Vasárnapi Ujság – 1871
1871-08-13 / 33. szám - Franklin ifjusága. (Laboulay fölolvasása.) Szász Károly 415. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - Csokonai Vitéz Mihály levele 1802. Közli Milesz Béla 415. oldal / Történelem; régiségek és rokon tárgyuak
Éjjel viraszt a halovány hold, S a fehér fényű csillagok, Varázsvilágban úsz az égbolt, A mennyország lemosolyog, Titkos szózat érinti lelkemet, Érzem létem a csillagok felett. Kebledre dűlök szent természet, Fogadj, fogadj el engemet, Égő szívem hiába vérzett, Nem értenek az emberek. Vég napjaim körödben töltöm el: írt s enyhet vár e zaklatott kebel. Medgyes Lajos. 415 Fr a 11 k 1 i 11 ifjúsága. (Laboulay fölolvasása.) (Folytatás.) Lakvárosát egy könyvtárral ajándékozván meg, az egyetlennel abban az időben, tiz év múlva egy más eszméje jött Franklinnak. Philadelphiában addig nem volt főiskola; gondolta: jó volna alapítani egyet, vagyis inkább egyetemet. Ezúttal is ama rejtelmes „baráti kör" cége alá rejtőzködött, melyet soha senki nem látott, pedig tulajdonkép mégis létezett, mert mindedik juntában volt egy pár barátja, a ki az ő eszméit magáévá tette s terjesztette a maga körében. Az egyetem kérdésében úgy gondolkodott, hogy abban ne tanítsanak latinul, a mit egy elmés hasonlattal illustrált. Ebben ugyan ezélt nem ért, de a főiskola fölállítása sikerült, és pedig igen jól sikerült (a latin nyelv daczára) s lett belőle 1769-ben a philadelphiai egyetem. Eszerint már kettőt írhatunk a Franklin javára: a philadelphiai könyvtárt és egyetemet. A szerencse sem jár magában. Ha valaki egy jót tesz, abból rendesen jó is következik Egyszer, barátai egyike, Bond Tamás orvos tudor, hozzátévén, így szólt: „Philadelphiában nincs kórház; szándékoztam volna alapítani egyet s néhány barátommal közöltem gondolatomat. Mindenki azt kérdezte: „Franklin benne van-e a dologban? szólt-e ön már Franklinnal?"• Azt feleltem: „Nem, ez nem tartozik az ő körébe." De mindenki csak azt ismétli: „önnek meg kell nyernie Franklint; ha Franklin aláírja, mi is aláírjuk." Franklin azonnal fölkarolta a kórház eszméjét s elkezdtek pénzt gyűjteni rá; de mivel nem gyűlt össze annyi a mennyi kellett volna, Franklin úgy gondolkodott, hogy a pensilvániai tartománygyűléssel kell megszavaztatni a szükséges összeget. A gyűlés tagjai, kik többnyire vidékiek voltak, azt vetették ellen, hogy a kórház főleg a város lakói használatára leend, s azért a tartomány költségén állítani föl nem volna méltányos. Franklin egyenként kereste fel őket, s így szólt nekik: „Lépjünk alkura, szavazzanak meg önök 50,000 frankot oly feltétel alatt, ha a város lakosai is 50,000-et adnak hozzá." A tartománygyűjlés tagjai ebbe beleegyeztek, gondolván magukban! „Philadelphiában lehetetlen lesz e czélra 50,000 frankot összehajszolni; szavazzuk meg, amit tőlünk kérnek, miénk lesz egy nemes tett dicsősége és mégsem kerül semminkbe; ajánlatunk semmissé fog válni." De Franklin nélkül csinálták a számítást. Franklin egyenként fölkereste a város lakóit, s minthogy az amerikai nem az az ember, aki, ha jól megmagyarázzák, meg ne értené a jó dolgot, könnyen megmagyarázta nekik, mily érdekükben áll most irni alá, mikor 200 fnkot adva, tulajdonképen 400-at nyernek az ügynek. Igy összeszerezte a városban az 50,000 fnkot s a tartománygyülés által