Vasárnapi Ujság – 1855
1855-03-25 / 12. szám - Ifjabb Ritka Péter uram életéből. Pálfy Albert 89. oldal / Elbeszélések és életképek
90 — Igazad volt, roppant nagy állat, csak nem volna olly sötét . . . alig láthatom a formáját. — Úgy látszik egészen fekete . . . — Aztán kövér, tömpe orrú, nagyfejű , inkább medvének hinném. Tán ki akarna menni . . ki mernéd neki nyitni az ajtót? Én!? Százezer milliom forintért sem. Mit gondolsz, még nem ismer minket , akkor járnám meg, ha nyakamba akarna ugrani. — Pedig ha nem mehet ki, ugatni fog .... Oh bár csak megint felébredne édesatyám, meglásd, ez ollyan lármát fog itt ütni, hogy felkél az egész ház .... még tán felugrik ide az ágyra is ... . A megszorult ifjat, e szavakra ugy utoléré a nevetés, hogy szinte fuldoklani kezdett . . . azonban sokkal okosabb volt, mint sem e miatt hosszú szenvedésének minden gyümölcsét koczkáztatni engedte, azért csendesen benyúlt oldalzsebébe, kivette kendőjét, s azzal egy perezre orrát száját betörné . . . De mi történik megint!! Amint igy négykézláb mászva gondolkodnék, s tájékozná magát, nehogy kirohantában az ajtót eltévessze, egyszerre mellénye oldalzsebeiből, az utolsó szükségre megtakarított pénzdarabok, mintha összebeszéltek volna, egyszerre mind megindultak, leugranak a padlatra, s csengés és pengés között, mint szilaj gyerköczök benyargalják az egész szobát. Vége volt mindennek. A lányok félőrülten sikoltozni kezdettek , az öreg esze nélkül ugrott ki ágyából, de más részről ifjabb Ritka Péter uram sem hagyta a visszahozhatlanul drága perczeket haszon nélkül lefolyni : neki rontott az ajtónak, útját ugyan elhibázta, mert fővel ment neki egy ruhatárnak, meg is ütötte magát, de nem fájt neki, míg végre egy második rohanásra szerencsésebben talált az ajtóra, s rácsattantván a kilincsre, a következő pillanatban hűvös levegőt szívhatott. Odabent a zaj, lárma és kiáltás egyre növekedek. A szomszéd szobából mind előrohantak ; nyolcz ezüst-torok folyvást tolvajt, gyilkost, haramiát kiáltott, az öreg pedig látva, hogy foglya szabad, nem tudta, inkább nevessen-e , vagy a lármáért haragudjék. Nem tehetett egyebet, mint káromkodott egész lelkéből, és mély hangja a sok csiripolás közül úgy hallatszott ki, mint puskaropogások között a tizennyolcz fontos ágyú. — De megőrültetek-e? Mikor mondom, hogy a kutya volt. — Nem a kutya volt, édesatyám, nem a kutya volt — felesének egyhangúlag, mint borus a leányok, kik ezalatt a történtekről értesitve lőnek.—Vedd elő puskádat édes atyám, mert tolvajok vannak a háznál .... a kutyának nem szokott pénze lenni, hogy kiessék a zsebéből. Ez utóbbi tételt a leányok ötvenszer is elmondák egymásután. Maga a néni is a dolgot igen különösnek találta. A nagyobb leányok az ajtókat és ablakokat zárogaták, a kisebbek fenhangon sírni kezdtek, szóval az utolsó ítélet napja megkezdődött. Az öreg ingadozott, nem tudva mihez kezdjen, különben pedig nem bánta volna már, akármi történik, csakhogy a hajmeresztő jajveszékeléseknek vége lenne. Még meg akarta egyszer próbálni, mire menne, ha előbbi állítását a kutyáról ismételné, s a mellé odafüllentené , hogy a pénzt ő ejtette ki dolmánya zsebéből, amint onnan épen fogpiszkálóját akarta előkeresni. De aztán eszébe jutott, hogy bizony abban sincs nagy baj, ha a leányok tovább is hinni fogják, hogy tolvajt láttak, csak hogy az ifjú szerencsésen kiszabadult. Kapta tehát fegyverét s vadásztarisznyáját, megindult az ajtó felé. Ekkor meg ellenkezőleg azért sivalkodtak a leányok, hogy atyjok most egymagában megyen ki az udvarra, hol ki tudja, hány rabló-gyilkos áll lesben, s hogy ők édes atyjokat nem eresztik ki illy kész veszedelembe. Azonban