Vasárnapi Ujság – 1855
1855-05-13 / 19. szám - Egy lövés ára. Jósika Julia 146. oldal / Elbeszélések és életképek
146 Egy lövés ára. Irta JÓSIKA JULIA. Vigan lobogott a tüz a márványkandallóban; az asztal a szoba közepében reggelire volt teritve, s a tiszta de kissé halvány téli nap sugárai, visszatükrözték magukat a porczelánban, ezüstben és kristályüvegekben, mellyek azon álltak, mig fénynyel árasztották el a tágas szoba eleven szint szőnyegét, csinos bútorait és redős kárpitjait. Az asztal mellett, egy mély karszékbe ágyalva, csinos fiatal nő ült, beakészitéssel elfoglalva s néha néha egy tekintetet vetve a bronz órára, melly a kandallót diszité. Milly későn jön ma megint — gondolá — mig sóhaj birkózott fel kebeléből s egy árnyalata a leirt komolyságnak vonult el szép, szende vonásain. Vájjon minden férj ugy bánik-e nejével, öt, hat évi házasság után? — igy fűzte tovább gondolatait; — tegnap dél óta nem láttam : a városban ebédelt valami barátjánál, este szinházba ment, mint mondá, s ugy tudom hogy csak reggel felé jött haza. Most alkalmasint álmos és roszkedvü lesz, mint mindig igy töltött nap és éj után; aligha pár szót beszél velem. Pedig milly boldogok lehetnénk, fiatalok és egészségesek vagyunk, szép, kedves kis leánykával áldott meg az ég, jól birjuk magunkat, és szeretjük legalább szerettük egymást; most, ugy látszik csak az én szivemben él még azon szerelem, melly pár rövid év előtt olly boldoggá tett mindkettőnket! E pillanatban halk léptek hallatszottak a mellékszobában, az ajtó kinyilt, s azon egy fiatal, alig harincz éves ember lépett be, csinos hálókabátban, hímzett sipkával sötét fürtéin, de mogorva, elégületlen kifejezéssel szabályos vonásain. Jó reggelt Lionel! — mond a nő nyájasan, kezét nyújtván férjének, ki azt hideg közönyösséggel fogadá, alig felelvén neje szavaira; s egy más karszéket az asztalhoz húzva, abba vetette magát és röviden kérdezé : kész-e már a thea? A nő egy csészét töltött meg s férje elé tette; s mig ez reggelijét költötte el, vidám csevegésével igyekezett annak mogorvaságát felderíteni. Az Istenért, Ellinor, ne beszélj annyit! — kiáltott fel végre békétlenül a férfiú; — fejem még jobban megfájul attól a folytonos fecsegéstől; csengess inkább s mond meg a komornyiknak, hogy hozza be a hirlapot; mindig elfelejtik e haszontalan cselédek azt a reggeli asztalra tenni; bizonyosan megint elvitték a konyhába. A nő felkelt s csengetett; s miután a hirlap elé került s férje annak olvasásában elmerültnek látszott, himzést vett elő, és azon szorgalmatosan dolgozott. Lionel Osborne, Ellinor férje, titoknok volt az angol követségnél Brüsszelben. Apja, ámbár nem idősebb, hanem csak második fia Lord Osbornenak, mégis igen tehetős volt, mivel anyja szép vagyonnal birt, melly, miként ez gyakran szokott történni angol előkelő családoknál, második fiára szállt, mig az atyai jószág a lordi czimmel együtt, az idősb testvért illeté. Mister Osborne igen fiatal korában házasodott meg, de nejét, kit imádott, pár évig tartó boldog házasság után, gyermekágyban veszte el, mint annyira elkeserítette, hogy alig négy hetes kisfiát, Lionelt, bátyja, Lord Osborne házához adta, hogy annak csak fél évvel idősebb fiával neveltessék s keletre utazott. Hat év múlva, vissza akarván térni hazájába, a hajón, mellyen utazott, ideglázba esett, s tiz napi betegség után meghalt; ugy hogy csak holt tetemei érkeztek vissza hónába. Már elutazása alkalmával végrendeletet csinált volt, mellyben lord Osbornet fia gyámnokává nevezte ki, s őt nejével együtt arra kérte, hogy halála esetében tekintsék Lionelt mint tulajdonosokat, s neveljék házuknál a kis Arthurral. Ugy is történt, a két rokon együtt nevekedett s testvérként szerette egymást, mig lord Osborne s neje alig tettek különbséget a két ifjú közt. Arthur jelleme szilárd és erős volt, s ollykor egy kis akaratossággal vegyült, mig Lionelt derült, odaengedő