Vasárnapi Ujság – 1855
1855-05-06 / 18. szám - Georgia utolsó királynője. Szathmáry K. 137. oldal / Elbeszélések és életképek
138 illeti, kit még ez órában el kell fogatnom s meg kell indítanom Moszkva felé . . . Nos uraim — kérdé mosolyogva a tábornok kinek van kedve a szép királynőnél illykora látogatást tenni ? A tisztek arcza komolylyá vált, s dicséretükre legyen mondva, e gyalázó szerepre egyik sem vállalkozott. Azonban minden szem Lazarev ezredes felé fordult, kinek arcza egyszerre lángvörössé jön. Helyzete valóban kényes volt; társai azt hiheték, hogy a királynő előtt megjelenni , annak egykori fenyegetése miatt fél. Ez eszme döntött. Tábornok úr — szólt — én a küldetést magamra vállalom. — Ah! igaz — szólt a tábornok — igen örvendek, hogy az ügy illy határozott kezekbe jut; önök ismerik egymást, íme ezennel átadom az elfogatási parancsot. A tábornok szobáiba ment. — Lazarev eltávozott. — Valóban szeretnék valahogy ez érdekes talákának tanuja lenni — mondá nevetve a lángész. A tisztek mindannyian nevettek. II. A királynői alvóterem csendét mi sem zavarta egyéb az óra-inga egyhangú ketyegésénél, mellynek aranyozott öltönyü márvány angyalait a rózsaszin függölámpa halvány fénye megvilágitá. A biborfüggönyök, mellyek a királynő és gyermekei ágyát fedék, le voltak bocsátva, s a sürü és gazdag növésű gyephez hasonlitó szálas szőnyegen, mintegy belehalva feküdtek az aranyzott karszékek, félretolt asztalok és ringák, festői rendetlenségben, a mint az előtti estre hagyattak. Az ablak előtt lebocsátott nehéz függönyökön a világosság egyetlen sugara sem képes betörni még, s a szoba csendje semmi által sem zavartatik. Tehát a királynő alszik. ... Ne háborgassuk. . . . Álmában most talán trónján ül, fenn, magasan, honnan egész Georgia belátható; előtte tenger népség, az ország minden népfajai; mindenkinek igazságot oszt; a jót megjutalmazza, a roszat megbünteti, — Isten szerepét gyakorolja a földön . . . s olly boldogitó örömet érez , midőn a nép ajkán , végig a hosszú völgyeken, széles tereken feszeng hozzá a háladal! . . . Oda fordul mellette álló férjéhez és szemében örömkönyökkel kérdezi : hallod KristáAy? . . . Vagy ágaskodó fehér paripán lovagol; körüle óriás tekék zúgnak; a nehéz csata-kígyók dörgése, az apró fegyver tüze, s a haldoklók nyögése pokoli lármában olvadnak össze, — de ő csak halad, — jobbjában kivont kard, baljában fehér lobogó Szemben vele, az ellenség dulakodó setét tömegén tul, vérboritott lovag közéig, előtte holtakkal teritett utczát nyit az ellen ; a csata foly, a fegyver cseng, a golyók üvöltenek, olly iszonyú e vérpatak és hullák halmai! . . . Végre egymáshoz érnek, egymás karjába omlanak s a tömeg lelkesülten zúgja : győzelem, győzelem! S ő kisejlik az ölelő karokból; végig tekint a büszke georgiai harczsorokon, s örömkönyüs szemekkel kérdi : hallod Kristán? . . . Vagy végre távol a Kaukáz egyik regényes völgyében ül; feledve világtól és emberektől, de körülvéve világtól és gyermekektől. — A korona vágya, az országok sorsa nem zavarja többé boldogságát. — Ott ül terepély tölgy árnyában férje mellett, ki édes hangokon beszél a mult gyermekkor örömeiről s a jövő reményeiről ; a kettő közt történtek el vannak feledve! Alább rózsalugosból szöghajú gyermek dugja ki fejecskéjét picziny szájával vidoran kiáltva : „apa, édes apa!"