az öreg katonásan vette a dolgot. — Úgy mutatta, mint a ki a félelmet megveti, és félrelökvén magától azokat, kik távoztát akadályozni akarák, kiment az udvarra. A leányok pedig magukra maradván a szobában, a félelem miatt rögtön csendesség állt be közéjök; a légy szállását meglehetett volna hallani. Szép alkalom lett volna bátorságot mutatni, de senkinek sem volt kedve rá. X. Ifjabb Ritka Péter uram amint szabadon érzé magát, útját egyenesen az istálló felé vevé, hol lova bekötve volt, s tüstént nyergelni kezdett. Azonban még félig sem volt kész munkájával, az öreg mellette termett. — Nos fiu, meg vagy-e még ? — Lenni , csak megvolnék , hanem bizony hittem volna, hogy az én jó bátyám, kit olly véletlenül találtam fel, előbb talál módot, hogy gyalázatomból kiszabaduljak. — Előbb vagy utóbb, az mindegy. Egy kis próba úgy sem ártott, miután még nagyobb dolgokkal akartak megbízni. Most, azonban már tudom, mennyit érsz, hogy türelmed is van, s tudsz segiteni bajodon, ha a kapura szorul. — Nem értem kegyelmedet . . . — Majd megértesz, mikor annak ideje lesz Addig is várj, mert vadásztarisznyámból egy kis szalonnát, meg egy darab kenyeret akarnék előkeresni .... egyél valamit hamarjában, s ha szomjas vagy, ott a kut, igyál. Aztán kapj fel lovadra, menj ki az erdőre, s maradj ott mintegy holnap délig. Addig tiszteletesné asszonyom is megteszi látogatását a kastélyban, s aztán el is búcsúzik tőlünk, s én téged ekkor házamban leányimnak mint Sürü Palkó rokonunkat, bemutathatlak. — E lesz a java. — Nem , öcsém, a java még csak ezután következik. Ha majd aztán ismét bealkonyodik , átvezetlek Bánfi Dénesékhez, s meglásd, ugy jösz onnan vissza, mint újonnan kinevezett vezére azon csapatnak, melly innen a királyhágói szorosok felé indul. — Ezt még inkább nem értem. — Lesz időnk arra is, hogy megmagyarázzam. — Nem tudom, mit fogok mondani még a magyarázás után is, mert egy részről, amint igaz , hogy én voltam a kolozsvári híres felkelés vezére, ollyan szent az is, hogy belőlem ugyan Kemény János féle csapatvezért nem faragnak . . . — Ki beszél effélékről ? — Ha pedig úgy gondolta ki figyelmed, hogy annak idejében csapatunkkal majd a túlsó részre pártolunk, még előbb tudni szeretném , ha ugyan Bánfi Dénes uram megérdemli-e, hogy ellenében illy praktikához folyamodjunk. — Patvarba veled ficzkó, te okosabb vagy, mint ahogy egy fiatal emberhez illik. No de ha csak ez a kifogásod, úgy tudd meg, hogy Erdélyben senki jobban meg nem érdemli, hogy rászedessék, mint épen Bánfi Dénes uram. Ö kegyelme csak azért fog Kemény János mellett, mert idő jártával ő maga szeretné a bíbor palástot a vállaira kanyarítani; erre pedig csak a mostani fejedelem ellenében lehet reménysége, mert tudja, hogy ha Apafi Mihály uramat a török veszi pártolása alá, akkor Erdélyben igen kevesen lesznek, kik illy fejedelem ellen feltámadni mernének, vagy akarnának. — Bátyámnak, erős rábeszélési módja van. — Mond inkább, ravasz gyermek . Könnyű Katát tánczba vinni. Most azonban Isten veled, viseld magad okosan. Mindenek előtt pedig megyek s megkötöm a Bodri kutyát, mert itt egyelegtedben nem találna benned collegájára ismerni. XI. Néhány hó mult el. A történetekben meg van írva, miként dőlt el Erdély sorsa. Kemény János uram szép sereggel, s köztük feles számú lovassággal szállott a csatasíkra; a győzelmet előre kezében hitte, s még a csata napján is büszkén, s megvetőleg tekintene az ellenfél rendetlen csapataira, a kalandkereső székelyekre, s a tudatlan, s állatias ösztönű törökökre. Azonban ama láthatlan hatalom, ki a harczok sorsát intézi, ugy rendelte el, hogy az elhatározó napon az Apafiak fényes napja kelljen fel.