lelkülete, fogékony elme s nyilt szivessége átalános kedvenczczé tette. De fájdalom e szeretetreméltó tulajdonokhoz nagy adag könnyelműség s gondatlanság is járult, de ezen hibák, mig Arthur közelében volt, annak befolyása által háttérben tartattak. .Lionel, ki minden idegen nyelvet igen hamar megtanult s utazni, külföldön mulatni szeretett, a diplomatikai pályára szánta magát, s lord Osborne befolyása által alkalmazást nyert a külügyminisztériumban, míg Arthur a politika terén működött, s nemsokára kitűnő tagja len az alsóháznak. Egyetlen gyermekök lévén, szülei azt óhajtották, hogy minél előbb nősüljön, de Arthur, kinek igen higgadt fogalmai voltak a házasság és családi életről, még nem talált olly hölgyet, kit nejévé tenni óhajtott volna. Lionel ellenben , igen hamar elveszti szivét, és huszonkét éves korában a szép és szeretetreméltó Ellinor férje jön. Mig Londonban lakott a fiatal házaspár, úgy, hogy Lionel mindig Arthur társaságában lehetett, viszonya nejével a legbensőbb és legboldogitóbb volt, mert Arthur olly ügyesen tudta jó tanácsait előadni, és befolyását rokonára használni, hogy ez saját lelkének sugallását, saját eszének parancsait követni vélvén, a legjobb, legszivesebb férj volt, és a kis Anna születése az ifjú párnak boldogságát még növelte. De Lionel nemsokára titoknokká jön kinevezve az angol követségnél Brüsszelben, és távol Arthur üdvös befolyásától, hibái és gyengeségei csakhamar túlsúlyt nyertek jó tulajdonai fölött. Könnyelmű, fiatal emberekkel jővén érintkezésbe, ezeknek káros tanácsait szerencsétlenségére épen olly hiven követte, mint követte volt Arthur jótékony sugallásait. Ellinor szépsége és angyali jósága mellett, észszel s miveltséggel is birt ugyan, de nem azon lelkierővel s elhatározott jellemmel, melly befolyást gyakorolhatott volna férjére; és igy pár év mulva ollyanná vált a viszony közte és Lionel közt, mint azt e sorok elején festeni megkisértettük. Lionel elhanyagolta nejét, gyermekét, ollykor napokig nem látta őket, s idejét egészen mulatságnak, pedig fájdalom nem mindig a legártatlanabbaknak, s mi a legveszélyesebb volt, játéknak is szánta. Nemcsak rosz és hűtlen férj jőn tehát, hanem a mellett szenvedélyes játékos is, ki naponként családja egész jövőjét, vétkes könnyelműséggel koczkára tette. De térjünk vissza azon pontra, mellyből kiindultunk, s keressük fel a fiatal házaspárt a reggeli asztal mellett. Szótlanul ült ez sokáig, Lionel olvasással, Ellinor munkájával, vagy inkább szomorú gondolataival elfoglalva; mig egyszerre felpattant az ajtó , s azon berohant a kis hat éves Anna, dajkájától követve, s anyja karjaiba vetette magát. Jó reggelt kedves jó anyám! — kiáltott fel az eleven gyermek, csókokkal elárasztván anyja arczát;—nézd csak milly szép az idő, milly fehérek a fák, milly fényes a hó! nem fogunk-e ma szánkázni ? Mindenek előtt, gyermekem — felelt Ellinor szelid hangon — ne feledd apádat üdvözölni, s kérd meg őt, hogy szánkázzon ki velünk. A kis leányka félénk tekintetet vetett atyjára, ki tudomást sem látszott venni róla, aztán anyjától nógatva lassan közeledett üléséhez, meghajtotta magát és bizonytalan hangon mondá: Jó reggelt kedves apám! nem lessz-e olly szives velem és jó anyámmal kiszánkázni ? Olly kedvesen nézett ki a csinos gyermek, midőn nagy eleven kék szemeit kérő s egyszersmind félénk tekintettel emelte apjára, hogy Lionel minden fásultsága mellett ellent nem tudott a varázsnak állani, s ámbár nem a legnyájasabb hangon — felelt. Igen, igen, kis kéregető, parancsold csak elő a szánat. Anna örömében felsikoltott, hirtelen egy csókot nyomott atyja kezére s kifutott a szobából. * * * Félórával azután csinos szánban ültek, melly arany hattyút képezett, tigrisbőrrel betakarva s védve a hideg ellen; mig a szép angol fogat, fehér és veres strucztollakkal és széles szalagokkal diszitve, vigan hangoztatta ezüst csengetyüit, s Lionel