—s ő szerettéhez hajlik örömkönyüs szemekkel kérdezve : hallod Kristán? . . . E pillanatban a hálóterem ajtaját erőszakos csapás tolja be, s a királynő rémülten riad föl álmaiból. Aztán perezre függönyeit vonja szét, de csak hogy annál összébb keljen szorulnia. A szoba közepén egy alsóbb rangú tiszt kiséretében Lazarev ezredes állott. — Asszonyom! — kiáltá vadul — ön e perezben követni fog; ime ő felsége parancsa, a szekér alant vár reánk. Mária alig tudott meglepetéséből magához térni. — Honnan, vette ön e merészséget — kérdé végre, hogy egy nő hálóteremébe jelentés nélkül belépjen ? — Asszonyom tréfára nincs időm; parancsom világos. — Ezt ő felsége a czár illy modorban nem parancsolta, nem parancsolhatta. . . . Így nem lehet, nem szabad bánni nővel, s annál kevésbbé egy királynővel. — Még egy perez asszonyom, és erőszakhoz nyúlok , ragadja fel ön ruháit és kövessen e pillanatban! . . . — Ime tekintse ön alvó gyermekeimet — mondá pillanatra ellágyulva. — De hát Istenem lehetséges-e ? . . . Lehet-e így bánni velem? Lazarev egy lépést tett előre. — Ismétlem — szólt — hogy e pillanatban erőszakkal fogom önt kivonni párnái közöl. — Azt merd! — kiáltá a királynő, és tigris tekintettel nézett végig az ezredesen. — Az lesz utolsó lépésed ez életben — folytatá a düh, megaláztatás és boszú miatt fuldokolva. — De nem-nem — szólt valamivel nyugodtabban — tanácslom önnek ezredes — lépjen vissza az előterembe; rendeljen, ha tetszik, őröket s várja be mig én és gyermekeim felöltözünk ... én követni fogom önt; erőszaknak engednem kell, — bár kijelentem, hogy e tény ellen Isten és Georgia nevében tiltakozom, és ünnepélyes óvást teszek személyem vagy gyermekeim elhurczoltatása és sérelme ellen. Igen uram! — és szavaimnak érvényt szerezni tudok a czár és világ előtt. — Hivatkozom a világtörténet könyvére, melly bizonyitja, hogy soha illy barbar tett bosszulatlan el nem követtetett. A szerencsétlen nő igen is érezte, hogy kivel van ügye, azért kapkodott olly kétségbeesetten a mentő okok után. De mégsem hihette, hogy ollyasmitől kell tartania, mi a jövő perezben bekövetkezett. A királyné ugyanis még mind teljes éji pongyolában volt, s összevont ágyfüggönyei közöl csak fejét dugta ki. Rémülete és boszusága hevében azonban nem vette észre, hogy alabast lábainak egyike a függöny redőnyei közöl kifejlett, s már perczek óta czélpontjául szolgált a vad katona szemeinek és boszúállásának. Lazarev többé mit sem szólt, hanem hihetlen vakmerőséggel előre lépett, s a gyönyörű lábat megragadva, durván kiáltá : — Most jönni fog ön asszonyom; a perez lejárt. Lehetetlen leírni azt a változást, mi a függönyökből rögtön kifejlett georgiai nőn átrohant. — Nyilnál sebesebben, gyorsabban mint gondolat ragadta le az ágya fölötti tört, s midőn az ezredes erejének engedve az ágy előtti szőnyegre térdeire esett, a tör már átjárta Lazaren keblét, s az élet nélkül feküdt ott a boszuló angyalhoz hasonlító nő lábainál. A királynő igazat mondott volt, midőn megjövendölé Lazarewnek, hogy akkor látja őt térdein, midőn ő maga haldokolva fog feküdni előtte. Lazarew segédje kardot vont, s nemtelen vágásokat tőn a véd- és meztelen nő tagjaira, ki dühéből magához térve, ruháit kapkodá. A szívtelen nem volt képes felfogni, hogy Georgia királynőjének nem azon sebek fájtak, mellyeket fegyverével, hanem mellyeket szemével ejtett szeplőtlen tagjain. Még folyt ez egyenetlen küzdelem, midőn egy hátulról intézett rettentő ökölcsapás a vagdalkozó tisztet is földre terité, s az ajtóban megjelent — Eristáw. A királynő öltözetén több helyt csorgott a vér, de kapott sebei nem gátolák őt, hogy ágyába vissza ne szökjék. A zajra és Lazarev halálhírére orosz katonaság tódult a szobába. — Eristáw! — kiálta a királynő — miért nem engedtelek tenni, most már minden késő! A királynő összerogyott; a sebeiből kiomlott vér elvesztése megfosztó eszméletétől. Öntudatlanul öltözteték föl; rakták szekérre; gyermekei az összevagdalt lázbeteg nőben sehogy sem akartak ráismerni anyjukra. Midőn újra eszméletre tért, a sötét ég sehol sem volt többé, Georgia langy levegőjét dermesztő hideggel érte fölcserélve, s egy tekintet elég volt reá, hogy megtudja hol van : az érzel-