Vasárnapi Ujság – 1859
1859-08-21 / 34. szám - Csokonai sirja Debreczenben (képpel). Barzó J. 400. oldal / Hazai tájleirások; intézetek; népviseletek; épitészeti művek
400 aláhúzott veres sorokat lásd, amik ezen kezdődnek : „Legyen a magyar a czethal gyomrában, de egy helyen, nem fogja semmi i megemészthetni; de osszátok kétfelé s tegyétek két külön paradicsomba, és el fog veszni!" Sok volt még ott megirva, mik uj dolgok voltak az avatatlan s nok előtt, de miket Petneházy csak vállronatva hallgatott. — Mind tudom én ezeket, Mehemed, én soha sem reméltem el semmi jót a török barátságból, de tudod, van egy elv, ami néha dühödt ellenfeleket is egy sátor alá hoz; ezt igy iriják, hogy „idem nolle" (ugyanazt nem akarni). Ez tart bennünket itt; ha az betölt, akkor következik a határozottabb jelszó. Akkor különválunk, de addig maradunk. Látod, nem vagyok kevésbé őszinte mint te vagy. Titkaimat mondom ki, amikre nagyon jó ez az ölnyi vastag boltozat itt. — És ha ezeket a titkokat már tudnák az ozmán főurak is , ha jól tudnák azt, hogy a magyar nem harczol a római császár seregében levő magyarok ellen, sem azok ő ellene, hogy a magyar segédcsapatok, ahonnan csak lehet, elkésnek a csatából, miben a török fogyasztja magát . . . ? — Azt mondanók rá, nem igaz, fényes példák igazolják az ellenkezőt s helyén maradna mindenki. — Egy bizonyos napig. — Az Ítéletnapig. — Azt mondtad, hogy őszinte vagy, azt mondtad, hogy kálvinista vagy; egyik sem vagy van egy jel, mellyre mindnyájan megfogtok futamodni a török táborból. Midőn vezértek, a mindnyájatoknál eszesebb és merészebb Tököli, utoljára hadnagyait összehivá, nem ezzel vált-e el tőletek : „a török holdja fogyóban van, félő, hogy s veszteségeinek okát bennünk találandja, én közéjük megyek bűn c bak gyanánt, de ti vigyázzatok arra, ha hitét halljátok, hogy enn gemet valahol elfogtak, akkor mindenkinek ott jobb, ahol a bőre nem ázik." Nem ezt mondta-e Tököli? " Petneházy bámulva inte fejével igent. Valóban igy volt. — No tehát tudd meg, hogy Tökölit négy nap előtt elfogatá nagyváradi basas foga va küldé Istambulba,te pedig el fogsz szökni Budáról még ez éjjel. (Folytatása következik.) amott alussza már örök álmát, s erről is el lehet mondani, hogy itt is a „hálátlanság szellője ingatja a feledés tüskebokrait Pedig a néma hant alatt az ország legelső népköltője nyugoszik, ki édes szavával zengé először a nép dalait, szeretni tanitva nyelvet, hazát, és nemzetet, ki legelőször dalolá : „magyar hajnal hasad!" és a jövő nemzedék szivébe a szerelem és honfi remény édes ballamát, mézét csepegteté. — Ö is elhalt mint a többiek, az ő sirja is elfelejtve, mint a többieké. — Kit meg nem tört semmi vész, ki mnyi baj, nélkülözés és reményteenség utján megtartá a bizalmat, a férfi-szivet, a jó és törhetlen elevenségü kedélyt és a büszkeséget; ki a tönyek közt mosolyogni tudott, és a mosolyban a sors viszontagságait gulyolá, — kit senki és semmi meg nem ért, meg nem alázott, — megtöré végre a sir. Az egyszerű vasoszlop kettős talpon álló gula, mellyet nyolcz golyó smel, tetejében isészével, egyszerű, koszorúzott áldozó de szép szénán is olly sokat beszél. Előlapján ez rás olvasható : A hatvanutczai temető egyik szögletében áll a költő egyszerű elhagyatott sirja. Milly elhagyott, elvadult hely ez Ut, nyom nem vezet hozzá, a kidűlt bedűlt fejfák között buján tenyészik a gyom, burján és a vad csalán; övig érő f giz-gaz, harangkóró lepi a temetőt, olly rideg, olly megdöbbentő g siri borongás lebeg e vidék felett, hogy a kegyeletes sziv, melly r. a helyet fölkeresi, tompa fájdalomban szorul össze, mig eléri az egyszerű oszlopot. Egyszerű vasoszlop ez, mit tisztelői állíttattak a békében szuronyadó porai fölé. A tisztelő hazafiak közöl pedig sok talán imitt . Jobbról egy lant, s balról megkoszoruzott müvei szemlélhetők. Leültem az oszlop lépcsőjére. Elmerengtem. Lelkemben felkelt az aluvó költő képe. Egy eredeti életerős szellem, letörve a szenvedés és az életteher alatt, a férfikor legszebb idejében legérdekesb küzdelmeiben nyugszik itt alattam fáradalmitól. Üldöztetve a sorstól, saját lelke vágyaitól, — félreértés, megcsalt remények, megcsalt szerelem bánatában hordva életét, — ah jól eshetik a pihenés neki! — Megcsalt remények, megcsalt szerelem emlékei ne keserítsétek többé a nyugovót, s te vad gyom és csalán, rejtsétek el őt a hideg világ szemei elöl! Hiszen ő volt, kinek dalait egykor az egész ország viszhangozó, a vidám czimbora-és bordalokat, — az epedő szerelem forró énekét, férfiak és nők egy korszakon át zengedezék, — ö volt ki sirva megnevettetett, kinek velős szikrázó humora repkedett, és édes lyrai nyelve mézként folyt, csepegett be a szivbe, — a ki első vitte be a nép nyelvét a költészet fölszentelt csarnokába. Ki ne ismerné a férfiak közöl a „Csikó börös kulacsot" és a többieket? — és a hölgyek előtt olly kedves, ollyepedő dalt : „Földiekkel játszó csalfa vak remény"-t ? — E dalok közöl sokat feledékenységbe temetett már a hosszú idő, vagy az még csak öregek emlékében él, — de a magyar költészet nemzője megőrzendi az ö nevét, s hol egykor Kazinczy, Vörösmarty, Kölcsey, Petőfi nevét hangoztatják, — a Csokonai név is föl leend jegyezve. Barzó J. Csokonai Vitéz Mihály sirja Debreczenben. Csokonai Vitéz Mihály született 1773. Debreczenben meghalt 1805. Hazafiai emelték 1836. A hátulsó lapon : „— — a múzsáknak szózatja, A sirt is megrázkódtatja S életet fával belé." Csokonai Vitéz Mihály sirja Debreczenben. A nagy-károlyi várkastély a régi vár helyén.