, kezében a francia trikolórral, azt kiabálja: „éljen a forradalom!”, majd meghaljon. A tűzoltó mellett állt, és várta a nagy pillanatot. A főiskolás statiszták egyszer csak tréfából odasúg­ták neki: „siessen, lekésett”. A bácsi azonnal bero­hant, „éljen a forradalom!” - kiáltotta, és összeesett. Mindezt az egyiptomi színben. Mire Básti Lajos mint fáraó megszólalt: „Vigyék innen ezt a hullát.” Honthy Hannával esett meg egy ízben A romantikus asszony című ope­rettben, hogy miközben a belépőjét énekelte a lépcső tetején, bugyigumija elpattant, és elkezdett lefelé csúszni. Mire leért, a bugyi már a bokájánál volt. A színésznő azonban nem vesztet­te el lélekjelenlétét, egy laza mozdulat­tal kilépett a kisnadrágból, kecsesen felemelte, és betette a retiküljébe. Egy turné alkalmával Salamon Béla és Bilicsi Tivadar a jelenet lelkére, a kakukkos óra megszóla­lására vártak. Arra azonban várhattak, mert elrom­lott az óra. A díszlet mögött egyszer csak felcsendült a kellékes basszusa: „Kakukk, kakukk, kakukk...” A '60-as évek végén a debreceni Csokonai Színház egyik tájolásán (falusi hakniján), Derecskén történt meg a következő eset: a kellékes A kaktusz virága című darabban játszó fogat Debrecenben felejtette. Még időben észrevette, de már nem tudta pótolni, ezért berontott a helybeli fogorvoshoz, és kihúzatta az egyik tökéletes fogát. Este diadalittasan nyomta a főszereplőt alakító Simor Ottó kezébe. Szintén Debrecenben esett meg, hogy Blum Tamás karmester a Varázsfuvola premierén felállt a pódiumra, meghajolt, majd a színpad felé fordult, felemelte a pálcáját, intett egyet, és ekkor hirtelen eltűnt. Ugyanis beszakadt alatta a pódium.­­ A királynő felsikoltott: Oszkár, megőrültél? ZSÖLLYE Mozgóképszínház Nem tipikus, hogy magyar filmrendező klasz­­szikus színdarabhoz nyúljon, főleg nem Szophoklész Antigonéjához. Dettre Gábor nem modernizálta vagy értelmezte át a művet, pusztán képnyelvi kísérletnek vetette alá. Filmjében a szereplőket melltől felfelé mutatja. Képkivágásai a korai némafilmek világát jut­tatják eszünkbe, amikor a kamera még nem ment be a játéktérbe, kizárólag az arc változá­sai tükrözték a történetet. A szereplők bluebox előtt játszanak, amire Dettre utólag - Kutas Diána látványtervező segítségével - szimbolikus hátteret montíro­zott. A színészek (fél)meztelenek, testüket csak aranyfesték fedi, itt-ott hegekkel tarkítva. A hegek kétségtelenül jól mutatnak a színes hát­tér előtt, de teljesen funkció nélküliek, és ezért öncélúak. Ha pedig a tragédiát hivatottak elő­revetíteni, akkor szájbarágósak is. Az „emberközeliség” beszippantja a nézőt a filmbe, de három órán keresztül nem tudja lekötni a figyelmét. A kiváló színészi játék csökkenti a hiányérzetünket, de az alkotás még így is tömörítésre szorulna. Dettre koncepciója egyértelmű: az égi és földi hatalom vegytiszta összecsapása a cél, archetípusokig lecsupaszított karakterekkel. A legtöbb színész hozza is a figurát, de néhá­­nyan kifejezetten túljátszanak, amivel megtö­rik az egységet. A kar egyik tagja, Szalay Mariann például fájdalmasan affektál, mintha egyfolytában sírással küszködne. A főszereplők azonban tartják magukat az előírtakhoz: Fátyol Kamilla erős, harcos Antigoné, aki szoborszerűen teszi nővéri köte­lességét, egyedül az ítélet végrehajtásakor gyengül el; Mucsi Zoltán tökéletesen demagóg zsarnok, akit csak akkor ragadnak el az indu­latok, ha valaki ellentmond neki. Fátyol Hermina (Iszméné), Nyakó Juli (Kreón felesé­ge) és Keres Emil (Teiresziász) arcán semmi­lyen érzelem nem látszódik, mégis félelmetes erőt sugároznak. Bebizonyítják, hogy az esz­­köztelenséggel mélyebb belső küzdelmet lehet kifejezni bármilyen színészi játéknál. A hírnök minden színdarabban kulcsfigura, hiszen ő meséli el az eseményeket, de karakte­re teljesen érdektelen. Szarvas József alakítása azonban felejthetetlen, mert az egyszerű mel­lékszerepből a nép allegóriáját teremtette meg. A film végén a bűnös megbűnhődik, de feloldás nincs. Nem tisztulunk meg a félelem­től, se a félelem által. S. B. Törőcsik anyafilmben Törőcsik Mari a főszereplője az Ideje az öregségnek című televíziós monodrámá­nak, amit 37 millió forintból forgatnak. A Magyar Hospice Alapítvány létrehozója, Polcz Alaine pszichológus, írónő művei nyomán készülő film rendezője, operatőre és forgatókönyvírója Novák Emil. A film az erdélyi Tordán, egy sóbányában, Budapesten, műteremben, illetve egyéb külső helyszíneken készült. Várhatóan még az idén a Duna Televízió mutatja be. „Számomra ez egyrészt egy anyafilm, tisztelgés édesanyám generációjának asszonyai előtt, akik fiatal lányként vészel­ték át a második világháborút, megtanultak élni a szocialista társadalomban, noha gyermekkorukban egé­szen más neveltetésben volt részük, és egy nehéz élet végén, még nyolcvanévesen is derűsek tudnak lenni" - nyilatkozta Novák Emil a filmről. Törőcsik Mari örül, hogy Novák rábízta a film főszerepét, mert tiszteli a neves pszichológusnő életművét és nagyon szívesen dolgozik a rendezővel. K. V.

Next