Vasárnapi Hírek, 2011. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
2011-04-23 / 17. szám
14-VASÁRNAPI HÍREK - 28. ÉVFOLYAM, 17. SZÁM ■ 2011. ÁPRILIS 23. ízlés Őrangyal súgópéldánnyal Tarr Mari, Tarr Béla filmrendező édesanyja legendás súgó. Mesék a súgólyukból címmel önálló estje van, hamarosan az ötvenedik előadást tartja. Bóta Gábor - Legendák keringenek arról, hogy több alkalommal háttal állt önnek a színész, és mégis rájött, mikor kell súgnia. - Ehhez elég egy vállrándítás is. Trokán Péterhez például a Sosem lehet tudni című előadásban még a kollégája beszélt, amikor észrevettem, hogy megrándította a vállát. Ez nem nekem szólt, teljesen ösztönös volt, talán a félelem váltotta ki, hogy nem jut eszébe a szöveg. És ebből én megéreztem, hogy valami baj van. - De azt mondják, hogy még olyan is előfordult, hogy egészen a színpad másik oldalán volt háttal a színész, és így is észrevette, hogy szükség van önre. - A Salemi boszorkányokban Ráckevei Anna térdelt Koncz Gábor előtt, és szerepe szerint zokogott. A zokogás közben kellett volna elmondania egy mondatot. Teljesen Na, könnyű ösztönösen fölsúga Tarr Marinak,tam ezt neki, mert ők ketten vannak, úgy éreztem, hogy hosszabb ideig tart a zokogás, mint ahogy megszoktam. Gondoltam is, hogy majd a szünetben megkérdezem, szükség volt-e erre. Nem kellett várnom a szünetig, mert jelenetátállás közben valaki megfogta hátulról a vállamat. Anna volt, és azt kérdezte: „Mari, honnan tudtad?” Szerintem nekem ott az őrangyalom, aki ilyen helyzetekben megbök. Ezért mondta rám Gálvölgyi János, hogy „Na, könynyű a Tarr Marinak, ők ketten vannak”. - Igaz, hogy fejből tudta a darabokat? - Vagy 250 darabot és 334 tévéjátékot súgtam. Nincs az az emberi agy, ami ezt megtartja. De a folyamatban lévő darabokat természetesen tudtam. - Hogyhogy természetesen? - Miért, a színész nem tudja a szöveget? Én butább vagyok nála? - De az egy szerep a sok közül. - Az mindegy. A példány a kezemben van, és hallás után én is megtanulom, mert nekem a színészt kell néznem. - Súgott akkor is, amikor még élőben mentek tévéjátékok és mozogni kellett a kamerák között? - Igen. A tévében való súgás nehéz, mert szembe kell kerülnöm a színésszel, hiszen hanggal nem súghatok, ugyanis mellettem áll a mikrofonos. És bizony nemcsak a szövegre, a színész játékára, szemére kellett figyelnem, hanem arra is, a kamera hogyan fordul. És még arra is kellett ügyelnem, hogy amikor rohangászom a kamerák között, hasra ne essek a kábelekben. Ez kemény munka volt. Imádtam, így ismertem meg az egész magyar színésztársadalmat és ők engem. - Musicalt, gondolom, máshogy kell súgni, mint prózát. - Ha észreveszem, hogy valami gikszer van, a következő sort megpróbálom beüvölteni a zene fölé. Az operaház fantomját és a Józsefet még súgom. - Manapság a legritkább esetben van középen a súgólyuk. Miért alakult ez így? - A díszlettervezők és a rendezők azt mondták, hogy rontja a színpadképet. Én vagy húsz évvel ezelőtt örültem neki, amikor kivonultunk oldalra a portálba, mert úgy éreztem, hogy a színész és a súgó közötti konfliktus oka a „földrajzi helyzet”. Amikor a színész készül egy szerepre, olyan, mintha szülne. Nehézségei, fájdalmai vannak, és baja van saját magával. A rendezőnek nem meri mondani, de bele tud kötni például a kellékesbe. És természetes, hogy beleköt a súgóba, aki ott van a lábánál. Tehát alatta van. - Világhírű filmrendezőnek az édesanyja. Megnézi a fia filmjeit? - Persze. És tetszenek is. - Beszélnek róluk? - Pár szóban, de beszélünk. Magánemberként én ezt a stílust szeretem, Tarkovszkijt például. Szerintem hasonlít rá, amit a fiam csinál. - A torinói ló hogy tetszett? - Szerettem. Fizető nézőként láttam. Nem volt sok néző, de a stáblistát is mindenki végignézte, és amikor már