Képes Folyóirat - A Vasárnapi Ujság füzetekben 24. kötet (Budapest,1898)
430 PETŐFI SÁNDOR ÖTVEN ÉV UTÁN. Irta Jókai Mór. Szobrod előtt állok! beszédét hallgatom ! Mert beszél a szobor, csak érzék kell hozzá, a mely meg tudja hallani, mit ? Az érez lát, a kő érez, ha emberi alakot öltött. E szobrot egy nép szerelme teremté, s amit a szerelem hoz világra, annak élete van. S ha szülője halhatatlan, szülötte is az lesz. Ötven év múlt el azóta, hogy szavad felhangzott . Talpra magyar is még mindig hangzik. A honfikötelességnek soha sincs pihenése. Küzdünk, fáradunk, védjük a hazát, a szabadságot, a nemzetiséget. Te mondtad, azt teszszük. Körüljártad e kerek földet, megismerted minden népét, a hogy azok megismerték a te műveidből a mi nemzetünket s visszatértél azzal a szóval, hogy «hazánk még mindig bokréta rajta». A sors, a világszellem, a történet ura ellenkező irányban vitte el e föld körüli úton hazánkat, mint a merre te akartad, mégis oda hozta el, a hová te akartad. A szó tetté vált. A mit magad előtt látsz, az mind a te szavaidnak megtestesülése. Látod az «arany szabadságot» és azt a népet, mely, ha a haza kivánja, még ebből az aranyából is tud áldozni. Vaslánczaink nincsenek már: a mi összeköt, az aranyláncz, s azt nem «rágja le a rozsda». Új világ, új szellemélet támadt szerte a hazában, de ebben az új életben mind saját megálmodott, megjósolt eszményképeidre ismersz. S akár hová nyitsz be széles e hazában, palotába vagy kunyhóba, saját képmásodat látod szembejönni; otthon vagy mindenütt: kastélyok csarnoka, nádas tetők pitvara, virágos rét, dalaidtól zendül. Majd mikor meghallod félszázad évfordulóján azt a felriadó üdvkiáltást, amit egy erős dandár zendít fel szobrodhoz — mert az a kis csoport, a szellem harczosainak, a szabad szó úttörő munkásainak csoportja, a kit te vezettél, azóta dandárrá nőtt fel —: fölébredsz-e arra? megszólalsz-e arra? Szavadat meghalljuk, kik akkor ott leszünk, lelkünkbe bezárjuk és követni fogjuk. «Talpra magyar!» A MÁRCZIUSI NAPOK POZSONYBAN, BÉCSBEN ÉS PESTEN. Annyiszor elmondták és leírták már nálunk, — erősebben vagy gyengébben kiszínezve, — a márczius 15-ének történetét, hogy a nagyközönségben önkéntelenül is az a hiedelem támadhatott, mintha a mi alkotmányos újjászületésünk, annak minden eredményeivel együtt, ezzel a nappal kezdődött volna. Most, amidőn az ezelőtt 50 évvel történteknek emlékét ünnepeljük, talán helyénvaló lesz az eseményeket a történelmi kritika világánál mutatni be, azoknak minden egyes tényezőjét a maga értékében méltatva. Mert a történelmi tényezők nem állanak egymástól elszigetelten, hanem egyik a másiknak szülője, vagy tovább fejlesztője, s mint a lánczszemek csatolódnak egymáshoz. S az eseményeknek ez a lánczszerű összefüggése ritkán volt oly szoros és oly világosan kimutatható, mint a márcziusi napokban, 1848-ban. Európa népei ez időben csaknem valamenynyien kormányaikkal elégedetlen s forrongó állapotban voltak. Legelőt járt köztük Olaszország, de a kiinduló pont az egyetemes fölkelésre, s különösen a mi mozgalmainkra, mégis a párisi februári forradalom volt. Február 22-én a párisi nép, a kormány egy rendelete következtében mozgolódni kezdett. A véletlen úgy akarta, hogy vér folyjon. A forradalom nyíltan kitört s pár napi küzdelem után diadalmaskodott. Előbb a király, Lajos-Fülöp menekült, majd kikiáltották a köztársaságot. A mi országgyűlésünk ez időben Pozsonyban tanácskozott, kétségbeesetten vergődve az akkori kormányzati rendszer békéi közt, hogy a nemzet bajain segítsen, s meg sem álmodva, hogy micsoda nagy dolgok véghezvitelére lesz ő hivatva, midőn oda a párisi események híre márczius 1-én megérkezett. A követek tábláján egy ember volt, ki ez események rendkívüli fon-