Vasárnapi Újság, 1847 (14. évfolyam, 659-709. szám)
1847-05-23 / 679. szám
679-dik Vasárnap. Kolozsvárt. Máj. 33-án 1847. VASÁRNAPI ÚJSÁG. KÖZHASZNÚ ISMERETEK TERJESZTÉSÉRE. TARTALOM: Kukliné aszszony IX-k prédikácziója. Szózat a’ néphez. 330. has.— Újságok. 337. has. Kukliné aszszony prédikácziói. IX. prédikáczió. Kukliné aszszonynak úgy tetszik, „hogy szép lenne, ha feltartanák az egybekelésük napját.“ Kukli, lelkem, tudod micsoda nap a’ jövő vasárnapi Nemi te nem tudod? Na, már látott valaki életében ilyen csudás embert ? Nem találod ki, édesem? A’jövő vasárnap, kedves? Gondolkozz, lelkem, csak egy parányit. Mit! ’s te most sem tudod? Haj! ha nekem nem volna jobb emlékezetem mint a’ tiéd , bizony nem tudom hogy tenghetnénk. Na hát, kicsidéül,— megmondjam micsoda nap a’ jövő vasárnap? Lássad, a’ biz’ a’ mi kézfogásunk napja.— Mit nyegedezel rá, Kukli? Én nem látok semmi 113 egedezni valót benne. Ha valakinek nyegedeznie kell, bizony nem neked. Nem, nem, inkább nekem kellene , gondolom! „Ő kedves! Éppen ma telik be a’ tizennégy esztendeje. Bezzeg más ember voltál akkor Kukli. Mit mondasz? Hogy én is nagyon más aszszony voltam? A’ világért sem— éppen az a’ ki most. Ó, nincs miért oly erősen rengesd a’ fejedet a’ vánkoson , most is azt mondom, éppen az. Aztán, ha meg is változtam volna, ki hibája? Az enyim tudom nem — nem biz’ a’. Ne mond nekem, hogy akkor a’ számat sem tudtam feltárni — feltudtam biz’ én, ’s beszélni is tudtam éppen mint most; csakhogy nem volt az az okom reá. Te kénszeritettél engem a’ beszédre. Mit mondasz? Ugyan bánod? Kukli te örökké abba jársz, hogy imperczencziákat mondj nekem. „Héj, jó kedvű, ügyes teremtés voltál te most tizennégy esztendeje, ’s akármit megtettél volna érettem. Úgy van úgy, ha a’ nő azt akarná, hogy mindig számba vegyék, soha se kéne férjhez mennie. Vége minden hajnak,, mihelyt az esketőre megy. A’ mig szépet tesztek nekünk, mind angyalok vagyunk; de ha megházasodhattok, milyen hamar kitépitek a’ szárnyunkat! Nem, édes Kukli uram, a’ nem tiri firi; de az igazság az, hogy te csupán csak magadat szereted beszélni hallani. Senki sem mondja nekem, hogy az én beszédem tilibik, csak te. Na, na, mi haszna, hogy anynyit iregsz forogs azért mégis—mit mondasz? Felk* rsztem, nem kelsz fel, nem tréfálsz mer többet, mert bezártam az ajtót ’s eldugtam a kulcsot. Az ember nem kaphat meg téged egész nap, de most, 21