fölkapcsolták a lámpákat, még akkor is mozdulatlanul ültek egy ideig, annyira a film hatása alá kerültek. - Már saját estje is van, tulajdonképpen előadóművész. - Előadóművész lettem. A legnagyobb dicséret számomra az volt, amit Tolnay Klári mondott, hogy „Mari, te vagy olyan nagy művész, mint mi, csak téged nem látnak”. certrudist fojtogatták Selmeczi Bea_______ A színházi bakik egy része egyszerű nyelv- vagy szóbotlás, amin a játszók pajkosan összekacsintanak, de komolyabb hibák adott esetben a darabot is megváltoztatják (amikor a hírnök odakint felejti a király levelét, így a főhős mégse nyer kegyelmet). A bakiknak nincs irodalma, pedig több kötetet töltenének meg, kizárólag színészek vagy rendezők önéletrajzaiból vagy saját színházi élményeinkből csemegézhetünk. A Bánk bánt játszották a Nemzetiben, és ahhoz a jelenethez értek, amikor Bánk leszólja Gertrudis királynőt. Igen ám, de Beregi Oszkár hiába próbálta előrántani tőrét, mert az belegabalyodott a derékövébe. A másodpercek pedig egyre teltek... Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve odaugrott Fái Szerénához, és fojtogatni kezdte. A királynő rémületében felsikoltott: „Oszkár, megőrültél?” Egy másik klasszikus a Faust nemzeti színházi előadásán történt. Somlay Artúr (Valentin) és Ódry Árpád (Faust) Mefisztóra vártak a színpadon, de mintha Godot-ra. Pethes Imre ugyanis eltévedt a hátsó színpad útvesztőjében. A helyzetet Somlay mentette meg egy rögtönzött Goethe-idézettel: „Itt az egyik: épp a Mester, ó, de hol késik a másik? Akit átkozok ezerszer, s akire a fogam vásik.” 1836-ból maradt fenn az egyik legszebb stílustörés, amikor az Arad megyei Kisjenőben egy vándorszíntársulat az akkor divatos Lázadó zsidók című drámát adta elő. A statisztéra a község vállalkozó kedvű román legényeiből állt, akik stílszerűen hoszszú fekete kaftánt, sábeszdeklit, szakállat és pajeszt viseltek. Ment minden, mint a karikacsapás, amíg meg nem dördült az ég, és kitört a vihar. A tizenkét statiszta gyorsan keresztet vetett, és hangosan énekelni kezdte a román Miatyánkot. A színészek néha szándékosan viccelik meg társaikat. Egy klasszikus darabra készültek a Madách Színházban, amelyben Körmendi Jánosnak csak egy kétmondatos szerep jutott. A színész megkérte Vámos László rendezőt, hadd játssza kopasz parókában. A nyilvános főpróbán aztán kiderült a turpisság. A csatajelenet után Körmendi felkiáltott: „Égnek áll a hajam a borzalomtól!” Valószínűleg a rendezőé is. A Nemzeti Színház Az ember tragédiája előadásán egy öreg statisztának az a feladat jutott, hogy berohanjon a színre, kezében a francia trikolórral, azt kiabálja: „éljen a forradalom!”, majd meghaljon. A tűzoltó mellett állt, és várta a nagy pillanatot. A főiskolás statiszták egyszer csak tréfából odasúgták neki: „siessen, lekésett”. A bácsi azonnal berohant, „éljen a forradalom!” - kiáltotta, és összeesett. Mindezt az egyiptomi színben. Mire Básti Lajos mint fáraó megszólalt: „Vigyék innen ezt a hullát.” Honthy Hannával esett meg egy ízben A romantikus asszony című operettben, hogy miközben a belépőjét énekelte a lépcső tetején, bugyigumija elpattant, és elkezdett lefelé csúszni. Mire leért, a bugyi már a bokájánál volt. A színésznő azonban nem vesztette el lélekjelenlétét, egy laza mozdulattal kilépett a kisnadrágból, kecsesen felemelte, és betette a retiküljébe. Egy turné alkalmával Salamon Béla és Bilicsi Tivadar a jelenet lelkére, a kakukkos óra megszólalására vártak. Arra azonban várhattak, mert elromlott az óra. A díszlet mögött egyszer csak felcsendült a kellékes basszusa: „Kakukk, kakukk, kakukk...” A '60-as évek végén a debreceni Csokonai Színház egyik tájolásán (falusi hakniján), Derecskén történt meg a következő eset: a kellékes A kaktusz virága című darabban játszó fogat