megszavazott 50,000 is az alapítvány javára esett, melyből ma is áll a philadelphiai nagy kórház. Valóban, negyven éves korára, lakóvárosának könyvtárt, egyetemet, kórházat adni szép eredmény, ámbár később politikai pályájának fénye meglehetősen elhomályosította ez eredményeket. Pedig ez még nem minden. Tűzoltók nem voltak Philadelphiában. Franklin egyletet szervezett, melynek minden tagja kötelezte magát, hogy bőr vödröt és az ingóságok elszállítására szolgáló hordkosarat tart s minden égésen megjelen a mentésre. Az egylet üléseket tartott, s amely tag az üléseken meg nem jelent, bizonyos bírságot tartozott fizetni, melyet hágcsók, kampók, fecskendők vásárlására fordítottak. Így szervezte Franklin a tűzoltókat. Újra szervezte az éji őrködést is, mely nagyon hiányos volt. Egyszóval: mindent tett Philadelphiában. Annyi esze volt s oly kész volt mindig a felelettel bármi ellenvetésre, hogy nem lehetett neki ellenállani. Látván, hogy mindenre könnyen össze tudja gyűjteni a nagy pénzösszegeket, mindenki csak hozzá fordult tanácsért. Egy methodista, templomot akarván építeni, hozzá ment. Franklin már épített, volt egy templomot, de minden felekezet számára, ugy hogy abban mindenki prédikálhatott. A methodistának így felelt: — „Pénz kell önnek?" — ,Az ám." — „Annak ez a módja: először keresse fel mindazokat, a kikről eleve is bizonyos, hogy adni fognak; azok adományait írja jegyzékbe; ezzel a jegyzékkel menjen el a kétes egyénekhez; azok, látván az előbbiek neveit, szintén alá fognak írni; akkor menjen azokhoz, kiktől előre épen semmit sem vár, meglássa, ezek közül is••soknál czélt fog érni; az embert mindig szokta érni valami jó szerencse, amire nem is számít." Egyszer egy quaker kereste föl az átalános tanácsadót, s így szólt: „Franklin úr, tanácsot kérni jöttem önhez. Nagy bajom van. Néhány hordó söröm van a pinczémben. Szomszédaim valahogy hozzáférhettek , s nagyon tetszhetik nekik a söröm, mert mindegyre megfúrva találom a hordóimat. Mit csináljak, hogy a szomszédaim ne bántsák a sörömet?" — „Azon könnyű segitni, felelt Franklin, tegyen melléjök egy jó hordó asszuszőlő bort." (Nevetés.) A Franklin munkáiról szóltam. Ily tettek csak nemes lélekből származhatnak. Csak hitteljes lélekből. Franklin nem volt a theologiai hit embere; ifjúságától fogva undorral fordult el a váltanok vitáitól; hite élő hit volt. Azt kérdezte magában: hogy lehet Istent legjobban tisztelni? Helyesnek találta, hogy az emberek imádkozzanak s bizonyos szertartásokat és nyilvános isteni tiszteletet tartsanak. De így szólt: ez nem a lényege a vallásnak; s idézte az evangeliumot, ahol Krisztus azt mondja: Nem akik azt kiáltják,uram, uram! — hanem akik teljesitik Isten akaratát, azok idvezülnek. Franklin szerint: Isten akaratát teljesitni annyi volt, mint szeretni az embereket. A testvériség, az emberszeretet: ez volt az ő egész vallása. Amint egy Whitefieldhez irt szép levelében mondja: mikor egy embertársát segítette, nem egy egyénnel vélt jól tenni, hanem adóssága egy részét fizetni le, mert, úgymond, „egész életemben az isten oltalma tartott fenn, adósságomat iránta máskép le nem fizethetem, mint ha jótéteményét másokkal közlöm. Aztán, egy csomó ember segítségével is éltem, akiknek nem adhatom vissza a jó szolgálatot; ezzel is adós vagyok s tartozásomat másokra kell ruháznom." Ez eszme oly gyökeret vert benne, hogy azt élete legkülönbözőbb szakaiban ismételve is kifejezte. Egy angol, ki az amerikai háború alatt hadifoglyul volt Francziaországban , irt neki*), pártfogását kérve, azt mondván, hogy Amerikába óhajtana átmenni s ott valamely főiskolánál alkalmazást keresni.Franklin így válaszolt neki: „Nem tanácsolhatom önnek, hogy Amerikába menjen s nincs is módomban önt arra az alkalmazásra ajánlani, melyet ott nyerni óhajt. De ha nevemre egy 5 aranyról szóló váltót akar kiállítani, azt szívesen honorálom. Mikor oly helyzetben lesz, hogy megadhatja, akkor adja azt egy szükségben levő becsületes embernek, hasonló feltétel alatt,, s így tovább mindaddig, míg egy gazember találkozik, aki az aranyat örökre zsebre dugja. (Nevetés.) Ily módon lehet kevés pénzzel sok jót tenni. A segélynek körbe kell menni, mert az emberiség egy nagy család s az emberek mind testvérek." Ez volt vezéreszméje. Ez embernek, ki túlságos fösvénységgel vádoltak, kik a jámbor Rikhardot olvasták, ellenkezőleg, az volt az egyetlen hibája, hogy nagyon is bőkezű volt s könnyen állt nála a pénz; maga megvallja, hogy ha jó felesége Deborah asszony nincs, egy garast sem tudott volna megtakarítani. Maga beszéli, hogy egyszer Whitefieldet hallgatta prédikálni. A híres methodista egy árvaház javára prédikált, melyet Georgiában akart alapítani. Franklin nem igen pártolta e tervet, mert nem találta jónak a kinézett helyet, s különben sem volt jó hangulatban a szónok iránt. „A zsebembe, úgymond, némi rézpénz, négy dollár ezüst, s öt darab arany volt. Az én emberem elkezd beszélni. Odaadom neki a rézpénzemet, gondolom magamban. Azonban oly szépen irta le az árváit, hogy igy szólék magamba... eh, az ezüstpénzemet adom neki. Beszéde végén oly szivreható képet rajzol, oly megindító elevenséggel, hogy mikorra elvégezte ez az ördöngös ember, becsületemre mondom, réz-, ezüst-, aranypénzem mind a perselyébe vándorolt!" (Tetszés-zaj.) Ilyen volt Franklin. De még egy jellemvonás van benne, ami nekem nagyon tetszik, mert úgy hiszem, a társadalmi rend oly korszakához jutottünk, melyben épen oly emberekre van szükségünk, mint Franklin. Ezelőtt száz évvel csak nemesekről és polgárokról beszéltek. A parasztokról és mesteremberekről szó sem volt. Most már ezekről is beszélünk s azt mondjuk, hogy a paraszt is, ha övé a föld, olyan polgár, mint más, s az iparos is olyan, mint a tőkepénzes, ha tud gazdálkodni, vagy olyan, mint a művész, ha van izlése; egy szóval, hogy mind e megkülönböztetések: iparos, polgár, paraszt, nemes, ma már értelmetlenek s mind el kell, hogy tűnjenek, és helyet adjanak egyetlen egy megkülönböztetésnek, mely szerint vannak oly emberek, akik tudnak valamit és dolgoznak, és olyanok, a kik nem tudnak semmit és nem dolgoznak. (Taps.) (Vége követk.) Csokonai Vitéz Mihály levele az 1802-ki debreczeni nagy tűzvész alkalmából. • Csokonai alább következő levelét, melyet hű másolatban a birtokomban levő eredeti után közlök, elemi csapások által szorult helyzetbe jutva, küldte mint kérvényt Papszász Józsefhez, a boritékon következő czimiattal: „Tekintetes, nemes Assessor Pap Szász József Urnak, egész tisztelettel. Igazán." *) Franklin ekkor Francziaországban volt, mint a függetlenségért küzdő Amerika kitvete. Köslö.