Debrecenben felejtette. Még időben észrevette, de már nem tudta pótolni, ezért berontott a helybeli fogorvoshoz, és kihúzatta az egyik tökéletes fogát. Este diadalittasan nyomta a főszereplőt alakító Simor Ottó kezébe. Szintén Debrecenben esett meg, hogy Blum Tamás karmester a Varázsfuvola premierén felállt a pódiumra, meghajolt, majd a színpad felé fordult, felemelte a pálcáját, intett egyet, és ekkor hirtelen eltűnt. Ugyanis beszakadt alatta a pódium. A királynő felsikoltott: Oszkár, megőrültél? ZSÖLLYE Mozgóképszínház Nem tipikus, hogy magyar filmrendező klaszszikus színdarabhoz nyúljon, főleg nem Szophoklész Antigonéjához. Dettre Gábor nem modernizálta vagy értelmezte át a művet, pusztán képnyelvi kísérletnek vetette alá. Filmjében a szereplőket melltől felfelé mutatja. Képkivágásai a korai némafilmek világát juttatják eszünkbe, amikor a kamera még nem ment be a játéktérbe, kizárólag az arc változásai tükrözték a történetet. A szereplők bluebox előtt játszanak, amire Dettre utólag - Kutas Diána látványtervező segítségével - szimbolikus hátteret montírozott. A színészek (fél)meztelenek, testüket csak aranyfesték fedi, itt-ott hegekkel tarkítva. A hegek kétségtelenül jól mutatnak a színes háttér előtt, de teljesen funkció nélküliek, és ezért öncélúak. Ha pedig a tragédiát hivatottak előrevetíteni, akkor szájbarágósak is. Az „emberközeliség” beszippantja a nézőt a filmbe, de három órán keresztül nem tudja lekötni a figyelmét. A kiváló színészi játék csökkenti a hiányérzetünket, de az alkotás még így is tömörítésre szorulna. Dettre koncepciója egyértelmű: az égi és földi hatalom vegytiszta összecsapása a cél, archetípusokig lecsupaszított karakterekkel. A legtöbb színész hozza is a figurát, de néhányan kifejezetten túljátszanak, amivel megtörik az egységet. A kar egyik tagja, Szalay Mariann például fájdalmasan affektál, mintha egyfolytában sírással küszködne. A főszereplők azonban tartják magukat az előírtakhoz: Fátyol Kamilla erős, harcos Antigoné, aki szoborszerűen teszi nővéri kötelességét, egyedül az ítélet végrehajtásakor gyengül el; Mucsi Zoltán tökéletesen demagóg zsarnok, akit csak akkor ragadnak el az indulatok, ha valaki ellentmond neki. Fátyol Hermina (Iszméné), Nyakó Juli (Kreón felesége) és Keres Emil (Teiresziász) arcán semmilyen érzelem nem látszódik, mégis félelmetes erőt sugároznak. Bebizonyítják, hogy az eszköztelenséggel mélyebb belső küzdelmet lehet kifejezni bármilyen színészi játéknál. A hírnök minden színdarabban kulcsfigura, hiszen ő meséli el az eseményeket, de karaktere teljesen érdektelen. Szarvas József alakítása azonban felejthetetlen, mert az egyszerű mellékszerepből a nép allegóriáját teremtette meg. A film végén a bűnös megbűnhődik, de feloldás nincs. Nem tisztulunk meg a félelemtől, se a félelem által. S. B. Törőcsik anyafilmben Törőcsik Mari a főszereplője az Ideje az öregségnek című televíziós monodrámának, amit 37 millió forintból forgatnak. A Magyar Hospice Alapítvány létrehozója, Polcz Alaine pszichológus, írónő művei nyomán készülő film rendezője, operatőre és forgatókönyvírója Novák Emil. A film az erdélyi Tordán, egy sóbányában, Budapesten, műteremben, illetve egyéb külső helyszíneken készült. Várhatóan még az idén a Duna Televízió mutatja be. „Számomra ez egyrészt egy anyafilm, tisztelgés édesanyám generációjának asszonyai előtt, akik fiatal lányként vészelték át a második világháborút, megtanultak élni a szocialista társadalomban, noha gyermekkorukban egészen más neveltetésben volt részük, és egy nehéz élet végén, még nyolcvanévesen is derűsek tudnak lenni" - nyilatkozta Novák Emil a filmről. Törőcsik Mari örül, hogy Novák rábízta a film főszerepét, mert tiszteli a neves pszichológusnő életművét és nagyon szívesen dolgozik a rendezővel. K. V.